AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
SZABADEGYETEME
 

Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyûjtemény. Budapest: Áron Kiadó, 1999.

Noha kétségtelenül jó, hogy a filozófiában az "izmus" szavak kimentek a divatból, néhány "izmus" szó makacsul ellenáll. Ilyen szó a "realizmus" is. Egyre több filozófus beszél napjainkban a realizmusról, de igen keveset mondanak arról, hogy tulajdonképpen mi az.

Bár mást is mondanak, a realisták általában azt szokták állítani, hogy hisznek "az igazság korrespondencia elméletében".

Amikor álláspontjuk mellett érvelnek, rendszerint valamiféle idealizmus ellen érvelnek – mostanában a pozitivizmus vagy operacionalizmus ellen. (Ez önmagában nem meglepõ – minden filozófus igyekszik a bizonyítás terhét ellenfeleire hárítani. Ha pedig a bizonyítás terhe az ellenfélen van, az ellenfél érveinek cáfolata elégségesnek tûnik saját álláspontjának védelmére.) A tipikus realista érv az idealizmus ellen pedig az, hogy az idealizmus alapján a tudomány sikere készcsoda. Berkeley-nek szüksége volt Istenre, hogy az asztalokra és székekre (valamint a kert fáira) vonatkozó vélekedéseink sikerét megmagyarázza. Csakhogy az Istenre való hivatkozás a filozófiában kiment a divatból, és mindenesetre Isten Berkeley-féle használatát a legtöbb teista furcsának tartja. A modern pozitivista kénytelen magyarázat nélkül hagyni (a realista vád szerint), hogy miként képesek az "elektron számítások", a "tér-idõ számítások" és a "DNS számítások" helyesen megjósolni a megfigyelhetõ jelenségeket, ha egyszer valójában nem léteznek sem elektronok, sem görbült tér-idõ, sem DNS molekulák. Ha vannak efféle dolgok, akkor ezen elméletek sikere természetes módon magyarázható azzal, hogy az elméletek részben igaz leírásai az ilyen dolgok viselkedésének. Az elméletek egymásra következése – pl. az, hogy a newtoni egyetemes tömegvonzást az einsteini relativitás követte – pedig éppily természetes módon magyarázható azzal, hogy valamely elméleti tárgy – mondjuk a gravitációs tér, vagy a tér-idõ metrikus struktúrája, vagy mindkettõ – részben helyes/részben helytelen leírását ugyanezen tárgy vagy tárgyak jobb leírásával helyettesítjük. De ha e tárgyak ténylegesen egyáltalán nem léteznek, kész csoda, hogy a gravitációs távolhatásról szóló elmélet vagy a görbült tér-idõrõl szóló elmélet sikeresen jósol meg jelenségeket; ama ténynek pedig, hogy az utóbbi törvényeibõl "határesetként" levezethetõ az elõbbi elmélet, nincs semmiféle módszertani jelentõsége.

Nem állítom, hogy a pozitivista (vagy bárki más) nem képes válaszolni az efféle érvre. Több válasza is van: az elméleti terminusok jelentésére vagy a magyarázatra adott redukcionista elmélet stb. Engem azonban most a következõ érdekel: a realista érv sikere a tudomány – vagy az elõzõ korokban az anyagi tárgyak köznapi elméletének – sikerén múlik. De vajon mi köze a tudomány sikerének az igazság korrespondencia elméletéhez (vagy akármilyen más igazságelmélethez)?

Az, hogy a tudomány rengeteg igaz elõrejelzést készít, s a természet uralásának stb. egyre jobb módjaival áll elõ, vitathatatlan tapasztalati tény. Ha a realizmus megmagyarázza ezt a tényt, akkor maga is szükségképpen nagy ívû tudományos hipotézis. A realisták gyakran magukévá teszik e gondolatot, s nyíltan hirdetik, hogy a realizmus valóban empirikus hipotézis.⁽¹⁾

Ez esetben viszont homályos marad, hogy mi köze a realizmusnak az igazság elméletéhez. Ebben az elõadásban a tudás sikerének magyarázata és az igazságelmélet közötti kapcsolatot igyekszem felszínre hozni.
 
