MTA

A nyugati kultúrában nyilvánvaló a tudomány kiemelkedõ szerepe. A modern társadalom kutatóinak tisztában kell lenniük azzal, mennyire fontos megérteni, hogyan megy végbe a tudományban az elméletek kitalálása, ellenõrzése és végül elfogadása vagy elvetése. Egy kultúrának, mely büszke arra, hogy képes a kritikus önvizsgálatra, intellektuális teendõi között elõkelõ helyet kellene biztosítania a tudományos elméletek keletkezési és változási folyamatainak rendszeres tanulmányozása számára. Döntõ érvek szólnak amellett, hogy megpróbálják feltárni a tudomány dinamikáját, akár abból a gyakorlati célból, hogy boldoguljanak a tudomány irányításával és fejlesztésével, akár abból az intellektuális célból, hogy meghatározzák az emberi megismerés természetét és hatókörét.

Tény azonban, hogy nincsen jól konfirmált általános képünk a tudomány mûködésérõl, nincsen általános helyeslést kiváltó tudományelméletünk. Valamikor volt egy jól kidolgozott és történetileg befolyásos filozófiai álláspontunk: a pozitivizmus vagy logikai empirizmus, amelyet mára már gyakorlatilag megcáfoltak. Van egy csomó újabb tudományelméletünk, amelyeket – bár sokan érdekesnek találnak – szinte alig ellenõriztek. Vannak továbbá olyan speciális hipotéziseink a tudomány különbözõ kognitív vonatkozásairól, amelyek erõsen vitatottak és teljesen bizonytalanok. Ha valamely létezõ álláspont megfelelõ értelmezést is adna a tudomány mûködésérõl, távolról sem vagyunk képesek azonosítani, hogy melyik is ez az álláspont.

Az 1960-as évek elejétõl kezdve számos új tudományelméletet dolgoztak ki a pozitivizmus alternatívájaként; gondolunk itt N. R. Hanson, Paul Feyerabend, Stephen Toulmin és mindenekelõtt Thomas Kuhn munkásságára. Ezek a munkák, bármennyire is kérdésesek pozitív tételeik, ténylegesen véget vetettek a pozitivizmus hegemóniájának; feltárták ugyanis, hogy fõ tanításai (mint a tudomány kumulativitása, az elméleti nyelv megfigyelésire való redukálhatósága) alapvetõen ellentmondanak a tudomány tényleges gyakorlatának. A hatvanas évek uralkodó alakjaként – legalábbis visszatekintve – Kuhn emelkedett ki. Kuhnra való válaszként a hetvenes években az elméletalkotók új nemzedéke lépett a színre: I. Lakatos, L. Laudan, G. Holton, M. Hesse, J. Sneed, E. McMullin, I. B. Cohen, W. Stegmüller, D. Shapere és N. Koertge. Mindezek a szerzõk a tudomány változásainak és fejlõdésének olyan modelljeit fejlesztették ki, melyeket – szerintük – a tényleges tudomány mûködésének tapasztalati tanulmányozása alapozott meg és támasztott alá, szemben az episztemikus biztosíték logikai vagy filozófiai ideáljaival, amelyet a pozitivista hagyomány hangsúlyozott. Mindez jelezte, hogy a tudomány filozófiája a tudomány történetében gyökerezik, és felelnie kell az utóbbi elõtt.

Mégis egyetlen "posztpozitivista" elméletet sem ellenõriztek, legfeljebb a leghanyagabb és legfelületesebb módon. Az ellenõrzésnek semmilyen olyan szokásos módszerét nem alkalmazták a tudományról szóló elméletek egyikére sem, amilyenekhez ugyanezek a szerzõk ragaszkodnak a tudományon belül. Közülünk azok, akik igényt tartanak némi mérsékelt szakértelemre az empirikus következtetések logikájában, figyelemre méltóan közömbösek maradtunk saját elméleteink empirikus vizsgálatával szemben, habár saját tudományfilozófiánk szerint ilyen vizsgálat nélkül talán csak légvárakat építünk.

Szerintünk ideje ezt a helyzetet rendezni. Az empirikus ellenõrzés fontosságát illetõ áhítat utat kell, hogy adjon magának az aprólékos ellenõrzési folyamatnak. A hatvanas és hetvenes évek kötelezvényei most esedékessé váltak. Vagy eldöntjük, hogyan ellenõrizzük ezeket a modelleket és bele is fogunk, vagy fel kell adnunk minden igényt arra, hogy akár a leggyengébb biztosítékunk is van azt hinni, a tudomány úgy mûködik, ahogy gondoljuk. Az ismeretelméletben a naturalista jelszavak hangoztatását most fel kell váltania a valóságnak, vagy pedig meg kell mondanunk az igazat arról, hogy pontosan milyen alternatív (az empirikuson kívüli) episztemikus státuszt szándékozunk tulajdonítani a tudományról szóló elméletek gyártásának. Ez az írás kezdeti lépés az elõbbi irányba.

Az elsõ lépés a tapasztalati bizonyítékoknak a tudományelméletekkel való szembesítésére nyilvánvalóan annak a meghatározása, hogy melyek azok a tudomány változási folyamataira vonatkozó konkrét, létezõ feltevések, amelyeket ellenõrizni kell. E feltevéseket olyan szerzõk írásaiban találjuk meg, mint Kuhn, Lakatos, Laudan és Feyerabend. Vagy kísérletet tehetünk e modellek 'holisztikus' ellenõrzésére is úgy, hogy egészében összehasonlítva értékeljük õket. Ekkor azonban a feladat egyszerre túl könnyûvé és túl nehézzé válik. Könnyûvé, mert mindegyik modellnek könnyen megtaláljuk azokat a tulajdonságait, amelyeket valamilyen tudományos epizód már nyilvánvalóan "falszifikált". Nehézzé, mert kénytelenek vagyunk kísérletet tenni e modellek központi fogalmainak és állításainak olyan formában való felsorolására, amely eléggé pontos az ellenõrzés szempontjából, és ugyanakkor vitathatatlanul hû a szerzõk szándékaihoz. Számunkra egyébként teljesen valószínûtlennek tûnik, hogy e modellek bármelyike is, egészként nézve, túlélne egy komoly vizsgálatot. Minthogy mindegyiket arra eszelték ki, hogy vagy a priori megoldjon speciális filozófiai rejtvényeket, vagy post hoc illeszkedjen kis számú elõre kiválasztott példához, ezért meghaladná a képzeletet, ha bármelyikük helyesen mondaná el az egész történetet, vagy akárcsak annak nagyobb részeit.⁽¹⁾ Másrészt nem tûnik túlzásnak arra számítani, hogy sokuk megragadta a tudomány változásainak valamely jelentõs részét. Az egyetlen mód ennek kiderítésére az, hogy ellenõrizzük az egyes modellek konkrét állításait a múlt és jelen tudományának fényében.

Elõre tudjuk, hogy a feladat nehezebb lesz, mint látszik. A természet rivális modelljeinek egyenkénti, összehasonlító vizsgálata ritkán egyszerû. Miért lenne egyszerûbb a természeti modellek másodrendû modelljeinek vizsgálata? Feladatunk sajátos nehézségei a következõk: (a) A tudomány változásainak elméleti kutatói gyakran olyan formában fogalmazzák meg nézeteiket, amely megnehezíti e nézetek empirikus következményeinek pontos azonosítását; ezzel szemben a tudományos elméleteket tipikusan olyan formákban adják elõ, amelyek törekszenek empirikus következményeik hangsúlyozására, hogy bizonyítsák ellenõrizhetõ – nem spekulatív – jellegüket. A filozófiai elméletek ritkán rendelkeznek ezzel a motivációval. Míg a tudomány a metafizika hanyatlására általában az ellenõrzésre való törekvéssel válaszolt, addig a filozófia a nyelvi fordulat végrehajtásával és szerényebb célok megfogalmazásával reagált. (b) A változások elméleti kutatói állandóan sajátos, egyedi terminológiát alkalmaznak, ami megnehezíti annak összehasonlítását, hogy mit is állítanak, és mit tagadnak a rivális elméletek. (a) és (b) azonban csak kezdete a problémáinknak, mert még ha biztosak is leszünk abban, hogy mit mondanak az egyes modellek, akkor is nagy feladat marad empirikus ellenõrzésük megtervezése és kivitelezése. Amíg azonban (a) és (b) nincs megoldva, addig az ellenõrzés és az empirikus értékelés sem kezdõdhet el.

Ez a tanulmány az elsõ lépés egyes elõzetes nehézségek leküzdésére. Elolvastuk a tudomány változásaival foglalkozó néhány leggyakrabban idézett elméletalkotó munkáit, azzal a céllal, hogy megállapítsuk, melyek ellenõrizhetõ állításaik. Ezeket tételek formájában adjuk elõ. Ahol a szöveget többféleképpen lehetett olvasni, ott elõnyben részesítettük a többféle olvasatot, nem jótékonyságból, hanem önzésbõl, hogy az érdekes állítások széles körével dolgozhassunk. Bár törekedtünk az eredeti szövegekhez való hûséghez, fõ feladatunknak nem a szövegmagyarázatot tekintettük. Inkább azt kerestük, hogyan tehetnénk világos, érdekes kijelentéseket a tudomány változásairól.

Következõ lépésünk a gondos átfogalmazás volt, amelynek során törekedtünk a szövegek olyan nyelven való visszaadására, amely (viszonylag) mentes az elõfeltevésektõl és az egyedi jellegzetességektõl, anélkül, hogy az eredeti szerzõk céljait eltorzítaná. Törekedtünk az ilyen átfogalmazásokkal járó veszteségeknek a versengõ elméletalkotók párhuzamos állításainak összehasonlíthatóságához feltétlenül szükségesekre való korlátozására. Fellelve, vagy ahol szükséges volt, kiagyalva egy "semleges" szótárt, részletekbe menõ állításokat vagy tételeket akartunk megfogalmazni, amelyek a különbözõ modellekbõl levezethetõ empirikus állításokat reprezentálják. Tételeink nemcsak a szerzõk által világosan kinyilvánított, dokumentálható állításokat foglalják magukban, hanem azokat is, amelyek iránt a szerzõk szerintünk elkötelezettek, akár felismerték ezeket az elkötelezettségeket, akár nem. Ez magyarázza néhány – ugyanannak a szerzõnek tulajdonított – össze nem férõ tétel megjelenését. Célunk itt nem az volt, hogy a szerzõket következetlenséggel vádoljuk, hanem újra csak az, hogy az egyes kurrens modelleknek annyi lényeges empirikus elkötelezettségét tárjuk fel, amennyi csak lehetséges. Az egyes tételekhez tartozik a megfelelõ forrásokra való hivatkozás, így interpretációink összehasonlíthatóak az eredeti szöveggel.

Egyik fõ problémánk volt, hogy a tudomány változásaival foglakozó vezetõ elméletalkotók írásai súlyosan meg vannak terhelve szakmai terminológiával. Bizonyos esetekben ez nyelvi újítások formáját ölti; Kuhn "paradigmája", Lakatos "kutatási programja", Laudan "kutatási hagyománya" és Feyerabend "globális elmélete" csak a legismertebb példák. Bõséges készlet van a továbbiakból: Kuhnnál "normál" és "válság"-tudomány, "diszciplináris mátrixok", "érett tudomány", "éretlen tudomány" és "rejtvények"; Lakatosnál "kemény mag", "pozitív és negatív heurisztika", "a torzszülöttek kizárásának stratégiája", "védõöv" valamint "empirikus és elméleti haladás"; Laudannál "fogalmi problémák", "az elfogadás és követés kontextusa, "nem cáfoló anomáliák" és "hálózatok". Bár a mindennapi nyelvbõl származnak, ezek a szakkifejezések gyakran sajátos értelmet nyernek, amennyiben szándékolt tartalmuk függ a kidolgozástól és az alátámasztó érveléstõl, amelyeket az általunk lepárolt tételek nem tudnak teljes egészében visszaadni.

