Kampis György (ELTE TTK Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszék):

Bevezetés

A tudományfilozófia egyik legvitatottabb fogalma, a paradigmafogalom minden fanyalgás ellenére éli a maga életét. Mára teljesen átment a féltudományos köznyelvbe, az is használja, aki tudományfilozófiáról még csak nem is hallott, és igencsak meglepõdne, ha megtudná, mi is az. Annál inkább meglepõdne, mert miközben a tudomány iparosa idõnként boldogan "vált paradigmát", közben természetesen a tudomány objektivitásában is hisz, és eszébe sem jut, hogy a kettõ esetleg kizárja egymást. Minek köszönhetõ a paradigmafogalom ilyen népszerûsége, és az, hogy az inkonzisztencia sem árt neki? Valószínûleg a kimondás bizonyosságának. Evidenciaként fogalmazza meg, amit minden természettudós (de nemcsak az) magától is érez, hogy a különbözõ elméleti felfogásokat "egy egész világ választja el egymástól", hogy egyik gondolatkörbõl a másikba néha "csak gólyalábon lehet átjutni".

Utóbbi tényt az is jelzi, hogy - miközben a tudományos eredmények többsége ismert elemek kombinációjára épül, önálló hozzájárulása nehezen azonosítható -, a valóban új elméletek külön nevet kapnak (az "eredmény" szó finom mellékzöngéi valami folyamatra vagy eljárásra történõ utalást rejtenek, amivel a megfelelõ alapanyagokból a termék létrehozható). A diszkontinuitást kifejezõ új név arra (vagy arra is) utal, hogy az új elmélet a régiekbõl nem vezethetõ le, nem nyerhetõ azok kibõvítésével illetve továbbfejlesztésével, vagy a meglévõ tudás másféle mûködtetésével. A "paradigma" ezen a ponton - eredeti komplex jelentésével ellentétben⁽¹⁾ - az "új elmélet" vagy a "nagy elmélet" szinonímájává válik.

Fordítva is igaz azonban: ahol nincs új név és új identitás, ott talán valódi tudomány sincsen. A tudományon belül legalábbis gyanúsak az olyan képzõdmények, amelyek, bármi történjék is velük, sehogysem akarják megváltoztatni a nevüket, hanem nyúlós masszát alkotva, sokféle irányban kiterjednek, miközben egész tartalmuk tetszõleges mértékben átalakulhat. Közismert volt Karl Popper ellenszenve a marxizmus és a darwinizmus ilyesféle "kaméleontermészete" iránt.⁽²⁾ Furcsa fintor, hogy a tudományfilozófus éppen ezeken a helyeken, az "izmusok" között vadászik a leginkább a paradigmákra, olyan centrumokat vagy szemléleti magokat sejtve bennük, amelyek köré, a lényeg változatlanul hagyásával, egy magasabb identitás keretében és azzal alárendeltségi viszonyban állva, módszertani-perceptuális-jelentéstani függõségben a többi elem felépül.

Akárhogy is van, a paradigmafogalom Kuhn óta (és ebben nemigen van vita, tehát nem kell érvelni sem mellette) valamennyi formájában megkérdõjelezi a tudományfejlõdés folytonosságát és finom lépcsõzetességét, olyan ugrásokat feltételezve elmélet és elmélet, elméletrendszer és elméletrendszer, vagy szemlélet és szemlélet között, mint ami asztal és szék, alma és körte, vagy kutya és macska, sõt még inkább állat és növény között található. Persze azt Kuhn és követõi sem tagadják, hogy a tényleges tudományfejlõdés nem a Pallasz Athéné-féle születési modellt követi.⁽³⁾ A paradigmák, mindenki tudja, nem egyik pillanatról a másikra, a semmibõl keletkeznek. Ezért aztán a paradigmákkal foglalkozó gondolatkörnek, vagy (mondjuk így) a paradigma paradigmájának van egy jókora dialektikus holdudvara, amely a lépésenkénti változás (az "evolúció") és a nagyléptékû váltás (a tudományos forradalom vagy "revolúció") viszonyával és egységével foglalkozik⁽⁴⁾. És mégis: aligha vitatható, az egész dolog lényege éppen az, hogy a különbözõ paradigmák - a tudományfilozófusnak éppúgy, mint a laikusnak - végülis olyanok, mint a különálló szigetek, a bolygók, vagy (egy másik kedvelt hasonlat szerint) az egymás számára idegen civilizációk⁽⁵⁾.

A laikus örömben és a kutatói iparkodásban azonban, úgy tûnik, elsikkad a lényeg: a paradigmafogalom a tudás valós állapotainak és valós változásainak leírására alkalmatlan abban a formában, ahogy a köznyelvi használatban és a tudományfilozófiai elemzésben jellemzõen megjelenik⁽⁶⁾. Ez ugyanis a paradigma eszméjének az identitás kérdésével való szoros kapcsolatán keresztül egy szemléleti hibát csempész be a gondolkodásba. Emiatt aki a paradigmákra hivatkozik, az a tudományos elméletekrõl való tudást gyakran tévesen képzeli el, olyan tudásként, amit megfosztottak a valóságos, élõ tudás, a konkrét emberek konkrét populációi által képviselt, térben és idõben létezõ, egymással dinamikus kölcsönhatásban álló, folyamatosan vibráló, változó, egymást szüntelenül átható eszmék jellegzetességeitõl. A paradigma paradigmájához a fogalom belsõ változatosság nélküli, egységes, homogén, monolitikus felfogása tartozik. A tudományfilozófia saját zsargonjában: e felfogás szerint a paradigmák kategóriák vagy természeti fajták.

