AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
SZABADEGYETEME

Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyûjtemény. Budapest: Áron Kiadó, 1999.

Vajon mi konfirmálhat egy induktív általánosítást? Ezt a nehéz kérdést Hempelnek a nem fekete nem hollókról szóló feladványa⁽²⁾ tovább nehezítette, Goodman zöké smaragdokkal kapcsolatos rejtvénye⁽³⁾ pedig még súlyosabbá tette. Megjegyzéseimet azzal kezdem, hogy az elsõ rejtvényt a másodikhoz kapcsolom, az utóbbit pedig a természeti fajták iránti, velünk születetett hajlamunkhoz. Ezután az írás hátralevõ részét a természeti fajták fogalmának természetérõl és a tudománnyal való kapcsolatáról szóló elmélkedésnek szentelem.

Hempel rejtvénye ez: ahogy minden egyes fekete holló konfirmálja azt a törvényt, hogy minden holló fekete, éppúgy minden egyes zöld levélnek, azáltal, hogy nem fekete és nem holló, konfirmálnia kell azt a törvényt, hogy minden, ami nem fekete, az nem holló, vagyis újfent azt, hogy minden holló fekete. A paradoxon ebben az, hogy egy zöld levél számítson abban a törvényben, hogy minden holló fekete. Goodman rejtvényében azt kéri, képzeljük el, hogy valamilyen a színüktõl eltérõ szempont szerint azonosított smaragdokat sorban megvizsgálunk, és azt találjuk, hogy az eddigiek mind zöldek voltak. Ezután azt javasolja, hogy nevezzünk mindent zökének, amit régebben vagy ma vizsgáltunk meg és zöldnek bizonyult, vagy legkorábban holnap vizsgáljuk meg és kék. Arra számítsunk-e, hogy a holnapi elsõ példány is zöld lesz, mivel az eddig megvizsgáltak mind zöldek voltak? Csakhogy az eddig vizsgáltak ugyanakkor zökék is voltak; úgyhogy miért ne várhatnánk, hogy a holnapi elsõ zöké lesz, s ennélfogva kék?

A "zöld" predikátum kivetíthetõ, mondja Goodman,⁽⁴⁾ a "zöké" nem. Ezzel nevet ad a problémának. A megoldás felé vezetõ lépésként a beásódás⁽⁵⁾ névre keresztelt tanítást javasolja, melyet késõbb érintek. Addig is, a terminológiai megállapítás egyszerûen az, hogy a kivetíthetõ predikátumok olyan z és h predikátumok, amelyeknek közös esetei valamilyen oknál fogva mind számítanak azon kijelentés konfirmálásakor, hogy [minden z h ].

Azt javaslom, Hempel rejtvényét idomítsuk Goodmanéhoz azáltal, hogy arra következtetünk belõle: egy kivetíthetõ predikátum ellentéte nem biztos, hogy maga is kivetíthetõ. A "holló" és a "fekete" kivetíthetõk; a fekete hollók számítanak a "minden holló fekete" kijelentéssel kapcsolatban. Ennélfogva a fekete hollók áttételes módon számítanak a "minden, ami nem fekete, az nem holló"-val kapcsolatban is, mivel ez ugyanazt mondja. De a zöld levelek nem számítanak a "minden, ami nem fekete, az nem holló" esetén, és így aztán a "minden holló fekete" esetén sem; a "nem fekete" és a "nem holló" nem kivetíthetõ. A "zöld" és a "levél" viszont megint kivetíthetõ, s így a zöld levelek számítanak a "minden levél zöld" és a "minden, ami zöld, az levél" szempontjából; ám csak a fekete hollók konfirmálhatják azt, hogy "minden holló fekete", lévén, hogy az ellentétes predikátumok nem kivetíthetõk.

Azonban ha így közelítjük meg a dolgokat, ellen kell állnunk a csábításnak, hogy azt mondjuk, a [minden z h ] kijelentés csak akkor törvény jellegû, ha z és h kivetíthetõ. A "minden, ami nem fekete, az nem holló" igenis törvény, annak ellenére, hogy nem kivetíthetõ kifejezéseket tartalmaz, ugyanis ekvivalens azzal, hogy "minden holló fekete". Bármely kijelentés törvény jellegû, ha logikailag ekvivalens azzal, hogy [minden z h ] valamely kivetíthetõ z-re és h-re.⁽⁶⁾

Most, hogy arra a következtetésre jutottunk, miszerint egy kivetíthetõ predikátum ellentéte nem szükségképpen kivetíthetõ, megkérdezhetjük azt is, vajon van-e egyáltalán olyan kivetíthetõ predikátum, amelynek az ellentéte is kivetíthetõ. El tudom képzelni, hogy nincs, legalábbis, ha az ellentétképzést szigorúan vesszük. Nem szabad, hogy a részleges vagy viszonylagos ellentétek megtévesszenek bennünket; a "hím ember" és "nem hím ember" valóban egyaránt kivetíthetõk.

Most visszatérve a smaragdokhoz: miért várjuk, hogy a következõ zöld legyen és nem zöké? Az intuitív válasz a hasonlóságon alapul, bármilyen szubjektív dolog is ez. Két zöld smaragd jobban hasonlít egymásra, mint két zöké smaragd hasonlítana, ha ezek közül csak az egyik lenne zöld. A zöld dolgok, vagy legalábbis a zöld smaragdok, egyetlen fajtát alkotnak.⁽⁷⁾ Egy kivetíthetõ predikátum az egy fajtába tartozó összes dologra, és csak azokra igaz. Ami Goodman példáját valódi rejtvénnyé teszi, az a hasonlóság, vagy fajta-jelleg általános fogalmának kétes tudományos státusza.

E fogalom kétes volta maga is figyelemre méltó tény, mivel bizonnyal semmi sem alapvetõbb a gondolkodás és a nyelv számára, mint a hasonlósági érzék; az, hogy a dolgokat fajtákba rendezzük. A szokásos általános kifejezések, legyenek azok köznevek, igék, vagy melléknevek, általánosságukat a hivatkozott dolgok közötti valamilyen hasonlatosságnak köszönhetik. És valóban, egy szó használatának megtanulása kettõs hasonlatosságon alapul: elõször, a mostani körülmények és a szó korábbi használatának körülményei közötti hasonlatosságon, másodszor pedig a szó mostani kiejtése és a korábbi kiejtései közötti fonetikai hasonlatosságon. Minden értelmes várakozás a körülmények hasonlatosságától függ, valamint attól a hajlamunktól, hogy hasonló okoktól hasonló hatásokat várjunk.

A fajta és a hasonlóság vagy hasonlatosság fogalma egyazon fogalom változatának vagy módosulásának tûnik. A hasonlóság a fajták segítségével közvetlenül definiálható, mivel a dolgok akkor hasonlóak, ha mindkettõ azonos fajtájú. Maguk a "fajta" [kind] és "hasonló" [similar] szavak is etimológiailag egy családba tartoznak. A "fajta" [kind] testvére a "közeli" [akin] és a "rokon" [kindred]. Az "ugyanolyan" [like] párja a "hasonszõrû" [ilk]. A "hasonló" [similar] és az "azonos" [same] vagy a "hasonlít" [resemble] rokona a "sammeln"vagy "összegyûjt" [assemble], ami fajtákba rendezésre utal.

