AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
SZABADEGYETEME
 

Forrai Gábor - Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyûjtemény. Budapest: Áron Kiadó, 1999.

Az alábbiakban ismeretelméletem újabb bizonyítékait fogalmazom meg, és tovább bõvítem új irányokban. A legegyszerûbben úgy juthatunk el teóriám magvához, ha visszamegyünk arra a pontra, ahonnan mintegy húsz esztendõvel ezelõtt kiindultam.⁽²⁾ A tudomány mûvelésének alapjait vizsgálva ráébredtem arra, hogy elõrehaladásának minden szintjét a gondolkodás nem definiálható képességei határozzák meg. Egyetlen szabály sem adhat magyarázatot arra, miként jutunk a jó ötlethez, amely további vizsgálódások kiindulópontjául szolgál, s annak sincsenek rögzült szabályai, miként igazoljuk vagy cáfoljuk egy-egy probléma javasolt megoldását. A széles körben elterjedt szabályok, meglehet, igen plauzibilisek, ám a tudományos vizsgálódás gyakran ezek ellenében halad vagy jut sikerre. Az elméletek explicit tartalma nem ad útmutatást a jövõbeli fölfedezésekhez sem. Ha valamely természettörvényt igaznak tartunk, akkor hiszünk abban, hogy létezése majd feltárul, egyelõre még ismeretlen és talán el sem gondolható következményekben; és hiszünk abban is, hogy a természettörvények a valóság olyan vonásai, amelyek további következményeket hordoznak magukban.

Úgy tûnik ennek fényében, hogy explicit következtetések révén nem lehet tudományos fölfedezésre jutni, s hogy a tudomány igazságigényei sem fogalmazhatók meg explicit módon. Valamely fölfedezéshez a szellem hallgatólagos képességei révén juthatunk el, s annak tartalma, mivel meghatározatlan, csak ilyen hallgatólagos módon tudható.

De hol találjuk meg azt a logikát, amelynek révén az ilyen hallgatólagos képességek igaz következtetésekre vezetnek, illetve ezeket meg tudják erõsíteni. Az észlelés példájához kell fordulnunk. Ez volt alapvetõ föltételezésem. Azt az álláspontot képviseltem, hogy a tudósok ama képessége, amellyel a természetben tartós alakzatokat tudnak észlelni, a hétköznapi észleléstõl csak abban különbözik, hogy az elõbbi olyan alakzatokat is képes egybefogni, amelyeket hétköznapi észlelés nem tud felfogni. A tudományos megismerés olyan Gestaltok kiválasztásából áll, amelyek a természet valódi koherenciáját jelzik.

Az alaklélektanban folytatott észlelés-vizsgálatok kimutatták azokat a hallgatólagos mûveleteket, amelyek révén megállapítható ez a koherencia. Kezemet a szemem elõtt mozgatva, az állandó változás közben is megtartja színét, alakját és méretét, annak köszönhetõen, hogy tekintettel vagyok számos gyorsan változó nyomravezetõ jelre, amelyek némelyike látóterembõl, némelyike szemem izomzatából vagy mélyebbrõl, mint például a belsõ fül labirintusából származik. A koherencia észlelésének képessége teszi lehetõvé, hogy az ezernyi különféle és változó nyomravezetõ jelet egybefogva, egyetlen változatlan objektumot lássak, egyetlen, különbözõ távolságokban, eltérõ szögekbõl figyelt, változó megvilágításban jelentkezõ tárgyat. Ezernyi változó részletet sikeresen integrálva egyetlen állandó látvánnyá, immár fölismerem a velem szemben lévõ valóságos tárgyat.

A felnõtt emberek szeme csaknem minden erõfeszítés nélkül elvégzi az integrációt, de a dolgok látásának ilyen képességére kisgyermekkorban, tanulás révén teszünk szert és ezt folyamatosan továbbfejlesztjük a gyakorlatban. Az orvostanhallgatók hetekig küzdenek azért, hogy képessé váljanak felismerni az igazi formákat a tüdõkrõl készült röntgenfelvételeken. Az iskolázott észlelés alapvetõ bármely leíró tudományban.

Míg a nyomravezetõ jelek észleletté integrálása látszólag erõfeszítések nélkül történik, addig fölfedezéssé integrálásuk a kivételes tehetség állhatatos erõfeszítéseit igényelheti. A különbség azonban mégis kizárólag a hatókör és a mérték eltérése: az észleléstõl a fölfedezéshez vezetõ átmenet ugyanis töretlen. Ezért az érzékszervi integráció logikája a fölfedezés logikájának modelljéül is szolgálhat.

Figyeljük meg, miként mûködik ez az integráció, amikor egy tárgyat nézünk, például saját ujjunkat egy darab papíron ütött apró nyíláson keresztül. Ha ujjunkat elõre-hátra mozgatjuk, szemünkhöz közeledvén ujjunk mintha egyre dagadna. A pszichológusok ezt a hatást "de-realizációnak" nevezték el. A mozgó tárgy ez esetben bizonyos mértékig veszít állandóságából, mivel nem kap megerõsítést a látótér határáról; s állandóságát elveszítvén a dolog mintha látszólagos valóságosságából is veszítene.⁽³⁾

Figyelemre méltó, hogy az a mód, ahogy a figyelmem által kitüntetett dolog megjelenik, olyan nyomravezetõ jelektõl függ, amelyekre közvetlenül nem figyelek oda. E jeleknek két fajtája létezik. Vannak olyanok, amelyek önmagukban nem érzékelhetõek. Látóizmaim összehúzódása vagy a labirintus-szervben végbemenõ mozgás nem figyelhetõ meg közvetlenül. Ezek a nyomravezetõ jelek tudatküszöb alattiak. Az ujjam látásánál szerephez jutó további nyomravezetõ jelek azok a dolgok, amelyeket letakar a papír, amikor szûk nyíláson keresztül figyelem az ujjamat. Rendesen mindezeket a dolgokat a szemem sarkából látom, s közvetlenül is megfigyelhetném õket, ha akarnám. Ezeket a nyomravezetõ jeleket marginálisnak nevezhetjük. Egyik fajta jelre sem figyelek oda közvetlenül, ugyanakkor azonban mindkettõ hozzájárul a dolog látszólagos valóságához, amelyre figyelmem összpontosul. Azt mondhatnánk, hogy mindkét nyomravezetõ jelrõl szerzett tudomásom járulékos a tárgyra vonatkozó fokális tudomásomhoz képest.

A tudatosságnak ez a két fajtája – a járulékos és a fokális – lényegi szerephez jut a koherencia hallgatólagos felfogásában. Az alaklélektan bebizonyította, hogy amikor felismerünk egy egészet, részeit eltérõen látjuk ahhoz képest, mint amikor elszigetelten nézzük õket. Megmutatta, hogy az egészen belül a részeknek olyan funkcionális megjelenésmódjuk van, amellyel izoláltan nem rendelkeznek, s hogy azáltal olvaszthatjuk a részeket egésszé, hogy figyelmünket áthelyezzük a részekrõl az egészre.

Több mint száz esztendõvel ezelõtt William Whewell leírta, hogy ha az egymástól azidáig elszigetelt megfigyelések egy tudományos elmélet részeiként egybeolvadnak, miként változik meg megjelenésmódjuk.

"Nehéz lépés megtalálni a helyes fogalmat; amikor azonban sikerül megtenni ezt a lépést, a tények a korábbiakhoz képest eltérõen jelennek meg, a helyes fogalom birtokában immár új nézõpontból látjuk õket; s hogy meg tudjuk ragadni ezt a nézõpontot, sajátos szellemi mûveletre van szükség, sajátos képességekre és sajátos gondolkodási habitusra."⁽⁴⁾

Azt mondhatjuk, hogy valamely tudományos fölfedezés a megfigyelések fokális tudatosságát járulékos tudatossággá redukálja, figyelmünket ugyanis átirányítja róluk elméleti koherenciájukra.

Az integrációnak ez a mûvelete – amely a dolgok vizuális észlelésében és a tudományos elméletek fölfedezésében egyaránt tetten érhetõ – az a hallgatólagos képesség, amelyet eddig kerestünk. Ezt fogom hallgatólagos megismerésnek nevezni.