Emlékezetes, hogy a "paradigma" szó mellett Kuhn örökségének legfontosabb fogalma éppen a "szerkezet". Kuhn (más poszt-pozitivistákhoz hasonlóan) a tudományos elmléleteket alkotó eszmék összességét nem szerkezet nélküli halmaznak tekinti, hanem egymással alá- és fõlérendeltségi viszonyban álló, szorosan összertartozó, egymást támogató, egymást definiáló és értelmezõ fogalmak, módszerek és látásmódok rendezett egységének. A fentiek úgy is megfogalmazhatók: ennek ellenére, a szokásos értelmezés ugyanakkor a paradigmán belül nem veszi figyelembe a fokozatok és a változatok jelentõségét, vagyis nem ismeri fel a paradigma különbözõ példányain és módosulásain keresztül létezõ további belsõ struktúrát. Pontosabban szólva, nem számol azzal, hogy a fokozatok és a változatok nem valahogyan külön kezelendõ, zavaró tényezõk, hanem éppenséggel a tudás folytonosságának a kifejezõi, olyan elemek, amelyeknek a létezési módja alapjában kérdõjelezi meg, hogy róluk a (természeti fajtákként felfogott) paradigmák segítségével lehessen beszélni. Ezt a kérdést fogjuk most körüljárni.
 

Paradigmák mint természeti fajták

A probléma nagyon egyszerûen megfogalmazható. Nem lepõdünk meg tudniillik, ha azt halljuk, hogy az egyik paradigmát az egyik vezetõ eszme képviseli (vagy az egyik összetartozó eszmehalmaz) - egy másikat pedig egy másik, és így tovább. Ebbõl adódóan természetesnek tûnik az is, hogy a "paradigmák harca" egy A eszme harcát jelenti egy B eszmével szemben, sõt talán azt is hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy két paradima szembenállásakor tulajdonképpen két személy nézeteinek a vitájáról van szó: Ptolemaiosz és Kopernikusz, Newton és Einstein, Pavlov és Vigotszkij.

Csakhogy ez a leegyszerûsítés abszurd. Abszurditását a legjobban azzal lehet szemléltetni, hogy eszerint, némileg karikírozva, az A paradigma híveinek a fejében szükségképpen az A eszme minden részletében azonos példányai kell meghúzódjanak, a B paradigma híveinek fejében pedig a B eszméi. Azt is fel kell tételeznünk továbbá, hogy a kérdésben, mármint az A eszmérõl a B eszmére való áttérés kérdésében más eszméje, gondolata vagy ötlete senkinek sincsen. A valóságban viszont (mondhatnánk: Göbbels doktor reményeivel ellentétben) az emberek fejében a valóságban mindenféle kavarog. Minden eszme annyi változatban létezik, ahányan képviselik. És ennek alapvetõ következményei vannak a paradigmák tulajdonságai szempontjából: folytonosságot teremt a paradigmák formájában kifejezett tudásváltozatok között. Az összemérhetõség, a relativitás és a fejlõdés problémája újra átgondolhatóvá válik.

A paradigmafogalomban megbújó sematikus egységet Kuhn kései felfogása, a taxonómiai inkommenzurábilitás segítségével fogom megmutatni. Kuhn a rivális paradigmákat itt úgy tekinti, mint különbözõ lexikonok által meghatározott fogalmi rendszereket⁽⁷⁾, az egyes paradigmák összemérhetetlenségét pedig a lexikonokban szereplõ szavak által meghatározott természeti fajták különbözõségének tulajdonítja - végsõ soron annak, hogy az egyes paradigmák máshogyan osztják részekre (máshogyan individuálják) a világot, más szóval, eltérõ taxonómiai rendszereket fejeznek ki⁽⁸⁾. Kuhn azt is kiköti, hogy az egyes taxonómiák átfedésmentesek kell legyenek⁽⁹⁾. Az átfedésmentesség elve azt jelenti, hogy egy természeti fajta példányai csak akkor lehetnek egyidejûleg egy másik természeti fajtának is a példányai, ha az egyik fajtát a másik fajta teljes egészében tartalmazza (ahogy például egy biológiai fajt is tartalmaz az a nemzetség, amelyhez tartozik). Ennek megfelelõen, egy kifejezés nem fordítható le az egyik lexikonból a másikba, ha az extenziója (vagyis azon dolgok halmaza, amiket jelöl) olyan példányokat tartalmaz, amelyek a versengõ paradigma taxonómiájában különbözõ természeti fajtákhoz tartoznak⁽¹⁰⁾. Vegyünk egy konkrét esetet, tudományos elméletbõl származó helyett köznyelvi példát választva, egyben bemutatva, hogy a kérdés a nyelvi relativizmus dolgát is érinti. G. Lakoff (1987) jól ismert példája, a balan az egyik ausztrál bennszülött nyelvben azt jelenti: "nõk, tûz és veszélyes dolgok". Kuhn tézise szerint ez a kategória azért nem fordítható le az általunk ismert nyelvekre, mert nálunk a nõ az élõlények, a tûz pedig az élettelen dolgok fajtájába tartozik. A két fajtának nincs közös eleme (és a mi lexikonunkban nem is lehet). Ha a balan-t valahogy lefordítanánk, akkor lenne, de ezzel megsérülne az átfedésmentesség elve, s ez tilos⁽¹¹⁾.

A taxonómiai tézis, mint látjuk, témánk szempontjából azt fejezi ki, hogy egy paradigma az általa feltételezett természeti fajták halmazával jellemezhetõ, méghozzá úgy, hogy ezeket egy lexikonban felsoroljuk. Mindez nyilván úgy is felfogható, hogy a szóbanforgó felsorolással az adott paradigmához tartozás szükséges és elégséges feltételét adtuk meg. Ez pedig azt jelenti, hogy a paradigma maga sem lesz más, mint egy klasszikus, esszencialista módon felfogott, jól definiált kategória, vagy pontosabban, egy más természeti fajtákból álló természeti fajta⁽¹²⁾.