 

Amit "realizmus"-nak nevezek, hívei gyakran "tudományos realizmus"-ként említik. Itt azért kerülöm az utóbbi kifejezést, mert a "tudományos realista" jelzõnek van némi ideologikus felhangja, s e felhang nem kevéssé emlékeztet a tizenkilencedik századi materializmusra vagy, hogy nyersen fogalmazzak, a falusi ateizmusra. Mármost ha az minõsül "tudományos realistának", aki egyebek közt azt hiszi, hogy csak az méltó a tudás névre, ami a "tudományhoz" tartozik, akkor nem vagyok "tudományos realista". Mindazonáltal a tudomány tudásunknak kétségkívül igen figyelemreméltó része, s ennek természete és jelentõsége minden olyan nagy filozófust foglalkoztatott, aki kicsit is érdeklõdött az ismeretelmélet iránt. Így aztán nem meglepõ, hogy mind a realisták, mind az idealisták "a tudomány filozófusai"-nak vallják magukat, kétféle értelemben is. Ha tehát az elkövetkezõkben a tudományos ismeretre koncentrálok, azt nem a szcientizmus iránti elkötelezettségbõl teszem.

Azzal szeretném kezdeni, hogy a tudományos ismeret konvergenciájának gondolatában van valami. Hogy mi is ez, azt véleményem szerint Richard Boyd magyarázza el legjobban egy publikálatlan kéziratában.⁽²⁾ Boyd kimutatja, hogy a szokásos (pozitivista) tudományfilozófiából mindössze az következik, hogy az újabb elméleteknek, ha jobbak kívánnak lenni elõdeiknél, sokat kell tartalmazniuk az elõdeik megfigyelési mondatai közül (fõként az igaz megfigyelési mondatokat). Az azonban már nem következik belõle, hogy az újabb elméleteknek azt is tartalmazniuk kell, hogy az elõdök elméleti törvényei, bizonyos körülmények között, közelítõleg igazak – márpedig általában ez a helyzet. A tudósok arra törekszenek, hogy a korábbi elmélet mechanizmusait minél inkább megõrizzék (vagy bemutassák, hogy ezek az újabb mechanizmusok "határesetei"). Teszik ezt annak ellenére, hogy gyakran éppen ez a legnehezebb módja olyan elmélet megalkotásának, amely megõrzi a korábbi elmélet helyes megfigyelési elõrejelzéseit, s új megfigyelési adatokat is magában foglal. Tény, hogy tudósok így járnak el – pl. ha tehetik, inkább fenntartják az energia megmaradásának elvét, minthogy sérülését feltételezzék. Az is tény, hogy e stratégia fontos felfedezésekhez vezetett (a Neptunusz felfedezésétõl a pozitronéig).

Boyd a realizmust nagy ívû empirikus hipotézisként próbálja kifejteni, mely két elvet tartalmaz:

(1) Az érett tudomány terminusai általában rendelkeznek referenciával.
(2) Az érett tudomány elméleteihez tartozó törvények általában közelítõleg igazak.

Írásában azt igyekszik megmutatni, hogy a tudósok azért járnak el az említett módon, mert hisznek (1)-ben és (2)-ben, s e stratégia azért mûködik, mert (1) és (2) igazak.

Az érvnek, ha helyes, egyik legérdekesebb eleme, hogy az "igazság" és a "referencia" fogalma oksági-magyarázó szereppel bír az ismeretelméletben. Az (1) és (2) a tudósok viselkedésére és a tudomány sikerére adott magyarázat premisszái, és a referenciális szemantika fogalmaira épülnek. Ha a (2) premisszában (persze Boyd érveléséhez sok más premisszára is szükség van) az "igaz"-at valamiféle operacionalista "helyettesítõvel" – pl. azzal, hogy "egyszerû, és igaz elõrejelzésekhez vezet" – váltjuk fel, a magyarázat odavész.

Tûnõdjünk el egy pillanatig, hogy miért. Tegyük fel, hogy T₁ az elfogadott elmélet a fizika valamely központi ágában (ha van egyáltalán "érett" tudomány, a fizika biztosan az), s én olyan T₂-t keresek, amely T₁-et felválthatná. (Talán tudok is olyan területekrõl, ahol T₁ hamis elõrejelzésekhez vezet.) Ha elhiszem (1)-et és (2)-t, akkor tudom, hogy T₁ törvényei (valószínûleg) közelítõleg igazak. Ennélfogva T₂-nek rendelkezni kell egy bizonyos tulajdonsággal – jelesül azzal, hogy T₂ nézõpontjából ítélve T₁ törvényei közelítõleg igazak -, különben T₂-nek (valószínûleg) esélye sincs arra, hogy igaz legyen. Mivel olyan elméleteket akarok, amelyek nem pusztán "közelítõleg igazak", hanem esélyük van az igazság elérésére, csak olyan T₂-jelölteket veszek számításba, melyek rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal – azaz T₁ törvényeit határesetként tartalmazzák. Márpedig az imént pontosan a tudományos módszer eme sajátosságát tárgyaltuk. (Boyd a tudományos módszer más sajátosságaira is kitér, nem pusztán a "konvergenciára" – de ebbe most nem megyek bele.) Vagyis az, hogy tudom (1) és (2) igazságát, lehetõvé teszi, hogy leszûkítsem az elmélet-jelöltek körét, s ezáltal növeli esélyeimet a sikerre.

