AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
SZABADEGYETEME

AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA⁽¹⁾
 

WILLARD VAN ORMAN QUINE
 
 
 

A modern empirizmust nagymértékben meghatározza két dogma. Az egyik az a hiedelem, mely szerint alapvetõ különbség van analitikus és szintetikus igazságok között, azaz olyan igazságok között, amelyek a tényektõl függetlenül, kifejezések jelentésében, illetve amelyek a tényekben vannak megalapozva. A másik dogma a redukcionizmus: az a hiedelem, hogy minden egyes értelmes állítás ekvivalens olyan terminusok valamely logikai konstrukciójával, amelyek a közvetlen tapasztalatra vonatkoznak. Mindkét dogma -- amint ezt bizonyítani fogom -- megalapozatlan. Ezek elvetésének egyik következménye -- mint látni fogjuk -- az, hogy elmosódik a spekulatív metafizika és a természettudományok közötti feltételezett határvonal. A másik eredmény pedig a pragmatizmus felé történõ eltolódás lesz.
 
 
 

1. Az analiticitás háttere
 

Az analitikus és szintetikus igazságok kanti megkülönböztetését már elõlegezte az a distinkció, melyet Hume az ideák illetve tények viszonyai és Leibniz az észigazságok és tényigazságok között tett. Leibniz az észigazságokról mint olyanokról beszélt, amelyek minden lehetséges világban igazak. Kevésbé szemléletesen azt mondhatjuk, hogy az észigazságok olyanok, amelyek semmiképpen nem lehetnek hamisak. Ebben a szellemben határozzák meg az analitikus igazságokat, mint olyanokat, melyek tagadása önellentmondás. Ez a definíció azonban csekély magyarázó értékkel rendelkezik; mivel az önellentmondásosság fogalma -- abban a tág értelemben, melyre az analiticitás e meghatározásához szükség van -- ugyanúgy tisztázásra szorul, mint az analiticitás fogalma maga. A két fogalom ugyanannak a hamis éremnek két oldala.

Kant felfogása szerint az analitikus állítás nem tulajdonít többet az alanynak, mint amennyit az már fogalmilag tartalmaz. Ennek a megfogalmazásnak két hiányossága van: egyrészt alany-állítmány formájú állításokra korlátozódik, másrészt pedig olyan tartalmazás-fogalomra hivatkozik, amely metaforikus szinten marad. De Kant szándéka -- amely nyilvánvalóbb az analiticitás fogalmának használatából, mint az erre megalkotott definícióból -- a következõképpen fogalmazható át: egy állítás analitikus, ha a benne szereplõ kifejezések jelentésénél fogva igaz, függetlenül a tényektõl. Ezt az irányt követve, vizsgáljuk meg a jelentés itt elõfeltételezett fogalmát.

A jelentés -- hadd emlékeztessünk rá -- nem azonosítható a megnevezéssel.⁽²⁾ Frege példája: az „Alkonycsillag" és „Hajnalcsillag', valamint Russellé: „Scott" és „a Waverley szerzõje" azt illusztrálják, hogy különbözõ jelentésû terminusok azonos dolgokat nevezhetnek meg. Az absztrakt terminusok szintjén sem kevésbé fontos a jelentés és megnevezés megkülönböztetése. A „9" és „a bolygók száma" egy és ugyanazon absztrakt entitást nevezik meg, de mint eltérõ jelentésûeket tekintjük õket; az asztronómiai megfigyelésnek és nem pusztán a jelentésre való reflexiónak kellett meghatároznia a szóban forgó entitások azonosságát.

A fenti példák konkrét, illetve absztrakt szinguláris terminusokból állnak. Általános terminusok vagy predikátumok esetében a helyzet párhuzamos, bár némileg eltérõ. Míg a szinguláris terminus megnevezni szándékozik valamely absztrakt vagy konkrét entitást, addig az általános terminus nem lép fel ezzel az igénnyel; viszont az általános terminus igazságot fejez ki valamely entitással -- vagy entitások sokaságának mindegyikével, vagy annak tagadásával -- kapcsolatban.⁽³⁾ Azon entitások osztályát, amelyekre egy általános terminus igaz, a terminus extenziójának nevezik. A szinguláris terminus jelentése és az általa megnevezett entitás közti különbségtételnek megfelelõen, az általános terminus jelentése és extenziója között is különbséget kell tennünk. Például, a „szívvel rendelkezõ teremtmény" és a „vesével rendelkezõ teremtmény" általános terminusok extenzió tekintetében talán azonosak, jelentésük azonban különbözõ.

Az általános terminusok esetében a jelentés összekeverése az extenzióval kevésbé mindennapi, mint a szinguláris terminusok esetében a jelentésnek a megnevezéssel való összekeverése. Szinte közhely a filozófiában az intenzió (vagy jelentés) és az extenzió -- illetve más szavakkal, a konnotáció és a denotáció -- szembeállítása.

Kétségtelen, hogy az arisztotelészi lényegfogalom volt a modern intenzió- vagy jelentésfogalom elõfutára. Arisztotelész számára az volt a lényeges az emberben, hogy racionális, és esetlegesnek tartotta kétlábúságát. Ezen attitûd és a jelentés doktrínája között azonban van egy fontos különbség. Az utóbbi szempontból valóban elfogadható (már csak a vita kedvéért is), hogy az „ember" szó jelentése involválja a racionalitást, viszont a kétlábúságot nem; de ugyanakkor a kétlábúság felfogható olyannak, mint amit a „biped" jelentése magában foglal, noha ez nem involválja a racionalitást. Így a jelentés doktrínájának szempontjából nincs semmi értelme azt mondani a valóságos individuumról -- aki egyszerre ember és biped --, hogy racionalitása lényeges és kétlábúsága esetleges, vagy vice versa. A dolgok lényeggel rendelkeztek Arisztotelész számára, és csak nyelvi formáknak van jelentése. A jelentés az, amivé a lényeg válik, mikor leválasztjuk a referencia tárgyáról és összeházasítjuk a szóval.

A jelentéselmélet számára kézenfekvõ az a kérdés, hogy mi tárgyainak természete: miféle dolgok tehát a jelentések? A gondolt entitások iránti igény valószínûleg abból a korábbi tévedésbõl származik, hogy nem vették figyelembe a referencia és a jelentés különbözõségét. Ha viszont a jelentéselmélet és a referenciaelmélet élesen megkülönböztethetõ, akkor rövid út vezet annak felismeréséhez, hogy a jelentéselmélet elsõdleges ügye csupán a nyelvi formák szinonimitása és az állítások analiticitása; a jelentés maga, mint homályos közvetítõ entitás elvethetõ.⁽⁴⁾

Újból szembekerülünk tehát az analiticitás problémájával. Nem kell sokáig keresgélnünk olyan állításokat, amelyek a filozófiában általában analitikusaknak számítanak. Ezek két osztályba sorolhatók. Az elsõ, amelyet a logikailag igazak osztályának nevezhetünk, a következõképpen reprezentálható:
 

(1) Egyetlen nõtlen férfi sem nõs.
 

Ennek a példának az a releváns sajátossága, hogy nem pusztán igaz megállapítás, hanem megmarad igaznak, akárhogyan is interpretáljuk a „férfi"-t és a „nõs"-t. Ha feltételezzük a logikai kötõszavak valamely elõzetes listáját, amely a „nem", „ne", „ha", „akkor", „és" stb. szavakat tartalmazza, akkor általában logikailag igaz állítás az, amely igaz, és igaz marad a logikai kötõszavakon kívül bármely összetevõjének átértelmezése során is.

De van még az analitikus állításoknak egy második osztálya is, amely a következõképpen reprezentálható:
 

(2) Egyetlen agglegény sem nõs.
 

Az ilyenfajta állításokat az jellemzi, hogy átalakíthatók logikai igazsággá szinonima helyébe szinonimát helyezve; így (2) átalakítható (1)-be, a „nõtlen férfi"-t helyezve szinonimája, az „agglegény" helyébe. De még híján vagyunk az analitikus állítások ezen második osztálya, és ezzel együtt általában véve az analiticitás kielégítõ jellemzésének, amennyiben a fenti leírásban támaszkodnunk kellett a „szinonimitás" olyan fogalmára, amely nem kevésbé szorul tisztázásra, mint az analiticitás maga.

Az utóbbi években Carnap arra hajlott, hogy az analiticitást -- az õ fogalmával élve -- az állapotleírásokra való hivatkozással magyarázza meg.⁽⁵⁾ Állapotleírásnak nevez bármely olyan felsorolást, amely a nyelv valamennyi elemi vagy nem-összetett kijelentéséhez igazságértéket rendel. Carnap feltevése szerint a nyelv összes többi állítása -- az ismert logikai eszközök segítségével -- oly módon épül fel összetevõ tagmondataiból, hogy bármely összetett állítás igazságértéke meghatározható logikai törvények által rögzített, minden egyes állapotleírás esetén. Valamely állítást analitikusnak mond mármost akkor, ha igaz marad az összes állapotleírás esetén. Ez nem más, mint a leibnizi „igaz az összes lehetséges világban" adaptációja. Megjegyzendõ azonban, hogy az analiticitás e verziója csak akkor felel meg céljának, ha a nyelv elemi állításai függetlenek egymástól, nem úgy, mint a „John agglegény" és a „John nõs". Máskülönben volna egy állapotleírás, amely igazságértéket rendelne a „John agglegény"-hez és a „John nõs"-höz, következésképpen kiderülne, hogy az „egyetlen agglegény sem nõs" állítás -- a javasolt feltételek mellett -- inkább szintetikus semmint analitikus. Így, az analiticitás kritériuma az állapotleírások fogalmával kifejezve, csak olyan nyelvben érvényes, amely mentes az olyan extralogikai szinonim pároktól, mint az „agglegény" és a „nõtlen férfi", tehát a szinonim párok azon típusától, melyek az analitikus állítások „második osztályát" hozzák létre. Az a kritérium, amit az állapotleírás ad meg, a legjobb esetben a logikai igazság rekonstrukciója, és nem az analiticitás kritériuma.

Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Carnap ezen a ponton tévedések áldozata. Leegyszerûsített nyelvmodelljének állapotleírásaival nem az analiticitás problémáját veszi célba, hanem mást: a valószínûség és az indukció tisztázását. Azonban a mi problémánk az analiticitás; és itt a fõ nehézség nem az analitikus állítások elsõ osztályával, a logikai igazságokkal kapcsolatos, hanem inkább a második osztállyal, amely a szinonimitás fogalmán alapszik.
 
 
 

2. Definíció
 

Némelyek megnyugtatónak találják azt az álláspontot, hogy a második osztály analitikus állításai definíció révén visszavezethetõk az elsõ osztály analitikus állításaira, a logikai igazságokra; az „agglegény" pl. mint „nõtlen férfi" definiált. De hogyan állapíthatjuk meg, hogy az „agglegény" „nõtlen férfi"-ként definiált? Ki definiálta így, és mikor? Ragadjuk meg talán a legközelebbi szótárt, és fogadjuk el törvényként a lexikográfus megfogalmazást? Ez ugyanaz, mintha a kocsit fognánk a ló elébe. A lexikográfus egy tapasztalati tudomány mûvelõje, akinek az a feladata, hogy a meglevõ tényeket rögzítse; és ha az „agglegény"-t mint „nõtlen férfi"-t jegyzi fel, ez abból a véleményébõl származik, hogy az általános, illetve az elõnyben részesített szóhasználatban saját munkáját megelõzõen implicit szinonimitás-viszony áll fenn. Az itt elõfeltételezett szinonimitás fogalmát elõször még világossá kell tenni, valószínûleg a nyelvi viselkedés fogalmai segítségével. Nyilvánvaló, hogy az a „definíció", amely a lexikográfus észrevétele a megfigyelt szinonimitásról, nem fogható fel a szinonimitás alapjaként.

A definiálás persze nem kizárólagosan a filozófusok tevékenysége. Filozófusok és természettudósok gyakran „definiálnak" homályos terminusokat azáltal, hogy ismertebb terminusokban átfogalmazzák õket. Rendszerint azonban egy ilyen definíció, csakúgy mint a filológusé, tiszta lexikográfia; nem más, mint egy korábban meglevõ szinonímitás-viszony leszögezése.

Hogy mit jelent a szinonimitást leszögezni, hogy melyek lehetnek azok a kapcsolatok, amelyek szükségesek és elégségesek ahhoz, hogy két nyelvi formát mint szinonimeket írhassunk le -- ez még távolról sem világos; de bármilyenek legyenek is ezek a kapcsolatok, általában a szóhasználaton alapulnak. A szinonimitás válogatott példáiról tudósító definíciók így a nyelvhasználatról szóló beszámolókként foghatók föl.

Mindemellett van a definíciós tevékenységnek egy másik típusa, amely nem korlátozódik eleve fennálló szinonimitások rögzítésére. Arra gondolok, amit Carnap explikációnak nevez -- ez olyan tevékenység, amelyre a filozófusok, sõt, filozofikusabb pillanataikban még a tudósok is igen hajlamosak. Az explikáció esetén a cél nem pusztán a definiendum átfogalmazása egy kifejezett szinonimába, hanem az, hogy ténylegesen tökéletesítsük a definiendumot jelentésének finomításával, vagy kiegészítésével. Azonban még az explikáció is, noha nem pusztán a definiendum és definiens között eleve fennálló szinonimitásról tudósít, kétségtelenül támaszkodik más, eleve fennálló szinonimitásokra. A dolog a következõképpen fogható fel. Bármely explikálásra érdemes szó rendelkezik olyan szövegösszefüggésekkel, amelyek egészükben véve elég világosak és pontosak ahhoz, hogy használhatóak legyenek; nos, az explikáció célja e kiemelt szövegösszefüggések szóhasználatának megõrzése, míg a többi szövegösszefüggés szóhasználata megfelelõbbé válik. Ahhoz, hogy egy adott definíció az explikáció céljaira alkalmas legyen, nem az kell, hogy a definiendum megelõzõ szóhasználatában szinonim legyen a definienssel, hanem éppen az, hogy a definiendum ezen kiemelt szövegösszefüggéseinek mindegyike összességében véve szinonim legyen a definiens megfelelõ szövegösszefüggéseivel.

Az explikáció adott céljaira egyformán jól megfelelhet két alternatív definiens, amelyek azonban mégsem szinonimak -- mivel a kiemelt szövegösszefüggések keretén belül felcserélhetõk, másutt viszont eltérnek. Az explikatív jellegû definíció, azáltal, hogy e definiensek egyikét elõnyben részesíti a többihez képest, a definiendum és a definiens közt egy olyan önkényes szinonimitás-viszonyt hoz létre, amely korábban nem állt fenn. De az ilyen definíció -- mint láttuk -- explikatív funkcióját eleve fennálló szinonimitásoknak köszönheti.

Marad mindazonáltal egy szélsõséges fajtája a definícióknak, amely egyáltalán nem utal vissza korábbi szinonimitásokra: nevezetesen új jelöléseknek pusztán rövidítés céljából történõ, kifejezetten konvencionális bevezetése. Itt a definiendum egyszerûen azáltal válik szinonimmá a definienssel, mert úgy alkották meg, hogy szinonim legyen a definienssel. Itt tehát a szinonimitás definíció által létrehozott, valóban átlátható esetével állunk szemben. Bár ilyen érthetõ lenne a szinonimitás minden fajtája! Ami azonban a többieket illet, a definíció inkább támaszkodik a szinonimitásra, mint magyarázza azt.

A „definíció" szó az utóbbi idõben veszélyesen bátorító hangzásúvá vált, ami kétségtelenül annak köszönhetõ, hogy a matematikai és logikai írásokban igen gyakran fordul elõ. Helyénvaló tehát egy rövid kitérõt tennünk annak a szerepnek az értékelése kedvéért, amelyet a definíció a matematikai és logikai munkákban játszik.

Logikai és matematikai rendszerek esetén két kölcsönösen ellentmondó gazdaságosság-típus elérésére törekedhetünk, s mindkettõnek megvan a maga sajátos gyakorlati hasznossága. Egyfelõl törekedhetünk praktikus kifejezés-gazdaságosságra: könnyedségre és tömörségre a sokféle reláció állításaiban. A gazdaságosság eme fajtája rendszerint megkívánja a megkülönböztetett és rövid jelöléseket a fogalmi bõség érdekében. Másfelõl, és ellenkezõleg: a nyelvtanban és a szókincsben is törekedhetünk gazdaságosságra, megkísérelhetjük az alapfogalmak minimumának megállapítását, úgy, hogy mihelyt egy megkülönböztetõ jelölést ezek mindegyikére nézve magunkévá tettünk, lehetõvé válik bármely további óhajtott fogalom kifejezése, alapjelöléseink puszta kombinációja és ismétlése révén. A gazdaságosságnak ez a második módja egyfelõl nem praktikus, mivel az alapfogalmaknak ez a szegényessége az értekezések szükségszerû elnyújtásához vezet. Másfelõl azonban igen hasznos: nagymértékben leegyszerûsíti a nyelvrõl folytatott elméleti vitákat, mivel minimalizálja a terminusokat és a konstrukció-formákat, amelyekbõl a nyelv áll.

Jóllehet a gazdaságosságnak ezek a módjai prima facie összeegyeztethetetlenek, a maga módján mindkettõ értékes. Következésképpen az a szokás alakult ki, hogy összekapcsoljuk a kétféle gazdaságosság-módot, azáltal, hogy két nyelvet építünk fel, ahol az egyik a másik része. A tartalmazó nyelv, noha grammatikájában és szókincsében redundáns, rövid közléseket tesz lehetõvé, míg a rész-nyelv, amelyet primitív jelölésnek neveznek, gazdaságos grammatikájában és szókincsében. Egészt és részt az átalakítás szabályai kapcsolnak össze, melynek folytán a nem-primitív jelölésben megadott minden egyes kifejezés egyenlõvé tehetõ valamilyen a primitív jelekbõl felépülõ összetett kifejezéssel. Ezek az átalakítás-szabályok az ún. definíciók, amelyek a formalizált rendszerekben jelennek meg. Ezeket nem annyira az egyik vagy a másik nyelv járulékaként célszerû felfognunk, hanem inkább két, egymást tartalmazó nyelv közötti korrelációként.