A természeti fajta fogalma nagyvonalú: a fajtát alkotó elemeket lényegi tulajdonságaik szempontjából egymással és a fajtával egyenértékûnek tekinti. Feltételezi, hogy ha egyetlen asztalt láttunk, már mindet láttuk: az asztalt láttuk. A paradigma példányai a kategorikus nézet szerint ugyanígy, egymással azonosak lesznek. Ezt fejezi ki már az is, hogy a lexikon egyáltalán megírható volt: hiszen ha a paradigma minden követõje fejében egy kicsit más szavak vannak, amelyeknek kicsit más a jelentése, akkor hol van a lexikon? E kérdésre a befejezõ részben még visszatérünk.
 

A darwini fajfogalom a biológiában

Az evolúció darwini elmélete sokak szerint a modern tudományos gondolkodás legbefolyásosabb eszméje. Az evolúciós szemlélet lényege azonban nem magának az evolúciónak a feltételezésével kapcsolatos, és nem is azzal az evolúciós mechanizmussal, amit természetes kiválasztásnak neveznek. Legfontosabb eleme az a mód, ahogyan Darwin a fajok sokféleségével bánik, a fajok változatosságát és változását egymással összekapcsolja, s ezen keresztül összefüggést teremt a fajok és egyéb rendszertani egységek, valamint az azokat alkotó egyedek között. Módszere példát nyújt arra, hogyan lehet inhomogén, idõben is változó rendszerekrõl kategóriáktól mentesen gondolkodni.

A természeti fajták legnyilvánvalóbb példáit a biológiai fajok nyújtják. Miközben nem egészen világos, hogy végülis van-e különbség az asztal és a szék között, és bonyolult a helyzet a kémiai elemek identitása körül, addig nem kell különös éleslátás annak a felismeréséhez, hogy minden macska macska és minden kutya kutya, sõt az is biztos, hogy az egyikbõl sohasem lesz a másik⁽¹³⁾. A hibridizáció rejtélyes eseteit félretéve, ez a tapasztalat által sokszorosan igazolt elv egyszerre szolgáltatta az alapját a természeti fajták esszencialista felfogásának és a fixizmus tanításának. A fixizmus szerint a biológiai fajok, lévén, hogy a természeti fajták esetei, szükségképpen változatlanok, vagyis nem alakulnak át egymásba vagy más dolgokká; nem keletkeznek és mássá válva nem szûnnek meg.

Könnyû belátni, hogy a fajok természeti fajtákként való felfogása kizárja az evolúció lehetõségét⁽¹⁴⁾. A fajok átalakuláshoz, ha a fajok természeti fajták, arra volna szükség, hogy egy faj egyik egyedének az utóda egy másik faj egyede legyen, vagy hogy egy utód egyszerre mindkét fajba tartozzon. Egyik lehetõség sem tûnik fogalmilag elképzelhetõnek (lásd fentebb az átfedésmentesség "modern" elvét). A Darwin elõtti kor evolúciós próbálkozásai ennek a dilemmának a foglyai. A transzformizmus két lépésben kerüli meg a problémát: Lamarck és Darwin révén.

Lamarck koncepciója a lényegek idõbeli változását engedi meg. Eszerint a fajok átalakulása egyedeik átalakulása révén megy végbe⁽¹⁵⁾. A változó fajok a változó egyedek függvényei és leképezõdései. A fajta vagy típus fogalma továbbra is ott lebeg elõttünk, mindössze arról van szó, hogy ez egy lassacskán megváltozó, pontosabban kicserélõdõ típust jelent. A fajta úgy változik meg, hogy sosem fordul elõ, hogy egyik fajtájúból a másik keletkezzen. Lamarcknál a változás a természeti fajták, vagyis egész típusok idõbeni megváltozását, méghozzá szimultán, egyszerre történõ megváltozását jelenti. Érdemes a közmondásos zsiráf példáját felidézni. Lamarck története szerint a zsiráfnak azért van hosszú nyaka, mert nyújtogatta. De melyik zsiráf nyújtogatta? Nyilván mindegyik⁽¹⁶⁾, a lamarcki evolúcióelméletben nincs szó arról, hogy az egyedek között különbségek lennének - nem is lehetnek, hiszen az egyedek típusokat alkotnak -, és arról sincs szó, hogy mi történik azokkal az egyedekkel és utódaikkal, amelyek kilógnak a sorból, például nem nyújtogatják a nyakukat, mert reumásak és fáj nekik.

Darwin egy ettõl radikálisan eltérõ felfogást dolgozott ki. A fajok, mint megállapítja, térben és idõben változékonyak. Távolabb utazva, a fajok rendre kicserélõdnek, de közöttük fokozatos átmenet észlelhetõ, a közbülsõ változatok finom, besorolhatatlan, megszámlálhatatlan fokozatain keresztül. Ezért Darwin gondolkodásában a fajok helyét a változatok veszik át. A darwini felfogásban a faj nem egyéb, mint változatainak összessége. A faj mint önállóan létezõ kategória helyett az egyedi változatok, illetve az egymásra közelien hasonlító változatok egyes csoportjai, például a jól elkülöníthetõ változatok vagy alfajok lesznek fontosabbak. Ez a felfogás radikálisan anti-esszencialista és enyhén nominalista. A darwini fajfelfogás ugyanis teljesen feladja annak a lehetõségét, hogy egy fajt valamilyen tulajdonságai segítségével jellemezzen. Ezen a módon leszármazási kapcsolatot tud teremteni a fajok között, teljesen kikerülve azt a kérdést, lehetséges-e, hogy az egyik fajba tartozó egyednek másik fajba tartozó egyed legyen az utóda. A fajt nem diszkrét határokkal rendelkezõ entitásnak tekinti, hanem csupán olyan kényelmi megnevezésnek, ami lehetõvé teszi, hogy segítségével az egyedek nagy csoportjai között fennálló feltûnõ különbségeket azonosítsuk, ha vannak ilyenek. Ez megengedi egy tetszõleges szélességû, homályos közbülsõ zóna létezését, itt olyan változatokat találunk, melyek a fajok adott rendszere mellett az egyik fajba még nem, a másikba már nem, pontosabban "nem szívesen" tartoznak, nem jól illeszkednek..