Mármost, ha T₁-rõl csak azt tudom, hogy valamilyen megfigyelési szótárral⁽³⁾ kifejezhetõ, (zömmel) igaz elõrejelzésekhez vezet, akkor mindössze annyit tudhatok T₂-rõl, hogy tartalmaznia kell a T₁ által tartalmazott "megfigyelési mondatok" legtöbbjét. Az már nem következik, hogy T₂-nek valamiféle határesetként tartalmaznia kell T₁törvényeinek igazságát. A T₂-t sok más módon is megszerkeszthetjük, hogy tartalmazza T₁ legtöbb megfigyelési mondatának igazságát. Gyakran éppen az a legnehezebben járható út, hogy T₂-t úgy készítsük el, hogy tartalmazza T₁törvényeinek "közelítõ igazságát" is. Arra sincs magyarázat, hogy T₂-nek miért kellene ama vonással bírnia, hogy nézõpontjából referenciát tulajdoníthatunk T₁ terminusainak. Márpedig tény, hogy tulajdoníthatunk referenciát a newtoni "gravitációs tér"-nek (bár az "éter"-nek és a "flogiszton"-nak nem) a relativitáselmélet nézõpontjából; Mendel "gén"-jének napjaink molekuláris biológiai nézõpontjából; vagy Dalton "atom"-jának a kvantummechanika nézõpontjából. Az ilyen visszamenõleges referencia-hozzárendelés a "kedvezõbb eshetõség" vagy "könyörületesség" elvén alapul⁽⁴⁾, noha nem lehetünk ésszerûtlenül "könyörületesek". Természetes, hogy a molekuláris biológia "gén"-je ugyanaz a gén (pontosabban "faktor"), amelyrõl Mendel beszélni szándékozott; másról biztosan nem szándékozhatott beszélni! Itt is arról van szó, hogy ha azt hiszem, hogy T₁ terminusai rendelkeznek referenciával (és szemantikai elméletemnek része a kedvezõbb eshetõség elve), akkor ez egy kényszert jelent T₂ számára. Az elmélet-jelöltek osztálya le fog szûkülni, mivel T₂-nek olyannak kell lennie, hogy nézõpontjából T₁ terminusainak referenciát tulajdoníthassak. Ismét csak, ha a tudományfilozófiában nem használom az igazság és a referencia fogalmát, ha pusztán olyan "globális" tulajdonságokat használok, mint "egyszerû" vagy "igaz elõrejelzésekre vezet", akkor nem lesz ilyen kényszer, s az elméletjelöltek körét ily módon nem leszek képes leszûkíteni.
 
 

Most pedig hagy közelítsem meg e problémákat a másik irányból, az "igazság" kérdése felõl. Milyen hatással lenne az igazság és a referencia fogalmára, ha úgy gondolnánk, tudásunkban nincs konvergencia?

Ez a helyzet például Kuhn szerint, akinek kétségei vannak a konvergencia felõl, s aki úgy ír (legalábbis A tudományos forradalmak szerkezetében), mintha ugyanannak a kifejezésnek nem lehetne azonos referenciája különbözõ paradigmákban (a különbözõ paradigmákhoz tartozó vagy különbözõ paradigmákat létrehozó elméletek különbözõ "világoknak" felelnek meg – mondja); s még inkább ilyen a helyzet Feyerabend szerint.

Tegyük fel, hogy igazuk van, és Bohr elméletének (az 1900-as évek eleji Bohr-Rutherford elméletnek) "elektron"-ja nem arra referál, amit most elektronnak hívunk. Ez esetben nem referál semmilyen a jelenlegi elmélet által elismert dologra, sõt, a jelenlegi elmélet nézõpontjából nem referál semmire (e nézõpontból Bohr nem referálhatott másra, mint az elektronokra, ha pedig nem elektronokra referált, akkor nem referált semmire). Ha tehát jelenlegi elméletünk alapján kívánjuk megválaszolni a kérdést, hogy "referált-e Bohr az »elektron« terminussal?", Kuhn és Feyerabend szerint "nem"-mel kell felelnünk. És vajon milyen más elméletre támaszkodhatnánk mi, mint jelenlegi elméletünkre? (Mondhatnánk ezt Kant kutyaszorítójának, bár Quine is meglehetõsen kedveli.) Kuhn úgy beszél, mintha minden elmélet referálna – nevezetesen saját "világának" létezõire – de ez semmilyen (tudományos) elmélet szerint nem igaz.