Azonban ezek a korrelációk nem önkényesek. Azt vannak hivatva megmutatni, hogy a primitív jelek teljesíthetik a redundáns nyelv összes céljait -- kivéve a rövidséget és a kényelmességet. Ennélfogva elvárható, hogy a definiendum és definiense, az említett három mód valamelyike révén, minden esetben kapcsolatban legyen egymással. A definiens tehát lehet a definiendum pontos átfogalmazása egy szûkebb jelölésben -- megõrizve a közvetlen szinonimitást,⁽⁶⁾ mintegy a korábbi szóhasználatot; vagy a definiens tökéletesítheti a definiendum korábbi használatát az explikáció szellemében; és végül a definiendum lehet egy jelentéssel itt és most újonnan felruházott, újonnan alkotott jel is.

Úgy találjuk tehát, hogy a definíció -- formális és nem-formális munkákban egyaránt --, kivéve az új jelölések kifejezetten konvencionális bevezetésének szélsõséges esetét, korábbi szinonimitás-viszonyokra támaszkodik. Miután felismertük, hogy a definíció fogalma nem adja kezünkbe a szinonimtás és az analiticitás kulcsát, lépjünk tovább, és ne beszéljünk többé a definícióról.
 

3. Felcserélhetõség
 

Közelebbi vizsgálatot érdemel az a természetes javaslat, hogy két nyelvi forma szinonimitása egyszerûen abban áll, hogy minden szövegösszefüggésben felcserélhetõk egymással anélkül, hogy igazságértékük megváltozna -- Leibniz kifejezésével salva veritate⁽⁷⁾ felcserélhetõségükben. Megjegyzendõ, hogy az így felfogott szinonimáknak nem kell minden elmosódottságtól menteseknek lenniük, ha ti. elmosódottságaik fedik egymást.

Az sem egészen igaz azonban, hogy az „agglegény" és „a nõtlen férfi" szinonimák mindenhol salva veritate felcserélhetõk. Olyan igazságok, amelyek hamissá válnak az „agglegény"-nek a „nõtlen férfi"-val való helyettesítésekor, könnyen konstruálhatók (pl.) idézõjelezés segítségével, a következõképpen:
 

Az „agglegény" tíznél kevesebb betûbõl áll.
 

Persze az ilyen ellenpéldák talán érvényteleníthetõk azáltal, hogy az idézõjeles „agglegény"-t egyetlen oszthatatlan kifejezésként kezeljük, és kikötjük, hogy a salva veritate felcserélhetõség, melynek a szinonimitást próbakövéül kell használnia, nem vonatkozik szavakon belüli töredékes elõfordulásokra. A szinonimitásnak ez a felfogása a „szó" elõzetes elképzelésére hivatkozik, amelynek megfogalmazása viszont nehézségekbe ütközik. Azt lehet azonban mondani, hogy bizonyos haladást már tettünk azáltal, hogy a szinonimitás problémáját redukáltuk a szóság [wordhood] problémájára. Kövessük hát egy darabon ezt az irányt, a „szó"-t adottnak véve.

Megmarad azonban az a kérdés, hogy vajon a salva veritate felcserélhetõség -- eltekintve a szavakon belüli elõfordulásoktól -- elég erõs feltétele-e a szinonimitásnak, vagy éppen ellenkezõleg, bizonyos heteronim kifejezések felcserélhetõségét engedi meg. Azzal mindenesetre legyünk tisztában, hogy bennünket itt a teljes azonosság értelmében vett szinonimitás a pszichológiai asszociációkban és a költõi vonatkozásokban nem érdekel; valójában nincs két kifejezés, amely ilyen értelemben szinonim. Minket csak az érdekel, amit kognitív szinonimitásnak lehet nevezni. Hogy ez pontosan micsoda, azt a jelen tanulmány sikeres befejezése elõtt nem tudjuk megmondani; valamit azonban már tudunk róla, annak az igénynek a kapcsán, amely az 1. §-ban az analiticitás tárgyalása során felmerült. Az a fajta szinonimitás, amelyre ott szükségünk volt, nem más, mint az, hogy bármely analitikus állítás logikai igazsággá alakítható át, szinonima helyébe szinonimát té- ve. Megfordítva a viszonyokat és feltételezve az analiticitás fogalmát, nyilván meg- világíthatnánk a terminusok kognitív szinonimitását a következõképpen (a meg- szokott példánál maradva): ha azt mondjuk, hogy az „agglegény" és a „nõtlen fér- fi" kognitív szinonimák, az se többet, se kevesebbet nem jelent, mint azt, hogy a
 

(3) Minden agglegény nõtlen férfi
 

állítás analitikus.⁽⁸⁾

Amire szükségünk van, az a kognitív szinonimitás olyan leírása, amely nem elõfeltételezi az analiticitást, ha fordítva, az analiticitás megmagyarázására a kognitív szinonimitást használjuk fel, mint ahogy megpróbáltuk a 1. §-ban. És valójában a kognitív szinonimitás egy ilyen független leírását vizsgáljuk most, nevezetesen, a salva veritate felcserélhetõséget mindenütt, kivéve a szavakon belüli elõfordulásokat. Az elõttünk levõ kérdés tehát az -- folytatva a korábbi gondolatmenetet --, hogy vajon az ilyesfajta felcserélhetõség elégséges feltétele-e a kognitív szinonimitásnak. Könnyen meggyõzõdhetünk arról, hogy elégséges, az alábbi példák segítségével. Az az állítás, hogy

(4) Szükségszerûen minden agglegény agglegény
 

nyilvánvalóan igaz, még ha a „szükségszerûen"-t oly szûken fogjuk is fel, hogy valójában csak analitikus állításokra alkalmazható. Ha az „agglegény" és a „nõtlen férfi" salva veritate felcserélhetõek, akkor az eredménynek:
 

(5) Minden agglegény szükségszerûen nõtlen férfi

-- amelyet úgy kaptunk, hogy a „nõtlen férfi"-t az „agglegény"-nek egyik (4)-beli elõfordulásába helyeztük -- szintén igaznak kell lennie, ugyanúgy, mint a (4)-nek. De ha azt mondjuk, hogy (5) igaz, akkor (3) analitikus, ennélfogva az „agglegény" és a „nõtlen férfi" kognitíven szinonimek.

Nézzük meg, hogy mi az, ami a fenti argumentumnak a hókusz-pókusz hangulatát kölcsönzi. A salva veritate felcserélhetõség mint feltétel erõssége attól függ, hogy mennyire gazdag az adott nyelv. A fenti argumentum elõfeltételezi, hogy eléggé gazdag nyelvvel dolgozunk, amely tartalmazza a „szükségszerûen" határozószót; aholis ezt a határozószót úgy értelmezték, mint ami akkor és csak akkor eredményez igazságot, ha analitikus állításokra alkalmazzuk. De szemet hunyhatunk-e egy olyan nyelv fölött, amely tartalmazza ezt a határozószót? Valóban van értelme ennek a határozószónak? Ha feltételezzük, hogy van, akkor feltételezzük egyben azt is, hogy az „analitikus" kielégítõ értelmezését már megadtuk. De akkor mi az, amin olyan keményen dolgozunk jelenleg?

Ez az érvelésünk, ha nem is laposan körbenforgó, de valami ahhoz hasonló. Képletesen szólva, olyan formájú, mint egy térbeli zárt görbe.

A salva veritate felcserélhetõség mindaddig értelmetlen, amíg nem olyan nyelvre vonatkoztatjuk, melynek terjedelmét a releváns vonatkozásokban megadtuk. Tételezzünk fel most egy nyelvet, amely a következõ elemeket tartalmazza. Az egy- és többhelyû predikátumok készlete meghatározatlanul nagy (egyelemû pl. „F", ahol „F_x" azt jelenti, hogy x ember; többelemû pl. „G", ahol „G_xy" azt jelenti, hogy x szereti y-t), és többnyire logikán kívüli tárgyakra vonatkozik; a nyelv többi része logikai. Az elemi mondatok mindegyike egy predikátumból áll, amelyet egy vagy több x, y stb. változó követ; az összetett mondatok az elemiekbõl épülnek fel az igazságfüggvények („nem", „és", „vagy" stb.) és kvantifikáció révén.⁽⁹⁾ Egy ilyen nyelv egyaránt élvezi a deskripció és általában a szinguláris terminusok elõnyeit is; az utóbbiakat az ismert módokon kontextuálisan definiálhatjuk.⁽¹⁰⁾ Még osztályokat, osztályok osztályait megnevezõ absztrakt szinguláris terminusokat is definiálhatunk kontextuálisan akkor, ha a feltételezett predikátum-halmaz magában foglalja az osztályhoz-tartozás kéthelyû predikátumát.⁽¹¹⁾ Egy ilyen nyelv adekvát lehet a klasszikus matematika és általában véve a tudományos kifejtés számára; kivéve azt az esetet, mikor az utóbbi magában foglal olyan vitatható eszközöket, mint a tényellentétes (kontrafaktuális) feltételes állítások, vagy a „szükségszerûen"-hez⁽¹²⁾ hasonló modális határozószók. Egy ilyen típusú nyelv mármost a következõ értelemben extenzionális: bármely két predikátum, amely extenzionálisan megegyezik (vagyis azonos objektumokra igazak) salva veritate felcserélhetõ.⁽¹³⁾

Egy extenzionális nyelvben tehát a salva veritate felcserélhetõség nem az óhajtott típusú kognitív szinonimitásnak a biztosítéka. Hogy az „agglegény" és a „nõtlen férfi" salva veritate felcserélhetõk egy extenzionális nyelvben, csupán arról gyõz meg bennünket, hogy (3) igaz. Nincs biztosítékunk arra nézve, hogy az „agglegény" és a „nõtlen férfi" extenzionális megegyezése inkább jelentésükön, mint a pusztán esetleges tényeken nyugszik, úgy, mint a „szívvel rendelkezõ teremtmény" és a „vesével rendelkezõ teremtény" extenzionális megegyezése esetén.