Lehet, hogy sokak számára nyugtalanító, de ez a felfogás egyáltalán nem igyekszik megmondani, hogy hol van egy faj határa "valójában". Nemhogy nem keresi a "valódi" meghatározást, épp megfordítva, azt is elutasítja, hogy a fajokat bizonyos tipikusnak tekintett egyedeik vagy prototípusaik segítségével, mintegy valamilyen középpontból kiindulva határozza meg. Hogy melyek egy faj "jellemzõ" egyedei, az a darwini felfogásban attól függ, hogy az egyes egyedekre közelien hasonlító változatok mennyire számosak. A fajok változatai ugyanis nem egyenletesen helyezkednek el valamilyen hasonlósági skálán, hanem (ráadásul idõben is változó módon) csoportosulásokat alkotnak. A darwini fajfogalom egyhén nominalista, mert az egyedi változattal szemben tagadja a faj valóságosságát, de csak korlátoltan az, mert a fajok meghatározását mégis valóságos dolgokhoz, az evolúciós folyamatokhoz kapcsolja. A fajok elkülönülése dinamikus folyamat, amely nem az egyes fajokhoz tartozó (és más fajokban meg nem lévõ) tulajdonságok alapján, hanem a köztes formák kipusztulása, vagy az egymástól távoli változatok számának felnövekedése révén választ szét változatot és változatot. A faj tehát relatív mivolta és nominalista elvi meghatározása ellenére a darwini felfogásban mégis konkrét, valóságos dolog: összetartozó, rendszerint együtt is élõ, egymással szaporodási közösséget alkotó élõlények csoportja. A csoport azonban nem állandó. Határa mozog, lüktet, kiterjed és összehúzódik; a csoportok felemelkednek és lesüllyednek, egyesülnek és szétválnak, megjelennek és eltûnnek; vannak és nincsenek.
 

A paradigmák felbontása

Számos kísérlet ismeretes arra nézve, hogy az evolúciós szemléletet a tudás fejlõdésének dinamikájára is alkalmazzák. Evolúciós teóriákat magával a paradigmafogalommal összefüggésben is megfogalmaztak. Mindez kissé fellazítja a paradigma természeti fajtaként való felfogását, de általában nem megy elég messzire.

Elsõ helyen Stephen Toulmint kell említeni, aki a paradigma fogalmát Kuhnnal párhuzamosan és vele egyidõben dolgozta ki (1961). Kuhnnal ellentétben, akit sokáig nem foglalkoztat a "honnan jönnek az új paradigmák" kérdése, Toulmin (1972) - Popperhez hasonlóan (Popper 1972) - egy evolúciós modellben, az ideák variációs-szelekciós modelljében keresi a választ. De evolúció és tudás, evolúció és kultúra, evolúció és tudomány kapcsolatáról szól David Hull evolúciós tudományfejlõdés-modellje (Hull 1988), Dawkins (1986) memetikája, Sperber "járványtani" kultúraelmélete (Sperber 1996) vagy az ezeket felhasználó Dennett-féle "omnidarwinizmus" is (pl. Dennett 1998). A témát alaposan feldolgozó Wilkins (1991) több tucat elõdöt és ugyanannyi kortárst sorol fel Peirce-tõl és Dewey-tõl Quine-on és D. Campbellen át W. Calvin-ig és G. Cziko-ig.

Az evolúciós modellek bizonyos értelemben úgy kezelik az ideapopulációkat, mintha fajok populációi lennének. Így elkerülhetõ a teljesen homogén típusok eredményezte változási paradoxon, utóbbi rokonságot mutat a fixizmus problémájával⁽¹⁷⁾. Igenám, de ehhez elegendõ a változatokról mint olyan eltérésekrõl vagy hibákról beszélni, amelyek a szelekció fényében termékenynek bizonyulhatnak. Csak talán a mutánsok helyét ilyenkor a "másként gondolkodók" és a "disszidensek" foglalják el. Nos, az evolúciós tudományfejlõdés-modellekben rejlõ biológiai párhuzamokat sokan, sokféle szempontból bírálták⁽¹⁸⁾, érdekes módon azonban a legnyilvánvalóbb probléma elkerülte szinte valamennyi elemzõ figyelmét. Az evolúció ugyanis nem egyszerûsíthetõ a variációs-szelekciós elvre. A variációs-szelekciós elv mindössze egy mechanizmus, amely önmagában csupán az evolúciós gondolkodás egy önkényesen kiragadott eleme. Darwin felfogásának nagyszerûsége éppen abban állt, hogy az evolúciós változás mechanizmusát összekötötte a változatok létezési módjával, és a kettõt egymást támogató egységben szemlélte.

A variációs-szelekciós elvben kifejezõdõ populációs vagy statisztikai látásmódon messzemenõen túlmutat a már megbeszélt változatközpontú szemlélet, amelynek értelmében a populáció (legyenek a tagjai fajok, eszmék vagy bármi egyebek) egy lényegileg heterogén, saját változatain keresztül létezõ tömeg. Amit paradigmának neveznek, az a valóságos viszonyok között olyan entitás, amelynek a létét dinamikus egyensúly biztosítja, változását számlálatlan forrás táplálja, egyensúlyi helyzete nincs. Viszonylagos egységét, ha van, nem egy mindenben közös nézetrendszer, azonos nyelv vagy egységesen defininált lexikon, hanem az egyes képviselõk fejében lévõ változatok közelségi viszonyai és népességszámuk adja. Az ilyen - idõleges - egységet a folyamatos belsõ információcsere is táplálja, mely egymással szoros összefüggésbe hozza a paradigmán belüli nézeteket, szorosabba, mint a különbözõ paradigmák közöttieket. Ennek az információcserének a közege a szaporodási közösség a fajok esetén, az összetartozó szakmai közösség a tudományban.