Ugyanerre az álláspontra Feyerabend a következõ érveléssel jut el (ezzel Kuhn egyáltalán nem ért egyet; az elméleteken keresztüli referenciára vonatkozó álláspontjuk hasonlósága nem ugyanazon a tudományfelfogáson alapul): valamely tudományos kifejezés bevezetõi, vagy az ezt használó szakértõk bizonyos törvényeket a vélhetõ referenciára vonatkozó szükségszerû igazságok gyanánt fogadnak el. Feyerabend e törvényeket, vagy a referenciának e törvényeken alapuló elméleti leírását lényegében a referencia definíciójaként (méghozzá analitikus definíciójaként) kezeli. Ezért ha úgy ítéljük meg, hogy az adott pontos leírás semmire sem illik rá, azt kell mondanunk, hogy "nincs ilyen dolog". Ha az elektron pontos Bohr-Rutherford-féle leírása semmire sem illik rá, akkor a Bohr-Rutherford-féle értelemben vett "elektron"-nak nincs referenciája. Továbbá, ha két elméletben különbözik az elektron elméleti leírása, az "elektron" kifejezésnek más-más értelme van a két elméletben (mivel más-más leírásokkal szinonim – ezt Feyerabend nem fogalmazza meg expliciten, de nem érvelhet másként). Feyerabend általános konklúziója, hogy az ilyen kifejezéseknek a különbözõ elméletekben nincs sem közös referenciája, sem közös jelentése ("az elméletek összemérhetetlensége").

E konklúzió kivédhetõ, ha úgy érvelünk (ahogy Saul Kripke és jómagam több helyen is tettük), hogy a tudományos terminusok nem leírások szinonimái. Ráadásul a szemantikai módszertan lényeges elve, hogy amikor a beszélõk az általuk használt kifejezés referenciáját egy leírással határozzák meg, és a leírásnak nincs referenciája – mert a beszélõk tévednek a tényeket illetõen -, fel kell tételeznünk, hogy elfogadnák leírásuk ésszerû újrafogalmazását (olyan esetekben, amikor tudásunk alapján világos, hogyan kell leírásukat újrafogalmazni, hogy referenciával rendelkezhessen, és ha az adott gyakorlati helyzetben ez csak egyféleképpen tehetõ meg). (Nagyjából ez a kedvezõbb eshetõség elve, melyre fentebb hivatkoztunk.)

Például, nem létezik a világban semmi, amire pontosan illene az elektron Bohr-Rutherford-féle leírása. Vannak azonban olyan részecskék, amelyekre Bohr leírása közelítõleg illik: megfelelõ a töltésük, megfelelõ a tömegük, és kiváltják azokat a legfontosabb jelenségeket, melyeket Bohr-Rutherford az "elektron" fogalmával magyarázott; pl. a vezetékben folyó áram ilyen részecskék folyamából áll. A kedvezõbb eshetõség elve azt diktálja, hogy Bohrt úgy értelmezzük, ezekre a részecskékre hivatkozott.

Tulajdonképpen ha Bohr nem alkalmazta volna a kedvezõbb eshetõség elvét korábbi (Bohr-Rutherford korszakbeli) önmagára, nem használta volna tovább az "elektron" kifejezést (minden megjegyzés nélkül!), mikor közremûködött a (harmincas évekbeli) kvantummechanika megalkotásában.

Hogy azonban visszatérjünk Kuhnra, a következõképpen válaszolhatunk neki: igenis vannak olyan dolgok – pontosan azok, amelyeket "elektron"-nak hívunk – amelyek sok vonatkozásában Bohr "elektronjaihoz" hasonló módon viselkednek (egy van a hidrogén atomban; egységnyi negatív töltés; megfelelõ tömeg stb.). Az ilyen esetekben pedig (persze itt a Feyerabendnek adott választ ismételjük meg) a kedvezõbb eshetõség elve szerint úgy kell Bohrt értenünk, hogy arra referált, amit ma "elektron"-nak hívunk. Azt kell mondanunk, hogy nekünk más elméletünk van ugyanarról a dologról, amelyet Bohr "elektron"-nak nevezett; terminusa tehát rendelkezett referenciával.