A terminológiai problémát súlyosbítja, hogy a szerzõk gyakran olyan fogalmakat használnak, amelyek súlyos diszciplináris terhet cipelnek magukkal. Lakatos és Feyerabend például oly módon használják az "empirikus tartalom", a "falszifikáció" és "ad hoc" fogalmakat, amelyek – bár megszokottak az ismeretelméletben – gyakran teljesen a szándékolttól eltérõ értelmet hordoznak a nem filozófusok számára. Ugyanígy, bár lehet, hogy Kuhn és Feyerabend eredetileg az "összemérhetetlenség"-et szigorú filozófiai értelmében használták, az gyorsan további mellékértelmeket szívott fel, amelyek jellemzõek filozófiai üzenetükre, és mindenesetre eltér ezeknek a kifejezéseknek a szokásos használatától.⁽²⁾ Laudan nagy jelentõséget tulajdonít a "szemantikai", "ismeretelméleti", "gyakorlati" és "értékelméleti" szempontok közötti különbségtételnek – ezeket a kifejezéseket a filozófusok és nem filozófusok nagyon különbözõ módon használják (ha egyáltalán használják).

Számos követelmény vezetett bennünket a tételek megfogalmazásában. Különösen úgy tûnt számunkra, hogy:

1.A tételeket olyan nyelven kell megfogalmazni, amely viszonylag könnyûvé teszi a különbözõ modellek meghatározott állításai közötti összehasonlításokat.

2.A tételeknek érthetõeknek kell lenniük az egyes modellek részleteit nem ismerõ olvasó számára is.

3.A tételeket egy "semleges" szótár segítségével kell megfogalmazni, amely nem feltételezi a vizsgálandó modellek egyikének apparátusát sem.

Összegezve: a tételeket köznapi nyelven kell kifejezni. Hamarosan felfedeztük azonban, hogy az átfogalmazás feladata rákényszerít bennünket egy saját szakmai szótár kialakítására. Ahol ez történt, ott megpróbáltuk a terminológiát következetesen használni, és egy szójegyzéket készítettünk mindazon kifejezések számára, amelyekrõl tudtuk, hogy szakmai vagy nem szokásos módon használjuk. Ennek megfelelõen, az olvasó hiába keresi az olyan kifejezéseket, mint "paradigmák", "anomáliák", "diszciplináris mátrixok", "összemérhetetlenségek" és hasonlók.

A szerzõknek tulajdonítható tételhalmazok azonosítása után a tételek tárgy szerinti csoportosítására törekedtünk, mert úgy tûnt, hogy az ellenõrzés folyamatát megkönnyítené a tudomány változásainak különbözõ vonatkozásairól szóló összehasonlítható állítások közös címszavak alatti szerepeltetése.

Bár ez a tanulmány minden a tudomány fejlõdése iránt érdeklõdõ tudósnak íródott, van két csoport – a tudománytörténészek és a tudományfilozófusok – akik különösen aktívak voltak e folyamat elméleteinek kifejlesztésében, és a következõ szakaszok fõleg nekik szólnak.

2. Empirizmus és tudományfilozófia

Thomas Kuhn a következõ nagyigényû kijelentéssel nyitotta A tudományos forradalmak szerkezete c. könyvét:

A tudománytörténet, ha többnek tekintjük anekdoták és kronológiai adatok tárházánál, gyökeresen átalakíthatja jelenlegi tudományfölfogásunkat.

A történettudomány sehol sem idézett elõ gyökeresebb átalakulást napjainkban, mint tudományfölfogásunkra vonatkozólag. Akik ragaszkodnak ahhoz a nézethez, hogy a filozófia teljese" normatív vállalkozás, azok kifogásolhatják az állítást, miszerint egy olyan leíró tudomány, mint a történelem, jelentõs befolyást gyakorolhatna a filozófiára. A közismert naturalista tévedés, úgy látszik, meggátolja a komoly kölcsönhatást a tudomány története és filozófiája között. Valójában azonban a legújabb tudományfilozófusok azt állítják, hogy normatív elméleteik megalkotásakor erõsen befolyásolta õket a történelem. Különösen Hanson, Feyerabend, Lakatos, Toulmin, Laudan, Shapere, McMullin, Hesse, Buchdahl és egy sereg más filozófus munkája létrehozott egy lazán összefüggõ – leginkább a tudományfilozófia "történeti megközelítése"-ként ismert – iskolát, mely a történelmet a tudományról szóló filozófiai állítások forrásának és, legalább részben, döntõbírájának tekinti. Lakatos Kant-parafrázisa ("a tudományfilozófia a tudománytörténet nélkül üres") ennek az iskolának a jelmondatává vált. Azonban e történeti irányultság ellenére, az iskola összes tagja (kivéve Feyerabendet) a tudományos kutatás normatív elveinek lefektetését tartja feladatának, amely majd megmutatja a tudományos racionalitás természetét. Feyerabendet kivéve, mind a tudományt hiszik a racionalitás legjellegzetesebb és legsikeresebb példájának kultúránkban, továbbá hangsúlyozzák, hogy minden adekvát tudományfilozófia a tényleges tudományt legnagyobbrészt racionális tevékenységként mutatja be.

Jellemzõ érvelés a tudományfilozófia történeti iskolájában, hogy nincs hitelt érdemlõ tudományfilozófia, amely a tudományos gyakorlat alapján nem nézett szembe az empirikus vizsgálattal. Az iskola tagjai a tudományfilozófiát részben – ha nem teljesen – naturalista szellemûnek és empirikusan ellenõrizhetõnek tartják. Mostani céljaink szempontjából azonban félretesszük a kérdést, hogy az összes tudományról szóló filozófiai állítás megkívánja-e az empirikus vizsgálatot, mivel annyi legalábbis világos, hogy a történeti iskola állításai szándékuk szerint vizsgálhatók ezen a módon. Minden – a történeti iskolához tartozó – tudományfilozófus támogatja a metafilozófiai tételt, miszerint a tudomány alapvetõen olyan tevékenység, amelynek racionalitását csak idõbeli mûködésének empirikus vizsgálatán keresztül lehet feltárni.

Empirista vonzalmaikhoz hûen, a tudomány változásainak ezen kutatói bõkezûen szórják tele filozófiai írásaikat történeti példákra való hivatkozásokkal, amelyekkel állításaikat szándékoznak igazolni. De a legelkötelezettebb tanítványok kivételével, mindenki számára úgy tûnik: ezek a példák gyakran inkább díszítõ és szemléltetõ szerepet játszanak, nem pedig a kipróbálást célozzák. Valójában, ahogy általában bemutatják õket, túlságosan rövidek és túlságosan másodlagos anyagból levezetettek ahhoz, hogy hatékonyan betölthessék az utóbbi szerepet. A tudománytörténeti vagy a mai esetekre általában csak érintõlegesen hivatkoznak. Még ha egy esetet kicsit részletesebben is tárgyalnak, ritka, hogy a szerzõ összehasonlítsa kedvenc modelljének és versenytársainak illeszkedését az esethez. A tárgyalások legtöbbjébõl teljesen hiányzik minden komolyabb törekvés az ellenõrzési helyzetek alapos empirikus kidolgozására. Jelesül és a legnyilvánvalóbb módon azért, mert tipikusan a modell feltalálója, és így védelmezõje az, aki az igazoló bizonyítékot hozza – ez felveti a semlegesség és objektivitás kérdését. A legjobb esetben a szerzõk legfeljebb ezt mondhatják: "Nézzétek, milyen jól illik elméletem ehhez a maroknyi esethez". E felületes eljárás ellenére, tipikusan azt a következtetést vonják le, hogy a kérdéses elméletet "alátámasztja" a történeti anyag.

Ezt a helyzetet nem nehéz megérteni. A tudománynak megvannak a maga elméletalkotói és kísérletezõi, akik különbözõképpen érzékelik szerepüket és felelõsségüket a közös vállalkozásban. A tudósok boldogan vállalják az elméletalkotókísérletezõ felosztást, és ezeket a kifejezéseket gyakran használják a tudomány különbözõ típusainak megnevezésére intézetek alapításakor, vagy akár az akadémiai osztályok jellemzésekor. E megkülönböztetés alapján a filozófiát viszont kizárólag elméletalkotók által benépesített terepként kellene leírni. A kísérleti ellenõrzést a filozófiában a kritikai kommentárok és a versengõ gondolatok kihívására válaszoló elméletalkotók elemzései valósítják meg. A filozófia tudományágként nem vállalta magára egy olyan kísérleti ellenõrzési forma szükségességét, amely – mint az igazi tudományban – viszonylag független az elméletalkotástól, és kritikai mércéit a saját elméleti irodalmán kívüli anyaghoz rögzíti. Röviden: míg a gyakorló tudósok többsége valószínûleg készségesen kísérleti kutatóként azonosítja önmagát, kevés filozófus egyezik bele szívesen, hogy céljait elsõdlegesen alkalmazottként és empirikusként írjuk le.

A tudományfilozófiai vállalkozáson belül azonban bármennyire is rögzített a munkamegosztás, világos hogy az empirikus mércék jelenlegi mellõzése nem tartható. Bármely tudományfilozófia, különösen azok, amelyek igénylik a tapasztalati biztosítékot, alá kell hogy vesse magát az eddig próbáltaknál sokkal fejlettebb és kidolgozottabb ellenõrzéseknek. Az impresszionisztikus megérzések, hogy egy adott modell "illeszkedik" az esetek egy bizonyos osztályához; a kérdéses esetekrõl szóló másodlagos és harmadlagos beszámolókban való bizalom; a vizsgált feltevések részletes és pontos megfogalmazásának hiánya; a vonakodás az esetek ugyanazon osztályát tárgyaló versengõ elméletek vszonylagos erejének összehasonlításától; a vizsgált esetek osztályának korlátozása öt vagy hat kedvenc forradalomra (rendszerint a Kopernikusz, Galilei, Newton, Lavoisier és Einstein nevéhez fûzõdõekre); a teljes modellek holisztikus értékeléséhez való ragaszkodás, ahelyett, hogy az azokat alkotó állításokat darabonként ellenõriznék – ezek és egy sereg más ismeretelméleti hiányosság kétségeket kell hogy ébresszen a történeti iskola ama elkötelezettségének õszintesége iránt, mely szerint elméleteiket az empirikus anyagok segítségével ellenõrzik. Ugyanis eléggé világos, hogy pontosan azok a filozófusok, akik ilyen lagymatagon gyakorolják az empirizmust a tudomány tanulmányozására szolgáló módszereikben, semmi ehhez hasonlót nem tûrnének el a tudományon belüli módszertan rekonstrukcióiban.

A jelen vállalkozás egyik fontos célja megkönnyíteni a történeti iskolához tartozó tudományfilozófiák ellenõrzési folyamatát azzal, hogy azokat a komoly és részletes empirikus értékelést lehetõvé tevõ módon fogalmazzuk meg. Egy fontos figyelmeztetés szükséges azonban. Eredeti formájukban ezek a filozófiai modellek gyakran normatív nyelven vannak megfogalmazva. Amikor csak lehetséges, át kell fogalmaznunk a tudomány viselkedése iránt támasztott követelményeiket a tudomány viselkedését leíró állításokra. Viszonylag jó a lelkiismeretünk e fordításokkal kapcsolatban, mert az összes szerzõ, akinek munkáit átfogalmaztuk, nyíltan elkötelezte magát amellett, hogy – mivel racionális – a tudomány általában oly módon viselkedik, amelyet e szerzõk normatíve elõírnak. Ugyanígy, ezek az írók mind ragaszkodnak hozzá, hogy a normatív követelményeket ellenõrizni lehet a sikeres tudomány empirikus anyagán. Abban van némi különbség közöttük, hogy filozófiai rekonstrukcióik a tudománynak melyik vonását akarják megragadni. Mindazonáltal világos, hogy a történeti iskola filozófusai a belsõ/külsõ megkülönböztetést úgy vonják meg, hogy a tartományba, amelyrõl normatív nézeteik beszámolnak, beleértõdjön a XVI. század utáni fizikai tudomány lényegében minden általánosan hivatkozott és ismerõs eseménye.

Végül hangsúlyoznunk kell, hogy a filozófiai modellek ellenõrzése nem egyszeri dolog. Pontosan azért, mert a múltra vonatkozó történeti nézeteinket a történészek minden egyes nemzedéke újrafogalmazza, ha valaha is megbízhatóvá akarjuk tenni az ellenõrzési folyamatot, akkor folyamatos párbeszéd szükséges a filozófusok és a tudománytörténészek között.