A lényeg a fokozatokban rejlik. Ha a paradigmákat alkotó ideákat a fajok analógiájára gondoljuk el, akkor a különbözõ nézeteket képviselõ egyedek terében folytonos lesz az átmenet az A paradigmából a B paradigmába, éspedig nemcsak idõben, hanem a populációk kapcsolódási pontjain keresztül az adott pillanatban is. Legfeljebb arról van szó, hogy - akárcsak a fajok esetén - ez a folytonosság néha, a köztes változatok kis száma vagy korlátozott hozzáférhetõsége, esetleg idõszakos hiánya miatt nem nyilvánvaló. Nagyítás kérdése az egész: ami messzirõl a belül egységes paradigmák külön-külön egyszínû foltjainak tûnik, az közelrõl nézve sokféle színes pöttybõl kirakott ponthalmazok rendszere, ahol a köztes teret szintén pöttyök töltik ki, csak arrafelé a festékszóró jóval ritkábban fogott.

Az említett (és nem említett) evolúciós tudományfejlõdés-modellek közül talán D. Hull teóriája az egyetlen, amely e kérdés fontossságát felismeri⁽¹⁹⁾. De van itt egy bökkenõ. Hull egyáltalán nem beszél paradigmákról; számára az eszmék világa magától értetõdõen folytonos, ahogyan a fajoké is az (de Sousa 1989). Aki viszont paradigmákban gondolkodik, az egy másfajta beszédmód mellett kötelezi el magát, amely - képi hasonlatunknál maradva - a foltok felõl nézi a pontokat. Kérdés tehát, mi látszik onnan.
 

Nem-kategorikus szemantika és a tudás egysége

Egy paradigma követõi, akárcsak egy nyelv beszélõi vagy egy kultúra lakói, azt tapasztalják, hogy egyedül vannak, mégis a legtöbben közülük úgy találják, hogy hozzájuk nagyon hasonló társak veszik körül õket, akikkel egy közösséget alkotnak. Mindannyian másként beszélnek és mást mondanak, mégis úgy érzik, többnyire jól megértik egymást, sõt ugyanazt fejezik ki, csak másként, mint a többiek. Sõt egyetértenek abban is, hogy vannak mások, akik nem olyanok, mint õk. Ezeket, ha sokan vannak, más paradigmák követõinek nevezik, és többé-kevésbé egyformán nem értik õket (vagy ami ugyanaz, eszméiket hibásnak gondolják).

Hogyan lehetséges ez? A kérdésre adott válasz a paradigma és a jelentés összefüggésén keresztül azt is megvilágíthatja, hogyan biztosítható - átlapoló változatok folytonosságán kersztül - a tudás egysége a paradigmák rendszerében. A következõkben csak elnagyolt körvonalaiban tudom jelezni, hogyan képzelhetõ el véleményem szerint a válasz.

A hagyományos lexikonok szematikája kategorikus; egy címszónak egy természeti fajta felel meg. A hozzárendelés merev, a lexikon használói körében homogén: egy paradigmán, nyelven, kulúrán belül csak egyetlen - univerzális - lexikon van. Az elõbbi leírás egy alternatív képet sugall. Eszerint a szavak és a fogalmak jelentése - csakúgy, mint egy faj változatai, vagy a paradigmát követõk ideáinak halmaza - finom fokozatokban változik. Egy fogalomnak a paradigmán belül is nagyszámú, egymást részben kizáró, részben azonban egymásközt átlapoló értelmezése lehet. Ez olyan meghatározhatatlan, poliszémikus viszonyokat teremt, ahol a jelentésekrõl ugyan egyáltalán nem lehet általános kijelentéseket tenni, a konkrét jelentések azonban konkrétan mindig elemezhetõk.

A paradigma követõi a jelentések átlapolásán keresztül értik meg egymást (vagy ami ugyanaz, ezen keresztül érthetnek egyet egymással). A jelentésváltozás problémája, más szóval, a paradigmán belül is fellép, de itt nem minden-vagy semmi döntések formájában jelentkezik, hanem - mint a paradigmán belül minden egyéb is - fokozatokban, s ami még fontosabb: e probléma ellenére a paradigmán belül a kölcsönös megértés biztosítható. A paradigmán belüli jelentésváltozás sohasem a paradima eszme- vagy idearendszerének egészét érinti, hanem csak egy-egy elemet, vagy az elemek egy-egy lokálisan egészleges halmazát - hiszen a paradigma követõi, ahogy egy faj tagjai is, nézeteiket tekintve leszármazási közösségben állnak egymással. Ez kizárja az egész alapvetõ terv egyetlen lépésben való módosulását. Azt pedig csak a legnaívabbak hiszik, hogy - akár egy paradigmán belül, akár a követõ elméjében - mindig teljesül a teljes konzisztencia követelménye. Sok mindent tudunk vagy tudni vélünk, amit sohasem gondoltunk végig, és esetleg ellentétben áll más tudáselemeinkkel. Majd egyszer, vagy soha, rendet rakunk. Addig aggály nélkül veszünk át annyit és azt, amennyit és amit éppen kell vagy lehet (mármint a személyes identitás durva megsértése nélkül, a tudásváltozatok egyéni, egyszeri és megismételhetelen kombinációjának keretén belül maradva).

Az átvett új rész (és az esetleg hozzá tartozó helyi taxonómia) cseréje pedig szinte "röptében" elvégezhetõ, mint amikor valaki elõször hall - egyébként "normális" mondatok között - a vencsellõrõl, a babig-ról, vagy a fülbetikrõl; mire (az eredeti helyén) elolvastuk, máris tudjuk, mi az. A paradigmák közötti megértéssel kapcsolatban egészen hasonló lehet a helyzet, mint a paradimán belülivel. Mindössze meg kell találnunk azokat az egyedi változatokat, amelyeknek a fogalmi jelentései, taxonómiái és hozzá kapcsolódó értelmezései átlapolásba hozhatók az egyes versengõ közösségek jelentésterével. Ilyenek lehetnek a sehova sem tartozó "remeték" egyedi eszméi vagy, szerencsésebb esetben, a paradigmaközi részleges univerzáliák, például az olyan részcélok és eszmék, amelyek a különbözõ paradigmák közös részeiként azonosak maradnak. Lásd a különféle anyagok gyakorlati célú átalakítását az alkímia és a kémia esetén, vagy a mind pontosabb táblázatok mind könnyebb készítését a versengõ kozmológáknál.