A hallgatólagos megismerés tárgyalását megkönnyíti, ha a járulékosan ismert nyomravezetõ jelekrõl vagy részekrõl mint a hallgatólagos tudás közeli elemérõl, a fokálisan ismertekrõl pedig mint távoli elemérõl fogok beszélni. Az észlelés esetében a figyelmünk által kitüntetett objektumot elválasztjuk a legtöbb olyan nyomravezetõ jeltõl, amelyet megjelenésévé integrálunk; a közeli és a távoli elem ennek megfelelõen nagymértékben különbözik egymástól, s a hallgatólagos megismerés kapcsolja õket össze. Erre nem kerül sor akkor, ha egy egészet azáltal ismerünk, hogy részeit együttes megjelenésükké integráljuk, vagy ha valamely elmélet fölfedezése megfigyeléseket integrál elméleti megjelenésükké. Ez esetben a közeli elem egymástól elválasztottan látott dolgokból áll, a távoli pedig ugyanezeket a dolgokat koherens entitásként tartalmazza.

A hallgatólagos tudás ugyanakkor mindkét esetben kifejti jellegzetes megismerés-integráló képességét, egybeolvasztja a járulékost a fokálissal, a közelit a távolival. Úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy a hallgatólagos tudás esetében mindenkor a közeli elem felõl tekintünk a távoli elem felé.

Amikor a járulékost alárendeli a fokálisnak, a hallgatólagos tudás az elsõtõl irányul a második felé. Ezt nevezem a hallgatólagos megismerés funkcionális aspektusának. Minthogy ez a funkcionális viszony a kétfajta tudatosság között áll fenn, irányultsága szükségképpen tudatos. Ez a fajta irányultság így egybeesik azzal a fajta intencionalitással, amelyet Franz Brentano a tudatosság valamennyi fajtájának ismérveként ragadott meg.⁽⁵⁾ A hallgatólagos megismerésnek ez a vektoriális jellege a továbbiakban fontosnak bizonyul majd.

Láttuk, hogy a közeli felõl a távoli felé tekintve, átalakulást idézünk elõ mindkettõ megjelenésében: integrált megjelenésre tesznek szert. Az észlelt tárgy így állandó méretet, színt és alakot kap; az elméletbe beemelt megfigyelések pedig puszta példáivá válnak; az egész részei izolált megjelenésüket az egész megjelenésébe olvasztják össze. Ez a hallgatólagos tudás fenomenális kísérõje, amelybõl kiderül, valóban koherens entitással van-e dolgunk. Ez ugyanakkor a hallgatólagos megismerés ontológiai igényét is megtestesíti. A hallgatólagos megismerés mûvelete tehát magában foglalja azt az igényt, hogy eredménye magának a valóságnak az egyik aspektusa, amely mint ilyen, még feltárhatja igazságát az ismeretlen és talán egyelõre még elképzelhetetlen utak és módok kimeríthetetlen sokféleségében.

A valóság általam adott definíciója – valóság az, ami még kimeríthetetlen módokon nyilvánulhat meg – magában foglalja, hogy a valóságra vonatkozó bármely tudásban jelen van az anticipációk meghatározatlan köre. Kilátásainak e meghatározatlanságán túl a hallgatólagos megismerés tényleges tudást is tartalmazhat, mely meghatározatlan abban az értelemben, hogy tartalmát nem tudjuk explicit módonszavakba foglalni.

Ezt legkönnyebben úgy érthetjük meg, ha ahhoz hasonlítjuk, ahogyan egy készség birtokában vagyunk. Ha tudom, miként kell biciklizni vagy úszni, ez még korántsem jelenti azt, hogy el is tudom mondani, hogyan tudom egyensúlyomat megtartani a kerékpáron vagy miként vagyok képes fenntartani magam a víz felszínén. Elõfordulhat, hogy a leghalványabb elképzelésem sincs arról, miként csinálom ezt, vagy hogy teljességgel helytelen vagy lényegileg tökéletlen fogalmam van csak a dologról, s mégis vidáman kerékpározom vagy úszom. Azt sem lehet mondani, hogy tudom, miként kell kerékpározni vagy úszni, és mégsem tudom, hogyan kell koordinálni izomtevékenységeimnek azt az összetett mintáját, amelynek révén biciklizem vagy úszom. Egyaránt tudom, miként kell e teljesítményeket mint egészet végezni, s miként kell az ezeket fölépítõ elemi aktusokat megvalósítani, bár nem tudom megmondani, melyek ezek az aktusok. Ez annak a következménye, hogy csak járulékosan vagyok tudatában ezeknek a dolgoknak, és egy dologgal kapcsolatos járulékos tudatosságunk bizonyára nem elegendõahhoz, hogy azonosíthatóvá tegyük.

Pontosan nem megadható járulékos elemek vannak jelen az észlelésben és a tudományos fölfedezésben is. Ha ismerjük egy személy arcát, ezernyi, sõt akár milliónyi arc között is fel tudjuk ismerni. Rendszerint azonban nem vagyunk képesek elmondani, miként ismerünk fel egy általunk ismert arcot. A jellegzetes megjelenés felismerésének számos olyan további példája akad – ezek közül néhány közönséges, néhány pedig technikaibb jellegû –, amely ugyanolyan szerkezettel rendelkezik, mint a személyek azonosítása. Az egyetemi hallgatókat gyakorlati foglalkozások keretében tanítják meg arra, hogyan azonosítsák az egyes betegségeket vagy kõzetmintákat, növény- és állatfajtákat. Az észlelés kimûvelése

szolgál a leíró tudományok alapjául. Az ilyen fajta felkészítéssel átadott tudás nem önthetõ szavakba, de még képek révén sem közvetíthetõ; a diák ama képességén kell alapulnia, amellyel felismeri valamely fiziognómia jellegzetes jegyeit és konfigurációjukat ebben a fiziognómiában.

De vajon a készségek, vagy éppen valamely fiziognómia karakterisztikus megjelenésének sikeres megtanítása nem azt bizonyítja-e, hogy képesek vagyunk elmondani a róluk szerzett ismereteinket? Nem, amit a diáknak a saját erõfeszítései révén kell fölfedeznie, az olyan természetû dolog, amit nem tudunk elmondani neki. És azután õ is tudja már, de õ sem képes elmondani.

Ez az eredmény valójában egy lépéssel tovább visz eredeti célomnál. Nemcsak arra ad példát, hogy az észlelés járulékos elemei lehetnek közelebbrõl nem meghatározhatók, hanem azt is megmutatja, hogy az ilyen hallgatólagos tudás felfedezhetõ, mégpedig anélkül, hogy azonosítani tudnánk, mi az, amit megtudtunk. És ez a készségekre éppúgy vonatkozik: megtanulunk biciklizni anélkül, hogy végül meg tudnánk mondani, hogyan is csináljuk.

Néhány újabb megfigyelés kísérletileg mutatta be azt a folyamatot, amelynek során olyan tudásra teszünk szert, amit nem tudunk elmondani. A kérdéses kísérlet rögzített kapcsolatot teremt két esemény között: mindkettõt ismerjük, de csak az egyiket tudjuk elmondani.

Lazarus és McCleary kísérlete megmutatta, hogy ez történik, amikor valakinek rövid ideig különféle értelmetlen szótagokat mutatnak fel, s azután bizonyos szótagokat követõen áramütést kap.⁽⁶⁾Az illetõ nemsokára anticipálni kezdi az áramütéseket az "ütés-szótagok" láttán, ha azonban rákérdeznek a dologra, nem képes ezeket a szótagokat azonosítani. Megtanulta, mikor számítson áramütésre, de nem tudja megmondani, mi alakítja ki benne ezt a várakozást. Olyasfajta tudásra tett szert, mint amikor ismerünk valakit olyan jelekbõl, amelyeket nem tudunk elmondani, vagy olyan elveknek megfelelõen koordinálunk elemi izommozgásokat valamely készség mûködtetéséhez, amelyeket szintén nem tudunk elmondani.