3. Az elméletek változásai és a tudománytörténet

A modern tudománytörténet a felvilágosodás utolsó évtizedeiben keletkezett ama törekvés részeként, hogy megalkossák tudománynak és kulturális következményeinek általános elméletét. Ahogy folyamatosan növekedett a tudomány fontossága, ez az elméleti vállalkozás a kutatás hosszan tartó hagyományává fejlõdött, amely koherenciáját a problémák egy központi halmazára összpontosítva és az egyének, események és szövegek kanonikus halmazára hivatkozva nyerte el. A XIX. században különbözõ háttérrel rendelkezõ tudósok egy úttörõ csoportja (a legjelentõsebbek August Comte, William Whewell, Pierre Duhem és Ernst Mach) átfogó tudományelméleteket javasoltak, amelyeket méltán tartanak klasszikusnak. Beszámolójuk döntõen a tudomány idõbeli fejlõdésének módjára vonatkozó ismereteken alapult, mégis félreértés lenne munkáikat "tudománytörténeteknek" hívni, abban az értelemben, amelyben ez a kifejezést ma használják. Céljaik átfogóbbak voltak, mert egy pontos és mindent felölelõ tudományelméletet akartak felépíteni. És – mivel módszereik engedékenyebbek voltak – a tudomány logikájának elemzését beleszõtték történetének ismertetésébe.

Ez a hagyomány nagy lendülettel folytatódott a mi századunkban. George Sarton, Emile Meyerson, Ludwig Fleck, Hélène Metzger, J. B. Conant, Alexander Koyré, Gerald Holton, Thomas Kuhn és I. B. Cohen mindnyájan egészként kezelték a nyugati tudományt, és izgalmas új szemléletmódokat javasoltak mûködésmódjával és változásával kapcsolatban. Ezeknek a szerzõknek az egyéni érdeklõdése és szakterületei természetesen befolyásolták témaválasztásukat és értelmezési javaslataikat, de mind törekedtek annak az átfogóbb vállalkozásnak a tisztázására, amit tudománynak nevezünk.

Az elmúlt 25 év folyamán a tudománytörténetnek sikerült a történelemtudományon belül önálló tudományágként megalapoznia magát. Az eszközöket, amelyek ezt a specializációt – és különösen az intézményi támogatás olyan lényeges formáit, mint a kutatási alapok és az akadémiai állások – lehetõvé tették, elsõsorban azért biztosították, mert a tudománytörténet központi jelentõségûnek látszott a tudomány mûködésének és a társadalom többi szektorával való kölcsönhatásának átfogóbb és pontosabb megértése szempontjából. Azonban ezeket a forrásokat ténylegesen nagyrészt igen elmélyült speciális történeti tanulmányok elkészítésére használták fel, amelyek közül kevés vált részévé a megfelelõbb tudományelmélet keresésének. Így, míg a tudománytörténet-írás manapság nagyon magas színvonalú, közben egyre inkább elszigetelõdött a neki életet adó értelmezõ hagyománytól, amely még mindig egyedül képes adatainak a tudományágak határain túllépõ jelentõséget adni. A visszavonulás a tudománytörténet eme partikularista felfogásába, jelentõsen gyengítette mind a tudománytörténetet, mind a megfelelõbb tudományelmélet megalkotását célzó követeléseket.

Pillanatnyilag nagyon kevés tudománytörténész érdekelt a tudomány változásaira vonatkozó elméletek létrehozásában és továbbfejlesztésében. Több kellene, nemcsak mert szakértelmükre szükség van ezeknek az elméleteknek az ellenõrzésénél, hanem azért is, mert ebben a szélesebb szellemi vállalkozásban való részvétel megmentené a tudománytörténetet attól a sorstól, hogy obskurus különlegességgé váljon. Minden általunk vizsgált modell a tudománytörténeti fejleményeket elsõdleges bizonyítéknak tekinti a tudományelméletek kialakítása és ellenõrzése során. Mivel pedig a hivatásos tudománytörténészek különösen képzettek a történeti anyagok olvasásához és értelmezéséhez szükséges készségek valamint háttértudás területén, részvételük nélkülözhetetlen a szélesebb értékelõ erõfeszítések sikere szempontjából. Mi azonban hiszünk benne, hogy a történészek konstruktív és kritikai szerepet egyaránt játszhatnak. Meg kellene ragadniuk a lehetõséget olyan analitikus kategóriák és elméleti fogalmak megalkotására, amelyek koherensebbé és pontosabbá teszik tudományfelfogásunkat. Az esettanulmányokról az általánosítás és a feltevések magasabb szintjére áttérve, javíthatják a létezõ tudománymodelleket. Ezek a modellek pedig felhasználhatók egy olyan elméleti keret kialakítására a tudománytörténet számára, amely alternatívát jelent azzal a partikularizmussal szemben, mely meggátolja a mai tudománytörténeti kutatás jórészét abban, hogy általánosabb kérdésekhez kapcsolódjon. Valójában ez a fokozottabb elméleti érdekelõdésre való felhívás már meglévõ tendenciákat bátorít. Manapság sok tudománytörténész megint tudatában van a tudomány növekedésérõl szóló átfogó beszámolók szükségességének. Mielõtt azonban ilyen munkákat írnának, ki kell fejleszteni egy – a feladatnak megfelelõ – analitikus nyelvet. Erre a legjobb módszer, ha komolyan vesszük a kortárs tudományelméletek értékelését és átfogalmazását.

A megfelelõ tudományelmélet kifejlesztésével járó nehézségeket nem szabad alábecsülni. Mint a természetrõl szóló elméletek esetében is, egy átfogó és meggyõzõ tudományelmélet kidolgozása idõt és hosszan tartó erõfeszítéseket igényel. Tudjuk azt is, hogy vannak történészek, akik szerint az általunk ajánlott megközelítést el lehet és el kell kerülni, de ezt az álláspontot alapjában védhetetlennek tekintjük. A tudománytörténészeknek a tudományt tanulmányozva tudniuk kell, hogy minden kutatás és értelmezés elméleti távlatokat foglal magában, még akkor is, ha ezeket nem mindig teszik világossá. Történetileg, az elméleti elkötelezettség elkerülése a tudománytörténészek között pont akkor terjedt el széles körben, és vált kívánatosabbá, amikor a tudományfilozófiában korábban uralkodó egyetértés elkezdett felbomlani. A pozitivizmus és a visszavetítés által ajánlott értelmezési irányelv hiányában nehézzé vált a tudomány és a nem tudomány közötti különbségtétel, továbbá komolyan megkérdõjelezõdött a tudomány igazságába és fejlõdésébe vetett régebbi hit.

A korábban elintézettnek tekintett kérdések újbóli felvetése roppant serkentõen hatott. A tudománytörténészek ma tudomásul veszik, hogy figyelmet kell fordítaniuk a tudomány társadalmi oldalára, hogy minden tudományos tény elmélettel terhelt, és hogy a tudományt nem lehet teljesen önállónak vagy tökéletesen racionálisnak beállítani. Az, hogy drámai módon elfordultak a tudomány és a tudománytörténet régebbi felfogásától, elvezetett a társadalmi attitûdök – például az egyéni érdekek és a kulturális hegemónia megõrzésének -, valamint a társadalmi intézmények – például a szakmai szervezetek és kutatócsoportok – szerepének növekvõ hangsúlyozásához. A tudománytörténet e szociológiai fordulatához nyilvánvalóan nem kell társulnia az elmélettõl való elfordulásnak, de ténylegesen akkor következett be, amikor különbözõ erõk a tudománytörténetet a szétdarabolódás és a partikularizmus felé taszították. Az eredmény az érthetõség teljes elvesztése lett, pontosan akkor, amikor a tudománytörténet társadalmi vonatkozásai iránti érdeklõdés a tetõpontra jutott.

Az egyik legkevésbé méltányolt tény, melynek a történészeket a tudomány változásaira vonatkozó elméletek felé kellene vonzania az, hogy ezek az elméletek biztosítani tudják a szükséges eszközöket a társadalmi tényezõk hatásának a tudományfejlõdés leírásába való beágyazásához. Valójában, a tudományfilozófusok és a tudományszociológusok közötti jelenlegi vitákban – az elméletváltozások magyarázatának módjairól – van némi irónia. Végeredményben a posztpozitivista tudományelméleti kutatók – és különösen Paul Feyerabend valamint Thomas Kuhn – voltak azok, akik a tudomány természetével kapcsolatos ortodox nézetek uralmát megrendítették, és olyan új erõs modelleket javasoltak a tudományos változásokra, amelyekben a társadalmi tényezõk kiemelkedõ szerepet játszanak. Az elméletek változásairól szóló leírásaik határozottan szakítottak a tudománytörténészek korábbi nemzedékének többsége által elõnyben részesített intellektualista és empirista értelmezésekkel, továbbá segítették megalapozni a történeti fordulat legitimitását a tudományfilozófiában. Mégis, annak ellenére, hogy e modellekben a történet igen fontos, és hogy Kuhn elmélete nagy hullámokat vert, a történészek csak felületesen vizsgálták meg ezeknek az elméleteknek az állításait. A hivatásos történészek így gyakorlatilag nem tettek komoly kísérletet ezen elméletek felhasználására a tudomány értelmezésére. Elszalasztottak egy lehetõséget, továbbá elhárították a felelõsséget egy átfogó tudományelmélet kidolgozását illetõen. Ezekre a hiányosságokra nem lehet mentség az érvelés, miszerint a fontos modellek ellenségesek a tudomány társadalomtörténetével szemben.

Az itt tárgyalt modellek a komoly elméleti változásokat a tudományfejlõdés központi jelentõségû eseménytípusának tekintik. E kiemelést azonban nem pusztán filozófiai megállapításként kell kezelni, mert a más diszciplínák mûvelõi szintén az elméletek változásaira összpontosítanak. Bár a tudomány sokkal többet tartalmaz az elméleti vitáknál, s a történészek és szociológusok hosszasan tanulmányozták a tudomány intézményi és életrajzi vonatkozásait is – ezek nem kifejezetten elismertek a vizsgált modellekben -, a tudományon belül az elmélet fontossága kétségbevonhatatlan. A tudomány helyzete kultúránkban közvetlenül az elméletekbõl és az ezek által – a beavatottak számára – biztosított elõrejelzõ és manipulatív hatalomból fakad. A tudás hatalom, és ahol a tudomány illetékes, ott a tudás a tudósok által létrehozott elméletekben rejlik. Ezenkívül aligha egyedül a filozófusok tekintik központi jelentõségûnek az elméletet a tudományos vállalkozás megértése szempontjából. Sok mai tudományszociológus is az elméletalkotást, az elméletek ellenõrzését és az elméletek változtatását tekinti a tudomány központi tevékenységének. A más elméletalkotók által a tudomány változásaira javasolt modellekre számos feltevéssel válaszoltak, amelyek azt szándékoznak bizonyítani, hogy a tudomány – lényegénél fogva – tisztán társadalmi konstrukció. Nem kell itt foglalkoznunk ezeknek a különbözõ szociológiai feltevéseknek a részleteivel vagy helyességükkel, de ez a válasz legalább azt feltárja, hogy az itt vizsgált tudománymodellek nem az egyetlenek, amelyek szerint a tudománynak és történetének általános leírása az elméletekre és változásaik módjaira kell összpontosítson.

Két sajátos akadály bátortalanította el a tudománytörténészeket a tudományos változásokra vonatkozó kurrens modellek hathatósabb ellenõrzésével és hasznosításával kapcsolatban. Az elsõ a nyelvbõl ered, amelyeken ezeket a modelleket megfogalmazzák és tálalják. Sok történész számára a modellek nagyrészt filozófiai konstrukcióknak tûnnek, amelyet csak azoknak a szakmai nyelveknek az elsajátítása révén lehet megérteni, amelyeken megfogalmazódtak. Mi úgy próbáltuk meg enyhíteni ezt a problémát, hogy a különbözõ modellek állításait lefordítottuk nem szakmai nyelvre, és leíró jellegû állítások soraként mutatjuk be õket. Reméljük, hogy e törekvés révén eltávolítjuk a hozzáférhetetlenség akadályát, az interdiszciplináris együttmûködés általános korlátját.

A második akadály az a benyomás, miszerint a különbözõ modellek érdemeirõl folyó vita megrekedt. Bár számos versengõ modell szállt harcba, úgy tûnik, kevés haladás történt annak eldöntésében, melyik peres fél érdemli ki elkötelezettségünket. A történészeknek kevés érdekük fûzõdik ahhoz, hogy egy végeláthatatlan filozófiai küzdelemben szekundáljanak, és az arra vonatkozó világos konszenzus hiányában, hogy mely állításokat fogadjuk el, sokuk teljesen elfordult az elméleti kérdésektõl. Ezért második célunk ennek az akadálynak a legyõzése a vita olyan újrafogalmazásával, amely majd a konszenzus felé vezet. Azzal, hogy elkülönítjük a különbözõ modellek állításait, valamint bátorítjuk az olvasót ezek igazságtartalmának és hasznosságának értékelésére, reményeink szerint új életet lehelünk a tudományos elméletek változásairól szóló vitába. Ezt a célt azonban csak úgy lehet elérni, ha sok tudománytörténész értelmesnek találja ezt az követést, és tevékenyen részt vesz benne, amit remélünk.

