MTA

Az MTA Filozófiai Intézetének

AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
NYITOTT EGYETEME

Vallásfilozófia

Bibliotéka

Tomka Miklós

A magyar vallási helyzet öt dimenziója.

(Az alábbi tanulmány eredetileg a Magyar Tudomány 1999/5. számában látott napvilágot)

Elöljáróban:

   A vallás és az egyház léte, sõt társadalmi-közéleti szerepe mindnyájunk mindennapi tapasztalata. Az elmúlt negyven évben sem volt másképp. Az állampárt és a hivatalos ideológia sem tagadta a társadalomban jelen levõ vallás tényét. Ám megpróbálta annak mibenlétét és szerepét átértelmezni. Ehhez igénybe vette a 19. század végének liberalizmusát és pozitivizmusát éppúgy, mint a marxista ideológiát. Az olyan állítások, hogy "a szekularizáció a történelem kikerülhetetlen folyamata", hogy "a modernizáció kiszorítja a vallást", hogy "a vallás magánügy", hogy évszázadokkal késtünk (volna), hiszen (állítólag) "Európában mindenütt már régen megtörtént az állam és az egyház szétválasztása", valamint hogy "az iskolai hittan Európában sem létezik" evidenciaszerûen rögzültek a közgondolkodásban - annak ellenére, hogy tévesek, vagy csupán részben vagy bizonyos értelemben igazak.
   Az állampárti rendszer tartalmi valláskritikával is próbálkozott. Ez az értelmiségnek szólt. Szélesebb körben hatott az ideológia "besulykolása". A propagandaelmélet régi tétele, hogy amit sokszor mondanak, azt az emberek elhiszik. Különösen ha sikerül megakadályozni az ellenvélemény elhangzását. S még inkább, ha szétrombolják a másként gondolkodás mûhelyeit, intézményeit. Az elmúlt negyven év kultúrpolitikájának fontos része volt a hivatalostól eltérõ vélemények elfojtása. Az elõbbi, a vallással kapcsolatos kritikus jelszavak sem elméleti értékû, netán tudományos igényû tételek. Mégis, ma, nálunk a magától értetõdõség erejével hatnak. Megjelennek az intézményi-szervezeti gyakorlatban, az iskolakönyvekben, a tudományszervezetben, s persze a közéleti állásfoglalásokban. Ha pedig mindez magától értetõdõ és ha a vallás "nyilvánvalóan" halódik, tulajdonképpen nem is érdemes foglalkozni vele. Ez a beállítottság számtalan helyen köszön vissza. Bennünk, érdekeinkben, kapcsolatainkban vagy egyszerûen a megszokás lustaságában tovább él a múlt.
   Persze vannak, akik érzékenyek az újra. A politikai rendszer megváltozása és a nyugati világgal való kapcsolataink élénkülése felfedi, hogy negyven évig féloldali vakságra nevelõdtünk. Kultúránk és politikai gondolkodásunk elkorcsosult. A gyógyulás évtizedeket is igényelhet. Eközben folyamatosan szükség van diagnózisokra. A helyzetfelmérések sorában érdemes feltérképezni, hogy mit képvisel a vallás és az egyház a mai Magyarországon? Mekkorák az ezen a téren elszenvedett s talán máig sem gyógyuló sérülések? Hogyan vesz részt a hit a társadalom, az emberek és az intézmények világának életében? Hogyan jelentkezik a közgondolkodásban, politikában? S megkezdõdött-e az évtizedekig építgetett hamis koncepciók felszámolása? Egyáltalán, hogyan érinti mindez a kulturális egyensúlyt a közélet, az oktatásügy vagy akár a tudományszervezet terén?
   Most csupán kérdés néhány dimenziójával foglalkozunk. A ezekkel kapcsolatos megállapítások részben közismertek. Összefoglalásuk és a feladatok irányába való továbbgondolásuk - az elõbb sürgetett önvizsgálat részeként - mégis hasznos lehet.