A legtöbb esetben az extenzionális megegyezés a legjobb megközelítése annak a szinonimitásnak, amellyel foglalkoznunk kell. Megmarad azonban az a tény, hogy az extenzionális megegyezés nem alapozza meg a kognitív szinonimitás azon típusát, amely az 1. §-beli értelemben felfogott analiticitás megmagyarázására szolgálna. Az óhajtott kognitív szinonimitás-típus (3) analiticitása révén teszi egyenlõvé az „agglegény" és a „nõtlen férfi" szinonimákat -- és nem pusztán (3) igazsága által.

Így hát fel kell ismernünk, hogy a salva veritate felcserélhetõség -- ha egy extenzionális nyelvre vonatkoztatva értelmezzük elemezzük -- a kognitív szinoni- táshoz nem szolgáltat elégséges alapot, olyan értelemben, ahogy az szükséges len- ne az analiticitás levezetéséhez az 1. §-beli értelemben. Ha a nyelv tartalmaz egy intenzionális határozószót, pl. a „szükségszerûen"-t, a fenti értelemben, vagy más, hatásában azonos elemet, akkor a salva veritate felcserélhetõség az ilyen nyelvben elégséges feltételét nyújtja a kognitív szinonimitásnak; de az, hogy mit jelent, hogy a nyelv ilyen, csak akkor világos, ha elõzetesen megértettük az analiticitás fogal- mát.

Az a törekvés, hogy elõször a kognitív szinonimitást magyarázzuk meg, majd utána ebbõl származtassuk az analiticitást, mint az 1. §-ban, -- talán nem a helyes megközelítés. Ehelyett megkísérelhetjük az analiticitás megvilágítását valahogy a kognitív szinonimitásra való hivatkozás nélkül. Nem vitás, hogy ezután már származtathatjuk a szinonimitást az analiticitásból, -- ha ez a követelmény. Láttuk, hogy az „agglegény" és a „nõtlen férfi" kognitív szinonimitás (3) analiticitásaként is magyarázható. Természetesen ugyanez a magyarázat bármely egyhelyû predikátumpárra használható; és ezt nyilvánvaló módon ki lehet terjeszteni a többhelyû predikátumpárokra is. Más szintaktikai kategóriákkal nagyjából hasonló módon járhatunk el. Szinguláris terminusok akkor mondhatók kognitíven szinonimeknek, mikor az azonosság állítása -- amelyet az „="-jel közéjük való helyezésével hoznak létre -- analitikus. Állítások egyszerûen akkor mondhatók kognitíven szinonimeknek, mikor kölcsönös implikációjuk (az „akkor és csak akkor, ha" eredményezte szerkezet) révén analitikussá válnak.⁽¹⁴⁾ Ha érdemesnek tartjuk, hogy minden kategóriát egyetlen megfogalmazásban halmozzunk össze, azon az áron, hogy a fejezet elején már említett „szó" fogalmát ismét feltételezzük, akkor két nyelvi formát mint kognitíven szinonimeket írhatunk le, ha a két forma felcserélhetõ (eltekintve a „szavak"-on belüli elõfordulásoktól) salva (ezek után már nem veritate, hanem) analyticitate. Noha bizonyos technikai kérdések támadnak a kétértelmûség vagy homonímia eseteivel kapcsolatban, mindazonáltal ne idõzzünk tovább ezeknél, már amúgy is sokat kalandoztunk. Fordítsunk inkább hátat a szinonimitás problémájának, és szenteljük magunkat ismét az analiticitásnak.
 
 
 

4. Szemantikai szabályok
 

Az analiticitás eleinte a legtermészetesebben a jelentések birodalmára való hivatkozással tûnt definiálhatónak. Finomítva a problémát azonban a jelentésekre való hivatkozás helyét a szinonimitásra vagy a definícióra való hivatkozás foglalta el. De a definíció lidércfénynek bizonyult, és kiderült, hogy a szinonimitás csak az analiticitásra magára való hivatkozással érthetõ meg. Ismét az analiticitás problémájánál tartunk tehát.

Nem tudom, hogy vajon a „Minden zöld kiterjedt" állítás analitikus-e. No mármost, határozatlanságom e példa esetében valóban egy tökéletlen megértésrõl, valóban a „jelentéseknek", a „zöld"-nek és a „kiterjedt"-nek tökéletlen felfogásáról árulkodik? Nem hiszem. A baj nem a „zöld"-del, vagy a „kiterjedt"-tel van, hanem az „analitikus"-sal.

Gyakran utalnak arra, hogy az analitikus állításoknak a szintetikusaktól való elkülönítésében a nehézségek egyike a mindennapi nyelvben rejlik, és e nyelv határozatlanságának tulajdonítható, valamint, hogy e megkülönböztetés akkor válik világossá, ha rendelkezünk egy pontos mesterséges nyelvvel, amelyet explicit szemantikai szabályokkal adtunk meg. Ez az elképzelés azonban -- ahogy most megpróbálom kimutatni -- félreértéseken alapszik.

Az analiticitás fogalma, amivel most bajlódunk, nem más, mint állítások és nyelvek között feltételezett viszony: egy S állítás analitikusnak mondott az L nyelv viszonyában; a probléma viszont az, hogy értelmet adjunk e relációnak általában, változó „S" és „L" esetén. E probléma nehézsége nem kevésbé érzékelhetõ a mesterséges, mint a természetes nyelvekben. Az a probléma, hogy változó „S"-sel és „L"-lel értelmet adjunk az „S analitikus L viszonyában" kifejezésnek, makacsul megmarad, még ha az „L" változó értelmezési tartományát a mesterséges nyelvekre korlátozzuk is. Megkísérlem most ezt a pontot nyilvánvalóvá tenni.

Ha mesterséges nyelveket és szemantikai szabályokat akarunk látni, természetesen Carnap írásaihoz kell fordulnunk. Carnap szemantikai szabályai változatos formájúak; és hogy világos legyen, amit mondani akarok, különbséget fogok tenni bizonyos formák között. Tételezzük fel elõször is egy L₀ mesterséges nyelvet, amelynek szemantikai szabályai az összes analitikus állítást explicite specifikálják -- rekurzió által vagy másképp. A szabályok megmondják nekünk, hogy ilyen és ilyen állítások, és csak ezek az L₀ analitikus állításai. Nos, a nehézség itt abban rejlik, hogy a szabályok tartalmazzák az „analitikus" szót, amelyet mi nem értünk! Megértjük azt, hogy mely kifejezésekhez rendelik a szabályok az analiticitás attribútumát, de nem értjük, hogy mit rendelünk ezekhez a kifejezésekhez. Egyszóval, mielõtt megérthetnék egy szabályt, amely így kezdõdik: „Egy S állítás akkor és csak akkor analitikus az L₀ nyelv viszonyában, ha ..." meg kell értenünk az „analitikus ... viszonyában" általános viszonykifejezést, ahol „S" és „L" változók.

Másrészt viszont ezt az ún. szabályt konvencionális definíciónak tekinthetjük, mellyel az „analitikus-az-L₀-viszonyában" egyszerû szimbólumot -- melyet egyébként kevésbé tendenciózusan „K"-nak írhatnánk, és ezzel nem keltenénk azt a látszatot, hogy az izgalmas „analitikus" kifejezésre vetünk fényt -- vezetjük be. Nyilvánvaló, hogy L₀ állításainak tetszõleges K, M, N stb. osztálya változatos célokra specifikálható vagy semmilyenre sem; de mit jelent az, hogy K, az M, N stb.-vel szemben az L₀ „analitikus" állításainak az osztálya?

Azáltal, hogy megmondjuk, mely állítások analitikusok L₀ viszonyában, megvilágítjuk az „analitikus L₀ -viszonyában", de nem az „analitikus" és nem az „analitikus valami viszonyában" kifejezéseket. Még bele sem kezdünk az „S analitikus L viszonyában" kifejezés magyarázatába (ahol „S" és „L" változók), még akkor sem, ha az L értelmezési tartományát a mesterséges nyelvek birodalmára korlátozzuk is.

Tulajdonképpen már eleget tudunk az „analitikus"-nak szánt jelentésrõl ahhoz, hogy világos legyen számunkra: az analitikus igazságokat igazaknak tartják. Lépjünk tovább tehát a szemantikai szabályok második formájához, amelyek nem azt mondják ki, hogy ezek és ezek az állítások analitikusak, hanem azt, hogy ezek és ezek az állítások az igazak közé tartoznak. Egy ilyen szabály nem vethetõ alá annak a kritikának, hogy tartalmazza a még nem-megértett „analitikus" szót; az érvelés kedvéért elfogadhatjuk, hogy a szélesebb terminus, az „igaz", nem jelent nehézséget. A második típusú szemantikai szabályról, az igazság-szabályról nem feltételezik, hogy meghatározza a nyelv összes igazságát; csupán az állítások egy bizonyos sokaságát határolja körül -- rekurzívan vagy másképp --, amelyek más meghatározatlanokkal együtt igazaknak számítanak. Egy ilyen szabály mibenléte egész világosan megérthetõ. Ebbõl származtatva azután az analiticitás a következõképpen határolható körül: egy állítás analitikus, ha (nem pusztán igaz, hanem) a szemantikai szabálynak megfelelõen igaz.