Nehéz ennél ismerõsebb vagy alapvetõbb fogalmat elképzelni, vagy olyant, amelynek alkalmazásai elterjedtebbek lennének. A hasonlóság e tekintetben olyasmi, mint a logika fogalmai: az azonosság, a negáció, és a többi. Mégis, furcsa módon, van benne valami logikailag visszatetszõ. Zavarba jövünk, ha a hasonlóság általános fogalmát komoly formában a logika kifejezéseihez akarjuk kapcsolni. Az ember elsõ elhamarkodott javaslata az lehetne, hogy mondjuk azt, a dolgok akkor hasonlóak, ha legtöbb vagy minden tulajdonságuk közös. Vagy hogy kevésbé homályos legyen a dolog, megpróbálkozhatunk a viszonylagos hasonlósággal – "a jobban hasonlít b-re, mint c-re" –, ami azt jelenti, hogy a-nak több közös tulajdonsága van b-vel, mint c-vel. Ám ez az irányvonal mindössze arra jó, hogy problémánkat arra a nem túl ígéretes feladatra vezesse vissza, hogy eldöntsük, mi számít tulajdonságnak.

Ama probléma természete, hogy mi számítson tulajdonságnak, akkor érthetõ meg, ha egy pillanatra a halmazelmélet felé fordulunk. A dolgokat általában úgy tekintjük, mint amik bármiféle leírható vagy leírhatatlan kombinációban halmazokat alkothatnak. Bármely két dolog tetszõlegesen sok halmaznak eleme. Bizonyos, hogy az "a jobban hasonlít b-re, mint c-re" nem értelmezhetõ úgy, hogy azt jelentse, a és b együtt több halmazhoz tartozik, mint a és c. Ha azt akarjuk, hogy a tulajdonságfogalom, szemben a halmazfogalommal, egy ilyen definíciós irányvonalat támogasson, az csak úgy lesz lehetséges, ha a tulajdonságok, a halmazokkal ellentétben, nem bármely véletlenszerû kombinációban válogatják össze a dolgokat. Úgy kell lennie, hogy adott tulajdonságokból csak azon dolgok részesednek, amelyek eléggé hasonlóak. De a tulajdonságok ebben az értelemben semmivel sem világosabbak, mint a fajták. A tulajdonságok ilyetén fogalmával indítani, és a hasonlóságot ennek alapján definiálni, semmivel sem jobb, mint a hasonlóságot definiálatlanul elfogadni.

Nem szabad a tulajdonságok és a halmazok imént említett különbségét összetéveszteni azzal a sokkal alapvetõbb és ismerõsebb különbséggel, ami az intenzionálisan felfogott tulajdonságok és az extenzionálisan felfogott halmazok között áll fenn. A tulajdonságok annyiban intenzionálisak, hogy különbözõ tulajdonságnak tekinthetõk még akkor is, ha teljesen egybeesnek azon dolgok esetén, amelyek rendelkeznek velük. A fajtákat szükségtelen intenzionálisnak tekinteni. A fajták vehetõk halmazoknak, amelyeket tagjaik határoznak meg. Csupán arról van szó, hogy nem minden halmaz határoz meg fajtát.

Ha a hasonlóságot együgyûen minden-vagy-semmi kérdésnek tekintjük, amelynek nincsenek fokozatai, akkor nem lesz lehetséges, hogy a fajták átfogóbb fajták részei legyenek. Ugyanis, mint észrevételeztük, a hasonlóság most egyszerûen egy és ugyanazon fajtához való tartozást jelent. Ha minden színes dolog egy fajtát alkot, akkor minden színes dolog hasonlónak számít, és az összes piros dolog halmaza túl szûk ahhoz, hogy maga is fajtát alkosson. Ha ezzel szemben az összes piros dolog halmaza számít fajtának, akkor a színes dolgok nem mind tekinthetõk hasonlónak, és az összes színes dolog halmaza túl tág ahhoz, hogy egyetlen fajtát alkosson. A kettõ nem megy egyszerre. A fajták azonban átfedhetik egymást; a piros dolgok az egyik fajtába tartozhatnak, a kerek dolgok meg egy másikba.

Ha a hasonlóság egyszerû diadikus relációjától továbblépünk a viszonylagos hasonlóság komolyabb és hasznosabb triadikus relációjához, a fajta fogalmában is ennek megfelelõ változás megy végbe. A fajták ekkor nem csak az átfedést, hanem tartalmazást is megengedik. Az összes piros dolog halmaza és az összes színes dolog halmaza most egyaránt fajta lehet, mivel az összes színes dolgok tekinthetõk úgy, mint amik jobban hasonlítanak egymásra bizonyos más dolgoknál, ugyanakkor kevésbé hasonlítanak, mint a piros dolgok.

E ponton a hasonlóságnak azonos fajtához való tartozásként történõ egyszerû meghatározása természetesen csõdöt mond. Ugyanis most szinte bármely két dolog egyik vagy másik átfogó fajta közös elemeinek tekinthetõ, és egyébként is, épp a viszonylagos, vagyis triadikus hasonlóságról akartunk beszélni. Egy kézenfekvõ új meghatározás ez: a jobban hasonlít b-re, mint c-re, ha a és b együtt több fajtához tartozik, mint a és c. De ez is csak a fajták véges rendszereire mûködik.

A fajta és a hasonlóság fogalma lényegében ugyanannak a fogalomnak látszott. Azután észrevettük, hogy ellenállnak a kevésbé kétes fogalmakra, mint a logikaira vagy halmazelméleti fogalmakra való visszavezetésnek. Eléggé szerény célkitûzésnek látszik akkor, hogy a két fogalom legalább egymás segítségével definiálható legyen. Épp most láttuk a viszonylagos hasonlóság egy némiképp sántító meghatározását a fajták segítségével. Mi a helyzet az ellenkezõ megközelítéssel, a fajták meghatározásával a hasonlóság révén?

Csábítónak tûnik a viszonylagos hasonlósági relációk számára alkalmas fajtákat úgy ábrázolni, mint "minõségileg gömbszerû" halmazokat, a következõ értelemben: egy adott fajta pontosan azokat a dolgokat foglalja magában, amelyek ennyinél és ennyinél kevesebbel térnek el valamilyen középponti normától. Ha érdemi megszorítás nélkül feltételezhetjük, hogy létezik egy vagy több konkrét dolog (paradigmatikus eset), amely a kívánt normát megfelelõen példázza, és egy vagy több konkrét dolog (kontraszt eset [foil] ), amely épp csak egy kicsit jobban tér el annál, hogysem még a kívánt fajtához tartozónak legyen tekinthetõ, akkor a meghatározás megadásánál könnyû dolgunk van: az a paradigmával és b kontraszt esettel megadott fajta mindazon dolgok halmaza, amelyekhez a hasonlóbb, mint a b-hez. Általánosabban, egy halmaz pontosan akkor nevezhetõ fajtának, ha van olyan ismert vagy ismeretlen a és b, hogy az adott halmaz éppen az a paradigmával és b kontraszt esettel rendelkezõ fajta.

Ugyanakkor, ha példákat veszünk, látjuk, hogy ez a meghatározás nem azt adja, amit a fajtán érteni akarunk. Vegyük a pirosat. Tegyük fel, hogy normaként kiválasztható a piros egy központi árnyalata. A baj az, hogy a paradigmatikus esetek, azok a tárgyak, amelyek pontosan a megadott árnyalatú pirosak, elõfordulnak mindenféle formában, méretben, súllyal, szaggal. Pusztán egy tetszõleges paradigmatikus esethez való általános hasonlóság kevés bizonyítékot szolgáltat a pirosság fokáról, mivel az általános hasonlóság az alaktól, súlytól, és a többitõl is függ. Ha persze a mi feltételezett viszonylagos hasonlósági relációnk magára a viszonylagos kromatikus hasonlóságra szorítkozna, akkor "paradigma és kontraszt" típusú meghatározásunk valóban megfelelõen kezelné a piros fajtát. Amit meghatározásunk nem tesz meg, az a tisztán kromatikus fajtáknak a kevert hasonlóságtól való különválasztása.