I. A vallás itt és most (is) élõ valóság.

   A vallás (és az egyházak) kézzel fogható, társadalmi valóságával kapcsolatos ismereteink hat megállapításba foglalhatóak.
   (1) Magyarországon nem elhanyagolható a hívõ emberek aránya. Heti rendszerességgel templomba jár az ország lakosságának egy hetede, annál ritkábban körülbelül még egyszer ekkora része. Gyermekét a szülõk valamivel több, mint egy harmada íratja hittanra. Keresztelést, a házasságkötéskor egyházi esküvõt, a halottaknak egyházi temetést a társadalom több, mint két harmada igényel. A felnõtt népesség 58-60 százaléka valamely egyház tagjának vallja magát. (Megfordítva mindez persze azt jelenti, hogy a többiek semmilyen felekezet "tagjának" nem tartják magukat - s itt a hangsúly alighanem a formális, intézményi kapcsolaton van - és semmilyen egyházi szertartást nem igényelnek.) Viszont katolikusnak, reformátusnak, evangélikusnak, vagy más felekezethez tartozónak mondja magát az emberek 95-96 százaléka¹.
   (2) A "vallásosság" a modern plurális társadalomban két különbözõ dolgot jelent. Egyesek számára a vallásosság az önmegvalósítás és az élet teljesebbé tételének a módja. Mások számára a vallás társadalmi szabályozó rendszer és intézmény, amihez érdemes igazodni, mert a környezet ezt várja el, vagy mert az hozzájárulhat az egyéni és a közösségi élet rendjének javításához, vagy mert a vallás egy olyan kódrendszer, ami megkönnyíti mások megértését és önmagunk megértetését másokkal. Az elsõ típus felfogása szerint a vallás önérték, a második számára eszköz valamilyen egyéb dolog érdekében. Az elsõ aktív, alkotó, autonóm módon vallásos típus. A második intézményesült normákhoz igazodik. Az elsõ hozzáállásban az emberi lét értelmének és céljának a megfogalmazódása a vallásban történik meg, ezért az elválaszthatatlan az élet egyéb területeitõl. A második szemlélet a vallást társadalmi adottságnak tekinti, hasznossági szempontok szerint, az élet más területei mellé rendelten kezeli és azt hangsúlyozza és azt választja ki belõle, ami saját szükségleteinek megfelel. Másutt ezt a típust "barkácsolt"-nak, nálunk "maga módján" vallásosságnak szokták nevezni. Az elsõ típus közösségre és a vallás mikéntjérõl való közösségi egyetértésre (s alkalmasint az egyházi hagyomány tiszteletére és személyes értékesítésére) törekszik. A másodikban a vallási hagyomány és közösség olyan mint egy áruház kínálata, ahonnan mindenki egyéni ízlésének megfelelõen válogathat.
   A pszichikai motivációk oldaláról, vagy a vallás magatartásmeghatározó szerepe felõl nézve kétféle vallásosság van². Mégis a valóság meghamisítása az a nem ritkán hallható feltételezés, hogy a "maga módján" vallásosság ne lenne "igazi" vallásosság. Nem "igazi", ha az egyházak elõírásait vesszük alapul. De jogos-e éppen a pluralizmus korában, egyedül azt tartani "igazi"-nak, amit a társadalom egyik vagy másik hagyománya és csoportja annak tekint? A cipõ minden bizonnyal mást jelent a cipész és a cipõt vásárló számára. De kinek jutna eszébe azt mondani, hogy a vevõt nem érdekli a cipõ szépsége, hasznossága, ára? Bizonyos, hogy van egy olyan csoport, amely magát (a "maga módján") vallásosnak vallja és szignifikánsan különbözik a nem vallásosaktól. Úgy tûnik tehát, hogy minden olyan vélemény, amely ezen csoport létét vagy vallásosságát kétségbe vonja, nem tudományos, hanem önkényes ideológiai vagy politikai ismérvekhez igazodik. (Azt pedig már csak groteszk fintornak lehet tekinteni, ha az egyházias vallásosságot valláskritikus oldalról nevezik egyedül "igazi"-nak.) Bizonyos azonban, hogy a két típus különbözõ indokkal s különbözõ módon hívõ. Egyháziasan vallásos a felnõtt népesség 15-18 százaléka, a "maga módján" vallásos Magyarország lakosságának 50-52 százaléka.
   (3) A társadalom hálózatainak és szerkezetének a kommunizmus éveiben való szétzúzása az egyházak rendjét is közösségi életét is súlyosan károsította. Megõrzõdtek és újjászülettek ugyan hívõ közösségek, de nem a társadalom által igényelt mennyiségben. A közösségiség ennek ellenére, vagy éppen ezért a vallási-egyházi vonzás egyik legfontosabb eleme. Ez érvényes a történelmi nagy egyházakban éppúgy, mint az újakban és a kicsikben. A nagy egyházakban a közösségiség négy formában valósul meg: az egyházközségekben, gyülekezetekben; a szerzetesrendekben; a vallási kisközösségekben és azok hálózataiban a "lelkiségi mozgalmakban"; és végül a szakosodó (szakmai, valamint rétegek, funkciók stb. szerint elkülönülõ) vallási mozgalmakban és szervezetekben. Az utóbbi két típusnak a nagyegyházakon belüli taglétszáma nagyjából kétszer akkorára becsülhetõ mint a kisegyházak összesen valamivel több, mint százezres taglétszáma.
   (4) Az egyház szociológiai értelemben mindenek elõtt nép, közösségek közössége, tagolt társadalomszerkezeti valóság. A konkrét emberek konkrét csoportjai a társadalom megkülönböztethetõ részét képezik; sajátos igényeik, törekvéseik és érdekeik vannak. S egyéb rétegekhez és csoportokhoz hasonlóan sajátos módon vesznek részt a társadalom életében. Helyzetük és önértelmezésük (egyik, talán fõ) kiindulópontja a negyven éves diszkrimináció és az abból eredõ és még meg nem változtatott (talán intézményesen teljesen nem is változtatható) hátrányos helyzet. (Ennek a hívõ csoportnak a jellemzésére a III-IV. pontban térünk vissza.)
   (5) Más megközelítésben a vallás: kultúra, érték-, erkölcs-, és normarend, kollektív emlékezet. Az általa képviselt világnézet és társadalmi ideál politikai súlyú mérce. Plurális társadalmakban a vallás nem az egyedül lehetséges és nem az egyedül elfogadott rend. Ám a nem-vallási értékrendek társadalmi támogatottságának mértéke éppúgy bizonytalan és kétséges, mint az olyan intézményes képviselete is, ami a vallási értékrend képviseletére létrejött egyház(ak)hoz hasonlítható lenne.
   Az egyház elsõdleges legitimációját - és nem az állam alá, hanem amellé rendelt pozícióját - hívei emberi joga adja. Emellett egy másodlagos legitimációja is van, ami az egész társadalomnak az értékhordozó intézmények iránti szükségletébõl következik, különös tekintettel arra a tényre, hogy a világnézetileg semleges állam nem jogosult (s nem is képes) saját értékrend megfogalmazására. Jelentõs szerzõk szerint a modern plurális társadalomnak, saját kulturális rendszere optimalizálásához - tehát a profán funkcionalitás követelményrendszerében mérve - nagyobb szüksége van a vallásra és az egyházakra, mint bármely korábbi társadalomnak³.
   Hazánkban ellentmondó tények jellemzik a vallási kultúrát. Egyrészt az egyházak igyekeznek azt minden lehetséges eszközzel - egyebek között az iskola és a tömegkommunikáció útján - közkinccsé tenni. Másrészt, a vallási tudás és tájékozottság az elmúlt évtizedek során elsatnyult. A vallási kultúra intézményei és a továbbadáshoz szükséges eszközök elpusztultak. Harmadrészt ma is jelentõs erõk ellenzik a hittan és a vallási ismeretek iskolai tanítását. Változatlanul érvényesül olyan érdek, hogy a felnövõ generáció a vallásról ne tájékozódhasson megfelelõen.
   (6) Végül: a vallás és az egyház kézzel fogható volta az egyházszervezetben és az általa irányított intézményes vallási életben is testet ölt. A nagyegyházak szervezete magas fokon fejlett bürokrácia (a szó nem minõsítõ, hanem leíró értelmében). S az egyházaknak számos és egyre több szakosított intézménye van mind saját szükségleteik ellátására, mind általános társadalmi szükségletek kielégítésére. Az egyház nem csak az állampolgárok, hanem a legkülönfélébb szervezetek számára is tapasztalati valóság: partner, vevõ, konkurens, bíráló, felügyelõ testületi tag, szomszéd stb. Az egyházi intézményi-szervezeti háló megszámlálhatatlan ponton érintkezik a társadalom- és államszervezet egyéb elemeivel. Mindezek az érintkezések - nem csak az egyházak, hanem még inkább a társadalomszervezet egészének olajozott, konfliktusmentes mûködése érdekében - szabályozásra szorulnak. Az állam és az egyház maradéktalan szétválasztásának puszta követelése is a társadalom plurális tagoltságával ellentétes megvalósíthatatlan ötlet. Autonómiájuk kölcsönös erõsítése valóban érték és cél. Ám az igazi feladat az autonómiák és a közöttük levõ optimális kapcsolatrendszer egyidejû megvalósítása.