Ez persze még nem jelent tényleges elõrelépést. Egy megmagyarázatlan szóra, az „analitikus"-ra való hivatkozás helyett, most egy ugyancsak megmagyarázatlan szókapcsolatra, a „szemantikai szabály"-ra hivatkozunk. Nem minden igaz állítás -- amely azt mondja, hogy bizonyos fajta állítások igazak -- tekinthetõ szemantikai szabálynak, másképp minden, ami igaz, „analitikus" lenne -- abban az értelemben, hogy a szemantikai szabálynak való megfelelés folytán lenne igaz. Úgy tûnik, hogy a szemantikai szabályok pusztán azáltal különböztethetõk meg, hogy a „Szemantikai szabályok" felirat alatt jelennek meg; de maga ez a felirat értelmetlen.

Valóban mondhatjuk, hogy egy állítás akkor és csak akkor analitikus-L₀-viszonyában, ha ilyen speciálisan hozzáfüggesztett „szemantikai szabályok"-nak megfelelõen igaz; de ekkor egy lényegében azonos szituációval találjuk magunkat szemben, azzal, amelyik eredetileg vitatott volt: „S akkor és csak akkor analitikus-L₀-viszonyában, ha ...". Ha már egyszer megpróbáljuk az „S analitikus az L viszonyában" magyarázatát adni -- általában az „L" változóra -- (még elfogadva az „L"-nek a mesterséges nyelvekre való korlátozását is), hiábavaló az „L szemantikai szabályainak megfelelõen igaz" értelmezés is; mivel a „szemantikai szabálya valaminek" relatív terminus legalább annyira tisztázást igényel, mint az „analitikus valami viszonyában".

Tanulságos összehasonlítani a szemantikai szabályok fogalmát a posztulátumokéval. A posztulátumok adott osztályára vonatkozóan könnyû megmondani, hogy mi a posztulátum: az osztály valamely tagja. A szemantikai szabályok adott osztályára vonatkozóan hasonlóképp könnyû megmondani, hogy mi a szemantikai szabály. De ha csak a jelölés (matematikai vagy másmilyen) adott, akkor bármilyen alaposan is értettük meg e jelölést -- abban a vonatkozásban, hogy ismerjük az illetõ állítások átalakítási szabályait és igazságfeltételeit -- még ez esetben is, ki tudja megmondani, hogy az állítások melyike sorolható a posztulátumok közé? Nyilvánvalóan a kérdés értelmetlen -- ahogy értelmetlen azt kérdezni, hogy Ohio mely pontjai kiindulópontok. Az állítások bármely véges (vagy jól megadhatóan végtelen) választéka (elõnyben részesítve az igazakat) ugyanúgy a posztulátumok valamely halmaza, mint bármely másik. A „posztulátum" szó csak a vizsgálódás meghatározott szakaszára vonatkoztatva értelmezhetõ; akkor alkalmazzuk az állítások egy halmazára hosszabb vagy rövidebb ideig, mikor ezeket az állításokat abból a szempontból vesszük szemügyre, hogy a számunkra valamilyen okból érdekesnek tûnõ transzformációk által milyen más állításokhoz juthatunk el belõlük. Nos, a szemantikai szabályok fogalma ugyanoly ésszerû és értelmes, mint egy posztulátumé, ha hasonlóképpen relatív szellemben fogjuk fel, ahol a viszonyítási pont az ilyen vagy olyan partikuláris helyzet, melyben az L -- természetes vagy mesterséges -- nyelvvel még nem tökéletesen rendelkezõ személyeket a megfelelõ állítás igazságfeltételeire tanítunk meg. De ebbõl a szempontból az L-igazságok egyik alosztálya sem emelhetõ ki a másikkal szemben mint szemantikai szabály; és ha az „analitikus" azt jelenti, hogy „a szemantikai szabályok által igaz" akkor az L-igazságok analiticitása nem jelenti a diszkvalifikálását.⁽¹⁵⁾

Elképzelhetõ az az ellenvetés, hogy egy L mesterséges nyelv (szemben a természetessel), nem más, mint egy közönséges értelemben vett nyelv, plusz az explicit szemantikai szabályok egy halmaza -- az egész struktúra mondjuk egy rendezett párt ad; az L szemantikai szabályai ekkor úgy specifikálhatók, mint az L-pár második komponense. De ezenfelül, az egyszerûség kedvéért nyugodtan elemezhetünk úgy egy L mesterséges nyelvet, mint egy rendezett párt, amelynek második komponense az analitikus állítások osztálya; és ekkor az L analitikus állításai egyszeriben meghatározóvá lesznek azáltal, hogy az L második osztályának állításai. A legjobb azonban az lenne, ha végre felhagynánk ezzel a szõrszálhasogató akadékoskodással.

Nem minden -- Carnap és olvasói által ismert -- analiticitás-magyarázattal foglalkoztunk a fenti fejtegetésekben, de ezek kiterjesztését más formákra nem nehéz kitalálni. Még egy tényezõt kellene megemlítenünk, amely néha jelentkezik: olykor a szemantikai szabályok a mindennapi nyelvre való lefordítás szabályai, és ebben az esetben a mesterséges nyelvek analitikus állításait valójában arról ismerjük föl, hogy a mindennapi nyelvben levõ fordításaik analitikusak. Világos, hogy ilyenkor semmiképpen sem lehet szó arról, hogy az analiticitás problémáját a mesterséges nyelvek oldaláról világítsák meg.

Az analiticitás problémájának szempontjából a szemantikai szabályokkal rendelkezõ mesterséges nyelvek fogalma egy feu follet par excellence. Egy mesterséges nyelv szemantikai szabályok által meghatározott analitikus állításai csak annyiban érdekesek számunkra, amennyiben már megértettük az analiticitás fogalmát; és ezek (a szemantikai szabályok) nem jelentenek segítséget ebben a megértésben. Egy mesterségesen leegyszerûsített hipotetikus nyelvre való hivatkozás feltételezhetõen hasznos lenne ahhoz, hogy tisztázzuk az analiticitást, ha azok a mentális, behaviorisztikus vagy kulturális tényezõk, amelyek az analiticitás vonatkozásában relevánsak -- bármilyenek legyenek is ezek -- valamiképpen vázolva lennének az egyszerûsített modellben. De egy olyan modell, amely az analiticitást pusztán mint egy nem-redukálható jellegzetességet ragadja meg, nem valószínû, hogy megvilágítja az analiticitás explikációjának problémáját.

Nyilvánvaló, hogy általában véve az igazság a nyelvtõl és a nyelven kívüli tényezõktõl egyaránt függ. A „Brutus megölte Caesart" állítás hamis lenne, ha a világ más lett volna bizonyos vonatkozásokban, de hamis lenne akkor is, ha a „megölte" szó történetesen inkább a „nemzette" értelemmel rendelkezne. Ily módon az ember hajlamos arra, hogy általában véve azt feltételezze, hogy az állítások igazsága szétválasztható egy nyelvi és egy faktuális összetevõre. Adottnak véve ezt a feltételezést, ésszerûnek látszik, hogy bizonyos állításokban a faktuális tényezõ a nullával egyenlõ; ezek az analitikus állítások. Minden a priori ésszerûsége ellenére azonban az analitikus és szintetikus állítások közötti határvonalat még nem vonták meg. Az, hogy egy ilyen megkülönböztetést egyáltalán tennünk kell, az empiristák egy nem-empirista dogmája, hitük metafizikus mozzanata.
 
 
 

5. Verifikációs elmélet és redukcionizmus
 

E komor fejtegetések folyamán elõször elvetettük a jelentés, azután a kognitív szinonimitás és végül az analiticitás fogalmát. De mi van a jelentés verifikációs elméletével? -- kérdezhetnénk. Ez a kifejezés olyan erõsen tartja magát az empirizmus vezérszólamaként, hogy nagyon tudománytalanok lennénk, ha nem tekintenénk a jelentés és a kapcsolt problémák egyik lehetséges megoldásának.

A jelentés verifikációs elmélete -- amely Peirce-tõl fogva áll a figyelem középpontjában -- egy állítás jelentése empirikus konfirmálásának vagy infirmálásának módszerében áll. Az analitikus állítás az a határeset, amely minden körülmények között konfirmált.

Amint az 1. §-ban hangsúlyoztuk, a jelentések mint entitások problémájától eltekinthetünk, és így eljutunk a jelentésazonosság vagy szinonimitás problémájához. Ez esetben a verifikációs elmélet viszont azt mondja, hogy az állítások akkor és csak akkor szinonimak, ha az empirikus konfirmáció vagy infirmáció vonatkozásában egyformák.

Ez a leírás nem általában vett nyelvi formák, hanem állítások kognitív szinonimitásáról szól.⁽¹⁶⁾ Mindemellett az állítások szinonimitásának fogalmából a többi nyelvi forma szinonimitás-fogalmát is levezethetnénk a 3. §. végén található megfontolásokhoz hasonlók alapján. Feltételezve a „szó" fogalmát, két formációt szinonimáknak tekinthetünk akkor, ha bármely állításban az egyik formációnak a másik valamely elõfordulásába helyezése (eltekintve a „szavak"-on belüli elõfordulásoktól) szinonim állítást hoz létre. Végül, ha a szinonimitás fogalma ily módon nyelvi formákra általában adott, definiálhatjuk az analiticitást a szinonimitás és a logikai igazság alapján, -- mint pl. az 1. §-ban. Ami azt illeti, definiálhatnánk az analiticitást egyszerûbben, az állítások szinonimitásával, hozzávéve a logikai igazságot; a nyelvi formák szinonimitásánál elegendõ az állításokra hivatkoznunk, mivel egy állítás akkor írható le úgy, mint ami analitikus, ha szinonim egy logikailag igaz állítással.