Egy másik kísérlet, amelyet Carnaptól veszünk át, ez: egy halmaz akkor fajta, ha összes eleme hasonlóbb egymáshoz, mint bármihez, ami kívül van a halmazon. Más szavakkal, ha minden nem-tag jobban különbözik valamilyen tagtól, mint ez a tag bármely másik tagtól. Igenám, de mint Goodman Carnaphoz címzett bírálatában megmutatta,⁽⁸⁾ e konstrukció összeomlik a Goodman által a tökéletlen közösség problémájának nevezett nehézség miatt. Vegyük az összes kerek piros dolog, az összes piros fából való dolog, és az összes kerek fából való dolog halmazát. E halmaz minden eleme valahogyan hasonlít mindegyik másik elemre: legalább abban, hogy piros, vagy hogy kerek, vagy hogy fából van, illetve esetleg e szempont közül kettõben vagy mindháromban, vagy még valami másban is. Elképzelhetõ, hogy e halmazon kívül nincs egyetlen olyan dolog sem, amely a halmaz minden elemére akár a halmazon belüli hasonlósági fokozatok legkisebbikének megfelelõ mértékben is hasonlítana. Ekkor halmazunk megfelel a fajta javasolt definíciójának. De ez biztosan nem az, amit fajtán érteni szokás. Ez a meghatározás megengedi a sárga krokettlabdákat és a piros gumilabdákat, de kizárja a sárga gumilabdákat.

A hasonlóság és a fajta fogalmai közötti kapcsolat tehát nem olyan tiszta és szép, mint esetleg szeretnénk. A hasonlóságnak a fajtával való meghatározása zsákutca, a fajtának hasonlósággal való megadása pedig nem ismeretes. A két fogalom egy nagyon fontos értelemben mégis egymáshoz kapcsolódik: együtt változnak. Ha úgy értékeljük át a-ra vonatkozó ítéletünket, hogy a kevésbé hasonlít b-hez, mint c-hez, holott eddig hasonlóbbnak tartottuk b-hez c-nél, akkor minden bizonnyal ennek megfelelõen fogjuk a-t, b-t és c-t a fajtákhoz való tartozásuk szempontjából is csoportosítani; és megfordítva.

Hangsúlyoztam, gondolkodásunk számára milyen alapvetõ a fajta vagy a hasonlóság fogalma, és milyen idegen a logikának és a halmazelméletnek. Most továbbmegyek, hogy többet mondjak arról, milyen alapvetõek ezek a fogalmak a gondolkodásunkban, és szóljak a logikán kívüli gyökereikrõl is. Ezután azt fogom próbálni kimutatni, hogyan változnak meg a fajta vagy a hasonlóság fogalmai a tudomány fejlõdése során. Azt fogom mondani, hogy egy tudományág fejlettségének a jele az, hogy a fajta vagy hasonlóság fogalma végül feloldódik, már amennyiben egyáltalán fontos az adott tudományág számára. Azaz, e fogalom végsõ soron átadja a helyét az adott tudományág és a logika sajátos terminusaiban való elemzésnek.

Hogy jobban értékeljük, milyen alapvetõ jelentõségû a hasonlóság, figyeljük meg közelebbrõl, milyen szerepet játszik a nyelvtanulásnál. Rámutatás révén tanuljuk meg, milyen bemutatott tárgyakat kell sárgának nevezni; vagyis az ember annak révén tanul, hogy hallja a szót, amint azt konkrét mintákra alkalmazzák. Természetesen nem támaszkodhat másra, mint a további eseteknek a mintákhoz való hasonlóságára. Mivel a hasonlóság fokozat kérdése, az embernek próba-szerencse módszerrel kell megtanulnia, hogy mennyire pirosas, barnás vagy zöldes lehet valami, ami még sárgának számít. Ha azt találja, hogy túlságosan messzire terjesztette ki a szó használatát, a téves eseteket az ellenkezõ ítélet példáinak tekintheti. Ezután, megvizsgálva, hogy a csoporton belüliekhez vagy kívüliekhez hasonlóbbak-e, tovább találgathat, hogy a még újabb esetek sárgák-e vagy sem. Amit ilyenkor használunk, még a tanulás e primitív fokán is, az egy tökéletesen mûködõ hasonlóságérzék, ezen belül is a viszonylagos hasonlósági érzék: ti. a hasonlóbb b-hez, mint c-hez.

Mindezek a finom összehasonlítások és elmés következtetések arra nézve, hogy mit kell sárgának nevezni, Sherlock Holmes-szal szólva, elemiek. A folyamat legnagyobbrészt tudattalan. Ugyanaz a folyamat ez, mint amelynek révén egy állat megtanul gazdája parancsaira vagy más világosan megkülönböztethetõ ingerekre sajátos módon reagálni.

Az efféle tanulás mögött meghúzódó primitív hasonlóság, mint láttuk, bizonyos szerkezeti komplexitással rendelkezik: a hasonlóbb b-hez, mint c-hez. Egyesek azt gondolják, hogy a szerkezetnek még ennél is bonyolultabbnak kell lennie: hogy alapvetõen függ a szemponttól, vagyis a színbéli, alakbéli, vagy más hasonlóságtól. E nézet szerint a sárgának rámutatással való megtanulása attól függ, hogy elõször megmondják nekünk, vagy más módon a tudomásunkra hozzák, hogy most a színekrõl lesz szó. Az ilyesféle útmutatás csakugyan nagy segítség, és tanulás közben gyakran rá is vagyunk utalva. Mégis jó volna, ha képesek volnánk megmutatni, hogy mindössze egyetlen általános hasonlósági mércére van szükségünk, természetesen a viszonylagos hasonlóság valamilyen mércéjére, és hogy a szempontok a késõbbi elvonatkoztatás eredményei. Tegyük fel például, hogy a gyerek megtanulta egy sárga labdáról és egy sárga építõkockáról, hogy ezek sárgák, és egy piros labdáról és piros kockáról, hogy azok meg nem, és most egy sárga ruha színérõl kell döntenie. Feltehetõen hasonlóbbnak fogja tekinteni a sárga ruhát a sárga labdához és a sárga kockához, mint a piros labdához vagy a piros kockához, és ehhez nincsen szüksége elõzetes iskolázottságra a színekrõl és a szempontokról. Carnap sok évvel ezelõtt egy ötletes konstrukcióval megpróbálta megmutatni, hogyan vezethetõk le az általános hasonlóságfogalomból egyes szempontok, mint például a szín;⁽⁹⁾ezt a megoldást azonban ismét próbatétel elé állítja a tökéletlen közösség Goodman-féle problémája.