Stuart Hughes nemrégiben megállapította, hogy az utóbbi két évtizedben a tudománytörténet olyan önbizalommal tört elõre, amely kiemeli a szellemtörténet más tartományai közül. Azt is észrevette, hogy a terület óriási hasznot húzott Thomas Kuhn munkájának tekintélyébõl. Jó évtizedek voltak ezek a tudománytörténet számára. Most azonban komoly bizonyíték van arra, hogy azokra az intellektuális kérdésekre, melyek ilyen mértékben hozzájárultak a terület jelenlegi látványosságához, nem fordítottak kellõ figyelmet. A területnek a virágzáshoz növekednie kell, az erõs és tartós növekedéshez viszont megint részt kell vállalni a tudományos változások általános elméletének kidolgozásában. Ehhez nincs jobb kiindulási pont, mint a kurrens tudománymodellek komoly értékelése.

4. Egyezések és eltérések a tudomány változásaira vonatkozó
elméletek között

A különbözõ modellek részletes következményeinek vizsgálata, különösen amikor (mint alább) tematikusan vannak elrendezve, világosan mutatja, hogy ezek a nagyszabású modellek bizonyos problémákat mások rovására hangsúlyoznak, hogy lényeges területeken megegyeznek, és hogy a köztük lévõ vita nagyjából bizonyos eléggé sajátos tárgykörökre korlátozódik.

A megegyezés területei közül a legfontosabbak a következõk:⁽³⁾

1.A tudomány változásainak megértése szempontjából a legfontosabb egységek a nagyszabású, viszonylag hosszúéletû fogalmi struktúrák, amelyekre a különbözõ modellalkotók "paradigmák"-ként, "globális elméletek"-ként, "kutatási programok"-ként hivatkoznak, és amelyeket mi a semlegesség kedvéért "vezérlõ feltevések"-nek nevezünk.

2.Ha a kutatók egyszer elfogadtak bizonyos vezérlõ feltevéseket, akkor ritkán dobják el õket egyszerûen azért, mert empirikus nehézségekkel kell szembenézniük. Ezek hajlamosak fennmaradni a negatív kísérleti vagy megfigyelési ellenõrzések dacára. Röviden: a nagyszabású elméletek értékelésében a negatív bizonyíték kevésbé fontos, mint azt általában gondolják. Ez a következtetés nyilvánvalóan ellentétben áll a régi, popperiánus ragaszkodással a cáfolat központi szerepéhez, valamint a legtöbb aktív tudós és történész józan feltevésével, mely szerint az ellenbizonyíték bármely vizsgált elméleti struktúrának elevenébe vág.

3.Az adatok nem határozzák meg teljesen az elméletválasztást, azaz a megfigyelések és kísérletek nem biztosítanak elegendõ alapot a vezérlõ feltevések halmazai vagy a versengõ elméletek közötti egyértelmû választáshoz.

4.A metafizikai, teológiai és egyéb tényezõk fontos szerepet játszanak a tudományos elméletek és a vezérlõ feltevések értékelésében. Az értékelés több a vezérlõ feltevések vagy elméletek és a bizonyíték közötti viszony kérdésénél.

5.A vezérlõ feltevések értékelése épp annyira függ a lehetõségeikre vonatkozó megítélésektõl, mint tényleges teljesítményüktõl, és az elõbbi nem vezethetõ vissza az utóbbira.

6.A tudósok nem abszolút módon ítélik meg egy adott feltevéshalmaz vagy elmélet érdemeit és hibáit, hanem a létezõ versenytársakkal való összehasonlításban.

7.Nincsenek semleges megfigyelések a tudományban; mind elmélettel terheltek, bár nem szükségszerûen azokkal az elméletekkel, amelyek versenyét eldöntik.

8.Az új elméletek létrehozása és a létezõk módosítása nem véletlen folyamat; a legtöbb esetben inkább egy heurisztika vagy az irányelvek egy halmaza mentén történik.

9.A vezérlõ feltevéseket soha nem vetik el, hacsak nincsenek újak, melyek a helyükbe léphetnek.

10.A tudományban a vezérlõ feltevések versengõ halmazainak együtt létezése inkább szabály, mint kivétel. A feltevések rivális halmazairól szóló vitát nem váltják fel egyetlen halmaz általános elfogadásának idõszakai, hanem állandóan vita zajlik.

11.A vezérlõ feltevések halmaza mindig szembekerül jól látható empirikus nehézségekkel.

12.A vezérlõ feltevések új halmazát nem ugyanazon kritériumok alapján ítélik meg, mint a jól megalapozottakat.

13.A vezérlõ feltevések egy késõbbi halmaza ritkán foglalja magában elõdjének összes sikeres magyarázatát. A helyettesítési folyamatban nyereségek és veszteségek egyaránt elõfordulnak.

14.A konfirmációelmélet és az induktív logika technikai apparátusa alig vagy egyáltalán nem vet fényt az elméletértékelésre.

15.Az alacsonyszintû tudományos elméletek értékelése részben azoknak a vezérlõ feltevéseknek a sikerén alapul, amelyekhez kapcsolódnak.

16.Az elméletek mindig szembekerülnek empirikus nehézségekkel, és sohasem vetik el õket egyszerûen ezek miatt.

17.Az elmélet által a problémákra adott megoldásokat gyakran csak akkor tartják pusztán közelítéseknek, amikor az elméletet egy újjal váltották fel.

Meglepõ lista. A történeti fordulat elõtt ezek közül kevés talált volna lelkes védelmezõre. Most sokan a tudomány változásait leíró modellek alapfeltevéseinek tartják ezeket. A sok természet- és társadalomtudós, aki Kuhnt vagy a változás más mai elméletalkotóját hívja segítségül, hogy alátámassza a tudományra vonatkozó elemzéseit – akár tudatában van, akár nem – olyan álláspontot fogad el, amely akárcsak egy negyedszázaddal ezelõtt is felháborítónak tûnt. Természetesen az, hogy a tudományos változások számos kutatója egyetért ezekben az állításokban, nem teszi ezeket igazzá; hiszen – mint hangsúlyoztuk – ezeknek az állításoknak a legtöbbjét komoly formában soha nem ellenõrizték. Némelyikük, mint a megfigyelések elméletterheltségével vagy a cáfolattal kapcsolatos tézisek – lévén a logika vagy az analitikus ismeretelmélet kérdései -, igazolása talán nem szorul rá empirikus vizsgálatra. A többi azonban esetleges állítás a tudomány mûködésérõl, és bizonyosan tapasztalati alátámasztást igényel, mielõtt helyesnek tekintenénk õket.

Számos kérdés van, ahol a tudomány változásaira vonatkozó általunk vizsgált elméletek ellentmondó állításokat fogalmaznak meg. Ezek közül kiemelkednek a következõk:

1.A vezérlõ feltevések pontos szerkezete és funkciója, beleértve, hogy vajon explicitek-e, és hogy fokozatosan megváltoznak-e a kritika hatására.

2.A vezérlõ feltevések régi és új halmaza közötti viszony, különösen, hogy egy régi halmaz mely vonatkozásait ragadja meg az utána következõ; és hogy mennyi empirikus tartalom vész el a vezérlõ feltevések egyik halmazáról a másikra való áttérésnél.

3.A vezérlõ feltevések változása globális módon zajlik-e, úgy, hogy egy tudós egy pillanat alatt meggondolja magát a feltevések halmazának minden elemével kapcsolatban, vagy darabonként történik, s a tudós egyesével gondolja meg magát a halmaz különbözõ elemeivel kapcsolatban?

4.A vezérlõ feltevésekben bekövetkezõ eltolódás ésszerûtlen, és külsõ tényezõk okozzák – talán propaganda vagy alakváltás (gestalt switch) eredménye –, vagy a tudósokat teljes egészében tudományos szempontból releváns érvek vezérlik, amikor megváltoztatják elkötelezettségüket?

5.Milyen tényezõk befolyásolják a vezérlõ feltevések elfogadását és elutasítását (biztosítva a konszenzust bizonyos – az elõzõ listában leírt – általános tényezõkrõl)?

6.Összemérhetõek-e a vezérlõ feltevések versengõ halmazai, és a különbözõ halmazok mellett elkötelezett tudósok teljes mértékben képesek-e kommunikálni egymással?

7.A különbözõ vezérlõ feltevésekkel dolgozó tudósok rendelkeznek-e közös szabályokkal vagy célokkal?

8.A módszertani szabályok elegendõ alapot biztosítanak-e az elméletek közötti választáshoz?

9.Van-e tartható különbségtétel a tudomány és a nem-tudomány között?

10.Van-e tartható különbségtétel az érett és az éretlen tudomány között?

11.A vezérlõ feltevések kezdettõl fogva explicitek-e, vagy esetleg sohasem azok?

12.A vezérlõ feltevéseket egy forradalom során teljesen vagy csak részben helyettesítik?

13.A módszertani kívánalmakat csak akkor fogalmazzák meg, ha a vezérlõ feltevéseket megkérdõjelezik, vagy ez a szokásos eljárás?

14.A vezérlõ feltevések megváltozása mindig változást hoz-e létre a módszertani követelményekben is?

Bármennyire feltûnõek a tudományos változásokra vonatkozó különbözõ modellek közötti megegyezések és eltérések, van néhány fontos kérdés, amelyeket alig érintenek. Elõször is, a vezérlõ elvekre való összpontosítás egyik akaratlan következménye az volt, hogy a kérdéses modellek mind a tudomány viszonylag hosszú távú változásaival foglalkoznak, nem pedig a napi gyakorlatával. A szerzõknek különösen kevés lényegi mondanivalójuk van az egyes tudományos elméletek szerkezetével kapcsolatban (szemben az ellenõrzésükkel). Ez a hiány igazán feltûnõ annak fényében, hogy a logikai pozitivisták és empiristák milyen központi szerepet tulajdonítottak annak, hogy megértsék az egyes elméletek szintaxisát és szemantikáját. A történeti iskola tagjai számára a kérdés nyilvánvalóan módosult, és bár sok pontban nem értenének egyet az elméletek szerkezetére vonatkozó pozitivista nézetekkel (pl. az elmélet és megfigyelés világos megkülönböztetésének lehetõségével), nem terjesztették elõ a régebbi nézetek szisztematikus alternatíváját.

5. A tudományfejlõdési modellek ellenõrzése

Ezeket a tételeket és témákat nem öncélúan állítottuk össze, bármennyire is megvilágosítóak lehetnek a tudományos változás elméletalkotóinak egyes elõfeltevéseit illetõen. Inkább azért tettük, hogy megkönnyítsük a tudományos változásokról szóló számos – jelenleg vitatott – állítás némelyikének empirikus ellenõrzését. Vállalkozásunk jobb megértéshez szükséges, hogy áttekintsünk néhány, az ellenõrzéssel összefüggõ, kérdést.

Elõször is az ellenõrzés nem egyszerû. Valóban, ha egyáltalán van valami igazság a tudomány változásaival kapcsolatos modellekben, azt az egyet megtanultuk, hogy az elmélet közvetlen szembesülése az adatokkal majdnem lehetetlen, s ritkán fordulnak elõ az elméletek egyértelmû konfirmációi vagy cáfolatai. A megfigyelés elmélettel való terheltsége, azzal a döntéssel kapcsolatos nehézségek, hogy mit tegyünk cáfolat esetében, továbbá a konfirmáció nem végérvényes volta, mind az ellenõrzés összetettségét és bonyolultságát jelzi. Naivak lennénk, ha nem vennénk tudomásul, amit magából a tudományból tanultunk, vagy ha feltételeznénk, hogy a metatudomány el tudja kerülni a tudományos elméletek ellenõrzésének problémáit.