Lazarus az általa fölfedezett folyamatnak a küszöb alatti észlelés elnevezést adta, ami széles körben polgárjogot nyert. A küszöb alatti észlelésés a Gestalt közötti összefüggést azonban gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták. Nem került szóba összefüggése a Gestalttal abban a hosszúra nyúlott vitában sem, amely Lazarus és E. W. Eriksen között folyt és végül oda vezetett, hogy 1960-ban Eriksen elismerte a küszöb alatti észlelés létezését.

Én a magam részérõl úgy vélem, hogy a küszöb alatti észlelés megdöbbentõ megerõsítését adja a hallgatólagos megismerésnek, amelyet elõször az alaklélektan tárt fel. Valójában nem támaszkodnék oly jelentõs mértékben a küszöb alatti észlelésre a hallgatólagos megismerés struktúrájának feltárásánál, ha e szerkezetet korábban már nem alapítottam volna gazdagabban dokumentált bizonyítékokra.

A pszichológusok a küszöb alatti észlelést tudatosság nélküli tanulásnak nevezték.⁽⁷⁾ Ez a jellemzés illeszkedik itteni célunkhoz. Ha van tudatosság nélküli tanulás, akkor lennie kell tudatosság nélküli fölfedezésnek is, hiszen a fölfedezés nem más, mint tanulás a természettõl. Az a mód, ahogyan egy diák felfedezi a maga számára valamely példány sajátos megjelenését, kisebbfajta megismétlése annak az aktusnak, amelynek során a tudós elõször fedezte fel ezt. Az a leírás, amelyet Whewell adott a matematikai fizika fölfedezéseirõl (a bolygók elliptikus pályájának kepleri felismerését tartotta szem elõtt), megmutatta, miként mûködik a hallgatólagos integráció tipikus mûvelete. A fölfedezés szakaszosan jön létre, s a tudósnak kezdetben csak halovány és törékeny elképzelése van munkája kilátásairól. Az ilyen jellegû anticipációk azonban, amelyek nyugtalanítják magányos elméjét, épp eredetiségének becses adományai. Magukban foglalják a dolgok természetének elmélyült megértését és ama tények ismeretét, amelyek kulcsot kínálhatnak a természet föltételezett koherenciájához. Az ilyen várakozások döntõek a kutatás szempontjából, tartalmuk azonban mégis nehezen megragadható, s a hozzájuk elvezetõ folyamat gyakran nem azonosítható. Ez a tudatosság nélküli fölfedezés tipikus teljesítménye.

A hallgatólagos tudás struktúrájában így egy olyan mechanizmust találtunk, amely specifikálhatatlan lépések révén vezethet fölfedezésekhez. Ez a mechanizmus tehát magyarázatot tud adni a tudományos intuícióra, amelyet ezidáig nem tudtunk megmagyarázni. Ez az intuíció nem a magasabbrendû közvetlen tudás, amelyet Leibniz, Spinoza vagy Husserl nevezett intuíciónak, hanem a tudományos sejtés hétköznapi készsége, amely sejtés akár helyesnek is bizonyulhat.

De vajon nem ideiglenesek-e mindezek a hallgatólagos mûveletek? Le kell-e vajon mondanunk az explicit következtetésnek arról az eszményérõl, amely a kritikai értelem egyedüli biztosítéka? Válaszom erre az, hogy van egy olyan fontos terület, ahol az explicit gondolkodás nem hatékony. Egyetlen explicit irány sem képes elõidézni azt, hogy egy pár sztereo fényképet egyetlen megszilárdult képként lássunk. Aki balról-jobbra fordító szemüveget visel, napokig gyámoltalanul kereng, bár közben tisztában van azzal, hogy egyszerûen csak át kellene helyeznie gondolatban a dolgokat balról jobbra és jobbról balra. Végül azonban megtanul fordító szemüveggel is látni, anélkül, hogy tudná, hogyan csinálja. Nem tudjuk megtartani egyensúlyunkat a kerékpáron, ha azt az összefüggést szívleljük meg és próbáljuk érvényesíteni, hogy bizonyos szögû egyensúlyhiány esetén ennek irányában olyan kanyart kell tennünk, hogy ennek sugara (r) arányos legyen a sebesség (v) négyzetével: r ~ v²/. Az ilyen tudás nem hatékony, ha nem hallgatólagos.

Láttuk, a hallgatólagos tudás magában foglalja a kétfajta tudatosságot, a járulékost és a fokálisat. Az imént pedig a hallgatólagos tudás és az explicit tudás szembeállításával ismerkedtünk meg, bár e kettõ nem válik el egymástól élesen. Míg a hallgatólagos tudással önmagában is rendelkezhetünk, addig az explicit tudásnak azon kell alapulnia, hogy hallgatólagosan is értjük és alkalmazzuk. Ennélfogva mindenfajta tudás vagy hallgatólagos, vagy hallgatólagos tudásban gyökerezik. Teljes mértékben explicit tudás elképzelhetetlen.

Azt a folyamatot, amelynek során valamely explicit elõírás egyre hatékonyabbá válik, úgy is szemlélhetjük, hogy egyre mélyebbre süllyed egy hallgatólagos mátrixba. Vegyünk egy autóvezetési kézikönyvet és tanuljuk meg kívülrõl. Ha korábban sohasem láttunk még autót, egyes alkatrészeit a kézikönyv ábrái alapján kell felismernünk. Ezután beülhetünk a volán mögé és megpróbálhatjuk elvégezni a könyvben elõírt mûveleteket. Ily módon elkezdünk vezetni tanulni és végeredményben meghatározzuk milyen kapcsolatban áll a könyv azokkal a tárgyakkal, amelyeket bemutat és azokkal a készségekkel, amelyekre megtanít. A kézikönyv szövege egyre inkább a vezetõ tudatának hátterébe húzódik, s csaknem teljességgel átalakul a készség hallgatólagos mûveleteivé.

A hallgatólagos integrálás sebessége és összetettsége saját területén messze túlszárnyalja az explicit következtetés mûveleteit. Az intuitív belátás ily módon juthat el megszámlálhatatlanul sok következtetéshez egy pillanat alatt. Erre Konrad Lorenz is rámutatott.⁽⁸⁾ Bár a nyelv jelentõs mértékben kiterjeszti az emberi értelmet a pusztán hallgatólagos tartományon túlra, magának a nyelvnek a logikája – tehát ahogy a nyelvet használjuk – hallgatólagos marad. Valóban nem nehéz belátnunk, hogy a hallgatólagos megismerés szerkezete tartalmaz egy olyan általános jelentéselméletet, amely a nyelvre is kiterjed.

Amikor – Lazarus kísérletében – bizonyos szótagok az áramütés várakozását keltik a kísérleti alanyban, számára a közelgõ áramütés válik e szótagok jelentésévé. Ez a nézet – a bizonyítékok túlfeszítése nélkül – kiterjeszthetõ a járulékos és a fokális elem közötti mindenfajta kapcsolatra. Azok az elemi mozdulatok, amelyek révén a kerékpározó képes megtartani egyensúlyát, nem jelentésnélküliek: jelentésük az együttesen elért teljesítményben rejlik. Ebben az értelemben egy jellegzetes arckifejezés nem más, mint saját vonásainak jelentése, s valóban ezt szoktuk mondani, amikor egy arc egy bizonyos kedélyállapotot fejez ki. Végül pedig valamely állandó tulajdonságokkal észlelt objektum megjelenését úgy foghatjuk fel, mint a nyomravezetõ jelek közös jelentését, amely jelek létrehozzák ezt a jelenséget. Ilyen a hallgatólagos tudás szemantikai funkciója.

A hangsor a hallgatólagos tudás aktusa révén válik az objektum nevévé, ugyanis ez az aktus integrálja a hangokat azzá az objektummá, amelyre odafigyelünk. Mindezt a hangok bennünk keltett benyomásának jellegzetes változása kíséri. Szóvá alakulva immár nem úgy hangzanak, mint elõtte; mondhatni áttetszõvé váltak: felõlük (vagy általuk) figyelünk arra az objektumra, amellyé integrálódnak. Azok a közkézen forgó elméletek, amelyek a jelentést a hangoknak valamely tárggyal való társulásából vezetik le, magyarázat nélkül hagyják a jelentésnek ezt a lényegi vektoriális jellegét.⁽⁹⁾

A hangok szavakká alakulása párhuzamba állítható azzal, ahogy a dolgok eszközzé válnak. Amikor valaki elsõ alkalommal használ botot a sötétben való tájékozódáshoz, elõször tenyerén és ujjain érzi annak hatását, hogy a pálca megütött egy tárgyat. Amikor azonban már megtanulta a bot hatékony használatát, ezek a lökések átalakulnak azzá az érzéssé, hogy a bot vége egy tárgyat érintett, a bot használója immár nem a jelentésnélküli, a saját kezén érzett lökésekre figyel, hanem ezek felõl figyel a bot távolabbi végénél lévõ jelentésükre.