II. A vallásosság Magyarországon lassan, de erõsödik.

   A szociológia lété megalapozó fontos felfedezés a társadalom és intézményeinek bizonyos öntörvényûsége. A 19-20. század fordulója óta ezt a felismerést kiegészíti az a hiedelem, hogy a társadalom fejlõdése a modern korban a célracionalitás "gyõzelmét" hozza az értékracionalitás felett⁴. A társadalom rendjének differenciálódása és az egyes részterületek saját autonómiáinak erõsödése tendenciaszerûen egy olyan mechanikába torkollik, ami (állítólag) már nem igényli és nem is tûri a "kívülrõl" (azaz a célokat és értékeket meghatározó ember oldaláról) jövõ "beavatkozásokat". A technika, a tudomány, a politika, a gazdaság (stb.) belsõ követelményrendszere és mozgástörvényei - úgymond - függetlenednek s a társadalom egészét is függetlenítik az egyén által elfogadott vagy kijelölt értékektõl, normáktól. Az autonómmá vált életszférák és azok intézményei nem hajlandóak önmagukat és mûködésüket értékelõ, erkölcsi vagy vallási kritériumokhoz igazítani.
   Ezt az érvelést (bár az elméletként sehol meg nem fogalmazódik) "szekularizációs elméletnek" szokás nevezni. A vallással kapcsolatosan általában két következtetést vonnak le belõle. Az egyik, hogy a modern korban a társadalom intézményi dimenziójában a vallás elveszíti meghatározó szerepét, hiszen ennek a dimenziónak központilag meghatározott és egységes rendje és irányítottsága is megszûnik. Ez a következtetés lényegében helyes. A második következtetés az intézményi síkon való relativálódásból az egyház általános jelentõségvesztésére s annak következtében taglétszáma csökkenésére következtet. Ez a következtetés történelmileg és interkulturális összehasonlításban egyáltalán nem támasztható alá, elméletileg pedig legjobb esetben is kérdéses⁵.
   Az újabb amerikai és az ázsiai szociológia a szekularizációként leírt folyamatokat nem általános törvényeknek, hanem európai sajátosságoknak tekinti⁶ . Azok okát pedig nem a modernizációban, hanem a vallásnak a túlintézményesült egyházak általi monopolizációjában látja. Eszerint a felfogás szerint Európában nem a vallási értékadás iránti igény csökkent, hanem a létezõ szükségletek rossz kielégítése idegenítette el az igénylõket. A kielégítetlen igény ellenben pótmegoldásokat keres: új és kvázi-vallásokat. Velük együtt megjelenik a "vallási piac", a világnézeti konkurencia, ami vallási fellendülést okoz. Amerikában hasonló folyamat játszódott le a 19. század második felében, az elsõ és a második "nagy ébredési" hullámban. Ebben a nézetben a társadalom olyan önszabályozó rendszer, amely nem mond le a vallási válaszadásnak és problémamegoldásnak az általános kultúrába való integrációjáról, hanem azt - legalábbis hosszabb távon, - a partikuláris tradíciók és egyházak kisajátítási törekvései ellenére is biztosítja.
   A kelet-közép-európai vallási változások értelmezésében különbözõ vélemények versenyeznek. A marxizmust és a szekularizációs elméletet összevegyítõk bizonyosak abban, hogy a vallás hanyatlása történelmi távlatban megállíthatatlan. Velük szemben az elmúlt évtizedek a helyi fejlõdést megszakító gyarmatbirodalmak történetéhez hasonlóan is értelmezhetõek. Ez a logika azt sugallja, hogy a társadalom önállóságának a visszanyerése a kommunista évtizedeket megelõzõ kultúra bizonyos revitalizációját is magával hozza. Végül van olyan vélemény, amely szerint a posztkommunista társadalmak most jelölik ki belsõ rendjüket és helyüket a világban. Ennek az erõfeszítésnek a civil társadalom megteremtése is és az együttélést szabályozó értékek és normák meghatározása is része⁷. Mindkét területen a legerõteljesebb társadalmi tényezõk az egyházak. Ám hogy hogy az egyházak hogyan tudnak élni ezzel a lehetõséggel, az csak idõ közben válik majd - országonként különbözõ módon - nyilvánvalóvá.
   Nyugat-Európa utóbbi évtizedeit vallási hanyatlás és az egyházak jelentõségének és taglétszámának csökkenése jellemzi. A korábban egyszerûen "kapitalista"- ként nevezett világban a vallásosság mutatói változatlanul jelentõsen magasabbak ugyan, mint a volt "szocialista táborban", de a csökkenés defetista hangulatot teremt. Kelet- Közép-Európában éppen fordított a helyzet. A vallásosság által az elmúlt fél évszázadban megtett út a kelet-közép-európai régiónban befejezetlen szinusz-görbéhez hasonlítható. A vallásosság látható kifejezõdésmódjai 1947-53 között - a kemény egyházüldözés ellenére - a világháború elõtti szint fölé emelkedtek. Ezután a vallásosság rövid ideig stagnálni látszott. 1958-1978 között viszont a régió számos országában, köztük hazánkban is, gyorsabb és nagyobb mérvû elvallástalanodás zajlott, mint amilyent eddig a világon bárhol tapasztaltak. Okai között sok mindenre szokás hivatkozni: az 1956 utáni reménytelenségre, a tsz-szervezésre és a falusi társadalom széthullására, az elektronikus tömegkommunikáció gyors terjedésére és a "gulyás-kommunizmusra". 1978 ellenben forduló-év. A már korábban "föld alatt" megkezdõdõ vallási újjáéledés 1978-ban statisztikailag azonos mértékûvé vált az elvallástalanodással. A korábbi hanyatlási tendencia megállt, majd megfordult. 1978 óta igen alacsony szintrõl induló és lassú, de folyamatos vallási emelkedés a jellemzõ. A politikai változások ezt csak átmenetileg befolyásolták. A vallási megújulás a hívõ közösségnek nyugodt biztonságot ad.
   A vallási fellendüléssel kapcsolatban két félreértést kell eloszlatni. Az emelkedés ellenére a vallásos csoport a plurális társadalomnak csupán egy része. A határozottan elkötelezetten vallásosak bizonyosan csupán kisebbséget képviselnek. Arról tehát nem lehet szó, hogy a társadalmat dominálnák. Egyes konkrét ügyekben ellenben, a maguk módján vallásosakkal együtt, tehetnek többségre szert.
   A másik optikai csalódás az új kis egyházakkal kapcsolatos. Az utóbbi másfél évtizedben lezajlott változásokhoz hozzátartozik sok új vallási közösség megjelenése. Eddig mintegy száz csoport kért állami elismerést és egyházkénti bejegyzést. Az inkognitóban maradottak számát legalább még egyszer ennyire lehet becsülni. Maguk a kis egyházak is és egyes politikai csoportok is ezt úgy értelmezik, mintha a történelmi keresztény egyházaktól az emberek tömegesen az (állítólag) meggyõzõbb és közösségibb kis egyházakhoz pártolnának. A statisztikák más képet mutatnak. A kisegyházak és szekták taglétszáma az elmúlt száz évben mindig az ország lakosságának mintegy 1 (egy !) százalékát tette ki. Ma sem más a helyzet. (A magyarországi izraelita közösség, az öt orthodox egyház, az unitáriusok és az összes többi régi és új kis egyház tagjainak létszáma együttesen sem haladja meg a népesség két százalékát.⁸) Tömeges átpártolásról tehát szó sincs, mint ahogyan arról sem, hogy a kis egyházak számszerûen érdemben befolyásolnák a hazai vallási viszonyokat.