Mindazonáltal az elméletek tapasztalati ellenõrzésével kapcsolatos nehézségektõl nem kell elbátortalanodnunk, vagy a feladatot reménytelennek tekintenük. Ahogy a tudománytól megtanulhatjuk, milyen bonyolult az ellenõrzés, ugyanúgy láthatjuk azt is, mennyire lényeges. A tudományos változásra vonatkozó elméletek empirikus ellenõrzését nehéz volta miatt elutasítani annyit jelentene, mint feladni az empirikus posztulátumot, hogy vélekedéseinknek a bizonyítékokhoz kell igazodniuk. Idõnként tagadják, hogy a tudományos változások modelljei komolyan ellenõrizhetõek, mondván: a történészek vagy tudósok, akik a fontos esettanulmányokat elkészíthetik, nem "semlegesek", hanem saját elõzetes elméleti feltevéseik némelyike is szerepet játszik az elemzésben szereplõ adatok kiválasztásában. Ez lehetséges, és mi lennénk az utolsók, akik tagadnák, hogy a történeti kutatás "elmélettel terhelt". Az adatok elmélettel való terheltsége azonban az empirikus kutatás minden formájában kockázati tényezõ; a mi kockázatunk nem nagyobb, mint másoké. Röviden: ezek a nehézségek tipikusak, s nem egyedül a tudományos változások modelljeit érintik. Az ellenõrzés nehézségeibõl leszûrendõ következtetés az, hogy az ellenõrzéseket a lehetõ leggondosabban kell megtervezni, nem pedig az, hogy nem kell elvégezni õket; továbbá, hogy folytonos tapasztalati ellenõrzésre van szükség, nem pedig egyetlen egy végsõ, döntõ kísérletre.

A bibliográfiában számos esettanulmány szerepel (néhány a jelen tanulmány szerzõitõl), amelyek a tudomány változásaira vonatkozó elméletek ellenõrzését célozzák. E közlemények áttekintése meglehetõsen ellentmondó következtetésekre vezet. Ennek az eredménytelenségnek számos oka van. Eltekintve attól, hogy az esettanulmányok némelyike a megfelelõ történeti, filozófiai vagy tudományos jártasság nélkül íródott, világos, hogy sok elismert esettanulmány egyáltalán nem a kérdéses elmélet "ellenõrzése", hanem inkább az elmélet alkalmazása egy sajátos esetre. A fejlõdéselméletek ilyetén felhasználása értékes lehet, azáltal, hogy felhívja a figyelmet a tudományfejlõdés máskülönben elhanyagolt tulajdonságaira. Az ilyen alkalmazások azonban azzal, hogy a kérdéses modellt problémamentesnek állítják be, nem próbaértékûek; végsõ soron egyszerûen csak látszatbizonyítékot gyártanak a kérdéses modell számára. A problémát súlyosbítja az esettanulmányok tipikus törekvése arra, hogy a fejlõdéselméletet a maga teljességében hasonlítsák össze a kérdéses esettel. Mivel a tudomány változásainak legtöbb elmélete többféleképpen is értelmezhetõ, és mivel nehéz megítélni, hogy rossz illeszkedés esetén minek tulajdonítsuk a hibát, az ilyen általános összehasonlítások többnyire nem kielégítõek. Reményteljesebb megközelítés kiemelni az állításokat, a lehetõ legpontosabban megfogalmazni, majd egyenként ellenõrizni õket. Ezt csak ritkán teszik.⁽⁴⁾ Végül, nagyon kevés tanulmány törekedett a versengõ modellek összehasonlítására a vizsgált eset magyarázatára való alkalmasságuk alapján.

Talán érdemes rámutatni, hogy a fejlõdéselméletek ellenõrzésének itt javasolt módja egészen más vállalkozás, mint a mai tudománytörténet jórésze. A tudománytörténészek általában azt vizsgálják, hogyan alakították a különbözõ tényezõk a tudomány szerkezetét és irányát, nem pedig azt, milyen általános fejlõdési minták jellemzik az összes eseményt. Továbbá az egyes események egyedi jellegzetességeire összpontosítanak, nem pedig azokra a tulajdonságokra, amelyekben osztoznak a többi eseménnyel. A legtöbb történeti kutatás célja a társadalom- és kultúrtörténet analitikus narratívájának, nem pedig a tudományelméletnek a megalkotása.

Az ellenõrzések megtervezésének másik problémája az esetek kiválasztásával kapcsolatos. Például, a kérdéses állítást csak a fizikai tudományokra kell-e vonatkoztatni, ahogy Kuhn és Lakatos gyakran mondja, vagy – ahogy Laudan néhány tételének esetében – minden szellemi vizsgálódásra? Az állítás csak a mai vagy "érett" tudományról szól, vagy a tudományos fejlõdés minden idõszakáról? Az állítások szándékolt alkalmazási területe világosan kihat az értékelésük szempontjából releváns ellenõrzések tervezésére. Döntõ, hogy erre emlékezzünk, mert a "tudomány"-ról szóló általános ítéleteket gyakran az ezekre a kérdésekre adott elhamarkodott és megalkuvó válaszok védik meg a cáfolattól.

Ha egyszer az eset vagy esetek kiválasztásának megfelelõ kritériumait meghatároztuk, bizonyos nagyon gyakorlati megfontolások merülnek fel. Van-e megfelelõ történeti anyag a kérdéses állítás ellenõrzésére? A tudósok indítékaira és szándékaira vonatkozó állítások valószínûleg eldönthetetlenek anélkül, hogy hozzáférhetnénk olyan kéziratokhoz, mint naplók vagy magánlevelek, míg a nyilvános kijelentésekre vonatkozó állítások eldönthetõk a publikált dokumentumok alapján. Alkalmas-e a kiválasztott idõskála a kérdéses tétel számára? A tudományos forradalmak természetével kapcsolatos állításokat nagyobb történeti távlat segítségével kell ellenõrizni, mint azokat az állításokat, amelyek a tudománynak az egyedi anomáliákra adott válaszaival foglalkoznak. Hasonlóképpen feltehetõ a kérdés, hogy elegendõ számú tudós van-e a mintában. Sok tétel tulajdonképpen a tudósok viselkedésérõl szóló statisztikus állítás, amelyet csak viszonylag nagy minták segítségével lehet ellenõrizni.

Az ellenõrzés kivitelezésénél és a fenti kérdések megválaszolásánál egy sor probléma lép fel azzal kapcsolatban, hogyan valósítsuk meg a vizsgált állítások ellenõrzését. Ki számít tudósnak? Milyen kritériumokat használjunk annak eldöntésére, hogy mikor fogad el egy tudós egy elméletet? Az ilyen kérdések megválaszolásákor sokszor tág tere lesz az értelmezési lehetõségeknek. Ami fontos, hogy ezeket a kétértelmûségeket világosan megfogalmazzuk, hogy a többiek meg tudják vizsgálni az ellenõrzés tervét irányító feltevéseket.

Mindezek elõzetes megfontolások az állításokkal kapcsolatos bizonyítékok értelmezésére vonatkozóan. Az állítások számos különbözõ formát öltenek, és ezek nyilván befolyásolják, hogy miféle ellenõrzés számít döntõnek. Két vagy több fontos különbség van az oksági és korrelációs állítások, valamint a statisztikus és egyetemes állítások között. A korrelációs állításokat (azaz azokat, amelyek azt állítják, hogy két esemény mindig vagy legtöbbször együtt vagy bizonyos sorrendben történik meg; például, hogy a tudományos forradalmakat mindig a tankönyvek átírása kíséri) könnyebb megerõsíteni vagy cáfolni, mint az olyan állításokat, amelyek szerint egy esemény oka egy másiknak – például, hogy az anomáliák elszaporodása a létezõ paradigma válságát okozza. Az egyetemes állításokat – ezek olyasmit fogalmaznak meg, hogy minden tudós egy bizonyos módon viselkedik, vagy hogy minden vezérlõ feltevés egy bizonyos struktúrával rendelkezik – szintén némileg könnyebb kezelni, mint a statisztikus állításokat, amelyek olyasmit mondanak, hogy a legtöbb tudós bizonyos módon viselkedik, vagy a legtöbb vezérlõ feltevés bizonyos struktúrával rendelkezik.

6. Szójegyzék

Célok: A tudomány valamely általános episztemikus vagy kognitív célja, mint az igazság, egyszerûség, elõrejelzési pontosság stb. Ezekben a tételekben a célok nem foglalják magukban azokat, amiket "alkalmazási célok"-nak lehetne nevezni, azaz annak meghatározását, hogy mely jelenségek kívánnak meg magyarázatot, vagy hogy mely problémákat a legsürgõsebb megoldani.

Empirikus nehézség: Az elméletet fenyegetõ empirikus nehézség olyan kísérleti eredmény vagy megfigyelés, amelyre az elmélet pontatlan elõrejelzéseket ad. Ide értjük azokat az eseteket is, amelyekben az elmélet nem ad elõrejelzést, olyan körülmények között, amelyek esetén ez elvárható lenne. Így Bohr 1913-as hidrogénatom elmélete nem jósolta meg a színképvonalak intenzitását, bár világos volt, hogy ennek az információnak a hidrogénatom bármely megfelelõ modelljébõl meghatározhatónak kellett volna lennie.

Példázat: A tudományos kutatás egy modellje, amely egy probléma példaszerû megoldásának formáját ölti. A fogalom csak Kuhnnál szerepel, ezért megtartjuk az õ kifejezését.

Globális elmélet: Nagyon általános elmélet, amely a világ alapvetõ alkotóelemeivel (pl. tér, idõ, anyag és mozgás) foglalkozik. Tudományos területek széles tartományára terjed ki. Abban különbözik a vezérlõ feltevések halmazától, hogy hiányzanak belõle a heurisztikus és módszertani alkotórészek. Itt kizárólag Feyerabend munkája kapcsán használjuk, és a tematikus elemzésben beolvasztottuk "a vezérlõ feltevések halmazá"-ba.

Vezérlõ feltevések: Néhány elmélet hosszú történelmi idõszakon keresztül jól megalapozott, viszonylag védett az empirikus cáfolattal szemben, széles körû alkalmazásokkal rendelkezik, és rendkívüli befolyást gyakorol különbözõ tudományos területekre. Ezek a világgal kapcsolatos lényegi feltevéseket és az elméletalkotáshoz valamint az elméletmódosításhoz szükséges irányelveket is tartalmaznak. Az ilyen elméleteket olykor "paradigmáknak" (Kuhn), olykor "kutatási programoknak" (Lakatos), máskor meg "kutatási hagyományoknak" (Laudan) nevezik. Bár a filozófusok ellentétes dolgokat is mondanak ezekrõl az elméletekrõl, egyetértenek azonosításukban. A példák: az arisztotelészi fizika, a newtoni mechanika, az eletro-atomizmus, a darwini evolúció, a relativitáselmélet és a kvantummechanika. Az ilyen elméleteket mi "vezérlõ feltevéseknek" fogjuk hívni, hogy megkülönböztessük õket a speciálisabb, szûkebb, könnyebben keltezhetõ és közvetlenebbül ellenõrizhetõ elméletektõl, mint amilyen az 1924-es Bohr-Kramers-Slater elmélet, Galilei dagály-elmélete vagy Brahe elmélete a bolygómozgásról.

Jelenség: A "jelenség" kifejezés kísérleti eredményekre, eseményekre vagy folyamatokra hivatkozik, amelyek megfigyelhetõk vagy észlelhetõk kísérleti vagy más megfigyelési eszközökkel. Bizonyos jelenségek, köztük sok olyan, amelyet a tudósok "hatásnak" neveznek, nem természetiek, hanem mesterségesen elõállítottak. Ezeket a jelenségeket nem csupán megfigyelik, hanem irányítják is. Az elméletek a jelenségeket magyarázzák és elõrejelzik. Az általunk használt módon, a "jelenség" nem hordozza a szokatlanság vagy váratlanság képzetét, bár egyes hatások mindkét tulajdonsággal rendelkeznek.

Forradalom: A vezérlõ feltevések egyik halmazának egy másikkal történõ – hirtelen vagy fokozatos – felcserélése.

Szabályok: A kutatás, az elméletértékelés és a kísérletek végrehajtási módjára vonatkozó eljárási irányelvek.

7. Tematikusan elrendezett tételek

Alább ismertetjük a tudomány változásairól szóló általános tételek sorát, amelyet a mintánkban szereplõ szerzõk írásaiból következtettünk ki. A legtöbb esetben a tételek eléggé explicite szerepelnek a fontos mûvekben; ahol így van, ott megadjuk a pontos hivatkozást. Néhány esetben a tételek vagy elõfeltevései annak, amit a szerzõ mond, vagy más módon annyira áthatják a szöveget, hogy a fontos hivatkozások felsorolása unalmas lenne. A listába belevettünk számos tételt Fleck, Holton, Campbell, Stegmüller, Cohen és Toulmin munkáiból is. Ezek nem reprezentálják e szerzõk összes állítását a tudomány változásairól, csak azokat, amelyek legnyilvánvalóbb módon ellentmondanak elsõdleges szerzõink állításainak.