Ezidáig a hallgatólagos tudás olyan tudatküszöb alatti nyomravezetõ jeleirõl beszéltem, amelyek nem tapasztalhatóak önmagukban véve, továbbá olyan marginális nyomravezetõ jelekrõl, amelyek, bár világosan láthatóak, mégsem azonosíthatók. Utóbb azonban olyan esetekkel találkoztunk, ahol a hallgatólagos tudás világosan azonosítható elemeket integrál, megfigyeltük továbbá, hogyan változik a dolgok megjelenése, amikor ahelyett, hogy rájuk figyelnénk, felõlük figyelünk egy távoli elemre, amely a jelentésük.

S ha egyszer rögzül, ez a valahonnan-valahová viszony tartósnak bizonyul. Akaratlagosan azonban komolyan gátolható, ha figyelmünket arról a jelentésrõl, amelyre irányul, azokra a dolgokra váltjuk vissza, amelyek szert tettek erre a jelentésre. A zongorista megbéníthatja magát, ha ujjaira kezd figyelni; ekkor ujjainak mozgása már nem az elõadott zenemûhöz kapcsolódik, s így elveszíti jelentését.

Két alternatív struktúrát azonosíthatunk így, egyelõre figyelmen kívül hagyva egyes jellegzetességeiket. Amíg X-re nézünk, addig nem figyelünkX felõl valami másra, ami a jelentése lenne. Ahhoz, hogy X felõl jelentésére figyelhessünk, fel kell hagynunk azzal, hogy X-re nézzünk, viszont abban a pillanatban, ahogy X-re nézünk, nem értjük tovább a jelentését. A jelentés elismerten tartós dolog; ha egyszer kialakul, nem mindig lehet megszüntetni és aligha lehet valaha is teljes, de teljessé válna, ha X-re ismét teljességgel mint objektumra néznénk.

Personal Knowledge címû könyvemben bemutattam X jelentésének azt a fajta megszûnését, amikor X logikai specifikálhatatlanságának következtében irányítjuk át figyelmünket magára az X-re. Mindebbõl azonban még nem derül ki, miként támadnak destruktív erõk a figyelem átirányításából. Arról van itt szó, hogy figyelmünket, amely valamely dologtól (vagy dolog révén) annak jelentésére irányul, azáltal tereljük el, hogy magára a dologra nézünk. Látni fogjuk, hogy egy dologtól jelentésére figyelni annyi, mint interiorizálni, ehelyett viszont magára a dologra nézni annyi, mint exteriorizálni, elidegeníteni. Ennek megfelelõen azt mondjuk, hogy egy dolognak interiorizálás révén kölcsönzünk jelentést, illetve, hogy jelentését elidegenítése révén számoljuk fel.

Vegyük ismét az észlelés folyamatát, ahogyan nagy számú nyomravezetõ jel felõl - némelyik látóterünk szélén, némelyik pedig testünkön belül található - figyelünk jelentésükre, ami nem más, mint amit észlelünk. Testi tapasztalataink átalakítása a külsõ dolgok észlelésévé, így ama folyamat egyik példájaként jelenik meg, amelynek révén a jelentés nélküli tapasztalatokat tõlünk távol esõ jelentésükké alakítjuk át, hasonlóan ahhoz, amikor szerszámokat vagy épp szondákat alkalmazunk.

Mindezzel szemben az az ellenvetés tehetõ, hogy számos érzés, amelyet az észlelés aktusába helyezünk át, különbözik a szerszámok vagy szondák használatába áthelyezett érzésektõl, mégpedig abban, hogy magát a transzpozíciót megelõzõen nem érzékelhetõ. Hefferline azonban kimutatta, hogy a kísérleti személy által nem érzett spontán izomrángások éppoly hatékonyak lehetnek, mint Lazarus büntetést elõrejelzõ értelmetlen szótagjai.⁽¹⁰⁾ A Razran által ismertetett orosz megfigyelések ugyanezt állapították meg a beleket érõ ingerekkel kapcsolatban.⁽¹¹⁾ Mindez annak a módját példázza, ahogyan a testünkön belül zajló, tudatküszöb alatti eseményeket az észlelési aktus áthelyezi a külsõ dolgok látványába.

Már említettük, hogy az észlelés nem lehet projekció, mivel nincsenek olyan belsõ tapasztalataink, amelyeket az észlelt dolgokba vetíthetnénk. Már megállapítottuk, hogy a kivetítésnek ez a típusa a hallgatólagos tudás különféle eseteiben fordul elõ, még olyankor is, amikor eredetileg nem érzékeljük a belsõ folyamatokat önmagukban véve. Megkockáztatnám ezért, hogy a hallgatólagos tudás körébe fölvegyem az agyban található neurális nyomokat is, éppúgy, ahogy a tudatküszöb alatti, a testen belül lévõ ingereket. Egészen általánosan mondhatjuk tehát, hogy amikor testünk valamely folyamata tudatosságot kelt bennünk, akkor a hallgatólagos tudás kölcsönöz értelmet az eseménynek ama tapasztalat fényében, amelyre odafigyelünk.

Mindez választ ad egy régi kérdésre. Képzeljünk el egy olyan pszichológust, aki tökéletesen föltérképezte mindazt, ami egy látó ember szemében és agyában zajlik. Megfigyelései miért nem teszik képessé arra, hogy õ is lássa azt, amit a szóban forgó ember lát? Azért nem, mert ezekre az eseményekre néz, az illetõ viszont felõlük vagy általuk figyel oda arra, amit számára jelentenek. Ha pedig az illetõ saját idegrendszerét megfigyelhetné egy tükörben, nem láthatna többet, mint a pszichológus. A jelentéstõl az elidegenítés fosztja meg. Az elidegenített látvány ez esetben nem teljesen értelmetlen, mert a vizuális apparátusnak a látás mechanizmusaként jelentése van. A helyzet tisztázásához képzeljünk el egy olyan személyt, aki távcsõvel pásztázza az égboltot és egészen belefeledkezik a Jupiter holdjainak megfigyelésébe, és egy másikat, aki õt nézi távcsõhasználat közben, megfigyelve a geometriai optika törvényeit konstatáló másik személyt. Olyan problémával szembesülünk itt, amely a karteziánus dualizmus kialakulásához vezetett.

Az a mód, ahogyan az észlelés aktusában a test részt vesz, tovább általánosítható, ha belevonjuk a tudás és gondolat testi gyökereit. Testünk a dolgok egyetlen olyan együttese, amelyet majdnem kizárólag azáltal ismerünk, hogy a róluk való tudatunkra támaszkodunk, ami ahhoz szükséges, hogy más dolgokra figyelhessünk. Testünk részei eszközként szolgálnak a külsõ objektumok megfigyeléséhez és manipulálásához. A világot értelmezve mindenkor arra a hallgatólagos tudásra támaszkodunk, amely a világ testünkre gyakorolt hatásaira vonatkozik, valamint testünknek a hatásokra adott komplex válaszaira. Ilyen kivételes helyzetet foglal el testünk az univerzumban.

A fenomenológia testünknek ezt az átérzését azzal a látásmóddal állítja szembe, amely testünket kívülrõl érzékelt objektumnak látja.⁽¹²⁾ A hallgatólagos tudás elmélete ezt a szembenállást annak a különbségnek tekinti, amely aközött áll fenn, amikor valamire nézünk, illetve amikor e dolog felõl figyelünk oda valami másra, ami e dolog jelentése. Saját testünkben lakozva, egyértelmûen képessé válunk arra, hogy testünk felõl figyeljünk a külsõ dolgokra, a külsõ megfigyelõ viszont inkább a testben zajló dolgokra néz, és objektumnak vagy gépnek látja. Ily módon elvéti azt a jelentést, amellyel ezek az események a testben lakozó személy számára rendelkeznek, s persze azt a tapasztalatot sem képes megosztani vele, amellyel ez a személy saját testérõl rendelkezik. Ismételten jelentést veszítünk az elidegenítés miatt, és újabb illusztrációt kapunk a dualizmus jelentésére.