A hasonlóság mércéje bizonyos értelemben velünkszületetett. Ez most nem az empirizmus elleni érv, hanem viselkedéslélektani közhely. Ha a piros körre adott választ megjutalmazzák, ez a válasz valószínûbben váltható ki újra egy rózsaszín ellipszissel, mint egy kék háromszöggel; a piros kör hasonlatosabb a rózsaszín ellipszishez, mint a kék háromszöghöz. A minõségek ilyen elõzetes felosztása nélkül soha nem alakulhatnának ki szokások: minden inger egyformán hasonló vagy egyformán eltérõ lenne. A minõségek felosztása az embernél és más állatoknál laboratóriumi kondícionálási és kioltási kísérletekkel deríthetõ és térképezhetõ fel.⁽¹⁰⁾ Ezek a felosztások, minthogy ennyire szükségesek mindenféle tanuláshoz, nem lehetnek maguk is mind tanultak; legalább némelyiküknek velünkszületettnek kell lennie.

Ha mármost azt mondom, hogy van valamiféle velünkszületett hasonlósági mérték, akkor ez értelmezhetõ, méghozzá helyesen értelmezhetõ, behaviorista fogalmakkal is. Továbbá, e viselkedési értelemben más állatokról ugyanígy állítható, hogy rendelkeznek velükszületett hasonlósági mértékkel. Ez állati eredetû születési elõjogaink része. Érdekes módon, ez abban is jellegzetesen állati, hogy nem rendelkezik semmiféle intellektuális státusszal; legalábbis az elõbb észrevételeztük, hogy mennyire idegen a fogalom a matematika és a logika számára.

Az ingerek velünkszületett minõségi felosztásának egyik emberi használatát a "sárgá"-hoz hasonló szavak rámutatás révén való tanulásakor láttuk. Figyelmeztetésként meg kell jegyeznem, hogy a szavak megtanulásának ez nem az egyetlen, és nem is a leggyakoribb módja: mindössze a legelemibb. Akkor mûködik, ha a szó referenciája egyszerûen terjedelmi kérdés: hogy környezetünk mekkora része számít sárgának, mekkora része víznek, és így tovább. Az olyan szavak megtanulása, mint "alma" vagy "négyzet" bonyolultabb, mivel itt azt is meg kell tanulnunk, hogy hol van vége az egyik almának vagy négyzetnek, és hol kezdõdik a másik. A nehézség az, hogy az almák együtt nem alkotnak almát, és általában a négyzetek sem négyzetet. A "sárga" és a "víz" anyagnevek, amelyek csak a terjedelemrõl szólnak; az "alma" és a "négyzet" megosztott referenciájú kifejezések, amelyek mind a terjedelmet, mind az individuációt érintik. A rámutatás az utóbbi típusú kifejezések megtanulásakor is szerepet játszik, de ilyenkor a folyamat összetettebb.⁽¹¹⁾ Aztán ott van az összes többi szófaj, az elvont és semleges kötõszavak és határozók, vagy a tudományos elméletek valamennyi titokzatos kifejezése; és ott vannak maguk a nyelvtani formák, melyeket szintén uralnunk kell. Ezek megtanulása közvetettebb és még bonyolultabb. Ezen a területen mély problémákba ütközünk, amelyek azonban kívül esnek mostani témánkon.

Hogy hogyan tanuljuk meg a "sárgá"-t, az tehát töredékes képet ad arról, hogyan tanuljuk meg a nyelvet. Fontosabb azonban, hogy töredékes képet ad a velünkszületett hasonlósági mérték vagy velünkszületett minõségfelosztás emberi használatáról, mivel, mint már megjegyeztük, minden értelmes várakozás a hasonlóságon alapszik. Ebben a tekintetben a többi állat is olyan, mint az ember. Várakozásaik, mármint ha ezzel a szóval kívánjuk elkerülési mozgásaikat, nyáladzásukat és emeltyûhúzogatásaikat fogalmilag leírni, világos módon hasonlóság-értékelésükön nyugszanak. Vagy, hogy a dolgokat a maguk módszertani rendjébe illesszük, ezek az elkerülési mozgások, nyáladzások, emeltyûhúzogatások és hasonlók lennének azok a jellemzõ dolgok, amelyekkel tovább kellene foglalkoznunk, ha fel akarnánk térképezni azt, ahogyan az állatok a hasonlóságot felbecsülik és a minõségeket felosztják.

Maga az indukció is lényegében ugyanerre a kaptafára megy: az is állati várakozás vagy szokásképzõdés dolga. A szavak rámutatásos tanulása az indukció implicit esete. A "sárga" szó tanulója implicit módon induktíve küzdi magát fel a magyar nyelvi viselkedés általános törvénye felé, noha ez olyan törvény, amelyet soha nem próbál meg szavakba önteni; csak addig a szintig emelkedik fel, ahol általában meg tudja ítélni, mikor mondaná egy magyar nyelvû beszélõ, hogy "sárga", és mikor nem.

A rámutatásos tanulás nem egyszerûen az indukció egy esete: meglepõen kényelmes eset, olyan szerencsejáték, amelyet cinkelt lapokkal játszanak. Legalábbis így van ez akkor, ha – mint kézenfekvõ feltenni – minden egyes ember minõségfelosztása eléggé hasonlít a többiekéhez. A tanuló a sárga példákból hasonlósági alapon általánosít, és szomszédai maguk is hasonlósági alapon sajátították el a "sárga" szó használatát a maguk idejében. A "sárga" szó tanulója így aztán egy barátságos világban járja a maga induktív útját. Az indukció mindig azt a reményt fejezi ki, hogy a hasonló okok hasonló következményekre vezetnek; de amikor az induktív mûvelet egy szó rámutatásos tanulását jelenti, ez a jámbor remény elõre eldöntött konklúzióvá válik. Az emberek minõségtereinek egyformasága szinte garantálja, hogy a hasonló tárgyak hasonló ítéleteket váltanak ki.

Ennek alapján annál jobban csodálkozhatunk az indukció egyéb esetein, ahol olyan általánosításokat keresünk, amelyek nem társaink verbális viselkedésére, hanem a rideg, személytelen világra vonatkoznak. Értelmesen hihetõ, hogy a minõségi terünk megegyezik társainkéval, mert egy vérbõl valók vagyunk, és így a szavak rámutatásos tanulásánál az indukció általános megbízhatósága elintézett dolog. Az indukcióban azonban úgy megbízni, mint a természet igazságaihoz való hozzáférés egyik módjában, közelebbrõl annak feltételezését jelenti, hogy minõségi terünk megegyezik a kozmoszéval. Hasonlósági érzékünk nyers irracionalitása és minden matematikai és logikai dologgal kapcsolatos irrelevanciája azonban kevés okot nyújt azt hinni, hogy ez az érzék valahogy összhangban van a világgal – egy olyan világgal, amelyet, a nyelvvel ellentétben, nem mi alkottunk. Miért bízzunk az indukcióban, leszámítva az olyan speciális eseteket, mint a szavak rámutatásos tanulása: ez az indukció örökéletû filozófiai problémája.

Az indukció problémájának egyik része, amelyik arra kérdez rá, miért kell egyáltalán létezniük szabályszerûségeknek a természetben, úgy vélem, elutasítható. Az, hogy vannak vagy voltak szabályszerûségek, a tudomány megállapított ténye, és ennél többet nemigen akarhatunk. Hogy miért vannak szabályszerûségek, obskurus kérdés, mert nehéz látni, mi számíthatna válasznak. Aminek valóban van értelme, az az indukció problémájának másik része: miért felel meg annyira jól saját szubjektív minõségfelosztásunk a természetben található mûködésileg releváns csoportosításoknak, hogy induktív következtetéseink általában helyesnek bizonyulnak? Miért kell úgy lennie, hogy szubjektív minõségfelosztásunk külön bejáratot jelent a természethez, és kulcsot a jövõhöz?