III. A társadalom vallásos része öröklött hátrányos helyzetben van.

  A falusi és a polgári társadalom és életmód felszámolása, és egy szocialistának nevezett világ megteremtése nálunk mind az erõszakeszközök, mind az állami társadalompolitika eszközeinek erõteljes igénybevételével történt. A folyamat eredménye az, amit más összefüggésben a közösségek és az értékrend hiányaként, vagy valamivel drasztikusabban a társadalom idegbeteggé tételeként szokás emlegetni. Köztudott, hogy ennek a folyamatnak nem csak a devianciák ugrásszerû emelkedése, hanem a várható élettartam megrövidülése is az "eredményei" közé tartozik. Ugyanez a kényszeres levezénylés kívánta biztosítani, hogy hívõ ember ne szerezhessen magas végzettséget, ne kerülhessen vezetõ állásba, vagy legalább ne juthasson társadalmi irányító pozícióba és társadalomtudományokkal foglalkozó munkakörbe. Közismertek a pedagógusok és az újságírók, a fegyveres testületek tagjai és az "apparátusban" dolgozók kiválasztásánál akkoriban alkalmazott ideológiai szûrõk.
   Minden ilyenfajta diszkrimináció csak részben sikeres. De egyrészt általános érvényre tartott igényt. Másrészt pedig legalább részben sikeres volt. S a továbbiak szempontjából mindegy, hogy a szülõt sikerült-e rábeszélni, hogy gyermekét "boldogulása érdekében" ne írassa be hittanra és ne engedje templomba járni, vagy hogy a tehetséges vallásos gyermeket elegendõ pontszám esetén sem vették fel középiskolába, egyetemre. Diszkrimináció annak idején nem csak az oktatásügyben volt, hanem a munkahelyeken is. A vallásos hit a káderlapon kellemetlen folt volt. Magasabb kvalifikációt igénylõ munkakörökben a vallásos emberek kevésbé számíthattak elõléptetésre s átlagukban azonos kategóriákban is alacsonyabb bért értek el, mint a nem vallásosak. Az alacsonyabb jövedelemmel azután együtt járt a háztartásnak a - különösen a nagyobb értékû tartós fogyasztási cikkekkel való - gyengébb ellátottsága és emiatt nagyobb leterheltsége. Az automata mosógéphez, autóhoz, televízióhoz, számítógéphez, internethez való késõbbi hozzájutás pedig erõsítette a már úgyis létezõ kulturális lemaradást. A hátrányos megkülönböztetés történelmi tény marad⁹. Nyomai s következményei ma is tovább élnek, - legalább négyféleképpen.
   (1) A társadalom vallásos része gazdasági, társadalmi és kulturális vonatkozásban ma is a nem vallásosaknál hátrányosabb helyzetben van. Ezt a tényt már a hetvenes évek közepén egyértelmûen dokumentálták nagy mintákon végzett és elõbb idézett statisztikai-szociológiai vizsgálatok. Újabb adatok sem mutatnak mást¹⁰. A társadalmi-gazdasági és pártpolitikai polarizálódás figyelemre méltó mértékben korrelál a világnézetivel¹¹. A hívõ emberek - tendenciaszerûen - a társadalom "alsóbb" felében találhatóak. Velük szemben a politikai, a gazdasági s jelentõs részben a kulturális hatalomban egy nem vallásos réteg tett szert szinte kizárólagos jelenlétre. Kialakult egy olyan felsõ-közép és felsõ-réteg, amelyben már állami elõírások nélkül is magától értetõdõ a nem vallásosság. A polarizáció újraszüli önmagát.
   (2) A társadalom világnézeti átalakulása generációs törésként jelentkezett. Nagyjából az 1941-42-ig születettek azok, akik egy vallásosabb világban s vallásosnak szocializálódtak. A náluk fiatalabbak kevésbé vallásosak lettek. Eközben persze nem csak arra kell gondolni, hogy ki jár templomba, vagy mondja, hogy hisz Istenben. A változás átfogóbb. Az 1991. évi Európai Értékrend Vizsgálat és az 1997-98. évi ugyancsak nemzetközi összehasonlító "Aufbruch/New Departures" vizsgálat - eddig nem publikált - adatai szerint az 1941-42-ben vagy elõbb születettek értékrendje és vallásossága nem nagyon különbözik az ugyanilyen korú osztrákok, belgák, németek felfogásától. A fiatalabbak értékrendje és világnézete viszont nem a nyugati szomszédainkra, hanem a bolgárokéra, csehekére és kelet-németekére, vagy a volt szocialista táboron kívül a skandinávokéra hasonlít. A generációváltással a világnézeti rokonságok is megváltoztak.
   És még egy következtetés: az idõsebb és vallásosabb nemzedékeknek - a halálozásokból adódó - folyamatos csökkenése és a fiatalabb nemzedékek arányának növekedése a vallás társadalmi elterjedtségét csökkentõ tényezõ. Ezt a tényezõt 1978-1998 között a vallási megújulás kiegyensúlyozta. Korántsem bizonyos, hogy ez a jövõben is így marad-e. A jövõre nézve nem zárható ki, sõt inkább valószínûsíthetõ egyfelõl a vallási fellendülés mindegyik évjáraton belüli folytatódása, ám ennek ellenére a társadalom átlagában mégis a vallásosság csökkenése.
   (3) A társadalom vallásos felének gazdasági és kulturális lemaradottsága az egyházon belüli tradicionalizmust erõsíti. A hazai vallásos kultúra elszakadt a nemzetközi fejlõdéstõl. (Valami hasonló az egész magyar kultúráról is elmondható.) A hívõ értelmiség mesterséges és erõszakos megritkítása pedig maradandóan korlátozza a felzárkózásra való képességet. (Ez a társadalom hívõ rész�t külön is károsító tehert�tel.) Hasonló irányba hat a hívõ közösség huzamos kísérlete a diszkrimináció kikerülésére. Vallásos fiatalok évtizedeken át csak csekély arányban jelentkeztek (és csak elenyészõ számban nyertek felvételt) társadalomtudományi és humán szakokra. A diplomás keresztények ma természettudósok, orvosok, mérnökök, de a hívõk társadalmi részarányánál sokkal ritkábban közgazdászok, jogászok, politikusok, médiaszakemberek, tanárok. Lehet, hogy a vallásos értelmiségiek hitüket jól képviselik szakmájukban, de kevésbé képesek megjeleníteni a társadalmi nyilvánosságban. S kérdés, hogy egyáltalán mennyire tartják fontosnak annak elérését, hogy saját meggyõzõdésük nyilvánosan és intézményesen is megjelenjen a közéletben, a médiában, az egyetemi és tudományos világban.
   Az egyházi tradicionalizmus nem utolsó sorban a vallásosság társadalmi-demográfiai féloldalasságának a következménye. A felnõtt népesség nagyjából egy harmada 50 évnél fiatalabb városi ember. Ugyanennek a típusnak az aránya a gyakorló vallásosak között csupán 12 százalék. Másként (és több lehetõség közül csak a két szélsõt) nézve: falun az 50 éves és idõsebb népességben gyakorló vallásos 37,3; városon az 50 évnél fiatalabb felnõttek között gyakorlóan vallásos 5,6 százalék.