Megmutattam, hogy a testünkrõl szerzett járulékos tudat miként terjedhet ki a pálcára is, amellyel utunkat kikopogtatjuk. Amikor pedig beszéd, olvasás vagy írás közben használjuk a nyelvet, testi lehetõségeinket terjesztjük ki, és intelligens emberi lényekké válunk. Azt mondhatjuk, hogy amikor megtanuljuk használni a nyelvet, egy szondát vagy egy szerszámot, és tudatossá tesszük magunkban ezeket, ahogy testünknek is tudatában vagyunk, akkor interiorizáljuk ezeket a dolgokat és mintegy beléjük költözünk. Önmagunk ilyen kiterjesztései új képességeket fejlesztenek ki bennünk; így mûködik egész oktatásunk is; ahogyan valamennyien interiorizáljuk kulturális örökségünket, olyan személlyé fejlõdünk, aki e felfogás alapján látja a világot és tapasztalja az életet.

Az interiorizáció jelentéshez segít bennünket, az elidegenedés viszont megfoszt tõle; ha e kettõt felváltva alkalmazzuk, akkor együttesen fejleszthetik a jelentést – ez a fajta dialektika azonban meghaladja e helyütt tárgyalandó témámat.

Az a logikai viszony, amely a testünkben lévõ életet a köröttünk lévõ dolgok ismeretéhez kapcsolja, tovább általánosítható olyan példák révén, amelyekben a dolgokról szerzett tudomásunkra támaszkodva valamely más dologra figyelünk oda. Amikor a részletek felõl tekintünk az általuk alkotott egészre, logikai viszonyt állapítunk meg a részek és az egész között, ahhoz hasonlót, mint ami testünk és a külsõ dolgok között áll fenn. Tekintettel erre, valamely egész megértésének aktusát akár úgy is felfoghatjuk, hogy interiorizáljuk részeit, s következésképp ezekben a részletekben élünk. Azt mondhatjuk, hogy azokban a részletekben élünk, amelyeket megértünk, ugyanabban az értelemben, mint ahogy az általunk használt eszközökben és szondákban, vagy épp abban a kultúrában, amelyben felnevelkedtünk.

Az ilyen benneélés nem pusztán formális; arra késztet bennünket, hogy érzéseink révén is részt vegyünk abban, amit megértünk. Bizonyos dolgok fejtörést okozhatnak nekünk, egy-egy helyzet fölkeltheti érdeklõdésünket – ha viszont megértünk valamit, zavarunk eloszlik, és megkönnyebbülünk. Az ilyen szellemi siker olyan érzést kelt bennünk, hogy a helyzet magaslatán vagyunk és létezésünk mintegy felfokozódik. A megértésnek ezek az érzései mélyre hatolnak, s amint majd látni fogjuk, elmélyültségük még fokozódik is, amikor az Én-Ez viszonytól továbblépünk az Én-Te viszonyhoz.

Folytassuk az elemzést egy gondolatmenet továbbszövésével, amelyet akkor hagytam nyitva, amikor a szó jelentését egyetlen objektum neveként elemeztem. Azt kérdezzük, egy név miként képes a dolgok valamely csoportját jelölni, mint például a növény- és állatfajtákat. Ez az univerzálék õsi problémája, amit a következõ kérdésben foglalhatunk össze: milyen az az ember, akire az "ember" fogalom utal? Lehet egyaránt világos és sötét hajú, fiatal és öreg, barna, fekete és sárga egyidejûleg? Vagy ha nem, lehet-e egyáltalán ember az ember valamelyik tulajdonsága nélkül? A válasz az, hogy az emberrõl általánosságban szólva nem valamely emberfajtára figyelünk, hanem az egyes emberekre vonatkozó járulékos tudásunkra támaszkodunk, hogy közös jelentésükre figyeljünk oda. Ez a jelentés átfogó entitás, s ismerete kitörlõdik, ha magukra a részletekre figyelünk. Ez magyarázza, miért nem azonosítható az ember fogalma az emberek bármely jövõbeli vagy múltbeli konkrét együttesével. A fogalom valamennyi – múlt-, jelen- és jövõbeli – embert együttesen képviseli, s az "ember" szó erre az átfogó entitásra utal.

A hallgatólagos tudás ontológiai igénye megköveteli, hogy ez az entitás valóságos legyen. Ezt az is megerõsíti, hogy egy faj tagjaitól végtelen sok, még föltáratlan közös tulajdonságot várunk el; ez a faj által alkotott osztály intenziója. Minthogy reális, az élõlények fajokba osztása alapvetõ a biológia számára. Az emberi faj sajátos helyzete alkotja továbbá azt a fundamentumot, amelyen valamennyi társadalmi kötelék, valamennyi, emberek közötti vagy férfiak és nõk közötti érzelem, a felelõsség valamennyi koncepciója, s egyáltalában véve emberi életünk nyugszik. Ily módon élünk a speciesrõl alkotott fogalmunkban.⁽¹³⁾

A benneélés mélyebbé válik, amint továbblépünk a faj fogalmától az egyes élõlények ismeretéhez. Az ilyen tudás fõ mozzanatai már jóval a tudományt megelõzõen megszülettek. Ismerték az életet és a halált már a biológia kialakulása elõtt; az érzékenység és érzéketlenség, az értelem és az értelmetlen ostobaság különbségét jóval azelõtt felismerték, hogy a tudomány tanulmányozta volna õket; a növények és állatok, egészség és betegség, születés, fiatalság és öregség, szellem és test, szervek és funkcióik, élelem, emésztés, ürítés és sok egyéb dologról szerzett tudásunk a régmúlttól fogva kísér bennünket. Az ilyen tudomány elõtti elképzelések alkották a biológiai tudományok alapjait, s mindmáig fõ érdeklõdési körükhöz tartoznak. A modern biológia erõteljesen fejlesztette ezeket a régi ismereteket és így megerõsítette alapvetõ voltukat.

Ráadásul a biológusok ezeket az alapvetõ összefüggéseket még ma is ugyanazon integratív képességek révén ismerik, mint amelyeknek tudomány elõtti elsõ fölfedezésük is köszönhetõ, s ugyanezeket a képességeket mûködtetik, amikor új biológiai fogalmaikat alapozzák meg. A morfológia, fiziológia vagy állat-pszichológia mindegyike átfogó entitásokkal foglalkozik. Egyetlen ilyen entitás sem definiálható matematikailag, s megismerésük egyetlen módja az, ha felfogjuk részeik koherenciáját.

E teljesítmények méltányolásához idézzük fel ismét, hogy szemünk miként integrál ezernyi gyorsan változó nyomravezetõ jelet olyan állandó alakkal, nagysággal és színnel rendelkezõ objektummá, amely elõttünk mozog. A cselekvés összetettségét milliószorosára kell növelnünk, ha meg akarjuk közelíteni azoknak az integrációknak a bonyolultságát, amelyeket az életrõl, illetve az élõ alakzatokról és funkciókról szerzett tudásunk megalapozásakor mûködtetünk.

Ezt az integrációt a megfigyelt élõlény tevékeny funkciói irányítják. Az oroszlán, amikor lecsap egy menekülõ antilopra, igen összetetten és pontosan koordinálja megfigyeléseit és cselekedeteit egy szempillantás alatt. A természetvizsgáló, az oroszlánt megfigyelve szellemileg integrálja ezeket a koordinált elemeket a zsákmányra vadászó oroszlán fogalmába. Néhány életfontosságú koordináció, mint például az embrionális fejlõdés, ehhez képest sokkal lassabban megy végbe, de nem kevésbé gazdag a koordinált részletekben; a fiziológiai funkciók tanulmányozása sok kötetet tölt meg. Az emberi értelem által elvégzett koordinációk száma végtelen.