Így, ha a verifikációs elméletet elfogadhatjuk az állítások szinonimitásának adekvát felfogásaként, akkor az analiticitás fogalmát végül is megmentettük. De ne hagyjuk a dolgot ennyiben. Az állítások szinonimitása -- ahogy már említettük -- az empirikus konfirmáció vagy infirmáció módszerének hasonlóságában áll. De pontosan mik ezek a módszerek, melyek hasonlóságát egybe kell vetnünk? Más szavakkal, mi egy állítás és azon tapasztalatok közötti viszony természete, ahol az utóbbi hozzájárul az elõbbi konfirmációjához, vagy elvesz belõle?

E viszony legnaivabb szemlélete szerint ez egy egyenes közlés. Ez a nézet a radikális redukcionizmus, mely szerint minden értelmes állítás lefordítható egy (igaz vagy hamis) állításra, amely a közvetlen tapasztalatra vonatkozik. A radikális redukcionizmus egyik vagy másik formájában a jelentés explicit verifikációs elméletét idõben megelõzi. Így pl. Locke és Hume azt tartották, hogy minden ideának vagy közvetlenül az érzéki tapasztalatból kell erednie, vagy pedig olyan ideákból kell összetevõdnie, amelyeknek ez az eredetük. Kiragadva egy utalást Took-ból, ezt a doktrínát a következõképpen fogalmazhatjuk át szemantikai zsargonban: ahhoz, hogy egy terminus egyáltalán értelmes legyen, vagy egy érzéki adat nevének, vagy ilyen nevekbõl összetettnek, illetve ilyen összetétel rövidítésének kell lennie. Ebben a megfogalmazásban a tanítás kétértelmû marad: az érzéki adat felfogható egyfelõl mint érzéki esemény, másfelõl mint érzéki minõség; homályos marad továbbá, hogy az összetétel mely módjai engedhetõek meg. Mi több, e tanítás abban, amit elõír -- a terminusonkénti ellenõrzésben -- szükségtelenül és tûrhetetlenül korlátozó. Ésszerûbben és anélkül, hogy átlépnénk azokat a határokat, amelyeket a radikális redukcionizmusnak neveztem, a teljes állításokat foghatjuk föl mint számunkra szignifikáns egységeket, -- ezzel azt követelve, hogy állításaink mint egészek, és nem azt, hogy terminusonként legyenek érzetadat-nyelvbe lefordíthatók.

Az ilyen helyesbítést kétségtelenül szívesen látta volna Hume, Locke vagy Tooke; de történelmileg ez még váratott magára, s csak a szemantika egy fontos fordulatában jelent meg -- egy olyan fordulatban, amely által a jelentés elsõdleges hordozójának már nem a terminusokat, hanem az állításokat tekintették. Ez a fordulat explicit Frege munkáiban, és alapját alkotja Russellnél a használatban definiált nem-teljes szimbólumok fogalmának⁽¹⁷⁾; és a jelentés verifikációs elméletében is ez rejlik, hiszen a verifikáció tárgyai állítások.

A radikális redukcionizmus, melyet most úgy tekintünk, mint amely állítások egységeiben gondolkozik, azt a célt tûzte maga elé, hogy specifikálja az érzetadat-nyelvet, és megmutassa, hogyan kell állításokként lefordítani a jelentéssel bíró nyelv fennmaradó részét erre a nyelvre. Carnap Der Logische Aufbau der Welt c. mûvében erre a feladatra vállalkozott.

Az a nyelv, amelyet Carnap kiindulópontként fogadott el, nem érzetadat-nyelv volt, annak elképzelhetõ legszûkebb értelmében, mivel magában foglalta a logikai jelöléseket is, egészen a halmazelméletig. Valójában a tiszta matematika teljes nyelvét tartalmazta.

A benne megtalálható ontológia (azaz változóinak értelmezési tartománya) nemcsak érzéki eseményeket foglalt magában, hanem osztályokat, osztályok osztályait is, és így tovább. Vannak olyan empiristák, akik visszariadnának az ilyen bõkezûségtõl. Carnap kiindulópontja azonban a logikán kívüli vagy az érzéki részeket illetõen nagyon is szûkre méretezett. A konstrukciók sorozatában, amelyekben nagy találékonysággal hasznosítja a modern logika eszközeit, Carnapnak sikerül definiálni a fontos, járulékos érzéki fogalmak széles skáláját, amelyekrõl -- ha Carnap konstrukciói nem lennének -- senki sem álmodta volna, hogy ilyen szegényes alapon definiálhatók. Õ volt az elsõ empirista, aki nem elégedett meg a tudománynak a közvetlen tapasztalatra való redukálhatósága hangoztatásával, hanem komoly lépéseket is tett e redukció végrehajtása érdekében.

Ha Carnap kiindulópontja megfelelõ is, mégis konstrukciói -- ahogy õ maga hangsúlyozta -- a teljes programnak csupán egy töredékét képezik. Még a legegyszerûbb, a fizikai világról szóló állítás konstrukciója is vázlatos maradt. Carnap javaslata ebben a témakörben -- vázlatosságának ellenére -- nagyon tanulságos volt. A téridõbeli pont-pillanatokat mint valós számok négyes csoportjait magyarázta, és a érzéki minõségek hozzárendelését a pont-pillanatokhoz meghatározott elõírásoknak megfelelõen képzelte el. Nagyjából összefoglalva a terv az volt, hogy a minõségek a pont-pillanatokhoz oly módon lennének hozzárendelve, hogy a tapasztalatunkkal összeegyeztethetõ legpasszívabb világot írják le. A legkisebb hatás alapelvének kellett lennie az útmutatónknak a világnak a tapasztalatból való felépítésben.

Carnap azonban nem látszott felismerni, hogy tárgyalásmódjában a fizikai objektumok redukciója nem egyszerûen vázlatos maradt, hanem elvileg bizonyult kivihetetlennek. „Az x; y; z; t pont-pillanat a q minõséggel rendelkezik" formájú, az elõírásoknak megfelelõ állítások esetén az igazságértékek oly módon lettek meghatározva, hogy minimalizáltak, illetve maximalizáltak bizonyos átfogó sajátosságokat; és tapasztalataink növekedésével párhuzamosan az igazságértékek is progresszíven változtak. Úgy gondolom, hogy ez a tudomány mûködésének helyes sematizációja (még ha szándékosan lett is leegyszerûsítve); azonban mégsem gondoskodik még a legegyszerûbb útmutatásról sem, hogy vajon „az x; y; z; t pont-pillanat a q minõséggel rendelkezik" formájú állítás miképp fordítható le Carnap kezdeti érzetadat- és logika-nyelvébe. A „rendelkezik" konnektívum egy hozzátoldott, definiálatlan konnektívum marad; az elõírások bennünket ennek használatában, de nem kiküszöbölésében irányítanak.

Úgy tûnik, hogy Carnap utólag helyesen ítélte meg ezt a kérdést. Késõbbi írásaiban feladta azt a nézetét, mely szerint a fizikai világról szóló összes állítások lefordíthatók a közvetlen tapasztalatra vonatkozókra. A redukcionizmus radikális formájában már régóta nem szerepel Carnap filozófiájában.

A redukcionizmus dogmája azonban -- szubtilisabb, kifinomultabb formájában -- továbbra is befolyásolja az empiristák gondolkodását. Nem tûnt el az az elképzelés, hogy minden állításhoz vagy minden szintetikus állításhoz a lehetséges érzéki események egyértelmû sorozata kapcsolódik, olyanformán, hogy ezek bármelyikének elõfordulása növelné az állítások igazságának valószínûségét; és hogy a lehetséges érzéki események egy másik egyértelmû sorozata is kapcsolódik hozzájuk, amelyeknek elõfordulása csökkenti a valószínûségüket. A jelentés verifikációs elméletében is természetesen implicit ez a fogalom.

A redukcionizmus dogmája tovább él abban a feltételezésében, hogy minden egyes állítás -- elválasztva a többitõl -- egyáltalán alávethetõ a konfirmációnak vagy infirmációnak. Az én ellenvéleményem -- amely lényegében Carnapnak a fizikai világról az Aufbauban kifejtett tanításából ered -- az, hogy a külsõ világról szóló állításaink az érzéki tapasztalat ítélõszéke elõtt nem egyenként, hanem egységes testként szerepelnek.⁽¹⁸⁾

A redukcionizmus dogmája, még e kevésbé radikális formájában is szoros kapcsolatban áll a másik dogmával, amely szerint az analitikus és szintetikus állítások között szakadék tátong. Így az utóbbi problémából -- a jelentés verifikációs elméletén keresztül -- visszajutottunk az elõzõhöz. Közvetlenebbül megfogalmazva, az egyik dogma világosan alátámasztja a másikat a következõképpen: mindaddig, amíg értelmesnek tartják általában véve egy állítás konfirmációjáról és infirmációjáról beszélni, értelmesnek tûnik az állítások olyan határesetének emlegetése is, amelyek -- akármi történjék is -- ipso facto, mindenképpen konfirmáltak; és az ilyen állítás analitikus.