Összefoglalva, az egész bemutatott elgondolás középontjában a jelentés dinamikus, sokrétû felfogása áll. Kérdés persze, vajon részleteiben is kiépíthetõ-e az ilyen, darwini értelemben vett jelentésváltozatok nem-kategorikus szemantikaelmélete. Számos rokon gondolatot azonban könnyû azonosítani. Itt mindössze egy rövid felsorolásra vállalkozom. Kezdjük azzal, ami a leginkább nyilvánvaló: az elõzõ bekezdések több mondata Wittgenstein nyelvjáték-fogalmát és használatelvû nyelvfelfogását idézi. Wittgenstein sohasem épített szemantikaelméletet (és jó okkal), az õ filozófiája által motivált próbálkozásokat viszont többet is ismerünk. E cikk nézõpontjából ezek a nem-kategorikus jelentéselmélet felé tett lépéseknek tekinthetõk. Ide tartozik Austin nyelvfelfogása, aki a poliszémiát a jelentések közötti családi hasonlóságnak tulajdonítja (Austin 1961), vagy a szintén a családi hasonlóság fogalma által motivált Rosch-féle prototípus-elmélet (Rosch 1973, Rosch és Lloyd 1978)⁽²⁰⁾. Vagy ott van az utóbbit továbbfejlesztõ Lakoff (1987) kognitív szemantikája, aki ugyan (mint híres könyvének alcíme is elárulja) szintén egyfajta kategórielméletet épít, ám közben a kategóriafogalom bírálója és újragondolója is⁽²¹⁾. A kategorikus felfogás és a nyelv hagyományos jelentésfelfogásának egymásra utaló viszonyát a "bináris godolkodást" kritizáló feminista és homoszexuális irodalom is megkísérli újragondolni (pl. Bing és Bergvall 1997). Itt is, akárcsak Lakoffnál, az egyik visszatérõ hivatkozási pont a szociolingvisztika klasszikusa, Labov (1973)⁽²²⁾ - ez az irányjelzõ a kérdéskör egy másik lehetséges megalapozásának lehetõségét jelzi. A kognitív nyelvészet avantgardjában aztán a konnekcionista modelleken keresztül értelmezett különféle dinamikus jelentésfelfogásokkal találkozhatunk (Claessen 1997). Clark (1996) azt sejteti, hogy a konnekcionista modellek elvben tetszõlegesen hajlékonyak lehetnek a szabálytalan jelentések reprezentálására.

A valódi nem-kategorikus szemantikaelmélet talán még messze van ettõl a ponttól, de hogy mire lehetne használni, azt már látjuk: például a paradigmákról és valódi követõikrõl szóló, szociológiailag pontos, kognitív szempontból hiteles beszédre.
 

Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozom Sándor Klárának, aki a szociolingvisztika nyelvfelfogásával megismertetett és számos ötlettel segített. Köszönöm továbbá Fehér Mártának, Benedek Andrásnak, Székely Lászlónak, Ropolyi Lászlónak és másoknak a paradima fogalmával kapcsolatos észrevételeit és tanácsait. A kézirat az OTKA T25880 sz. kutatási támogatása révén jött létre.

Austin J. L. 1961: The Meaning of a Word, in: Austin J.L., Philosophical Papers, Oxford University Press, Oxford.

Bing, M. és Bergvall, V.L. 1997: The Question of Questions: Beyond Binary Thinking (http://courses.lib.odu.edu/engl/jbing/questions.html), in: Bergvall, V.L., Bing, J.M. és Freed, A.F. (eds.) 1997: Rethingking Language and Gender Research: Theory and Practice, Addison-Wesley, New York.

Claessen, M.J.A. 1997: A soft-computational theory of conceptual categorization, PhD Thesis, University of Exeter.

Clark, A. 1996: A megismerés építõkövei, Osiris, Budapest.

Dawkins, R. 1986: Az önzõ gén, Gondolat, Budapest.

Dennett, D.C. 1998: Dawin veszélyes ideája, Typotex, Budapest.

de Sousa, R. 1989: Kinds of Kinds: Individuality and Biological Species, International Studies in the Philosophy of Science 3(2): 119-135.

Fehér, M. 1983: A tudományfejlõdés kérdõjelei, Akadémiai, Budapest.

Fehér, M. 1997: A paradigmától a lexikonig… Thomas S. Kuhn harmincöt év után, Replika 27, 29-36. old.

Harnad, S. 2000: Natural Categories, http://cogsci.umn.edu/millennium/1106134514.html

Hull, D. 1988: Science as a Process: An Evolutionary Account of the Social and Conceptual Development in Science, University of Chicago Press, Chicago, Ill.

Kuhn, T.S. 1977: The Essential Tension, University of Chicago Press, Chicago, Ill.

Kuhn, T.S. 1984: A tudományos forradalmak szerkezete, Gondolat, Budapest.

Kuhn, T.S. 1987: What are Scientific Revolutions?, in: Krüger, L., Daston, L.J. és Heidelberger, M. (eds.): The Probabilistic Revolution, MIT Press, Cambridge, Mass., 7-22.old.

Kuhn, Th. S. 1987: The Presence of Past Science. The Shearman Memorial Lectures, nem publikált kéziratok, University College, London (idézi Fehér 1997).

Kuhn, T.S. 1991: The Road Since Structure, in: Fine, A., Forbes, M. és Wessels, L. (eds.): PSA 1990, Philosophy of Science Association, East Lansing, vol 2., 2-13. old.

Labov, W 1973: The Boundaries of Words and Their Meanings, in: Bailey, C-J.N., Shuy, R.W. (eds.): New Ways of Analysing Variations In English, Georgetown University Press, Washington, D.C., 340-373. Idézi:

Laki, J. (szerk.) 1998: Tudományfilozófia, Osiris, Budapest.