Darwin itt némi bátorítást nyújthat. Ha a minõségek velünkszületett emberi felosztása génekhez kapcsolódó jegy, akkor az a felosztás, amely a leghasznosabb induktív következtetésekhez vezetett, a természetes kiválasztódás során uralomra kellett hogy jusson.⁽¹²⁾ Azokat az élõlényeket, amelyek következetesen rosszul oldják meg az induktív problémákat, az a tragikus, ámde dicséretes tendencia jellemzi, hogy meghalnak, mielõtt a maguk fajtáját reprodukálnák.

E ponton hadd mondjam meg, hogy nem hatnak rám azok a kifogások, amelyek szerint jómagam is induktív általánosításokat használok – Darwinéit és másokéit –, hogy az indukciót igazoljam, és így az okoskodás körben forog. Azért nem hatnak rám, mert álláspontom naturalista; a filozófiát nem a tudományhoz szükséges a priori elõtanulmánynak vagy alapozásnak tekintem, hanem a tudománnyal egységben álló vállalkozásnak. A filozófiát és a tudományt egyazon hajó utasainak tekintem, mégpedig egy olyan hajóénak, amelyet, hogy – szokásom szerint – felidézzem Neurath hasonlatát, csak a nyílt tengeren építhetünk át, miközben benne utazunk. Nincs külsõ kilátópont vagy elsõ filozófia. Minden tudományos eredmény és minden tudományos sejtés, amely jelenleg kézenfekvõnek tûnik, nézetem szerint éppolyan üdvözlendõ a filozófiában, mint másutt. Számomra az indukció problémája a világról szól: arról, hogy mi emberek, jelenlegi állapotunkban (és jelenlegi tudományos ismereteink fényében), egy nem önmagunk által alkotott világban a véletlen vagy pénzfeldobásos esélyeknél jobban jövünk ki, ha jóslatainkat olyan indukív mûveletek alapján tesszük meg, amelyek a velünkszületett, tudományosan igazolatlan hasonlósági mértéken alapulnak. A természetes szelekció darwini elmélete itt plauzibilis részleges magyarázatot nyújt.

A következõ megfontolás alapján ez majdhogynem elégséges magyarázat is lehet. E megfontolás arról szól, hogy az indukciónak végülis megvannak a maga nyilvánvaló kudarcai. Vegyük például a színeket. A tapasztalat számára bizonnyal semmi sem élénkebb és nyilvánvalóbb élmény, mint a színek és kontrasztjaik. Figyelemreméltó tény ugyanakkor, amely a tudósokra és filozófusokra legalább Galileiig és Descartes-ig visszamenõleg mély benyomással volt, hogy az alapvetõ fizikai elmélet szempontjából fontos különbségek legnagyobbrészt függetlenek a színkontraszttól. A színek mély benyomást keltenek az emberben; a hollófekete Hempelben, a smaragdzöld Goodmanben. De a színek kozmikusan nézve másodlagos dolgok. Az érzékelési mechanizmus fajok közötti kis különbségei, mint Smart megjegyzi,⁽¹³⁾ hatalmas különbségeket okozhatnak abban, hogyan csoportosíthatók a dolgok a színük szerint. Belsõ minõségterünkben a szín király, a kozmikus körökben viszont jelentéktelen. Kozmikusan nézve, a színek nem minõsülnének fajtáknak.

A színek a gyûjtögetõ életmód szintjén hasznosak. Ebben a közegben jól mûködnek az indukció során, s nem kétséges, hogy itt túlélési értéke van a színek irányában részrehajló minõségi térnek. Csak éppen az ilyesféle tevékenységekben létfontosságú színkontrasztok esetleg lényegtelenek a tágabb és elméletibb tudományos megközelítés számára. Ha az ember pusztán alaptudományon élne, a természetes szelekció hamarosan a színvak mutánsokat kezdené támogatni.

Minthogy kenyéren és tudományon egyaránt élünk, az ember kettéhasad. A velünkszületett hasonlósági érzék egyes vonásai, amelyek hasznosak az egyik szférában, akadályt jelenthetnek a másikban. Az ember javíthatatlan eredetisége, avagy az emberi ész tette lehetõvé, hogy megkerülje a színlátás vakító káprázatát, hogy fontosabb szabályszerûségeket találjon máshol. A természetes szelekció nyilvánvalóan úgy oldotta meg a konfliktust, hogy az embert kétféleképpen szerelte fel: színekre hangolt minõségi térrel és ésszel, hogy fölülemelkedjen rajta.

Az ember úgy emelkedett fölül a veleszületett minõségi téren, hogy tudományos célra a fajták módosított rendszereit hozta létre, és ezzel módosított hasonlósági mértékeket alkotott. Az elméletalkotás próba-szerencse módszere révén a dolgokat új fajtákba csoportosította át, amelyekrõl bebizonyosodott, hogy az indukció számos esetének támogatására a régieknél inkább alkalmasak.

Durva példa erre a halak fogalmának módosítása a bálnák és a delfinek kizárása révén. Másik rendszertani példa a kenguruk, oposszumok és erszényes egerek egyetlen fajtába, az erszényes emlõsök rendjébe foglalása, ahonnan a közönséges egeret kizárják. Primitív mércével mérve, az erszényes egér hasonlóbb a közönséges egérhez, mint a kenguruhoz; elméleti mércével ennek az ellenkezõje igaz.

Egy elméleti fajtának nem okvetlenül szükséges valamely intuitív fajta módosulásának lennie. Teljes fegyverzetben is kipattanhat az elméletbõl, minden elõzmény nélkül; példa erre a pozitív töltésû részecskék fajtája.

A hasonlóságra vagy természeti fajtákra vonatkozó mércénket, mint Goodman megjegyzi, a másodrendû indukciók ereje alapján vizsgáljuk felül.⁽¹⁴⁾ Ha az új csoportosítások, amelyeket egy fejlõdésben levõ elmélet javaslatát követve hipotetikus formában fogadunk el, kedvezõnek bizonyulnak az indukció számára, akkor "beásódnak". Az egyes predikátumok kivetíthetõségét ezután, legnagyobb megelégedésünkre, újra meg újra megtapasztaljuk azáltal, hogy sikeresen próbáljuk meg kivetíteni õket. Az indukcióban semmi sem olyan sikeres, mint maga a siker.

A velünkszületett és a tudományosan kifinomult hasonlóságfogalom és minõségfelosztás között számos lépcsõfok van. A tudomány a józan észtõl végül is csak a módszertani kifinomultság fokában tér el. A legkorábbi gyermekkorral kezdõdõ tapasztalataink ráépülnek velünkszületett minõségfelosztásunkra, csoportosítási szokásainkat apránként módosítva és kiegészítve, ezzel mindinkább hajlamosítva bennünket az elméleti fajták és az elméleti hasonlóságok értékelésére, még jóval azelõtt, hogy elérjük a pontot, ahol rendszeresen tanulmányozni kezdjük magát a tudományt. Továbbá: a késõbbi fázisok nem szorítják ki teljesen a korábbiakat; eltérõ kontextusokban való használatra eltérõ hasonlósági mércéket, a fajták eltérõ rendszereit õrizzük meg. Mindannyian továbbra is azt mondjuk, hogy az erszényes egér jobban hasonlít a közönséges egérre, mint a kengurura, kivéve, ha éppen a genetikai ügyek érdekelnek bennünket. Velünkszületett minõségi terünk, vagy valami ahhoz hasonló tovább mûködik azok mellett a kifinomultabb új csoportosítások mellett, amelyeket a tudomány talált az indukció elõsegítésére.