Valójában a két dogma gyökerében azonos. Rámutattunk arra, hogy általában véve az állítások igazsága nyilvánvalóan mindkettõtõl: nyelvtõl és nyelven kívüli tényektõl is függ; és észrevettük, hogy ez a nyilvánvaló körülmény maga után von -- nem logikailag ugyan, de nagyon is természetesen -- egy olyan érzést, hogy az állítások igazsága valahogy szétválasztható nyelvi és faktuális összetevõkre. Ha empiristák vagyunk, a faktuális komponenst a konfirmáló tapasztalatok sorára kell lebontatnunk. Abban a szélsõséges esetben, amikor a nyelvi komponens az egyedüli számításba jövõ tényezõ, az igaz állítás analitikus. De bízom abban, hogy hatással volt ránk az a makacs ellenállás, amelyet az analitikus és szintetikus állítások közötti különbségtevés tanúsított bármilyen közvetlen megközelítéssel szemben. Személy szerint rám hatással volt az is -- eltekintve az urnában levõ fehér és fekete golyók elõre gyártott példázatától --, hogy sehogyan sem tudunk zöldágra vergõdni a szintetikus állítások empirikus konfirmációjának bármely explicit elméletével. Az a véleményem, hogy képtelenség és további képtelenségek forrása nyelvi és faktuális összetevõk emlegetése bármely elkülönült állítás esetén. Összességében a tudomány kettõs: nyelv- és tapasztalatbeli függõséggel rendelkezik; azonban ez a dualitás nem mutatható ki értelmesen a tudomány állításaiban egyenként.

Az az ötlet, hogy használatában definiáljuk a szimbólumot -- mint megjegyeztük --, nagy elõrelépés Locke és Hume lehetetlen terminusonkénti empirizmusához képest. Frege felismerése óta inkább a kijelentés, mint a terminus szolgált az empirista kritika tárgyául. Véleményem szerint azonban, még ha kijelentéseket veszünk is egységekként, akkor is nagyon apró szemûre fontuk szitánkat. Az empirikusan szignifikáns egység: a tudomány egésze.
 
 
 

6. Empirizmus -- dogmák nélkül
 

A mi ún. tudásunk vagy vélekedéseink totalitása a geográfia és a történelem legmellékesebb adataitól az elemi fizika vagy még a tiszta matematika és logika legmélyebb törvényeiig is, egy ember-csinálta szövedék, amely a tapasztalattal csak a peremek mentén érintkezik. Vagy -- megváltoztatva a képet --, a tudomány egésze hasonló egy erõtérhez, aminek a határfeltételeit a tapasztalat adja. A tapasztalattal a széleken történõ összeütközés az erõtér belsejében új rendet hoz létre; kijelentéseink igazságértéke új eloszlást nyer. Bizonyos állítások újraértékelése maga után vonja mások újraértékelését is, mivel ezek logikailag kapcsolódnak egymáshoz; a logikai törvények pedig egyszerûen úgy léteznek, mint a rendszer bizonyos további állításai, mint a „tér" bizonyos további elemei. Átértékelvén egy állítást, át kell értékelnünk másokat is, amelyek logikai kapcsolatban lehetnek az elõzõekkel, vagy õk maguk lehetnek logikai kapcsolatok állításai. A „tér" egészét a kényszerfeltételek, a tapasztalat, oly kevéssé határozzák meg azonban, hogy nagymértékben fennáll a választás lehetõsége abban a tekintetben, hogy valamely egyes, ellentmondó tapasztalat fényében mely állításokat értékeljünk újra. Egyetlen partikuláris tapasztalat sincs a „tér" belsejében levõ partikuláris kijelentésekhez kötve, hacsak nem közvetve, az egyensúly felborulására, a „tér"-t mint egységet érintõ megfontolásokon keresztül.

Ha ez a nézet helyes, akkor félrevezetõ egy individuális állítás esetén az empirikus tartalom emlegetése, különösen akkor, ha az állítás a „tér" tapasztalati perifériájától távol áll. Továbbá, következménye ennek az is, hogy ostobaság határvonalat keresgélni szintetikus, azaz a tapasztalat révén esetleges, és olyan állítások között, amelyek analitikusak, azaz érvényesek, bármi történjék is. Bármely kijelentést igaznak tarthatunk minden körülmények között, ha a rendszer egy másik részének megváltoztatása eléggé radikálisan történik. Még egy, a perifériához közel esõ állítást is -- a makacs tapasztalás dacára -- igaznak tarthatunk, a hallucinációra való hivatkozás, vagy a logikai törvényeknek nevezett állítás-típusok módosítása által; és fordítva is ez a helyzet: egyetlen állítás sem immúnis a revízióval szemben. Még a „kizárt harmadik" logikai törvényének módosítását is javasolták a kvantummechanika egyszerûsítésének céljából; és milyen elvi különbség van egy ilyen változtatás és az olyanok között, amely által Kepler rendszere kiszorította Ptolemaioszét, Einsteiné a newtonit, vagy Darwiné az arisztotelészit?

A szemléletesség kedvéért a érzéki perifériától való változó távolságról beszéltem. Kíséreljük meg most ezt a fogalmat metaforák nélkül tisztázni. Bizonyos állítások, noha fizikai objektumokról és nem érzéki tapasztalatról szólnak, az érzéki tapasztalatokhoz sajátságosan és szelektív módon látszanak hozzátapadni: bizonyos állítások bizonyos tapasztalatokhoz, mások másokhoz. Az ilyen, a partikuláris tapasztalatokhoz különösképpen tapadó állításokat, mint a perifériához közelállókat ábrázolom. A „közelállás" eme relációja azonban elképzelésem szerint nem más, mint annak relatív valószínûségére reflektáló laza asszociáció, hogy a gyakorlatban a makacsul ellenkezõ tapasztalat esetén mely állítást fogjuk módosítani. Például elképzelhetünk állandó tapasztalatokat, amelyekhez kétségtelenül hajlamosak lennénk hozzáidomítani rendszerünket, azáltal, hogy azt a kijelentést, mely szerint az Elm Streeten téglaházak vannak -- az ugyanerrõl szóló rokon állításokkal együtt -- újraértékeljük. Vagy elképzelhetünk más, szintén állandó tapasztalatokat, amelyekhez kétségtelenül hajlamosak lennénk hozzáidomítani rendszerünket, azáltal, hogy azt a kijelentést, mely szerint kentaurok nincsenek -- rokon állításokkal együtt -- újraértékeljük. Véleményem szerint egy állandó tapasztalatot az újraértékelések változatos alternatíváinak bármelyike révén hozzá lehet idomítani a rendszer egészének változatos, alternatív területeihez; de az olyan esetekben, amelyeket most elképzeltünk magunknak, természetes törekvésünk, hogy a rendszer egészét lehetõleg kevéssé bolygassuk meg, arra ösztönöz bennünket, hogy a téglaházakra vagy a kentaurokra vonatkozó specifikus állításainkra összpontosítsuk módosításainkat. Éppen ezért úgy érezzük, hogy ezek az állítások szigorúbb empirikus referenciával rendelkeznek, mint a fizika, logika vagy ontológia teoretikusabb állításai. Az utóbbi állításokat úgy képzelhetjük el, mint relatíve központi helyzetûeket a hálózat egészén belül, és ez pusztán azt jelenti, hogy kevés preferenciális kapcsolatuk van bármely rájuk akaszkodó partikuláris érzéki adattal.

Mivel empirista vagyok, továbbra is azt gondolom, hogy a tudomány fogalmi sémája végeredményben eszköz a jövendõ tapasztalatok megjóslására, régebbi tapasztalatok alapján. A fizikai tárgyak fogalmilag vannak belehelyezve ebbe a szituációba, mint alkalmas közvetítõk, és nem a tapasztalatban kifejezett definíció által, hanem mint redukálhatatlan feltételezések,⁽¹⁹⁾ amelyek ismeretelméletileg Homérosz isteneihez hasonlíthatók. A magam részérõl, mint laikus fizikus, a fizikai objektumokban hiszek, és nem Homérosz isteneiben; és úgy gondolom, tudományos hiba, ha másképp vélekedünk. Az ismeretelméleti megalapozás vonatkozásában azonban a fizikai objektumok és az istenek csak fokozatilag, de nem fajtájukban különböznek. Az entitások mindkét fajtája csak mint kulturális feltételezés jelenik meg gondolkodásunkban. A fizikai tárgyak mítosza episztemológiailag a legmagasabbrendû, mivel bebizonyosodott, hogy eredményesebb, mint a többi mítosz, mintegy eszköz arra, hogy a tapasztalat folyamába egy kezelhetõ struktúrát vigyünk bele.

A feltételezés azonban nem áll meg a makroszkopikus fizikai objektumoknál. Az atomikus szinten levõ objektumokat azért tételezik, hogy egyszerûbbé tegyék a makroszkopikus objektumok, és végsõ soron a tapasztalat törvényeit; és nincs szükség arra, hogy az atomikus vagy szubatomikus létezõk makroszkopikus fogalmak általi definícióját elvárjuk vagy megköveteljük, éppúgy, mint a makroszkopikus dolgoknak az érzéki adatok fogalmi keretében történõ meghatározásánál. A tudomány a „józan ész" meghosszabbítása, és folytatja a köznapi gondolkodás azon módszerét, hogy az elmélet egyszerûsítésének érdekében felduzzasztja az ontológiát.