Lakoff, G. 1987: Women, Fire, and Dangerous Things, University of Chicago Press, Chicago, Ill.

Mayr, E. 1988: Toward a New Philosophy of Biology, Harward University Press, Cambridge, Massachusetts.

Popper, K.R. 1972: Objective Knowledge: An Evolutionary Approach, Routledge, London.

Rosch, E. 1973: Natural Categories, Cognitive Psychology 4, 328-50.

Rosch, E. és Lloyd, B. B. 1978: Cognition and Categorization, Erlbaum Associates, Hillsdale NJ.

Sankey, H. 1998: Taxonomic Incommensurability, International Studies in the Philosophy of Science12, 7-16.

Schilpp, P. (ed.) 1974: The Philosophy of Karl Popper, Open Court, La Salle.

Sperber, D. 1996: Explaining Culture: A Naturalistic Approach, Blackwell, Oxford.

Toulmin, S. 1961: Foresight and Understanding, Hutchinson, London.

Toulmin, S. 1972: Human Understanding, Clarendon Press, Oxford.

Wilkins, J. 1995: Evolutionary Models of Scientific Theory Change,
http://www.users.bigpond.com/thewilkins/MA/index.html
 

1. Közhely, hogy a fogalom már Kuhnnál is igencsak sokértelmû; ezt ki erényeként, ki hibájaként jelöli meg. Fehér Márta (1983) könyve a korai paradigma-viták nagyszabású áttekintését és elemzését nyújtja.

2. A darwinizmus "igen kevés tartalommal és csekély magyarázó erõvel rendelkezik..." (Popper in Shilpp 1974, 1084. old.).

3. Kuhn már 1962-ben is a biológiai evolúció analógiájára utal a 13. fejezetben (Kuhn 1984), az 1970-es második kiadásban pedig a 9. fejezet végén az evolúciós törzsfa képével illusztrálja a tudomány fejlõdését.

4. Az újítás vágya és a hagyományõrzés felelõssége közötti ellentétet nevezi Kuhn késõbb "nélkülözhetetlen feszültségnek", ld. Kuhn (1977).

5. A paradigma-orientált tudományfilozófia vitái többek között azzal foglalkoznak, vajon valóban léteznek-e a fenti értelemben vett paradigmák. Noha ez látszólag egyetlen kérdés, számos, rendszerint függetlenül vizsgált alkérdésre oszlik: ilyen a relativizmus problémája (és ennek részeként a kumulativitás és a fejlõdés problémája), a realizmus-probléma, az elméletek közötti racionális választás problémája, az egymásra való lefordíthatóság (és/vagy visszavezethetõség) problémája, az összemérhetõség és összehasonlíthatóság kérdése illetve a megértés problémája (más szóval az, hogy egyik paradigmából nézve vagy annak birtokában - vigyázat, ez nem ugyanaz - megérthetõ-e a másik). Mindegyik alkérdés perceptuális, fogalmi-szemantikai és módszertani vonatkozások szempontjából egyaránt vizsgálható; fáradt PhD témavezetõnek tehát nem kell sokat gondolkodnia, ha kapásból akar kutatási témát javasolni.

6. Érdekes és sokak által tanulmányozott probléma, hogy mi volt magának Kuhnnak és követõinek a felfogása a fogalommal kapcsolatban, és hogy ez hogyan változott az idõk során. E probléma azonban nem érinti azt a kérdést, hogy a "paradigma" fogalma mit jelent a használatban. Világos azonban az is, hogy az itt megfogalmazott problémák Kuhn és mások elõtt részben ismertek voltak. Jelen írás tárgya mégsem történeti elemzés vagy arra épülõ bírálat, megközelítésmódja pedig nem filológiai, hanem metodológiai. Hogy jelezzem, itt egy speciális módszertani szempont szerint rekonstruált paradigmafogalomról van szó, ezért azt a "közismert" vagy a "betudott" paradigma-fogalomként fogom értelmezni. A következõkben, hacsak külön nem jelzem, "paradigmafogalom" alatt ezt a "betudott paradigmafogalmat" értem. Arra nézve, hogy a betudott paradigmafogalom valóban rendelkezik-e azokkal a jellemzõkkel, amelyekrõl az írás szól, a következõ rész tartalmaz néhány megjegyzést.

7. "Így tehát a forradalmakat a tudományos leírások és általánosítások elõfeltételeiként szolgáló számos taxonómikus kategória megváltozása jellemzi…." (Kuhn 1987, in Laki 1998, 150. old.).

8. Kuhn taxonómiai inkommenzurábilitás-felfogása az itt mondottaknál lényegesen tovább is megy, és a különbözõ belsõ szerkezettel rendelkezõ lexikonok tulajdonságaival foglalkozik. Fehér Márta (1997) ezt írja róla: <"A lexikon ilyen felfogása mellett egy terminus jelentése nem a tulajdonságok valamely halmazával kapcsolatos [mint a jelentés úgynevezett klaszterelmélete szerint - F. M.], hanem azzal, amit a lexikon struktúrájának nevezek, vagyis azokkal a hierarchikus és hasonlóság-különbözõség (similarity-difference) viszonyokkal, amelyeket megtestesít" (Kuhn 1987: 50). S ezek a strukturális különbségek teszik lehetetlenné a salva veritate fordítást, vagyis hozzák létre azt, hogy bizonyos, az egyik lexikon terminusaiban megfogalmazott kijelentések a másik lexikon nyelvében nem pályázhatnak az igaz/hamis minõsítésre.>.

9. "két fajtanév referenciája… sohasem fedhet át, hacsak olyan viszonyban nem állnak, mint a faj és a nemzetség" (Kuhn 1991).