IV. A nagy egyházak - ha akarják, ha nem - a közélet és a politika nagy súlyú szereplõi.

   A történelmi nagy egyházak legalább öt összefüggésben társadalmi-politikai tényezõk. (1) A keresztény egyházak azt tartják, hogy küldetésük a társadalom egészéhez szól. Ennek megfelelõen jelen akarnak lenni a nyilvánosságban és véleményt képviselnek a társadalom állapotáról. (2) A közgondolkodás az egyházakat megkülönböztetett fontosságú intézményeknek tartja s ennek megfelelõ elvárásokat fogalmaz meg velük szemben. (3) Az egyházaknak és közösségeiknek kulcsszerepe van a civil társadalom és a demokratikus közrend építésében. (4) Az egyházak úgy is, mint szervezetek és úgy is, mint a felekezeti intézmények hálózatának irányítói bizonyos területeken a központi állam ellensúlyozásának és a társadalmi decentralizációnak a legfontosabb tényezõi. S végül (5) a nagy egyházak olyan világméretû testületek részei, amelyek helyi és nemzetközi politika szerepe egyaránt kétségtelen.
1. A cselekvõ társadalmi jelenlét az egyházak identitásának része.
   A keresztény nagy egyházak antropológiája a közösségi lénynek teremtett emberrõl szól. Az egyházak azt tartják, nem létezik elszigetelt egyén, valamint, hogy hitük a nem csaj az egyes ember, hanem a közösség számára is fontos. A keresztény tanítás társadalmi normákat is tartalmaz. Ennek megfelelõen az egyháznak a társadalomban is hallatnia kell szavát, alkalmasint prófétai vagy kritikus erõvel. Ezzel összhangban fogalmazódik meg évszázadok óta a keresztény társadalometika, illetve a katolikus egyház társadalmi tanítása. Ugyanennek a követelménynek a szellemében született két éve a Magyar Katolikus Püspöki Kar szociális pásztorlevele¹².

1.A közgondolkodás mint mérce.
   Demokratikus viszonyok között nem elhanyagolható adottság a polgárok többségének elképzelése és igénye a társadalomról. A nyolcvanas évek közepe óta közhely, hogy a közvélemény az egyházakat (a) megkülönböztetett jelentõségû intézményeknek tartja, (b) amelyeket igen magasra - más társadalmi intézményeknél általában magasabbra - becsül s (c) amelyekrõl azt tartja, hogy egyik fontos funkciójuk a társadalmi problémák, mindenek elõtt a szociális nehézségek csökkentése. Ezzel a "besorolással" összhangban (d) a felnõtt népesség többsége támogatja, hogy az egyházak új intézményeket létesítsenek. Végül (e) jóformán teljes az egyetértés abban is, hogy a közhasznú felekezeti intézmények költségeinek egy részét (vagy egészét) az államnak kell vállalnia¹³.

2. A vallási közösségek és gyülekezetek a civil társadalom alapsejtjei.
   Sajátos tény, hogy a "civil társadalom"-ról gondolkodva Magyarországon nem mindenkinek jutnak eszébe az egyházközségek és gyülekezetek. Ez részben az utóbbi évtizedek felfogásának az eredménye, amely nem gyõzte hangoztatni a vallás magán jellegét s mindent megtett, hogy a vallásra támaszkodó társadalmiasulás és elkötelezettség ne kaphasson teret. A magyar EU-csatlakozási dokumentáció beadása után viszont az egyik elsõ nem hivatalos brüsszeli reakció éppen abban állt, hogy hiányolták a civil társadalom vallási- gyülekezeti részének említését. Joggal! Hazánkban jelenleg egyetlen olyan közösségteremtõ és társadalomszervezõdési hálózat létezik, amely (a) országos, minden faluban és városban létezik, ráadásul a több felekezetnek megfelelõen többszörösen; (b) emberközeli, azaz a települések életében, a helyi társadalomban mûködik, (c) tömegekre számíthat (d) minden társadalmi réteget, szakmát, nemet, korosztályt összefogva és (e) amely tagjait, köztük a "közéletben" egyébként megszólíthatatlannak tekintett alacsonyabb végzettségûeket, idõseket, háztartásbelieket stb. is, tényleges közremûködésre és az önszervezõdés és a közhasznú tevékenységek egy sorára ösztönöz.
   Ez szervezeti háló a gyülekezetek és egyházközségek összessége. Önértelmezésük elsõsorban vallási, de korántsem a magánzó hit értelmében. Tevékenységük mindig kiterjedt az egymásról való gondoskodásra, a betegek és rászorultak támogatására; egyes konkrét helyi akciók szervezésére; a helyi civil közéletben való részvételre; a közfelelõsségre nevelésre és ennek begyakorlására az egyházközségi- gyülekezeti vezetõségben; a helyi ügyeknek magasabb egyházi és civil fórumokon való képviseletére; az egyházi épületek környékének rendben és tisztán tartására; az elõbbiek érdekében kaláka, "társadalmi munka" szervezésére stb.
   Az elmúlt évtizedek politikája a közös cselekvést tiltotta, akadályozta. Az egyházközségi- gyülekezeti élet ezért is, más okból is beszûkült. De országos összehasonlításban erõteljesebben létezik, mint bármilyen más helyi társadalomszervezõdési forma. Ennek ellenére, vagy éppen ezért fel kell tenni a kérdést, hogy az egyházközségek és gyülekezetek, valamint a nagy egyházak irányítói vajon tisztában vannak-e azzal a felelõsséggel, ami a jelenlegi tényhelyzetbõl fakad? A másik oldalon is van megjegyezni való. A társadalom egészének, hívõ és nem hívõ részének egyaránt érdeke, hogy az egyházi- vallási közösségek civil társadalmi szerepüknek minél jobban megfeleljenek. Ennek megfelelõen sem a társadalom egésze, sem az állam nem tehet úgy, mintha ez a kérdés pusztán egyházi belügy lenne!