Nem csupán a fizikai objektumokat -- kicsiket és nagyokat -- tételezzük. Az erõk szolgáltatják a másik példát; és valóban, azt halljuk, hogy manapság az anyag és energia közti határvonal elavult. Az absztrakt entitások, amelyek a matematika szubsztanciáját alkotják -- végül az osztályok, osztályok osztályai és így tovább -- azonos szellemben fogant feltételezések. Ismeretelméletileg ezek mítoszok, és azonos módon vannak megalapozva, mint a fizikai tárgyak és istenek, sem jobban, sem rosszabbul -- kivéve fokozatbeli különbségeiket annak tekintetében, hogy mennyiben könnyítik meg az érzéki tapasztalatainkkal való mûveleteket.

A racionális és irracionális számokat is magában foglaló algebra a racionális számok algebrája által nem határozható meg; az utóbbit mintegy legfeljebb mesterségesen elhatárolható részként tartalmazza.⁽²⁰⁾ A totális, tehát matematikai természet- és társadalomtudomány hasonlóképpen, de még kevésbé van tapasztalatilag meghatározva. A rendszer peremét a tapasztalat veszi körül és õrzi; és ami megmarad, minden bonyolult mítoszával és fikciójával a törvények egyszerûségének képezi tárgyát.

E nézet szerint, az ontológiai problémák egy szinten vannak a természettudomány problémáival.⁽²¹⁾ Vegyük fontolóra azt a kérdést, hogy vajon tekinthetõk-e entitásoknak az osztályok. Mint ahogy már máshol bizonyítottam,⁽²²⁾ ez annak kérdése, hogy vajon kvantifikálhatók-e azok a változók, amelyeknek az értelmezési tartományát osztályok adják. Carnap mármost kitartott amellett, hogy ez nem a tények, hanem az alkalmas nyelvi forma, a tudomány fogalmi sémája vagy kerete választásának kérdése. Ezzel egyetértek, de csak azzal a fenntartással, hogy általában véve a tudományos hipotéziseket ugyanilyen módon kezeljük. Carnap felismerte, hogy az ontológiai kérdések és tudományos hipotézisek kettõsségét csak akkor tudja megõrizni, ha feltételezi az analitikus és szintetikus állítások abszolút különbözõségét; és nem szükséges megismételnem, hogy ez az a megkülönböztetés, amelyet én elvetek.⁽²³⁾

Az osztályok létével kapcsolatos probléma inkább tûnik az alkalmas fogalmi séma választása problémájának; de az, hogy léteznek-e kentaurok, vagy téglaházak az Elm Streeten, inkább ténykérdésnek látszik. Mint ahogy már hangsúlyoztam azonban, ez a különbség csak fokozatbeli, és enyhén pragmatikus beállítottságukon múlik az, hogy a tudomány szerkezetében inkább az egyik szálat, mint egy másikat igazítjuk hozzá bizonyos makacs tapasztalatokhoz befogadásuk közben. A konzervativizmus éppúgy szerepet játszik ezekben a választásokban, mint az egyszerûségre való törekvés.

Carnap, Lewis és mások pragmatikus álláspontot foglalnak el a nyelvi formák, tudományos keretek közötti választás kérdésében; pragmatizmusuk azonban megtorpan az analitikus és szintetikus állítások közé képzelt határvonalon. Miután én tagadom e határvonal létezését, egy mélyrehatóbb pragmatizmus híve vagyok. Mindegyikünk számára adottak tudományos hagyományok, és az érzéki ingerek szolgáltatta zárótûz; és azok a megfontolások, amelyek arra indítanak bennünket, hogy a folyamatos érzéki ösztönzést hozzáidomítsuk ezekhez a tudományos hagyományokhoz, ahol racionálisak, egyben pragmatikusak is.
 
 
 

(Fordította Faragó Szabó István)

1.  „Two Dogmas of Empiricism", Philosophical Review 60. (1951) 20-43. Újranyomva a From a Logical Point of View c. kötetben (1953). Jelen fordítás a kötet 1961-es kiadása (Cambridge, Mass.: Harvard) alapján készült, és magyarul elõször a Magyar Filozófiai Szemle 1973. évi 12. számában jelent meg. [Az eredeti fordítás gazdag és kiváló fordítói jegyzetapparátust tartalmazott, melyet elhagytunk, mivel a mai olvasók jóval kevésbé szorulnak rá az ott szereplõ magyarázatokra, mint a 25 évvel ezelõttiek. Az eredeti fordítás egykét terminusát is lecseréltük a mára standarddé vált terminusokra.]

2.  Quine: „On What There is", in: From a Logical Point of View, Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1961. 9. o. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseirõl, Budapest: Gondolat, 1985. 2834. o.)

3.  „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 10. o. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseirõl, Id. kiad. 2845. o). és „Reification of Universals", in From a Logical Point of View, Id. kiad. 107-115. o.

4.  „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 11. skk. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseirõl, Id. kiad. 286. skk.); valamint „The Problem of Meaning in Language", in From a Logical Point of View, Id. kiad. 48. skk.

5.  Vö. Carnap: Meaning and Necessity (Chicago: Chicago University Press, 1947.), 9. skk.; valamint Carnap: Logical Foundations of Probability (Chicago: University of Chicago Press, 1950.), 70. skk.

6.  A „definíció" egy eltérõ, de fontos jelentésének értelmében a megõrzendõ viszony a puszta referenciális megegyezés gyengébb viszonya is lehet, lásd „Notes on Theory of Reference", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 132. o. Jelen összefüggésben azonban jobban tesszük, ha az ilyen értelemben vett definíciót figyelmen kívül hagyjuk, mivel ez irreleváns a szinonimitás kérdésének vonatkozásában.

7.  Vö. Lewis: A Survey of Symbolic Logic (Berkeley, 1918), 373. o.

8.  Ez a kognitív szinonimitás elsõdleges, széles értelemben. Carnap (Meaning and Necessity, Id. kiad. 56. skk.) és Lewis (An Analysis of Knowledge and Valuation, La Salle, Ill.: Open Court, 1946. 83. skk.) megmutatták, hogy lehet levezetni ebbõl a fogalomból a kognitív szinonimitás egy szûkebb, bizonyos célokra elõnyösebb értelmét. De a fogalomépítés e sajátos leágazása elvezet jelenlegi céljainktól, és ezért nem szabad összekeverni a kognitív szinonimitás itt érintett szélesebb típusával.

9.  Lásd Quine: „New Foundations for Mathematical Logic", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 81. skk. Ez az esszé egy éppen ilyen nyelv leírását tartalmazza, kivéve, hogy ott történetesen pusztán egy predikátum, a kéthelyû „TARTALMAZ" van.

10.  „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 58. o. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseirõl, Id. kiad. 279-282. o.) és „New Foundations for Mathematical Logic", ibid. 85. skk. valamint „Meaning and Existential Inference", ibid. 166. skk.

11.  L. „New Foundations for Mathematical Logic", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 87. o.

12.  Ilyen megoldások találhatók „Reference and Modality" c. írásomban is (in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 139-59. o.).

13.  Ez a fõ gondolat Mathematical Logic c. kötetem (New York: Norton, 1940.) 121. oldalán is.

14.  Az „akkor és csak akkor" maga igazságfüggvény értelmében áll. L. Carnap: Meaning and Necessity, Id. kiad. 14.

15.  Az elõzõ bekezdés az eredeti esszében nem szerepelt: Martin R. M. buzdítására került be (lásd Martin: „On analytic", Philosophical Studies, 1952.42-47.)

16.  Az ebben a doktrinában szereplõ egységek inkább terminusok, mint állítások. Lewis valamely terminus jelentését úgy írja le mint „az elmében levõ kritériumot, amelyre utalva képesek vagyunk alkalmazni vagy nem alkalmazni a kérdéses kifejezést, az adott vagy elképzelt dolgok, vagy helyzetek esetében." (A Survey of Symbolic Logic, Id. kiad. 133.) A verifikációs jelentéselmélet viszontagságainak tanulságos bemutatását, amely mellesleg inkább az értelmesség (meaningfulness) mint a szinonimitás és analicitás kérdésére összpontosít, lásd Hempel: „Problems and changes in the empiricist criterion of meaning", Revue internationale de philosophie 4. (1950) 41-63.

17.  L. „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 6. o. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseirõl, Id. kiad. 279-280. o.)

18.  Ezt a doktrínát jól argumentálta Duhem. L. La Theorie physique: son objet et sa structure (Paris, 1906), 303328. Vagy l. Lowinger, A.: The Methodology of Pierre Duhem (New York: Columbia University Press, 1941), 132-140.

19.  Vö. „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 17. skk. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseirõl, Id. kiad. 293. skk.)

20.  Vö. „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 18. o. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseirõl, Id. kiad. 29-45. o.)

21.  „L'ontologie fait corps avec la science elle-même et ne peut en être separée." Meyerson, E.: Identitè et Realitè (Paris, 1908; 4. kiad., 1932) 439.

22.  Lásd „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 12. skk. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseirõl, Id. kiad. 287. skk.), valamint „Logic and the Reification of Universals", ibid. 102. skk.

23.  A distinkcióval kapcsolatos további kételyek hatásos kifejtését lásd White, M.: „Review of Lewy", Journal of Symbolic logic (1948), 125. skk.