Láttuk, hogy egyfajta hasonlósági érzék alapvetõ fontosságú a legtágabb értelemben vett tanulásban – a nyelvtanulásban, az indukcióban, a várakozásoknál. Hogy még jobban felbecsülhessük, e fogalom milyen mértékben hatja át gondolkodásunkat, most egy sereg másik, igen ismerõs és fontos fogalmat fogok mutatni, amelyek közvetlenül ettõl függnek. Olyan fogalmak ezek, amelyek a hasonlóság vagy a fajták nyelvén defíniálhatók, tovább azonban nem vezethetõk vissza.

A példák egy nevezetes körét alkotják a diszpozíciók, mint Carnap példája a vízben való oldhatóságról. Valamilyen konkrét tárgyról azt mondani, hogy vízben oldható, nem egyszerûen annyit tesz, mint azt állítani, hogy mindig feloldódik a vízben, ha belekerül; ez ugyanis automatikusan igaz lenne bármely olyan tárgyra, legyen az akármennyire oldhatatlan, amelynek történetesen az a sorsa, hogy sohasem kerül vízbe. Inkább annyit tesz, hogy a tárgy feloldódna, ha vízben lenne; de ez kevés megnyugvással szolgálhat, mivel a szubjunktív kondícionális használata a diszpozíciós kifejezések összes nehézségét magával hozza, sõt még többet is. E pontig csak Carnapot ismételtem.⁽¹⁵⁾ Most arra akarok rámutatni, mit lehet ebben a kérdésben a fajta fogalma révén tenni. Intuitíve, ami egy dolgot oldhatóvá tesz, holott esetleg sosem kerül vízbe, az az, hogy ugyanolyan fajtájú, mint azok a dolgok, amik ténylegesen feloldódtak vagy fel fognak oldódni; vagyis az, hogy hasonlít ezekhez. Ugyanakkor, ha tágabb és szûkebb fajták lehetségesek, több vagy kevesebb hasonlósággal, akkor szigorúan véve nem mondhatjuk egyszerûen azt, hogy "ugyanaz a fajta", vagy egyszerûen, hogy "hasonló". Módosítsuk hát a meghatározásunkat úgy, hogy az oldható dolgok az összes ilyen fajta közös elemei. Egy dolog akkor oldható, ha minden olyan fajta, amely elég tág ahhoz, hogy a feloldási kísérletek minden tényleges áldozatát magában foglalja, a megadott dolgot is magában foglalja.

Szemléletesen a következõrõl van szó: hozzuk létre az összes valamikori szenvedõ alany halmazát, vagyis mindazon dolgokét, amelyek vagy már ténylegesen feloldódtak a vízben, vagy majd egyszer fel fognak, aztán tegyünk hozzá még elegendõen sok más dolgot, hogy a halmazt fajtává kerekítsük ki. Ez lesz a vízben oldható dolgok fajtája.

Ha ez a meghatározás csak a kívánt dolgokat tartalmazza, azokat, amelyek valóban oldhatók a vízben, akkor sikerét egy olyan körülménynek köszönheti, amely másként is állhatna. A szükséges körülmény pedig az, hogy ténylegesen eléggé sokféle dolog oldódjon fel vízben ahhoz, hogy biztosítsa, nem esnek mindannyian valamilyen olyan másik fajta ernyõje alá, amely szûkebb lenne a vízben oldható dolgok általunk kívánt fajtájánál. Ez azonban igen plauzíbilis körülmény, és nem vagyok biztos benne, hogy esetleges mivolta hátrány. Ha az események másként alakultak volna, lehet, hogy nem is akarnánk az oldhatóság fogalmát.

Ám, ha úgy tûnik, mintha e definíciót védelmezném, sietve hozzá kell tennem, hogy természetesen ugyanaz a hibája, mint a szubjunktív kondícionálist használó meghatározásnak. Ez a meghatározás a fajta tovább nem elemzett fogalmát használja, és ez biztosan nem az, amiben megnyugodnánk, legyen szó akár elméleti, akár intuitív fajtáról. Célom a definíció megadásával csak az volt, hogy megmutassam a kapcsolatot a diszpozíciók és a fajták problémája között.

Az elméleti és az intuitív fajták közül bizonyára az elméletiek azok, amelyek az oldhatóság és más tudományos szempontból érdekes diszpozíciók meghatározásához szükségesek. Lehet, hogy a "szeretetre méltó" és a "gáncsoskodó" olyan diszpozíciókra utalnak, amelyek meghatározásának inkább az intuitív fajtákon kell alapulnia.⁽¹⁶⁾

Egy másik homályos fogalom, amely bensõséges kapcsolatban áll a diszpozíciókkal és a szubjunktív kondícionálisokkal, az ok fogalma. Látni fogjuk, hogy ez is a fajták fogalmán múlik. Hume az okságot állandó egymásrakövetkezésként magyarázta, és ez mindaddig értelmes, amíg az okra és okozatra általános kifejezésekkel utalunk. Mondhatjuk, hogy a tûz meleget okoz, és ezen azt érthetjük, amint Hume is tenné, hogy minden tûzként besorolható eseményt követ egy melegként, vagy melegedésként besorolható esemény. De ez az elképzelés, bármilyen erényekkel is rendelkezzen az effajta általános oksági kijelentések esetén, magyarázatlanul hagyja az egyedi oksági kijelentéseket.

Mit jelent, ha azt mondjuk: a chicagói tûzvészt azt okozta, hogy felrúgták a lámpát Mrs. Leary istállójában? Nem jelenthet csupán annyit, hogy a Mrs. Leary farmján történt esemény egy adott halmazhoz tartozik, és a chicagói tûzvész egy másik halmazhoz, mégpedig úgy, hogy állandó egymásrakövetkezés van a két halmaz között, ti. az egyik halmaz mindegyik elemét a másik halmaz egy eleme követi. A dolgok ilyen átfogalmazása triviálisan igaz, és túlságosan gyenge. Ha egy eseményt egy másik követ, a két esemény mindig valamilyen halmazokhoz tartozik, amelyek között egymásra következési viszony áll fenn. Tetszõlegesen barkácsolhatunk ilyen halmazokat. Tegyünk például bármilyen eseményt az elsõ halmazba, köztük a bennünket érdeklõ két esemény közül az elsõt, majd a másodikba tegyük e két esemény közül a másodikat, és mellé tetszõleges más eseményeket, amelyek történetesen az elsõ halmaz elemei után estek meg.

E trivializáció miatt egy egyedi oksági kijelentés nem mond többet, mint hogy az egyik esemény követte a másikat. Illetve nem mond többet, ha az imént vizsgált meghatározást követjük, ezért aztán ne is tegyük ezt. Elég világos, hogy mi a gond e meghatározással: a halmazok mindenevõ voltának ismerõs, régi gondja ez. Mint szokás szerint, a fajták, amelyek tagoltabbak, olyan megkülönböztetéseket engednek meg, amilyeneket a halmazok nem. Azt mondani, hogy az egyik esemény a másikat okozta, annyit tesz, mint azt állítani, hogy a két esemény olyan fajtájú, amelyek között állandó egymásrakövetkezés van. Ha még ez a javítás sem gondoskodik Mrs. Leary tehenérõl, a baj egyedül az állandó egymásrakövetkezéssel kapcsolatos, ti. az általános oksági kijelentések még mindig túl egyszerû meghatározását nyújtja; körül kell bástyáznunk a részleges vagy közremûködõ okok kezelését szolgáló intézkedésekkel és még jó sok minden mással. Az okság problémájának ez a vonatkozása nem az én gondom. Csak a fajták fogalmának, mint az általános és az egyedi oksági kijelentések között szükséges összekötõ kapocsnak a relevanciáját akartam megmutatni.