3. Az egyházak a társadalom intézményi szereplõi közé tartoznak.
   Az elmúlt rendszer, a századforduló liberális gondolkodását ismételve, etatista ideológiát képviselt. Az államot semlegesnek és a közjó képviselõjének hirdette. Eközben gyakorlatilag tagadta vagy jogtalannak, vagy legalább a közérdekkel ellentétesnek minõsítette a társadalom tagoltságát és a rétegenként-csoportonként különbözõ érdekeket és törekvéseket. A pártállam szervezete hierarchikusan épült, nem tûrve sem önálló társadalmi cselekvést, sem a hierarchiától független autonóm tényezõket. Ez a felfogás az újkori fejlõdést, a társadalom differenciálódását és sokfélévé válását figyelmen kívül hagyta, tehát ideológiaként konzervatív, gyakorlatként erõszakosan paternalista volt. Végeredményben a történelmi fejlõdés visszafordítására törekedett.
   A politika feltétlen uralmát a gazdaság, a tudomány, a technika fölött nem lehetett huzamosan fenntartani. Ennyiben a rendszerváltozás történelmi szükségszerûség volt. Az átalakulás ellenben még befejezetlen. Tisztázatlan, hogy a társadalom különbözõ csoportjainak eltérõ igényei és törekvései között hogyan lehet egyensúlyt teremteni - egyebek között a kultúra, az oktatásügy, az egészségügyi ellátás és szociális gondozás stb. terén? Ezekben a kérdésekben a központosított állammal nem állnak szemben olyan egyesített erõk, mint a gazdaságban. Itt a decentralizáció nehezebben, lassabban halad elõre. Ezeken a területeken az egyházak a legfontosabb tényezõi annak, hogy az állam egyeduralma korlátozódik. S noha mellettük más nem-állami intézmények is létesülnek, mindazoknak a konfliktusoknak a zöme, amelyek az államközpontúsággal és a megelõzõ szervezeti megoldásokkal és beidegzõdésekkel való összeütközésbõl erednek, a nagy egyházak nyakába szakad.
   A nagy egyházakat egyebek között intézményesültségük és szervezeti tevékenységük teszi a társadalomszervezet szempontjából fontossá. Ebbõl adódik az az elsõ következtetés, hogy az államnak nem csak az egyházak függetlenségének biztosítására kell gondolnia, hanem egyfelõl az egyházak, másfelõl a nem egyházi intézmények - közöttük az állam - kapcsolatainak optimalizálására is. Ennyi az állam dolga. Az elõbb említett társadalomszervezeti szerep és jelentõség ellenben az egyházakra is komoly felelõsséget hárít. Kérdéses, hogy az egyházak mint nagy súlyú intézmények - "corporate actors" - saját ügyeik és érdekeik szolgálata mellett mennyire képesek a társadalomszervezet egészének jobbítását, a decentralizáció erõsítését, a pluralizmus kibontakozását szem elõtt tartani?

4. A nagy egyházak nemzetközi szervezetek tagtestületei.
   Idõnként túlzásnak tûnik, hogy nyugati elemzõk mekkora szerepet tulajdonítanak a Vatikánnak, vagy a pápának a kommunizmus bukásában¹⁴. Éppoly hibás lenne azonban ezt a szerepet maradéktalanul tagadni. Huntington úgy véli, hogy az új világrend legfontosabb tagoló elve a történelmileg átörökített magatartás- és értékrend, ami a világvallásokkal nevesíthetõ civilizációkban kapott intézményes kifejezõdést¹⁵. A világvallások és egyházaik eszerint globális méretû, bár nem hivatalos, politikai szereppel rendelkeznek. Hasonlóképpen értékelhetõ az egyházak és a vallások szerepe Európában.
   A nagy egyházaknak legalább négy vonatkozásban nemzetközi jelentõségük is van. (1) A legtöbb európai és észak-amerikai ország társadalma ragaszkodik mind történelmi egyházainak az állammal szembeni autonómiájához, mind az egyházak nyilvános jelenlétéhez és értékhordozó, közösségteremtõ és alkalmasint társadalomkritikusi szerepéhez¹⁶. A helyi elvárások az európai és a nemzetközi társulásokban is visszhangoznak. (2) A hívõ emberek közösségei, szervezetei, alkalmasint lobby-jai a plurális társadalom sokféleségében nem elhanyagolható súlyú tényezõk. Súlyuk és mûködésük annál kevésbé fejezõdik be a nemzeti határoknál, minél elõrehaladottabb a nemzetközi egységesülési folyamat. (3) Sok országban számottevõ a felekezeti intézményi részesedés az állam és a társadalom szervezetében. Ez értelemszerûen az állami cselekvésben való nem hivatalos egyházi részvételt is magával hozza. Közvetve és nem hivatalos módon az egyes országok egyházai jelen vannak a nemzetközi együttmûködésben is¹⁷. (4) Az egyházak nemzetközi szervei közvetlen kapcsolatokat is teremtenek egyes államokkal (konkordátumok és egyéb nemzetközi szerzõdések útján¹⁸) és nemzetközi politikai társulásokkal, mint amilyen az Európai Unió, az ENSZ, a nemzetközi egyezmények rendszere stb. Végeredményben tehát Magyarország számára a nagy egyházak közvetett és közvetlen politikai szerepe olyan adottság, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, ám aminek figyelembe nem vétele politikai öncsonkítás lenne.