7.1 Vezérlõ feltevések⁽⁵⁾

1. A tudomány vezérlõ feltevések halmazait hasznosító kutatási forma. (Kuhn 1984: 22–23; Lakatos 1978: 34; 1999: 1877; Laudaen 1999: 25240)

2. A vezérlõ feltevések halmazai:

(2.1) egy közösség által elfogadott vélekedések, értékek és módszerek összessége. (Kuhn 1984: 232–3; 1977: 294)

(2.2) meghatározott eredményekbe vannak ágyazva, amelyek modellül szolgálnak új problémák megoldásához. (Kuhn 1984: 29, 69, 248–50; 1977: 284, 301, 306, 313–14, 319)

(2.3) biztosítják a kritériumokat a problémamegoldás helyességéhez. (Laudan 1977: 25; Lakatos 1999: 187, 1978: 88)

(2.4) explicit vezérfonalat biztosítanak az elméletek módosításához és átalakításához, úgy hogy javítsák azok problémamegoldó hatékonyságát. (Laudan 1999: 257–58; 1977: 92; Lakatos 1999: 187–91; 1978: 88)

(2.5) meghatározzák egy adott terület objektumainak és folyamatainak fajtáit, a tanulmányozásukhoz alkalmas módszereket és a kognitív célok egy halmazát. (Laudan 1999: 257–8; 1984: 42; Kuhn 1984: 22)

(2.6) azonosítják a problémákat, amelyek ezáltal az adott terület egyedüli fontos problémáivá válnak. (Lakatos 1978: 38; 1999: 205; 1997: 110)

(2.7) kezdetben nem világosak, és hosszú ideig nem is lesznek másmilyenek. (Feyerabend 1975: 177)

(2.8) már kezdetben explicitek. (Lakatos 1999: 187–91; Laudan 1977: 86)

(2.9) csaknem soha nem explicitek. (Kuhn 1984: 68, 73, 77; Fleck 1979: 41)

(2.10) stabil matematikai maggal rendelkeznek, amelyeket védettnek tartanak a cáfolattal szemben. (Stegmüller 1976: 215)

(2.11) központi elemekkel rendelkeznek, amelyeket védettnek tartanak a cáfolattal szemben, és amelyek soha sem változnak, amíg az egész halmazt el nem vetik. (Lakatos 1999: 18791; 1978: 88; Kuhn 1984: 58)

(2.12) központi elemekkel rendelkeznek, amelyek idõnként egyesével változnak. (Laudan 1977: 99; 1984: 73)

(2.13) központi gondolatokkal rendelkeznek, amelyek olyannyira átalakulhatnak, hogy alig ismerhetõk fel (Cohen 1985: 35)

(2.14) teljes mértékben eltûnnek a forradalom során. (Kuhn 1984: 128; 1981: 5, 23)

(2.15) olyan elemeket tartalmaznak, amelyek:

a.megmutatják, hogy egy elmélet meg tud oldani egy problémát, még mielõtt ténylegesen megoldaná. (Kuhn 1977: 301; Laudan 1977: 43)

b.utasításokat adnak az elméletek módosítására, hogy azok jobb problémamegoldókká váljanak. (Laudan 1977: 92; Lakatos 1999: 192, 203, 205)

c.irányítják az új problémák megoldását, régi problémák mintájára. (Kuhn 1984: 251–2, 264; 1977: 270, 305–7)

d.utasítást adnak az elméletek felváltására empirikus problémák hiánya esetén. (Lakatos 1999: 205–6; Laudan 1977: 47, 88)

3. A vezérlõ feltevések egy halmazának elfogadhatóságát nagymértékben a következõ alapon ítélik meg:

(3.1) empirikus pontosság. (Kuhn 1999: 173)

(3.2) az empirikus pontosságtól különbözõ tényezõk. (Lakatos 1978: 39, 185; 1999: 205–6; Laudan 1977: 68; 1999: 259–60; Kuhn 1977: 199, 22)

(3.3) a hozzá kapcsolódó elméletek sikerei a problémamegoldásban. (Laudan 1977: 82, 124)

(3.4) a hozzá kapcsolódó elméletek sikerei az új elõrejelzésekben. (Lakatos 1978: 185–86)

(3.5) problémamegoldó képesség a kezdeti sikerek területén kívül. (Kuhn 1984: 271, 274–5; 1999: 172; Lakatos 1978: 39; 1999: 208)

(3.6) sikeres elõrejelzések képessége központi feltevéseinek használatával, nem pedig az adott esetre kitalált feltevésekkel. (Lakatos 1978: 185–86)

(3.7) az egyszerûségtõl különbözõ tényezõk. (Kuhn 1999: 173; Lakatos, 1997: 112)

(3.8) esztétikai kritériumok. (Kuhn 1984: 210–1)

(3.9) a konzisztenciától különbözõ tényezõk. (Lakatos 1999: 198)

(3.10) viszonya más jól megalapozott vélekedésekhez. (Kuhn 1977: 22–3; Laudan 1977: 50–4; Fleck 1979: 9)

(3.11) viszonya a nem-tudományos vélekedésekhez. (Kuhn 1984: 263; Laudan 1977: 61–4; Feyerabend 1981a: 60)

(3.12) a gyakorlati alkalmazásain kívüli tényezõk. (Kuhn 1984: 101)

4. A vezérlõ feltevésekben való egyetértés idõszakában, és csak akkor:

(4.1) konszenzus van abban, hogy mi található a világban, milyen kölcsönhatásban van a világ érzékszerveinkkel, milyen kísérleti eszközök kellenek, valamint milyen kritériumai vannak az elfogadható megoldásoknak és a kutatási problémák kiválasztásának. (Kuhn 1984: 22, 62–7; 1977: 277; Feyerabend 1970: 179)

(4.2) a tudósok nem akarnak új elméleteket vagy tényeket kitalálni, a tudomány azonban ennek ellenére ilyenekhez vezet. (Kuhn 1984: 46, 59–60, 801, 94–5, 225)

(4.3) a tudósok mindig új tényeket szándékoznak elõállítani. (Popper 1963: 241; Lakatos 1978: 36; 1999: 193)

(4.4) a közlemények elsõdleges egysége a kutatási cikk. (Kuhn 1984: 41–2)

(4.5) a tudósok törekszenek a formulák egyszerûsítésére. (Kuhn 1977: 300)

(4.6) ez az egyetértés egyetemes, gyakorlatilag a közösség minden tudósa részt vesz benne. (Kuhn 1984: 242–6; 1999: 171, 178)

(4.7) a tudósok közötti kommunikáció túlnyomóan sikeres. (Kuhn 1984: 241; 1977: 297)

5. A vezérlõ feltevések egy uralkodó halmazának elfogadottsága akkor kezd gyengülni, ha:

(5.1) makacs empirikus nehézségek jelentkeznek. (Kuhn 1984: 101)

(5.2) néhány tudós úgy érzi, hogy az uralkodó vezérlõ feltevések többé nem mûködnek megfelelõen (nem jeleznek elõre új jelenségeket). (Kuhn 1984: 129; 1977: 281)

6. Amikor a vezérlõ feltevések egy halmaza empirikus nehézségekkel találkozik:

(6.1) a tudósok azt hiszik, ez inkább képességeikkel szemben támaszt kétségeket, nem pedig a vezérlõ feltevések helytelenségét mutatja. (Kuhn 1984: 59, 114; 1977: 362–3)

(6.2) a tudósok készek évekre megoldatlanul hagyni a nehézségeket. (Kuhn 1984: 115; Fleck 1979: 30–1)

(6.3) a tudósok gyakran elutasítják e feltevések megváltoztatását. (Kuhn 1977: 288; Lakatos 1997: 79–81, 105–6, 110)

(6.4) a tudósok mindaddig nem veszik figyelembe a nehézségeket, amíg a vezérlõ feltevések továbbra is sikeresen jósolnak meg új jelenségeket. (Lakatos 1997: 79–80, 106)

(6.5) a tudósok csak akkor hiszik el, hogy e nehézségek alapul szolgálhatnak a vezérlõ feltevések elutasítására, ha makacsul ellenállnak a megoldásnak. (Kuhn 1984: 100; 1977: 272; Lakatos 1978: 16, 76, 86; 1999: 212; 1997: 80)

(6.6) a tudósok gyakran nem ellenõrizhetõ hipotéziseket vezetnek be a vezérlõ feltevések megmentése érdekében. (Lakatos 1997: 105–6)

7. A vezérlõ feltevések bármely halmazát látszólag sikeressé lehet tenni, ameddig elég okos tudósok dolgoznak rajta. (Lakatos 1997: 81; Feyerabend 1975: 153–4, 157)

8. A verseny a vezérlõ feltevések halmazai között:

(8.1) inkább kivételes, mint általános. (Kuhn 1984: 236)

(8.2) inkább általános, mint kivételes. (Lakatos 1999: 209; Laudan 1999: 74; Feyerabend 1981b: 142, 145)

(8.3) rövid versengési idõszakhoz vezet, mely olyan hosszú idõszakokkal váltakozik, amelyekben konszenzus van a vezérlõ feltevésekkel kapcsolatban. (Kuhn 1984: 129–31)

(8.4) folyamatos versenyt hoz létre, amelyet nem szakítanak meg a konszenzus hosszú idõszakai. (Feyerabend 1981b: 142; Laudan; Lakatos)

9. A vezérlõ feltevések versengõ halmazai:

(9.1) gyakran egyidejûleg használatosak a tudományos kutatásban. (Lakatos 1997: 82; Laudan 1999: 262)

(9.2) gyakran, mint a hullám- és részecske optika, szöges ellentétben állanak egymással. (Holton 1973: 99)

10. A vezérlõ feltevések egy halmazát sohasem vetik el, hacsak nincs helyette másik. (Kuhn 1984: 110, 112, 194–5, 1968; 1977: 272; Lakatos 1999: 209, 212–3; 1997: 7981; Laudan 1999: 251., 261; Feyerabend)

11. A vezérlõ feltevések új halmazai:

(11.1) csak akkor kerülnek bevezetésre, ha az elõzõ halmaz megfelelõ volta már megkérdõjelezõdött. (Kuhn 1984: 98–9, 106–7, 136; 1977: 235; 1963: 349, 365)

(11.2) minden jelenséget megmagyaráznak, amelyet a régebbi halmaz megmagyarázott. (Lakatos 1978: 39; 1999: 209)

(11.3) gyakran empirikusan nem pontosabbak, mint a korábbi halmaz. (Kuhn 1999: 173)

(11.4) gyakran a velük nem összeegyeztethetõ tudományon kívüli világnézetek feladásához vezetnek. (Laudan 1977: 101)

(11.5) meglepõen jól konfirmálódnak, mielõtt empirikus nehézségekkel kerülnének szembe. (Fleck 1979: 9, 28–9)

(11.6) sokkal elõbb felvetõdnek, mielõtt racionális alapot biztosítanának számukra. (Fleck 1979: 9; Kuhn 1984: 208, 210; Feyerabend 1981b: 141)

(11.7) gyakran esztétikai alapon válnak elfogadottá, de az ilyen érvek ritkán fogalmazódnak meg explicit módon. (Kuhn 1970: 207, 210–1)

(11.8) kezdetben ritkán oldanak meg néhány problémánál többet, és azokat sem oldják meg tökéletesen. (Kuhn 1984: 208)

(11.9) a legtöbbek számára látható, hogy számos nyilvánvaló nehézséggel kerülnek szembe. (Lakatos 1978: 37; 1997: 105–6, 110; Laudan 1977: 17–18; Feyerabend 1976: 55, 58, 65, 66; 1981a: 106; Kuhn 1984: 114)

(11.10) gyakran a korábban az elõdjét alátámasztónak vélt bizonyítékok újraértelmezéséhez vezetnek. (Feyerabend 1981a: 61)

(11.11) sokkal elõbb felvetõdnek és komoly vizsgálat tárgyát képezik, minthogy sikeresen legyõznék a régebbi vezérlõ feltevéseket. (Feyerabend 1981b: 141; Laudan 1977: 150–1)

(11.12) sokkal elõbb felvetõdnek, minthogy a régebbi vezérlõ feltevéseket problematikusnak éreznék, de figyelmen kívül hagyják õket. (Kuhn 1984: 46, 108)

(11.13) kifejtik, elfogadják és felhasználják õket, mielõtt kidolgoznák a mellettük szóló kétségtelenül döntõ érveket. (Kuhn 1984: 208, 211; Feyerabend)