Nincsenek olyan matematikai kifejezések, amelyek leírnák az oroszlán alakját és azt, ahogyan ráveti magát egy antilopra, sem pedig olyanok, amelyek lefednék a többi élõlény sokmilliónyi jellegzetes alakját és koordinált mozgásait. Egyetlen ilyen alak vagy összefüggés sem definiálható pontosan.

Korábban említettem, hogy ezeket az alakokat és korrelációkat az észlelés hallgatólagos képességei integrálják. Hozzátehetném ehhez, hogy az élõlényekre vonatkozó észlelésünk jórészt abban áll, hogy szellemileg megkettõzzük a funkcióik által teljesített aktív koordinációkat. Ebben a mértékben az életrõl szerzett ismeretünk valójában részesedés az életükben – egyfajta újraélés, a benneélés igen bensõséges fajtája. Ennélfogva a biotikus jelenségekrõl szerzett tudásunk a nem konkretizálható mozzanatok széles körét tartalmazza, s a biológia következésképpen olyan leíró tudomány marad, amely jelentõs mértékben támaszkodik a kimûvelt észlelésre. Rendkívül gazdag az olyan dolgokban, amelyeket ismerünk, de nem tudunk elmondani.

Ilyen az élet, s ilyenek az életrõl alkotott ismereteink, ilyen alapokon nyugszanak a biológia diadalai. A modern biológus mindezt mégis nehéz lélekkel veszi tudomásul. Azt tanították neki, hogy a tudás tökéletességét az egzakt tudományok példáján mérje, és mélyen zavarba hozza, hogy tudását alacsonyabbrendûnek találja ezzel a mércével mérve. Az egzakt tudományoknak a mechanikából eredeztetett eszménye olyan matematikai elméletet tart kívánatosnak, amely összekapcsolja a kézzelfogható, fokálisan megfigyelt objektumokat. Itt minden világosan megy végbe, a nyilvánosság vizsgálódó tekintete elõtt nyitottan, teljességgel személytelenül. A hallgatólagos tudás egy része az elmélet tapasztalatokra való alkalmazására szorul vissza, és ez a cselekvés észrevétlenül zajlik. Azt pedig, hogy ezek a hallgatólagos képességek domináns szerephez jutnak a fölfedezéseknél, félretolják, mint ami nem tartozik a tudományhoz.

A biológia szerkezete eltér ettõl az eszményképtõl. Egy-egy élõlényt azáltal ismerünk meg, hogy koherens részeit informálisan integráljuk. Az ilyenfajta tudás két tagot kapcsol össze, egy járulékosat és egy fokálisat, amelyeket különbözõképpen ismerünk. Az élõlények részeit azáltal ismerjük, hogy felõlük figyelünk együttes jelentésükre, ami a szervezet élete. Ez magában foglalja az állat szenzomotorikus központját éppúgy, mint az emberi szellemet, az intelligencia és felelõsség hordozóit. Az egzakt tudományok kézzelfogható fokális objektumai ily módon két félrehasadnak szét. Egyfelõl ott van az élõlények kézzelfogható teste, amire nem fokálisan tekintünk, másfelõl figyelmünk fókuszában olyan nem kézzelfogható dolgok találhatók, mint az élet és a szellem. Egyik sincs a modern biológus kedvére, aki magát ezt a dualizmust tekinti tudománytalannak és elfogadhatatlannak.

A hallgatólagos tudás azonban nélkülözhetetlen, s meghatározó erõvel kell rendelkeznie az élet fenntartására szervezett élõlények tanulmányozásában. Hogy egy olyan dolog, mint az emberi szellem, elmosódó; óriási erõforrásainak tudható be. Az ember egyetlen szempillantás alatt képes felfogni akár 10⁴⁰ különféle mondat akármelyikét. Definícióm szerint e meghatározatlanság teszi a szellemet valóságosabbá, szubsztanciálisabbá. Az ilyen valóság azonban csak személyes ítéletalkotás révén különböztethetõ meg, az errõl szerzett tudás személyes jellegû. Ugyanez érvényes valamely élõlény szerveire és viselkedésére vonatkozó járulékos tudatunkra, melynek révén kapcsolatba hozzuk ezeket életükkel vagy szellemükkel, amelyre épp figyelmünket fókuszáljuk. Mindenfajta hallgatólagos tudás megköveteli a megismerõ folyamatos részvételét, a személyes részvétel bizonyos mértéke ezért mindenfajta tudáshoz belsõleg tartozik hozzá, ám a megismerõ folyamatos részvétele meghatározóvá válik abban a tudásban, amelyet ilyen mélyreható belehelyezkedés révén szerzünk és tartunk meg.

Ha szigorú következetességgel arra törekednénk, hogy deperszonalizáljuk az élõlényekrõl alkotott tudásunkat, olyan elidegenítés volna az eredmény, amely mindenfajta élõ dologra vonatkozó megfigyelést értelmetlenné tenne. Amennyiben ezt elvi határáig feszítenénk, szétbontaná még az élet fogalmát is, s lehetetlenné tenné az élõlények azonosítását.

Érvelésemet tovább élesíthetem, ha leszûkítem más elmék ismeretére. Másvalaki elméjét ugyanazzal az integratív folyamattal ismerjük meg, mint az életet. A mester készségének megértésére törekvõ tanítvány szellemileg fog arra törekedni, hogy mozdulatait azzá a mintává fogja össze, amit a mester tesz gyakorlatilag. A tanuló ilyen kutató belehelyezkedés révén érzi meg a mester által mûködtetett készséget. A sakkjátékosok is belehelyezkednek a mester gondolkodásába, amikor megismétlik az általa játszott partikat. Egy ember szellemét cselekedetei közös jelentéseként tapasztaljuk, azáltal, hogy kívülrõl belehelyezkedünk cselekedeteibe.

A behaviorizmus egzakt tudományt próbál csinálni a pszichológiából. A megfigyelést hirdeti, vagyis, hogy a szellemi viselkedés részeit kell nézni és ezeket explicit módon összefüggésbe hozni egymással. Ezek a részek azonban a viselkedésnek csak abban a hallgatólagos integrációjában azonosíthatóak, amelyet a behaviorizmus képviselõi elvetnek mint tudománytalant. Elemzésük azonban csak azáltal válik értelmessé, mert parafrazálja, ha mégoly durván is, azt a hallgatólagos integrációt, amelyet állításuk szerint helyettesítettek.

A kibernetikának az az igénye, hogy képes gondolatot és érzést generálni, hasonlóképp azon a föltevésen alapul, hogy a szellemi folyamatok explicit módon azonosítható teljesítményekbõl állnak, s mint ilyeneket egy számítógép képes reprodukálni õket. Ez a föltevés azonban nem állja meg a helyét, mert a szellemi folyamatokat jelentõs mértékben hallgatólagosan ismerjük fel, mégpedig azáltal, hogy belehelyezkedünk a viselkedés számos olyan részletébe, amelyet nem tudunk elmondani. Teljes joggal vethetjük el tehát azt, hogy gondolatot és érzést tulajdonítunk egy gépnek, amely tökéletesen reprodukálja a szellemi folyamatok külsõ megnyilvánulásait. Mivel az emberi elme az emberi testben mûködik és lakozik, ennélfogva csak úgy ismerhetõ meg, ahogy a testben mûködik és lakozik. Csak azáltal tudhatunk róla, ha kívülrõl belehelyezkedünk a szóban forgó testbe.

De vajon nem fogható-e fel a test olyan neurofiziológiai gépezetnek, amely a szellem megnyilvánulásait valósítja meg? A válasz erre az, hogy az érzésnek, a cselekvésnek és a gondolkodásnak olyan szellemi minõségei vannak, amelyeket a hallgatólagos megismerés ugyanazon elvei révén észlelünk, mint amelyekkel a külsõ objektumok fenomenális minõségeit. Mindezek a minõségek eltûnnének, ha arra figyelnénk, hogy az emberi test részei miként valósítják meg a szellem teljesítményeit. Korábban említettünk egy ezzel kapcsolatos példát, amikor megjegyeztük, hogy a látás neurofiziológiai mechanizmusát nézve nem látjuk azt, amit a megfigyelt személy lát. S így teljes mértékben elõttünk áll az a dualizmus, amelynek konkrét példája a fenti eset.