V. A vallás magyarországi felemás helyzete a kultúra és a tudomány fellegváraiban is érvényesül.

   Madártávlatból nézve a vallással foglalkozó tudományok egyetemi, akadémiai integrációjának világszerte három fõ típusát lehet megkülönböztetni. Az amerikai hagyományban a legnevesebb egyetemek valamely felekezethez kötõdnek s nem csak templomaikat és istentiszteleteiket, hanem a vallástudományok ápolását is õrzik. A Vallástudományi Akadémiának (American Academy of Religion) 6000 egyetemi fokozattal rendelkezõ tagja van. A három vallásszociológiai társaság közül a legnagyobb (Society for the Scientific Study of Religion) taglétszáma is ezer fölött van. Ellentétben a konfesszionális egyetemekkel a társaságok és persze az állami egyetemi tanszékek nem felekezetiek, hanem egyszerûen tudományosak.
   Európa legtöbb országa lényegében a középkori gyakorlatot követi, ami szerint minden egyetemen kellett, hogy legyen teológiai fakultás. A valláselméletnek, vallástörténetnek, valláslélektannak, vallásszociológiának a felekezeti hittudományi karokon kívül is nagyszámú intézménye van. Ebben a kérdésben Franciaország gyakorlata tér el az európai átlagtól. A francia törvényhozás 1905-ben az egyházakat és a teológiát eltávolította az állami egyetemekrõl. Ugyanabban a pillanatban azonban a Sorbonne létrehozta a Vallástudományi Kart, mint ami a tudományos teljességhez nélkülözhetetlen¹⁹. A nem felekezethez kötött francia valláskutatás azóta is világhírû.
   Köztudott, hogy a kommunista hatalomátvételkor számos kelet-európai ország (de nem az NDK és nem Lengyelország) kizárta az állami felsõoktatásból a teológiai tudományokat s nem tartotta szükségesnek azokat mással, például a vallástudományokkal helyettesíteni. Néhány országban (egyebek között Csehországban, Romániában) az egyetemek a rendszerváltáskor reintegrálták a teológiai karokat. Másutt, így Magyarországon, ez nem történt meg. A vallással kapcsolatos tanulmányok és tudományos tevékenység nálunk nem állami, hanem - évtizedek óta megszokott igénytelen módon - egyházi keretekben intézményesül.
   A problémához hozzá tartozik, hogy a szóbanforgó tárgy egyrészt valamilyen hívõ közösség sajátos meggyõzõdése és hagyománya, másrészt az egyetemes kultúra része. A teológia egy közösség jellegzetes valóságértelmezése. Igazolását nem csupán észérvek, hanem a közösség döntése adja. Csak korlátozottan lehet racionális vita tárgya. Ezzel összhangban képviselhetõ az az álláspont, hogy a teológia egyházi belügy. (Ennek az ellentéte is képviselhetõ. Egy jelentõs nagyságú társadalmi csoport hite, erkölcse és valóságértelmezése soha sem csupán belügy, hanem mások számára is következményekkel járó dolog. Tehát "kívülrõl" is érdemes vele foglalkozni.) A vallási kultúra tartalma és szerepe, a vallásosság hatása az egyénre és a társadalomra, a különbözõ felekezetek közötti konfliktusok és megannyi további kérdés bizonyosan nem egyedül a hívõ embereket és nem csak az egyházakat érinti. A tudományossággal szembeni s a teljesség iránti elkötelezettség megkövetelné hogy önálló tárgyak és intézmények segítsék ezeknek a kérdéseknek az egyetemi, akadémiai feldolgozását, ápolását.
   Vannak, akik úgy vélik, hogy azért nincs szükség vallástudományra és hozzá tartozó intézményekre és szakokra, valamint mindezeknek a tanárképzésben s általában az egyetemeken való oktatására, mert a vallástörténet, a valláspszichológia, a vallásnéprajz stb. úgyis szóba kerül a történettudomány, a lélektan, az etnológia részeként. Ez a felfogás ellentétes a tudomány differenciálódásának folyamatával. Nagyobb baj is van vele. Rejtett módon tagadja, hogy a vallás a társadalmon és a kultúrán belül olyan önálló tárgy vagy terület lenne, aminek belsõ sajátosságait nem tárja fel sem a néprajz, sem a história, sem a többi másra szakosodott tudományág. Nehéz elesegetni azt a gondolatot, hogy a vallástudomány intézményesítésével szembeni ellenkezésben - tudatosan vagy öntudatlanul - az a felfogás él tovább, amely a vallást rég túlhaladott, megszûnõben levõ s szóra sem érdemes ügynek minõsítette.
   Vannak, akik a vallástudományok ápolásának a munkáját legszívesebben az egyházak kezében hagynák. Ez vitatható álláspont. Az egyházak saját szemszögükbõl és saját kereteiken belül foglalkoznak ilyen kérdésekkel. A feladat lényege ellenben éppen a csak felekezeti látásmód felülmúlása és a téma megnyitása a nem felekezeti intézmények kutatói és hallgatói elõtt. Ráadásul az egyházakra hárítás inkább alibi, semmint megoldási kísérlet. Ma Magyarországon a szellemileg kivérzett egyházaktól legfeljebb több évtizedes távlatban lehet tudományteremtõ eredményeket várni. A kulturális hiány ellenben ma érezhetõ és ma vár megoldásra.
   Végül nem mindegy, hogy az oktatási és tudományos gyakorlatban mit jelent a "vallástudomány". A kérdés korántsem filológiai. A német (és részben a brit és a skandináv) megoldás szerint a vallás a tudományos életben is felekezeti ellenõrzés alatt áll. Léte a felsõoktatásban és a kutatásban elsõsorban ilyen formában biztosított. Az egyetemek zömének része a (felekezeti) hittudományi kar. Ez ezen belül, vagy a rajtuk kívül mûködõ vallástudományi tanszékek nagyobbrészt a vallások történetével, vallásfenomenológiával és vallásetnológiával - és a teológiai karok által nem érintett vallási hagyományokkal és világrészekkel foglalkoznak. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az ilyenfajta "vallástudomány" (Religionswissenschaft) a felekezeti teológia mellett pótlék: tárgyát a vallás távoli, rendkívüli és a helyi gyakorlat szempontjából kevéssé releváns vonatkozásai képezik. Jellemzõ részlet, hogy ebben az értelmezésben sem a valláslélektan, sem a vallásszociológia nem része a vallástudománynak. (Ez utóbbiak a teológiai tudományokkal is ellentmondásos viszonyban vannak s részben önálló intézményekben, részben az általános lélektani és szociológiai tanszékeken intézményesülnek.)
   A francia gyakorlat köztes helyzetben van a német és az amerikai megoldás között. Az igazi ellenpólus az amerikai modell. A plurális oktatásügy s a világnézettõl független tudományos élet feltételei között a "vallástudomány" (Scientific Study of Religion) Amerikában más értelmet kapott. Itt az a kiinduló kérdés, hogy fontos-e egyáltalán a vallás? Van-e kimutatható, mérhetõ, a mindennapi életben, a társadalomban, itt és most tapasztalható jelentõsége? Tulajdonképpen csak ennek megválaszolása után "érdemes" további - történeti, fenomenológiai, kultúratudományi, néprajzi/antropológiai stb. - kérdéseket feltenni. A pragmatista megközelítés azzal jár, hogy a Scientific Study of Religion-ban a vallásszociológia, a vallással foglalkozó társadalomlélektan és a pszichológia a meghatározók. Ugyanakkor ez a fajta gyakorlatias "vallástudomány" a vallási kérdések iránt érdeklõdõ tudományok szélesebb körét integrálja, mint a régebbi német iskola.
   Kétségtelen, hogy a jelenlegi magyar viszonyok között a vallástudományoknak az állami (azaz "public" és nem felekezeti) egyetemi és akadémiai rendszerben való jóformán teljes hiánya az, ami a legfájdalmasabb. Érthetetlen, hogy az Akadémia és az oktatásügy hogyan engedheti meg magának egy ilyen hiány továbbélését. A jövõbeli kibontakozás szempontjából azonban az sem mindegy, hogy a vallástudomány Magyarországon a filozófián és a kultúrtörténeten (stb.) belüli ezoterikus ágazatként találja-e majd meg a helyét, vagy egy olyan tudományként, aminek igazi hajtóereje a jelen és a jövõ társadalmának építése iránti elkötelezettség. p>