(11.14) a jól megalapozott elméletekre vonatkozóaktól eltérõ kritériumok alapján ítélik meg õket. (Kuhn 1984: 208; Laudan 1999: 262; Feyerabend 1975: 183)

(11.15) nagymértékben a tudományon kívüli tényezõk miatt érdemesek a vizsgálatra. (Toulmin 1967: 463)

(11.16) kezdettõl fogva magjukban matematikai szerkezettel rendelkeznek. (Stegmüller 1978: 219)

12. A vezérlõ feltevések új halmaza:

(12.1) ritkán fogadja be elõdjének összes magyarázó sikerét. (Kuhn 1984: 222; Feyerabend; Laudan 1977: 17)

(12.2) mindig befogadja elõdjének összes magyarázó sikerét. (Popper 1997: 159, 344; 1963: 241–42; Lakatos 1978: 32, 39; 1999: 209)

(12.3) ritkán olyan általános, mint elõdje. (Feyerabend 1975: 176)

(12.4) mindig általánosabb elõdjénél. (Popper 1997: 377–8; 1963: 241; Lakatos 1978: 32)

(12.5) ritkán olyan pontos, mint elõdje. (Kuhn 1999: 173)

(12.6) mindig olyan pontos, mint elõdje. (Kuhn 1999: 172)

(12.7) ritkán fogadja be elõdje összes megoldott empirikus problémáját. (Laudan 1977: 17)

(12.8) mindig befogadja elõdje összes megoldott empirikus problémáját. (Lakatos 1978: 32; Kuhn 1999: 161)

(12.9) ritkán oldja meg elõdjének összes anomáliáját. (Laudan 1977: 140; Feyerabend 1975: 29, 39, 41; 1981b: 142–4)

(12.10) mindig megoldja elõdjének néhány anomáliáját. (Lakatos 1978: 39)

(12.11) ritkán fogadja be elõdjének összes megfigyelési következményét. (Kuhn 1984: 157–8, 222)

(12.12) mindig befogadja elõdjének összes megfigyelési következményét. (Popper 1997: 159, 344)

(12.13) ritkán fogadja be elõdjének összes konfirmált elõrejelzését. (Lakatos 1978: 39; 1999: 209)

(12.14) mindig befogadja elõdjének összes konfirmált elõrejelzését. (Lakatos 1978: 32)

(12.15) ritkán foglalja magában elõdjének összes igaznak vélt természettörvényét. (Popper 1972: 198)

13. A vezérlõ feltevések különbözõ halmazainak képviselõi:

(13.1) másként értelmezik a területen használt mindennapi és megfigyelési terminusokat. (Feyerabend 1981a: 45; Popper 1997: 168; Kuhn 1984: 142, 154, 161–3)

(13.2) nem értik meg teljesen egymást, mert különbözõ problémáik és megoldási módszereik vannak, továbbá mert különbözõ módon alkalmazzák a hasonló nyelvet és a kísérleteket. (Kuhn 1984: 151–2, 198200; Feyerabend 1981a: 66)

(13.3) nem értenek teljesen egyet abban, hogy melyek a legfontosabb megoldandó problémák. (Kuhn 1984: 152; Laudan 1977: 40)

(13.4) azt hiszik, hogy ugyanazok az eszközök, mûveletek és mérések különbözõ dolgokat tárnak fel a természetrõl. (Kuhn 1984: 175–6, 180–1)

(13.5.) azt hiszik, hogy a rivális halmaz könyvei és cikkei nem felelnek meg a tudományos kutatás számára. (Kuhn 1984: 222)

(13.6) gyakran hiszik, hogy a példázatok más módokon viszonyulnak egymáshoz. (Kuhn 1984: 264–5, 2701; 1981: 26)

(13.7) más problémákkal és más megoldási kritériumokkal rendelkeznek. (Kuhn 1984: 128–9, 143–4, 147–8, 149, 152)

(13.8) más fogalmi szemüvegen keresztül szemlélik a világot. (Kuhn 1984: 143; Feyerabend 1981a: 55)

14. A viták a vezérlõ feltevésekrõl:

(14.1) állandóak. (Feyerabend 1981b: 142; Lakatos 1999: 209; Laudan 1999: 254)

(14.2) ritkák. (Kuhn 1984: 126–7; 1977, 273)

15. A tudósok rendszerint úgy váltanak át a vezérlõ feltevések egyik halmazáról egy új halmazra:

(15.1) hogy az legfeljebb egy-két évtizeddel követi a régebbi halmaz súlyos empirikus problémáinak felismerését. (Kuhn 1984: 107)

(15.2) hogy elõször a közösség néhány tagja mozdul meg, utána pedig – egy pár kitartó idõsebb kutató kivételével mindenki növekvõ elkötelezettséget mutat az új iránt. (Kuhn 1984: 210, 211; Toulmin 1967: 469)

(15.3) hogy nincs alapos indokuk rá, csupán az új halmaz támogatóinak propagandája hat rájuk. (Feyerabend 1975: 142–43, 153–54; 1970: 302)

(15.4) hogy idõnként még az empirikus ellenõrzés is hiányzik. (Kuhn 1977: 277; Lakatos 1999: 205–6; Laudan 1977: 47, 88)

(15.5) hogy ennek okai tudósról tudósra változnak. (Kuhn 1999: 178, 181; Laudan 1984: 68; Holton)

16. A vezérlõ feltevések változása (azaz a tudományos forradalom) idején:

(16.1) a tudósok nem értenek egyet a vezérlõ feltevéseket illetõen; a nézeteltéréseket súlyosbítja a versengõ elméletek elszaporodása, az empirikus nehézségek növekvõ hangsúlyozása, az elméleti hiányosságokra való összpontosítás és a filozófiai alapok vizsgálata. (Kuhn 1984: 24, 117–8, 122–4, 126–7; 1963: 367)

(16.2) a tudós közösség darabokra hullik. (Kuhn 1984: 131–2)

(16.3) a tudósok nem tudnak kommunikálni. (Kuhn 1984: 152, 198–200)

(16.4) néhány tudós elfogadja a vezérlõ feltevések új halmazát, ami elõsegíti a gyors változást, de az ellenállás megerõsödik, amikor a változás már túl közelinek tûnik. (Feyerabend 1981b, 146–47; Laudan 1977: 137; Cohen 1985: 35)

(16.5) a vezérlõ feltevések hirtelen és teljesen megváltoznak. (Kuhn 1984: 128–9, 143–4, 147–8, 149–50, 198–200, 201–2; Stegmüller 1978: 243)

(16.6) a vezérlõ feltevések nem hirtelen és nem teljesen változnak meg. (Laudan 1984: 76, 80, 86; Toulmin 1967: 67)

(16.7) az egész tudományos közösség megváltoztatja elkötelezettségét az új vezérlõ feltevések irányában. (Kuhn 1984: 222)

(16.8) egyes elméletek változatlanok maradhatnak. (Kuhn 1977: 267; Laudan 1977: 96)

(16.9) elméleteket elvethetnek, még akkor is, ha sikeresek voltak az elõzõ vezérlõ feltevések alatt létezõnek tartott entitások leírásában. (Laudan 1984: 113–14)

(16.10) egy terület vezérlõ feltevéseit idõnként versengés nélkül is kicserélhetik. (Kuhn 1984: 240)

(16.11) négy egymást követõ szakasz különböztethetõ meg: egy kis csoport megfogalmazza a vezérlõ feltevések új halmazát; a feltevések vállalása; elterjedésük a szélesebb tudományos világban; jelentõs számú tudós áttérése. (Cohen 1985: 28–32)

17. A tudósok gyakran úgy jellemzik területük újabb tudományos forradalmait:

(17.1) mintha az új feltevések minden fontos problémát meg tudnának oldani, amelyet a megelõzõ vezérlõ feltevések felvetettek. (Kuhn 1984: 204–5, 225)

(17.2) mintha az új feltevések megõriznék az elõdök problémamegoldó képességének nagy részét. (Kuhn 1984: 225)

(17.3) mintha az új feltevések pontosabbak lennének a régieknél. (Kuhn 1984: 205)

(17.4) mintha az új feltevések sikeresen elõre tudnának jelezni ismeretlen jelenségeket. (Kuhn 1984: 135–6, 206)

(17.5) mintha pusztán növekedés lenne. (Kuhn 1984: 187)

(17.6) mintha holisztikus áttérés lenne, holott valójában fokozatosan következik be. (Laudan 1984: 78)

(17.7) mintha nem kívánnák meg a bizonyítékok gyökeres átértékelését. (Feyerabend 1975: 89)

(17.8) hogy nem adják meg az összes bizonyítékot az új vezérlõ feltevésekre, különösen a kézikönyvekben és a népszerûsítõ irodalomban. (Kuhn 1984: 184; 1999: 177)

(17.9) mintha a vezérlõ feltevések régi halmazáról az új halmazra való áttérés haladás lenne. (Kuhn 1984: 221–2)

7.2 Elméletek

18. A vezérlõ feltevések egy halmazából kifejlesztett elméletek:

(18.1) ellentmondásban lehetnek egymással. (Lakatos 1999: 197; Feyerabend; Laudan 1977: 81, 85)

(18.2) alapján értékelik a strukturáló elõfeltevések hozzájuk kapcsolódó halmazát. (Laudan 1977: 82)

(18.3) érzéketlenek maradhatnak a vezérlõ feltevések változásaival szemben. (Kuhn 1977: 267; Laudan 1977: 96)

19. Az elméleteket módszertanilag a vezérlõ feltevések halmazából fejlesztik ki az azokban rejlõ heurisztikus elvek hasznosításával. (Lakatos 1999: 187, 190; Laudan 1977: 92)

20. A tudósok azt az elméletet részesítik elõnyben, amely:

(20.1) meg tud oldani néhány empirikus nehézségeket, amely versenytársait fenyegeti. (Laudan 1977: 18; 27; Kuhn 1979: 148)

(20.2) a látszólagos ellenpéldákat megoldott problémákká tudja átalakítani. (Laudan, 1977: 31)

(20.3) olyan problémákat tud megoldani, amilyenekre eredetileg nem is szánták. (Laudan 1984: 100; Lakatos 1978: 32)

(20.4) olyan problémákat tud megoldani, amelyeket elõdei nem oldottak meg. (Kuhn 1984: 136, 204–5; Lakatos 1999: 206–210; Laudan 1984: 100)

(20.5) meg tudja oldani az összes problémát, amelyet elõdei megoldottak, és még ezen felül néhány új problémával is boldogul. (Lakatos 1978: 32)

(20.6) a lehetõ legtöbb fontos empirikus problémát oldja meg, miközben a lehetõ legkevesebb anomáliát és fogalmi nehézséget kelti. (Laudan 1977: 5, 13, 66, 68, 119)

21. Egy elmélet értékelése:

(21.1) részben belsõ konzisztenciáján és más elterjedt vélekedésekkel való összeegyeztethetõségén alapul. (Laudan 1977: 14, 49)

(21.2) inkább általános problémamegoldási teljesítményén alapul, mintsem a jelenleg vizsgált konkrét problémák kezelésében elért sikerén. (Laudan 1917: 97)

(21.3) azoknak a vezérlõ feltevéseknek a sikerén alapul, amelyekhez az elmélet kötõdik. (Lakatos 1978: 33–35, 47; Laudan 1999: 259; Feyerabend 1975: 18182)

(21.4) teljesen azokon a jelenségeken alapul, amelyeket kifejezetten az elmélet ellenõrzéséhez gyûjtöttek össze, és amelyek az adott elmélet nélkül ismeretlenek lennének. (Lakatos 1978: 38)

(21.5) nem azon alapul, hogy megold-e társadalmilag fontos vagy súlyos problémákat. (Laudan 1984: 98; Kuhn 1984: 101)

(21.6) olyan jelenségeken alapul, amelyeket az értékelendõ elméletbõl levont feltevések nélkül lehet észlelni és mérni. (Laudan 1977: 143)

(21.7) rendszerint csak néhány kísérleten alapul, még akkor is, ha ezek alapján vetik el az elméletet. (Lakatos 1999: 205)

(21.8) idõnként még akkor is kedvezõ, ha a tudósok nem teljesen hisznek az elméletben, különösen, ha az elmélet nagyszámú problémát old meg. (Laudan 1977: 22–23, 119, 125; 1999: 262)