Azt hiszem azonban, hogy a szervezetek esetében a ránézés és a valahonnan figyelés dualizmusának szubsztanciális alapjául szolgál a szervezet különbözõ szintjeinek létezése. A hallgatólagos megismerés szerkezetének másolata megtalálható abban, ahogy a szervezet stabilitását és erejét meghatározó elvek ellenõrzés alatt tartják részeiket. Ez gépekre is igaz, a dolgok egyszerûsítése végett ezért elõször gépekkel fogok foglalkozni. Az eredményt azután általánosítani lehet majd az élõlények mechanikus aspektusára, onnan pedig az egész élõ szervezetre.

Hadd válasszam a gép példájaként a karórámat. Az óra megmutatja az idõt. A fõrugó tartja mozgásban, amely a hajszálrugó és az egyensúlyi kerék ellenõrzésével tekeredik ki, ez mozgatja a mutatókat, amelyek mutatják az idõt. Ilyenek az óra mûködési elvei, amelyek fölépítését és mûködését meghatározzák. Ezek az elvek nem definiálhatók a természeti törvényekkel. Az óra egyetlen részét sem az anyag természetes egyensúlyra törekvése alakítja ki. Mûvi úton hozták létre õket és nagy gonddal illesztették össze, hogy elláthassák az idõjelzés feladatát. A következõ a jelentésük: az órát megérteni ugyanaz, mint megérteni célját és mûködését. Az élettelen természet törvényei közömbösek ezen cél iránt. Nem képesek arra, hogy meghatározzák egy óra mûködését, éppoly kevéssé, ahogy a nyomdafesték kémiája vagy fizikája sem tudja meghatározni egy könyv tartalmát.

Önmagukban véve egy gép részei híján vannak a jelentésnek; a gépet azáltal értjük meg, hogy részei felõl tekintünk közös feladatukra, amely a gépet mûködteti. A megismerés e szerkezetének két szint felel meg, amelyeket eltérõ elvek irányítanak. Az önmagukban tekintett összetevõket az élettelen természet törvényei irányítják, ha pedig együttesen tekintjük õket, a gépi mûködés elvei gyakorolják az irányítást. Ez a kettõs irányítás zavarba ejtõnek tûnhet. A fizikai tudományok azonban kifejezetten nyitva hagyják a rendszer bizonyos változóit, amelyeket határföltételeiként írnak le. A gépek mûködési elvei szabják meg ezeket a határokat és ezért nem sértik meg a fizika vagy a kémia törvényeit, amelyek ezeken a határokon belül mûködnek.

Ugyanez a dualizmus érvényes a biológia területén is. A biológusok azt állítják, hogy az élõlényeket az élettelen természet törvényei alapján magyarázzák, ténylegesen azonban mindössze azt teszik, s ez valóban dicsõségükre válik, hogy az élet bizonyos aspektusait gépszerû elvekkel magyarázzák. Ez a valóság olyan szintjét posztulálja, amely a fizika és a kémia törvényei által nyitva hagyott határokon mûködik.

Ez a szintek egész sorának perspektíváját tárja fel, egészen a felelõséggel rendelkezõ ember szintjéig. Ez a sor mûveleti hierarchiát is alkot, valamennyi magasabb szint ellenõrzi azt a kis tartományt, amelyet az eggyel alatta lévõ szint meghatározatlanul hagyott. Ezt a szerkezetet illusztrálhatjuk egy irodalmi mû, mondjuk egy beszéd szerkezetének kialakításával. Ennek öt szintje van. Az elsõ, legalacsonyabb szint a hangképzés; a második a szavak kiejtése; a harmadikon a szavak mondatokká fûzõdnek össze; a negyediken a mondatok stílussá egyesülnek; az ötödik, legmagasabb szint pedig a szöveg kompozíciója.

Valamennyi szint elvei a következõ magasabb szint ellenõrzése alatt mûködnek. Az általunk keltett hangokat a nyelv szókészlete formálja szavakká; az adott szókészlet mondatokká formálódik a nyelvtani szabályoknak megfelelõen; a mondatok stílussá illeszkednek, amely a maga részérõl a kompozíció eszméinek közvetítésére hivatott. Ily módon minden egyes szint kettõs ellenõrzés alatt áll; elõször is azon törvények ellenõrzése alatt, amelyek az elemeire önmagukban vonatkoznak, másodszor pedig azoké alatt, amelyek az általuk képzett átfogó entitást ellenõrzik.

Az ilyen többszörös ellenõrzést az teszi lehetõvé, hogy az alacsonyabb szint elszigetelt összetevõit irányító elvek meghatározatlanul hagyják a határfeltételeket, amelyeket a magasabb elvek ellenõriznek. A hangképzés nagymértékben nyitva hagyja, hogyan alkossanak a hangok szavakat, amit a nyelv szókészlete ellenõriz. A szókészlet pedig azt hagyja nagymértékben nyitva, miként alkossanak a szavak mondatokat, amit a nyelvtan ellenõriz; s a sor így folytatódik tovább.

Következésképpen valamely magasabb szint mûveleteit nem lehet ama törvényeknek tulajdonítani, amelyek a következõ alacsonyabb szint összetevõit irányítják. A fonetikából nem lehet levezetni a szótárat, sem a szókészletbõl a grammatikát; a nyelvtani helyesség nem elegendõ a jó stílushoz; a jó stílus pedig nem ad tartalmat a prózai mûnek.

Az élõlények funkcióira vetett pillantás révén meggyõzõdhetünk arról, hogy lényegében hasonlóan rétegzett szerkezetük van. Valamennyi életfunkció az élettelen természet törvényein alapul, s az e törvények által meghatározatlanul hagyott határföltételeket ellenõrzi; az élet legalacsonyabb szintjeit fenntartó vegetatív funkciók a növényeknél és állatoknál egyaránt nyitva hagyják a növekedés lehetõségeit, és az állatoknál az izommozgás lehetõségeit; az izommozgásokat irányító elvek nem határozzak meg a viselkedés veleszületett mintáivá integrálódást; e minták nyitottak arra, hogy az értelem formálja õket, az értelem mûködése pedig az ember felelõs választásainak még magasabb elveit szolgálhatja.

A szintek minden egyes párja esetében kimutatható a dualizmus, mivel lehetetlen, hogy bármely magasabb szint mûveleteirõl az elszigetelt összetevõit irányító törvények révén adjunk számot. A szellem és az anyag dualizmusa mindössze egyetlen esete az egymást követõ ontológiai szintek valamennyi párjánál megtalálható dualizmusnak.
 
 

Talán világossá vált, hogy az itt vázolt nézetek számos olyan gondolatot tartalmaznak, amelyek eltérnek a kortárs filozófiai irodalomtól. Végezetül mindössze azt kísérlem meg bemutatni, hogy az eltérés ellenére, meglátásaim válaszolnak a modern filozófia fejleményeire.

A tudománytörténet újabb mûvei megerõsítették azt az általam évekkel ezelõtt megfogalmazott gondolatot, hogy a tudomány mûvelését a gondolkodás nem körülírható képességei determinálják minden szinten, s megmutattam, miként szolgál ez kiindulópontként a nem-explicit gondolkodás elméletének kidolgozásához. Ezt az elméletet akár – egy Gilbert Ryle által alkalmazott kifejezéssel élve – a tudomány és általában a tudás informális logikájának is nevezhetjük. Vagy másként, a tudomány és a tudás fenomenológiájának is mondhatnánk Husserlra és Merleau-Ponty-ra utalva. Ezek a megjelölések helyesen hoznák kapcsolatba vállalkozásomat az analitikus filozófiával, valamint a fenomenológiával és az egzisztencializmussal.