Ezt azonban csak azért mondhatjuk, mert jelenlegi elméletünk kimondja olyan dolgok létezését, amelyek számos szerepet betöltenek azok közül, amelyeket Bohr az "elektronoknak" szánt, még akkor is, ha ezeknek vannak más, igen furcsa, a Bohr-Rutherford-féle "elektronoktól" idegen tulajdonságai – pl. a hely és az impulzus komplementaritása – is. De mi volna, ha olyan elméletet fogadnánk el, melynek nézõpontjából az elektronok olyanok, mint a flogiszton?

Akkor azt kellene mondanunk, hogy elektronok valójában nem léteznek. De mi volna, ha mindig ez történne? Mi volna, ha az egyik nemzedék által feltételezett összes elméleti dolog (molekulák, gének stb., csakúgy, mint az elektronok) a késõbbi tudomány nézõpontjából sorra "nem létezõ"-nek bizonyulna? Ez persze az õsi szkeptikus "tévedés-érv" egyik változata – honnan tudod, hogy most nem tévedsz? De a tévedés-érv e változata napjainkban sokakat komolyan aggaszt, s nem pusztán "filozófiai kétely".

A komoly aggodalomra részben az ad okot, hogy végül kényszerítõ erejûvé válik az alábbi meta-indukció: éppúgy, ahogy az ötven (vagy akárhány) évvel ezelõtti tudományos terminusok nem rendelkeztek referenciával, ki fog derülni, hogy napjaink tudományos terminusai sem rendelkeznek vele (leszámítva a megfigyelési terminusokat, ha vannak ilyenek).

Nyilvánvaló elvárás a referenciaelmélettel szemben, hogy e meta-indukciót megakadályozza; ez az egyik érv a kedvezõbb eshetõség elv mellett. De az elv lehet ésszerûtlen; nem szabad odáig vinnünk, hogy a flogisztonnak is legyen referenciája. Ha nincs konvergencia, ha a késõbbi elméletek nem tartalmazzák a korábbiakat határesetként, ha Boyd (1) és (2) elve egyértelmûen hamis a késõbbi tudomány szempontjából, akkor a kedvezõbb eshetõség mindig ésszerûtlen lesz – azokat az elméleti leírásokat, melyeket a korábbi elméletek adtak a különféle dolgokról, nem lehet ésszerûen módosítani, hogy e leírások olyan dolgokra referáljanak, melyek szerepe némiképp hasonló azokhoz, amik a késõbbi elmélet nézõpontjából léteznek. A referencia így szertefoszlik.

De mi lesz az elméleti tudományokban az igazság fogalmával, ha egyetlen deskriptív kifejezés sem referál? Talán minden elméleti mondat "hamis"; vagy valami új konvenciót találunk ki, hogy igazságértéket feltételezhessünk abban az esetben is, ha a predikátumok nem referálnak. Akárhogy is, az "igazságérték" fogalma érdektelenné válik, ha elméleti terminusokat tartalmazó mondatokról van szó. Így az igazság is szertefoszlik.
 

(Fordította Forrai Gábor)

1.  Mint ki fog derülni, úgy gondolom, a realizmus hasonlít az empirikus hipotézisekhez abban, hogy (1) hamis lehet, és hogy (2) tényekkel lehet alátámasztani (vagy bírálni). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a realizmus tudományos (a "tudomány" szó bármilyen szokásos értelmében), vagy hogy a realizmus hipotézis. A "tudományosság" fogalmára az elõadások során még visszatérek. Korábbi írásaimban már szóltam arról, hogy a külvilág vagy a mások tudatának létében való hit miért nem "hipotézis". (Lásd Mind, Language, and Reality; Philosophical Papers, 2. kötet, Cambridge University Press, 1975, 1. és 17. fejezet).

2.  Realism and Scientific Epistemology, Cambridge University Press, megjelenés alatt. [E könyv nem jelent meg. Boyd nézeteit leginkább a következõ írásból ismerhetjük meg: "The Current Status of Scientific Realism", Scientific Realism, szerk.: Jarrett Leplin, Berkeley, Los Angeles, London: University of California Press, 41–82. o. a fordító megjegyzése]

3.  E fogalmat a "What Theories are Not" címû írásomban bírálom, lásd Mathematics, Matter, and Method; Philosophical Papers, 1. kötet, Cambridge University Press, 1975.

4.  Lásd "Language and Reality", alábbi kötetemben: Mind, Language, and Reality; Philosophical Papers, 2. kötet, Cambridge University Press, 1975.