10. Sankey (1998), mint Kuhn korábbi koncepcióival kapcsolatban elõtte már annyian - lásd Fehér (1983) - arra a következtetéstre jut, hogy a referencial Kripke-Putnam-féle kauzális elmélete segítségével a probléma megkerülhetõ. Mi most a probléma helyett magát a kérdést kerüljük meg, mivel e cikk mondanivalója szemopntjából mellékes.

11. Bizonyára sok olvasó úgy érzi: a kifejezés le van fordítva. Kérdés, csakugyan lefordítottuk-e a balan-t, vagy inkább - amikor úgy érezzük, hogy "értjük" ezt a szót - csak egy kicsit megtanultunk egy másik lexikonban - egy másik nyelvben, paradigmában, kultúrában - gondolkodni. A két eset nem ugyanaz. Ha ugyanis a két paradigma (két nyelv) lexikonjai egymással poliszémikus viszonyban állnak, akkor több helyes fordítás van, miközben elvi okoknál fogva egyikük sem lehet pontos. Példaként gondoljunk a kínai szövegek, pl. a Tao Te King külön-külön hiteles, ám nagymértékben különbözõ magyar fordításaira.

12. A történeti és a logikai-metodológiai vonatkozások következetes szétválasztása érdekében itt is meg kell jegyeznem, hogy a történeti Kuhn (bírálták is érte eleget) a valóságban nemigen törekedett arra, hogy gondolatait a pozitivista tudománymetodológia eszközeivel "szétszedhetõ" és "összerakható" formában, summa summarum: egy másik tudományfilozófiai paradigma keretében fogalmazza meg. Az elõbbiek célja ezért nem az "esszencialista Kuhn" leleplezése (és nem is az, hogy rajtakapjuk: máshol meg mást mond), hanem egy fogalmi helyzet példázása, egy olyan helyzeté, ami egyébként már a paradigmafogalommal való felszínes találkozáskor is nyilvánvaló.

13. A "családi hasonlóság" fogalma több évszázada jól ismert a biológiában, és eredetileg azt a (már Arisztotelész által is megfogalmazott) elvet fejezi ki, hogy kutyának mindig kutya, macskának mindig macska, azonos fajúnak mindig azonos fajú lesz az utóda. A fogalom alatt a filozófiában Wittgenstein nyomán ma mást szokás érteni, nevezetesen diszjunktív osztálydefiníciót, olyan meghatározást, ahol az osztályhoz tartozás feltétele egyes tulajdonságok "vagylagos" megléte. A családi fényképek arcain hol a szem, hol az orr, hol a száj hasonló, de sohasem mindegyik, és egyetlen tulajdonság sem közös mindenkiben. Ez a darwini fajfogalommal mutat közeli rokonságot.

14. A XVIII-XIX. szd. fordulóján ezt még nem egészen így látták, mert evolúció, pontosabban a fajok változása alatt sok olyasmit értettek, amire ma nem is gondolnánk. A kihalt fajok felfedezése például elõször az ismételt külön teremtések sorozatát hirdetõ evolúciós elméletekhez vezetett, és így tovább. Precízebben azt kell mondani, amit a következõ mondat mond is, hogy a természeti fajta fogalma a transzformizmus értelmében vett evolúciós tanokat zárja ki.

15. Ez a feltételezés azért is érdekes, mert nem bolygatja a régi értelemben vett családi hasonlóság kérdését, más szóval az (amúgy részleteiben még újabb száv évig nem értett, sõt a jelenségek szintjén sem világosan ismert) öröklés változatlanul azonosból azonost, vagyis megfelelõ típusút hozhat létre.

16. Úgy van ez, mint Aesopus meséiben vagy Kipling "just so" történeteiben, ahol "a" róka vagy "az" elefánt a történetek hõse; egy elefánt, tehát mindegyik.

17. "…ha a társadalmi változásokat tanulmányozzuk, az evolúciós modellek pontosan azt a fajta választ nyújtják ugyanarra a fajta problémára, ahogy az a biológiai fajok esetében is volt Darwin idején: megmagyarázzák [..] hogyan keletkezhetnek új elméletek anélkül, hogy a 'külön teremtés' Kuhn és Feyerabend által feltételezett diszkrét ugrásaira kellene hivatkoznunk." (Wilkins 1995). Az igazsághoz hozzátartozik, hogy - mint említettük - az evolúciós metafora és vele a folytonosság igénye Kuhnnál is megjelenik.

18. Lehet, hogy meglepõ, de a leghevesebb ellenzõk között a biológiai evolúcióelmélet olyan frontharcosait találjuk, mint G. Rosenberg vagy M. Ghiselin.

19. "… a Mayr által 'populácios gondolkodásnak' nevezett felfogás azt követeli meg, hogy a fajokat leszármazási láncoknak tekintsük, [vagyis] térben és idõben korlátos egyedi létezõknek, individuumoknak. Ezért, ha a fogalmi változást evolúciós szempontból akarjuk nézni, a fogalmakat ehhez hasonlóan kell kezeljük. [..] A populációs gondolkodást tehát magára a gondolkodásra is alkalmaznunk kell." (Hull 1988, 16.old.). A terminológia kissé félrevezetõ. "Populációs gondolkodás" alatt Mayr nem statisztikus gondolkodást ért, hanem - mint sokszor elmagyarázta - Darwin anti-esszencializmusát (ld. pl. Mayr 1988).

20. Amelyre persze azért joggal mondja Hernád István, hogy "[Rosch ide vagy oda] a kategorikus kategóriák továbbra is kategorikusak…" (Harnad 2000).

21. Például így fogalmaz: "Mivel az egymástól különbözõ jelentéseknek gyakran nincsenek közös vonásaik, ezért nem létezik a jelentésnek olyan klasszikus kategóriája, amelyet a szó megnevezhet" (Lakoff 1987).

22. "a tapasztalat világában minden határvonal bizonyos fokig elmosódó, [ezért] a szemantikai leírás számára használható bármely formális rendszer lehetõvé kell tegye, hogy kifejezzük, vagy akár mérjük is ezt a tulajdonságot" (idézi Bing és Bergvall 1997).