Láttuk, hogy a fajta vagy hasonlóság fogalma kulcsfontosságú a diszpozíciók, a szubjunktív kondícionális és az egyedi oksági kifejezések esetén. Tudományos szempontból ez az egész meglehetõsen rosszhírû társaság. A fajta vagy hasonlóság fogalma ugyanilyen rosszhírû. Mégis, valami ilyesféle fogalom, valamilyen hasonlósági érzék kulcsfontosságúnak bizonyult mindenféle tanulásnál, és speciálisan az induktív általánosítás és a jóslás folyamatainál, amelyek a tudomány savát-borsát adják. Úgy látszik, a tudomány a velejéig rothadt.

Mégis, e rothadás bizonyos tagadhatatlan termékenységet takar. A tudomány rejtett titkokat hoz napvilágra, sikeres az események megjóslásában, és technológiai csodákat alkot. Ha ezt jelenti a rothadás, akkor a rothadást inkább ünnepelni és dícsérni kell, mint lenézni.

A rothadás valójában nem a legjobb példa itt. Jobb példa az emberi fejlõdés. A viszonylagos hasonlósági érzék, mint korábban megjegyeztem, az ember egyik állati öröksége. Amennyiben jól illeszkedik a természet szabályszerûségeihez, hogy egyszerû induktív mûveleteinkben és várakozásainkban sikerre vezessen, annyiban feltehetõen a természetes kiválasztódás evolúciós termékérõl van szó. Másodszor, mint megjegyeztük, az ember hasonlósági vagy fajták iránti érzéke változik, fejlõdik, és több ágra bomlik az érés során, talán lehetõvé téve a megbízhatóbb predikciót. És hosszú távon olyan hasonlósági mércék jönnek elõ, melyek az elméleti tudomány igényeihez idomulnak. Ez a fejlõdés elfelé mutat a közvetlen, szubjektív, állati hasonlósági érzéktõl, a tudományos hipotézisek, posztulátumok, és konstrukciók által meghatározott távolibb objektivitás felé. Ez utóbbi, elméleti értelemben a dolgok annyira hasonlóak, amennyire a tudomány által felfedett kozmikus gépezet felcserélhetõ részei.

A hasonlósági mértékek e fejlõdése az egyed érési éveinek alatt egyéni megismétlése a faj által a barbarizmus zûrzavara óta megtett haladásnak. De a hasonlósági mérték még elméleti fázisában is zavaros fogalom. Nem tudtuk megadni tudományosan elfogadható meghatározását. Van természetesen viselke- dési definíciónk arra nézve, hogy egy adott egyed számára mi számít hasonlónak mihez, vagy hasonlóbbnak mihez minél – régi és új, állati és emberi hasonlóság esetén egyaránt. De ez nem határozza meg, hogy valójában mit jelent az, hogy a hasonlóbb b-hez, mint c-hez; mármint hogy ténylegesen mit jelent ez, teljesen függetlenül ettõl vagy attól a pszichológiai alanytól.

Vagy e célra talán adtam már metaforikus meghatározást, amikor azt mondtam, hogy a dolgok annak mértékében hasonlók egymáshoz, amennyire a kozmikus gépezet felcserélhetõ részei? Szigorúbban fogalmazva, mondhatjuk-e, hogy a dolgok olyan mértékben hasonlítanak, amilyen mértékben a tudományos elmélet igaz maradna, ha ezeket a dolgokat az elméletek hivatkozott tárgyaiként felcserélnénk egymással? Ez persze csak az irányt jelölheti ki, gondoljunk például a "milyen mértékben maradna igaz" kifejezés homályosságára. Mindegy: maga az irány a rossz; a hasonlóságot rossz módon tenné függõvé az elméletektõl. Az ember hasonlósági ítéletei függnek elméleteitõl és vélekedéseitõl, és ez helyes is így; de magának a hasonlóságnak, vagyis annak, amire az ítéleteknek vonatkozniuk kell, a világ objektív relációjának kellene lennie. Így nézne ki a hasonlóságfogalom elfogadható és tiszteletreméltó formája, ha meg lehetne határozni.

Darabonként kerül meghatározásra: a tudomány sajátos ágai számára megfelelõ darabokban. Így az ember számos körülhatárolt területen folytatja kiemelkedését a barbárságból, a fajta vagy hasonlóság zavaros régi fogalmát lépésrõl lépésre maga mögött hagyva, hol itt, hol ott távolítva el egy-egy maradványt. A kémia, a vízben való oldhatóság kiváltképpeni tudománya, az egyik olyan ág, amely elérte ezt az állapotot. A kémia számára fontos viszonylagos hasonlóság kifejezhetõ kémiai módon, mégpedig a kémiai összetétel alapján. A molekulákat egyformának nevezik, ha ugyanazon elemek atomjait ugyanabban a topológiai kombinációban tartalmazzák. Így elvileg az a és b objektum viszonylagos hasonlóságához is hozzájuthatunk, azt megvizsgálva, hogy hány pár azonos és hány pár különbözõ molekula van bennük, mindig egy molekulát véve az a-ból, és egyet a b-bõl. Az eredményül adódó arány ráadásul elméleti mértéket ad a relatív hasonlóságra vonatkozóan is, és így bõségesen megmagyarázza, mit jelent, hogy a hasonlóbb b-hez, mint c-hez. Dönthetünk úgy, hogy a definíciót tovább bonyolítjuk azzal, hogy a molekulák azonosságának különféle fokozatait engedjük meg; a majdnem azonos számú atomot tartalmazó molekulák, vagy azok, amelyek atomjainak rendszáma vagy atomsúlya majdnem megegyezik, inkább tekinthetõk megegyezõnek, mint mások. Akárhogy is van, rendelkezésünkre áll egy életerõs kémiai hasonlóságfogalom.

Ebbõl egy éppily elfogadható fajtafogalom is levezethetõ, a korábban említett "paradigma és kontraszt eset" meghatározást használva. Most ugyanis csak a tisztán kémiai fajtáknak a tisztán kémiai hasonlóságból való lepárlásáról van szó; a hasonlóság más szempontjainak elegye nem zavar bele. Így tisztázhatjuk a vízben való oldhatóságot is, amit legutóbb nem tudtunk a fajta megmagyarázatlan fogalmánál tovább visszavezetni. Ezzel aztán a "ha vízben lenne, feloldóna" szubjunktív kondícionális is menlevelet kaphat.

Ugyanazok a tudományos fejlemények, amely imígyen az oldhatóság fajták révén való meghatározásának szilárd megalapozását nyújtották, irónikus módon, értelmetlenné is tették ezt a meghatározást azzal, hogy az oldódás mechanizmusának teljes megértését szolgáltatják. A vízben oldhatóság átfogalmazható egyszerûen a mechanizmus szerkezeti feltételeinek leírásaként. A bõség e zavara, úgy sejtem, jellemzõ fejlemény. Más szóval, mire a releváns hasonlósági mérték meghatározásával legitimálunk valamilyen diszpozíciós kifejezést, feltehetõen megismerjük a hajlam mögötti mechanizmust is, és így megkerüljük a hasonlóságot. Nem mintha a hasonlósági mércét nem volna érdemes tisztázni, saját jogán vagy más célra.