Jegyzetek:

Felekezeti viszonyok, vallásgyakorlás. In: Társadalmi tagozódás, mobilitás. Az 1992. évi mobilitásvizsgálat alapján. Társadalomstatisztikai Közlemények. Budapest, KSH 1994. 105-130.o.
Szántó János: Vallásosság, vallásos hiedelmek Magyarországon. In: Andorka Rudolf - Kolosi Tamás - Vukovics György (szerk.): Társadalmi Riport 1992. Budapest, TÁRKI 1992. 259-288.o.
Tomka Miklós: Magyar katolicizmus 1991. Budapest, Országos Lelkipásztori Intézet 1991.
Vallási élet Magyarországon 1992-ben (Elõzetes adatok) Budapest, Központi Statisztikai Hivatal 1993.

Gereben Ferenc: Vallomások a vallásról. 32-45.o., valamint
Tomka Miklós: A vallásosság mérése. 18-31.o. Mindkettõ in: Máté-Tóth András - Jahn Mária (szerk.): Studia Religiosa. Szeged, Alkalmazott Vallástudományi Csoport 1998.

Luhmann, Niklas: Funktion der Religion. Frankfurt, Suhrkamp 1977.

Schluchter, Wolfgang: Rationalismus der Weltbeherrschung. Studien zu Max Weber. Frankfurt, Suhrkamp 1980.

Bruce, Steve (szerk.): Religion and Modernization. Oxford, Clarendon 1992/1998.,
Martin, David: A General Theory of Secularization. New York, Harper and Row 1978.,
Tschannen, Olivier: Les théories de la sécularization. Geneve-Paris, Droz 1992.

Chaves, M. - Cann, D.E: Regulation, Pluralism and Religious Market Structure. Rationality and Society 1992.4.272-290.o.,
Stark, R. - Iannaccone, L.R: A Supply-Side Reinterpretation of the "Secularization" of Europe. Journal for the Scientific Study of Religion 1994.3.230-252.o.

Casanova, José: Public Religions in the Modern World. Chicago-London, University of Chicago 1994.

Kozma Tamás (és mások): Felekezeti megoszlás Magyarországon. Zárótanulmány. A Mûvelõdési Minisztérium megrendelésére végzett kutatás. Budapest, Oktatáskutató Intézet 1994.

Tomka Miklós: Vallási önbesorolás és társadalmi rétegzõdés. Szociológia 1977.4. 524-538.o. (és bõvítve:) The Religious - Non-Religious Dichotomy as A Social Problem. The Annual Review of the Social Sciences of Religion 3. 1979. 105-137.o.

Fischer György: A "közszolgálati" médiumok és a vallásos közönség. Vigilia 1997.3. 192-198.o.

Az elõbbieken túl v.ö: Plasser, Fritz - Ulram, Peter A. - Waldrauch, Harald: Democratic Consolidation in East-Central Europe. London, Macmillan 1998.

Igazságosabb és testvériesebb világot! A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a hívekhez és minden jóakaratú emberhez a magyar társadalomról. Budapest, MKPK 1996. (újraközlés in: Kurtán Sándor - Sándor Péter - Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1997. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány 1997. 810-841.o.)

V.ö. összefoglalóan s alapos hivatkozási anyaggal Horányi Özséb (szerk.): Az egyház mozgástereirõl a mai Magyarországon. Budapest, Vigilia Kiadó 1997.

Luxmore, Jonathan - Babiuch, Jolanta: The Vatican and the Red Flag. London, Geoffrey Chapman 1999.,
Nielsen, Niels: Revolutions in Eastern Europe. The Religious Roots. New York, Orbis 1991.,
O�Grady, Desmond: The Turned Card. Gracewing, Dowe/HarperCollins 1995.

Huntington, Samuel: The Clash of Civilizations. New York, Simon & Schuster 1996.

Davie, Grace - Hervieu-Léger (szerk.): Identités religieuses en Europe. Paris, La Découverte 1996.

Greschaft, Martin - Loth, Wilfried (Hrsg.): Die Christen und die Entstehung der Europäischen Gemeinschaft.. Stuttgart, Kohlhammer 1994.,
Vincent, Gilbert - Willaime, Jean-Paul (szerk.): Religions et Transformations de l�Europe. Strasbourg, Presses Universitaires de Strasbourg 1993.

Minnerath, Roland: L�Eglise et les Etats concordataires. Paris, Cerf 1983.

Poulat, Émile: Liberté, laicité. La guerre des deux France et le principe de la modernité. Paris, Cerf-Cujas 1987. Fõleg 285-334.o: L�institution des "sciences religieuses".

A NYITOTT EGYETEMRÕL REGISZTRÁCIÓ