Azok a meglátásaim, amelyek szerint az igaz ismeret kapcsolatban áll a lényegileg meghatározatlan valósággal, vagy hogy a világegyetem egymásra rétegzõdõ szinteket tartalmaz, ezektõl a gondolati iskoláktól persze idegen. Továbbá, a belehelyezkedés révén szerzett tudás világosan kapcsolódik Diltheyhez és az egzisztencializmushoz, de e gondolat kiterjesztése a természettudományokra, ellentétes ezekkel a filozófiákkal. Hasonlóképpen, bár Kant kategóriái, amelyek révén lehetõvé válik a külsõ dolgok tapasztalata, nálam is szerepelnek abban a gondolatban, hogy a tevékeny megismerõ részt vesz mindenfajta eleven tudásban, mégis ez esetben a megismerõ, minthogy egyetemes szándékkal saját felelõs törvényalkotója, jobban emlékeztet a második Kritikának vagy Az erkölcsök metafizikájának morális személyére.

A logikai pozitivizmus eredeti szándéka az volt, hogy mindenfajta tudást az érzet-adatok explicit viszonyaira alapozzon. Az elmúlt húsz esztendõ során ez a célkitûzés fokozatosan lazult, ahogy elismerte az összetettebb adatokat s megengedte a fogalmi keretek "nyitott szöveteit" és "rugalmasságait" is. Az ebben az irányban vezetõ legfrissebb fejleményre Michael Scriven egyik kijelentése révén figyeltem fel, amely szerint a tudomány szerkezeti logikájának problémái "csak akkor oldhatók meg, ha figyelembe vesszük azokat a fogalmakat, amelyeket korábban számos logikus »pszichológiai és nem-logikai« fogalomként bélyegzett meg, mint például a megértés, hit vagy ítéletalkotás."⁽¹⁴⁾

Én arra teszek javaslatot, hogy ezt a visszavonulást fordítsuk át gyõzelemmé, mégpedig azzal, hogy egyszerûen tábort váltunk. Ismerjük fel, hogy a hallgatólagos megismerés a szellem alapvetõ képessége, amely létrehozza az explicit megismerést, jelentést kölcsönöz neki és ellenõrzi használatát. A hallgatólagos megismerés formalizálása erõteljesen kiterjeszti a szellem képességeit a pontos gondolkodás gépezetének létrehozásával, de új utakat nyit az intuíció számára is. Bármely kísérlet, amely explicit szabályokkal a gondolkodást teljes ellenõrzés alá próbálja vonni, önellentmondásos, szisztematikusan félrevezetõ és kulturálisan romboló hatású. A formalizációs törekvés igazi helyét hallgatólagos keretben fogja megtalálni.

Ennek fényében nem igazolható, ha elválasztják egymástól a tudományos magyarázatot, a tudományos fölfedezést, a tanulást és a jelentést. Ezek végsõ soron a megértés ugyanazon hallgatólagos folyamatán alapulnak. Kepler harmadik törvényének igazi jelentését Newton fedezte föl, amikor az általános gravitáció eredményeként magyarázta; a belátás révén való tanulásnak ugyanez a három aspektusa van, csak csekélyebb mértékben.

A kibernetika igényei a logikai pozitivizmus újraélesztését jelentik, mégpedig úgy, ahogy eredetileg ragaszkodott az elme szigorúan explicit mûveleteihez. Ezért utasítom el a gondolkodás kibernetikai értelmezését és a behaviorizmust, amelyek egyaránt arra a föltételezésre építenek, hogy a szellemi folyamatok adatai és mûveletei explicit módon kifejthetõk.

A gépekrõl és élõlényekrõl adott elemzésem pedig elutasítja Ernest Nagelnek azt az igényét, hogy a gépeket és élõlényeket nem-teleológiai terminusokban kell leírni.⁽¹⁵⁾ A gép csak akkor gép, ha valamilyen hasznos célt szolgál, az élõ szervek és funkciók pedig csak abban a mértékben szervek és funkciók, amennyiben az élet fenntartását szolgálják. A hallgatólagos megismerésre alapozott ismeretelmélet nem kívánja tõlünk azt, hogy megtisztítsuk a tudományt a szellemre vagy épp az élõlények célszerû struktúrájára vonatkozó utalásoktól.
 

(Fordította Mezei György)
 

1. "The Logic of Tacit Inference", in: Knowing and Being. Essays by Michael Polanyi. Szerk.: Marjorie Grene, Chicago, The University of Chicago Press, 1969. 138–159. o. Magyarul: Polányi Mihály filozófiai írásai I. Atlantisz 1992. 155–181. o.

2.  Lásd Science, Faith and Society (Tudomány, hit és társadalom). Oxford, Oxford University Press, 1946. Továbbá Personal Knowledge (Személyes tudás). London, Routledge and Kegan Paul; Chicago, University of Chicago Press, 1958.

3.  F. R J. Buytendijk: Mensch und Tier (Ember és állat). Hamburg, Rowohlt, 1958. 59. o.

4.  W. Whewell: Philosophy of Discovery (A felfedezés filozófiája). London, John W. Parker & Son, 1890. 254. o.

5.  F. Brentano: Psychologie vom empirischen Standpunkt (Pszichológia empirikus álláspontról). 1847. Az Oskar Kraus által szerkesztett kiadást idézem: Leipzig, F. Meiner, 1924.

6.  R. S. Lazarus – R. A. McCleary:. "Autonomic Discrimination without Awareness: An Interim Report" (Autonóm elkülönítés tudatosság nélkül: belsõ jelentés). Journal of Personality, 18 (1948) 171–179. o., valamint "Autonomic Discrimination without Awareness: A Study of Subception" (Autonóm elkülönítés tudatosság nélkül: tanulmány a küszöb alatti észlelésrõl). Psychological Review, 58 (1951) 113–122. o. Ezeket az eredményeket megkérdõjelezte C. W. Eriksen: "Subception: Fact or Artifact?" (Küszöb alatti észlelés: tény vagy kitalálás?). Psychological Review, 63 (1956) 17–80. o. Védelmükre kelt Lazarus: "Subception: Fact or Artifact? A Reply to Eriksen" (Küszöb alatti észlelés: tény vagy kitalálás? Válasz Eriksennek). Psychological Review, 83 (1956) 343–347. o. Eriksen az egész kutatási területet áttekintõ késõbbi dolgozatában ("Discrimination and Learning without Awareness: A Methodological Survey and Evaluation" [Megkülönböztetés és tanulás tudatosság nélkül: módszertani áttekintés és értékelés]. Psychological Review, 67 [1960] 279300. o.) viszont megerõsítette Lazarus és McCleary kísérleteit és elfogadta azokat a küszöb alatti észlelés létezésének bizonyítékaként.

7.  C. W. Eriksen: "Discrimination and Learning..." Id. kiad.

8.  Konrad Lorenz írását lásd General Systems VII (1962) 37–56. o.

9.  W. V. O. Quine: Word and Object (Szó és tárgy). Cambridge Mass., M. I. T. Press, 1960. 221. o. Visszautasítja Brentano felfogását az intenciókkal kapcsolatban.

10.  F. Hefferline – B. Keenan – A. R. Herford: "Escape and Avoidance Conditioning in Human Subjects without Their Observation of the Responses" (Menekülés és elkerülés kondicionálása emberi alanyoknál anélkül, hogy õk észlelnék reakcióikat). Science, 130 (1969) 1338–1339. o.

11.  G. Razran: "The Observable Unconscious and the Inferable Conscious in Current Soviet Psychology" (A megfigyelhetõ tudattalan és a kikövetkeztethetõ tudatos a mai szovjet pszichológiában). Psychological Review, 68 (1981) 81–147. o.

12.  Ezt a különbségtételt a legrészletesebben Maurice Merleau-Ponty dolgozta ki: Phénoménologie de la Perception (Az észlelés fenomenológiája). Paris, Gallimard, 1945.

13.  Ezt a nézetet például Paul Ziff professzor képviselte: "The Feelings of Robots" (A robotok érzései). In: Minds and Machines. Szerk.: A. R Anderson. Englewood Cliffs, New Jersey, Prentice Hall, 1964. Mások vitatták. Meglátásom szerint mellette szóló érvem döntõ jelentõségû.

14.  M. Scriven: "Explanations, Predictions and Laws" (Magyarázatok, elõrejelzések és törvények). In: Minnesota Studies in the Philosophy of Science, III. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1962. 170–230. o., 172. o.

15.  E. Nagel: The Structure of Science (A tudomány struktúrája). New York, Harcourt, Brace and World; London, Routledge, 1961. 417. o.