Filozófiai vagy általános tudományos motívumok még mindig hajthatnak bennünket a sajátos tudományágak számára megfelelõ ilyen töredékes hasonlóságfogalmak mellett az alapvetõ és abszolút hasonlósági fogalom keresése felé. A kozmikus hasonlóságfogalom iránti vágy talán azonosítható azzal az õsrégi vággyal, hogy a dolgokat visszavezessük elemeikre. Ez a tudományos szellem jellegzetessége, noha a preszókratikusokra megy vissza: Empedoklészre, a maga négy elemével, és mindenek fölött Démokritoszra az atomjaival. Az elemi részek vagy a téridõ domborulatok modern fizikája még figyelemreméltóbb erõfeszítést jelent ugyanebben az irányban.
 

Az általános relatív hasonlósági fogalom a maga kozmikus ívében metafizikai vonzerõvel rendelkezik. De továbbra is szükség lenne a hasonlóságfogalom lokálisabb és felszínesebb védelmére is, hogy megragadjuk azt a fajta hasonlóságot, amely valamilyen tudományág számára releváns. Kémiai példánk ennek egyik esete, mivel megáll a neutronok, elektronok és más elemi részek teljes elemzése elõtt.

A jó értelemben vett felszínesség még szembetûnõbb esetét a rendszertan szolgáltatja, mondjuk a zoológiában. Mióta a fajok evolúcióját megismertük, abban a helyzetben vagyunk, hogy a családfák révén meghatározhatjuk az említett tudomány számára alkalmas viszonylagos hasonlóságot. Két konkrét állat hasonlósági fokának elméleti mértékeként elõállíthatunk egy megfelelõ függvényt, amely közös õseik közelségétõl és számától függ. Még szignifikánsabb hasonlósági fokmérõ nyerhetõ a gének révén. Ha a fajtát valami efféle hasonlósági fogalom révén határozzuk meg, a halak a szó javított, bálna-mentes értelmében fajtának minõsülnek, míg a tágabb értelemben nem.

A különbözõ hasonlósági mértékek és relatív hasonlóság fogalmak leginkább az eltérõ tudományágak igényeinek felelnek meg, ugyanis a viszonylagos hasonlóság finomabb fokozatainak megadásánál több felesleges komplikáció lépne fel, mint amennyire a dolog az adott tudományág által vizsgált jelenségek szempontjából számít. Lehet, hogy a tudományágak beszédesen osztályozhatók lennének a számukra megfelelõ viszonylagos hasonlóság fogalmakat tekintve. Ez a terv hasonlít Felix Klein úgynevezett Erlangeni programjára, amely a geometria különbözõ ágait azzal jellemezte, hogy milyen transzformációk fontosak az egyes területeken. De egy ilyen terv alapján valamely tudományág csak akkor lenne felismerhetõ és osztályozható, ha elérte fejlettségének azt a fokát, amikor tisztázza saját hasonlóságfogalmát. Továbbá, az ilyen tudományágak csak annyiban volnának egységesítettnek vagy a természet átfogó rendszerezésébe integráltnak tekinthetõk, amennyiben e számos hasonlósági mérték összeegyeztethetõ lenne, és képes lenne összekapcsolódni, vagyis csak a megkülönböztetések finomságában térne el.

Azokon a területeken, ahol az alkalmas hasonlósági és fajta fogalom megadása a küszöbön áll, a diszpozíciókra vonatkozó kifejezések és a szubjunktív kondícionálisok hirtelen tisztességes dolgokká válnak; tisztességessé és, legalábbis elvileg, feleslegessé. Másutt pedig maradnak rosszhírûnek, ugyanakkor gyakorlatilag nélkülözhetetlenek. Leginkább talán beváltatlan váltóknak tekinthetõk; az elmélet, amely az ilyen esetekben tisztázná a háttérben lévõ elemzetlen hasonlóságfogalmat, még várat magára. Példa erre az intelligenciának nevezett diszpozíció – az a képesség, durván szólva, hogy gyorsan tanuljunk és oldjunk meg problémákat. Egyszer majd, akár a fehérjék, akár a kolloidok, az ideghálók vagy a látható viselkedés szintjén, az idevágó tudományág elérheti azt az állapotot, hogy megalkotható lesz egy olyan hasonlósági fogalom, amely képes még az intelligencia fogalmát is tisztességes fogalommá tenni – és szükségtelenné.

Általában egy tudományág érettségének különleges jegyeként vehetjük, ha többé nincs szüksége a fajta és a hasonlóság visszavezethetetlen fogalmára. Ez az a végsõ állapot, amikor az állati örökséget teljesen felszívta az elmélet. A hasonlóságfogalom pályájában, amely a veleszületett fázissal kezdõdik, az évek

során felgyülemlõ tapasztalat révén fejlõdik, majd az intuitív fázisból az elméleti hasonlóságba megy át, és végül egészen eltûnik, az ésszerûtlenség tudományba való átmenetének mintáját pillanthatjuk meg.
 

(Fordította Kampis György

1.  "Natural Kinds", in: Ontological Relativity and Other Essays (Columbia University Press, New York 1969), 114-138.

2.  Carl G. Hempel: Aspects of Scientific Explanation and Other Essays (Free Press, New York, 1965), 15. o. [magyarul: "Tanulmányok a konfirmáció logikájáról", jelen kötet 61-108. o.]

3.  Nelson Goodman: Fact, Fiction and Forecast (Cambridge, Mass. 1955), 74. o. Köszönettel tartozom Goodmannak és Burton Drebennek jelen cikk korábbi változatainak hasznos bírálatáért.

4.  Goodman, i. m. 82. o.

5.  Uo. 95. o. sk.

6.  Ezt a törvényszerû jelleg csupán elégséges feltételeként értem. Lásd Donald Davidson: "Emeroses by Other Names", Journal of Philosophy 63. (1966) 778-780.

7.  A fajták ilyetén relevanciáját Goodman észrevételezte, i. m. 119. o.

8.  Nelson Goodman: The Structure of Appearance, 2. kiadás (Bobbs-Merrill, New York, 1966), 163. o.

9.  Rudolf Carnap: The Logical Structure of the World (California, 1967), 141-147. o. A német kiadás dátuma 1928.

10.  Lásd Word and Object c. könyvemet, 83. o., a probléma további tárgyalásáért és hivatkozásokért.

11.  Lásd Word and Object, 90-95. o.

12.  Ezt észreveszi S. Watanabe "Une explication mathematique du classement d'objets" c. cikke második oldalán, in: (Dockx, S. és Bernays, P. szerk.) Information and Prediction in Science (Academy Press, New York, 1965).

13.  J. J. C. Smart: Philosophy and Scientific Realism (Humanities Press, New York 1963), 68-72. o.

14. Goodman, i. m. 95. o.

15.  Carnap: "Testability and Meaning", Philosophy of Science 3 (1936), 419-471; 4 (1937), 140. [Magyarul: "Jelentés és ellenõrizhetõség", in: A Bécsi Kör filozófiája, szerk. Altrichter Ferenc, Budapest: Gondolat, 1972. 377-504. A tanulmány egy részletét lásd a jelen kötetben.]

16.  Itt a korábbi kiadásokban 26 további sor következett, amit töröltem. Ez a rész bizonyos szubjunktív kondícionálisoknak a fajta fogalma alapján való magyarázatával foglalkozott. Paul Berent megmutatta nekem, hogy a formalizáció rossz volt, mivel e kondícionálisokat egyenlõvé tette volna a megfordításukkal.