(21.9) függ az elméletértékelés uralkodó szabályaitól és a területen lévõ rivális elméletektõl. (Laudan 1971: 1–3, 124; 1984: 27–8; Kuhn 1983a: 684)

(21.10) olyan körülmények között történik, amikor a tudósok általában meg tudják indokolni, miért tartanak bizonyos problémákat döntõnek az elmélet ellenõrzése szempontjából. (Laudan 1984: 10)

(21.11) függ bizonyos döntõnek tekintett tesztektõl, mert ezek eredménye világos választást tesz lehetõvé a versengõ elméletek között. (Laudan 1984: 100)

22. Az elméletek értékelésének empirikus kritériumai mellett a tudósok az elméleteket még a következõ szempontok szerint is megítélik:

(22.1) fogalmi koherencia és világosság. (Laudan 1977: 45, 49)

(22.2) konzisztencia. (Laudan 1977: 49)

(22.3) a metafizikai vélekedésekkel való összeegyeztethetõség. (Feyerabend 1981a: 60; Laudan 1977: 49, 55; Kuhn 1999: 175)

(22.4) más területek elméleteivel való összeegyeztethetõség. (Laudan 1977: 49, 55)

23. Az elméletet fenyegetõ empirikus nehézségek:

(23.1) sohasem elegendõek az elmélet elvetéséhez. (Feyerabend 1981b: 142; Lakatos 1999: 211–2; Laudan 1977: 27; Kuhn 1984: 110–4)

(23.2) mindig jelen vannak. (Feyerabend 1975: 55, 58, 6–56; 1981a: 106; Lakatos 1999: 188, 190; Kuhn 1984: 80–1, 113)

(23.3) gyakran gyanúsak, mert a rivális elméletekbõl levezetett feltevésektõl függenek. (Feyerabend 1975: 67; Lakatos 1978: 14–16, 43, 45, 62, 73–4, 40–1; 1997: 81)

(23.4) az elmélet hívei szerint ritkán megoldhatatlanok. (Lakatos 1978: 35; Kuhn 1984: 59–62, 80–1)

(23.5) gyakran csak egy rivális elmélet kifejlesztésével kerülnek elõ. (Feyerabend 1975: 29, 39, 41; 1981b: 142)

(23.6) kétségeket vetnek fel mind azokkal a mellékfeltevésekkel kapcsolatban, amelyek szerepelnek a téves elõrejelzés levezetésében, mind pedig az elméletre vonatkozóan. (Lakatos 1978: 16, 40–1; 1997: 81; Laudan 1977: 21, 41)

(23.7) gyakran lesznek "semlegesítve" a presztízsmentõ segédhipotézisek kifejlesztése révén. (Lakatos 1978: 14–17, 43, 45, 73–4; 1999: 203).

24. Majdnem minden elmélet néhány sikeres ellenõrzésbõl vezeti le empirikus alátámasztását, és csak toldozás-foldozás vagy eltorzítás révén képesek megbirkózni a többi bizonyítékkal. (Feyerabend 1975: 55, 65, 98; 1970: 296)

25. Az elméletek sohasem jósolnak meg jelenségeket az elmélettõl független további hipotézisek nélkül. (Lakatos 1978: 16, 40–1; 1997: 81; Laudan 1999: 252; Kuhn 1984: 73; Feyerabend 1965: 167)

26. Egy sikeres elõrejelzés konfirmálja a levezetésében felhasznált összes feltevést. (Lakatos 1978: 16–17; Laudan 1977: 43)

27. A problémák korábbi megoldásait gyakran csak a késõbbi megoldások fényében tartják pusztán közelítésnek. (Laudan 1977: 22–4; Lakatos 1999: 191; Kuhn 1984: 53–4; Feyerabend)

7.3 Adatok

28. Az empirikus adatokról:

(28.1) nem vizsgálnák õket, ha a vezérlõ feltevések nem irányítják rájuk a figyelmet. (Kuhn 1984: 45–6, 108–9, 118, 218, 255–6; 1977: 308–9; 1963: 357)

(28.2) másnak gondolják õket a vezérlõ feltevésekben bekövetkezett változás után. (Kuhn 1984: 153–5, 161–3)

(28.3) másnak látják õket, ha különbözõ vezérlõ feltevéseket alkalmaznak ugyanarra a természeti jelenségre. (Kuhn 1984: 167–9, 171)

(28.4) ha egyszer igaznak is tekintik, attól még figyelmen kívül hagyhatják õket a vezérlõ feltevésekben bekövetkezett változás után. (Kuhn 1984: 174-5)

(28.5) részben definiálják az õket leíró fogalmakat. (Kuhn 1984: 260–1; 1977: 303, 308)

(28.6) elméletterheltek. (Popper 1997: 122; Kuhn 1984: 168–9, 171; Lakatos 1978: 14; Laudan 1977: 15)

(28.7) valamilyen elméletet feltételeznek azon mûszerek viselkedésével kapcsolatban, melyekkel gyûjtötték õket. (Lakatos 1978: 14–16, 43, 45, 73–4; 1999: 202)

(28.8) már azelõtt gyûjtik õket, hogy létezne a gyûjtésükre használt mûszerek elmélete. (Feyerabend 1975: 103; Lakatos 1978: 14–16)

(28.9) csak akkor értékelik õket a pontosságuk alapján, ha elméleti következményeik bizonytalanok. (Lakatos 1978: 73, 78)

(28.10) az általuk tesztelt elméletek értéke alapján értékelik õket. (Lakatos 1978: 73, 78)

(28.11) különbözõ történeti helyzetekben különbözõ fontosságúak. (Laudan 1977: 33)

(28.12) csak hosszú vizsgálatok után fogadják el hitelesnek õket, hacsak nem jósolta meg õket az elmélet. (Kuhn 1984: 81–3, 86–8, 107; 1977: 166, 171, 174, 175)

7.4 Eszközök és célok

29. A módszertani szabályokról:

(29.1) csak akkor fogalmazzák meg õket explicit módon, ha a vezérlõ feltevéseket vitatják meg. (Kuhn 1984: 75–6)

(29.2) rendszerint explicit módon megfogalmazzák õket. (Popper 1997: 66; Lakatos 1999: 188–90; Laudan 1999: 258–9)

(29.3) függetlenek a tudományon kívüli tényezõktõl. (Kuhn 1984: 218–9)

(29.4) függenek a tudományon kívüli tényezõktõl. (Toulmin 1967: 465)

(29.5) definiálják a megoldható problémákat. (Kuhn 1984: 61–2, 219; Laudan 1977: 25)

(29.6) nem határozzák meg egyértelmûen a tudományos elméletek ontológiáját. (Laudan 1984: 75)

(29.7) nem változnak, amikor a vezérlõ feltevések változnak. (Kuhn 1999: 1723; Lakatos 1999: 177)

(29.8) mindig megváltoznak, amikor a vezérlõ feltevések változnak. (Kuhn 1984: 128, 144, 148, 149–50, 151)

(29.9) idõnként megváltoznak, amikor a vezérlõ feltevések változnak. (Laudan 1984: 33–40)

(29.10) mindig pontatlanok. (Kuhn 1999: 173; Laudan 1984: 52)

(29.11) ha együttesen tekintjük õket, akkor mindig összeütközésbe kerülnek egymással. (Kuhn 1999: 173)

(29.12) nem biztosítanak mechanikus döntéseket. (Kuhn 1999: 179)

(29.13) fontos esetekben ismételten megsértik õket. (Feyerabend 1975: 23, 112)

(29.14) a tudósok szerint konszenzust teremtenek. (Laudan 1984: 6)

(29.15) néha maguk is viták tárgyai. (Laudan 1984: 12, 33, 37, 46, 52, 97)

(29.16) gyakran kényszerítõ erejû érveket biztosítanak a vezérlõ feltevések versengõ halmazai közötti választáshoz. (Laudan 1984: 25, 28–30, 92)

(29.17) nem biztosítanak logikailag vagy probabilisztikusan kényszerítõ érvényû érveket a vezérlõ feltevések közötti választáshoz. (Kuhn 1984: 131)

(29.18) közösek a vezérlõ feltevések versengõ halmazaiban. (Lakatos 1999: 187)

(29.19) felülvizsgálják õket, ha összeütközésbe kerülnek egy fontos elmélettel. (Laudan 1977: 58, 59; 1984: 38–40)

(29.20) célok meghatározása nem határozza meg õket egyértelmûen. (Laudan 1984: 31–8, 41)

(29.21) idõnként inkább õket adják fel, amikor összeütközésbe kerülnek egy elfogadott elmélettel, semmint fordítva. (Laudan 1977: 58v9)

(29.22) idõben változnak. (Laudan 1984: 33–40; Toulmin 1967: 465; Kuhn 1984: 125, 131)

(29.23) idõben nem változnak. (Lakatos 1997: 119–20)

30. A tudomány céljairól:

(30.1) a tudósok azt hiszik, hogy nem önkényesek. (Laudan 1984: 48)

(30.2) idõvel változnak. (Laudan 1984: 47)

(30.3) olyan viták tárgyai, amelyek nem oldhatók fel racionális érvekkel. (Popper 1997: 66; Lakatos 1978: 42; Kuhn 1984: 198)

(30.4) még akkor is vitathatók, ha a módszertani szabályokról egyetértés van. (Laudan 1984: 45)

(30.5) bírálhatók elérhetetlenségük miatt. (Laudan 1984: 51, 60)

(30.6) bírálhatók, mert nem lehet megmutatni, hogy elérhetõk. (Laudan 1984: 52, 61)

(30.7) bírálhatók amiatt, mert fontos elméletekkel ütköznek. (Laudan 1984: 53–60)

(30.8) még egyetlen területen is különfélék lehetnek. (Kuhn 1984: 270)

7.5 Korszakolás és kumulativitás

31. A tudomány korai szakaszaiban:

(31.1) a tényeket vaktában gyûjtik, és egyformán fontosnak tekintik õket. (Kuhn 1984: 36–7)

(31.2) versengõ iskolák a vezérlõ feltevések különbözõ halmazaiból dolgoznak, és a versenytársak tönkretételére törekszenek. (Kuhn 1984: 32, 33, 35; 1977: 231, 274–75)

(31.3) minden iskola csak azokat a jelenségeket tekinti alapvetõnek, amelyet vezérlõ feltevései meg tudnak magyarázni. (Kuhn 1984: 32–3; 1963: 354)

(31.4) minden iskola ugyanazt a fajta haladást mutatja, amely a tudomány teljesen kifejlett területein a vezérlõ feltevésekkel kapcsolatos nézeteltérések idõszakában megy végbe. (Kuhn 1984: 217–8)

(31.5) az eredményeket könyvekben közlik, amelyek a tárgyat az alapjaitól elindulva építik fel, s egyaránt szólnak a szakembereknek és a tágabb közönségnek. (Kuhn 1984: 33, 40–2)

32. Az érett tudományra való átmenet csak egyszer megy végbe egy területen. (Kuhn 1984: 37, 112)

33. Egy teljesen kifejlõdött tudományban:

(33.1) kevesebb és kisebb különbség van a tudósok között, amely megosztaná õket. (Fleck 1979: 83)

(33.2) a vezérlõ feltevések kevésbé nyilvánvalóak. (Holton 1973: 64)

(33.3) a legtöbb tudós az idõ legnagyobb részében a bírálatokkal szemben védettként kezeli a vezérlõ feltevések uralkodó halmazát. (Kuhn 1984: 38; 1977: 295, 273, 275)

(33.4) a vezérlõ feltevések uralkodó halmaza nem védett a bírálatokkal szemben, és ténylegesen mérlegelik az alternatívákat. (Laudan 1977: 138, 134)

(33.5) a gyakorlati problémák és más tudományon kívüli tényezõk nincsenek befolyással a kutatás megtervezésére vagy az adatok értelmezésére. (Kuhn 1984: 60–1; 135; Laudan 1977: 224; Lakatos 1997: 65–6; Feyerabend)

(33.6) a kutatási eredményekrõl tudományos egyesületekben számolnak be, szakfolyóiratokban publikálják és kézikönyvekben kodifikálják õket. (Kuhn 1984: 40, 137)

34. A tudományos forradalmakról (a vezérlõ feltevések változásairól) lásd feljebb a (16)-ot.

35. A tudományos ismeretek annyiban kumulatívak, hogy:

(35.1) a tudósok a vezérlõ feltevésekre vonatkozó konszenzus idõszakaiban a létezõ eszközökkel megoldhatónak ismert problémákat választhatják ki. (Kuhn 1984: 61, 62, 80, 133–5, 237; 1977: 234, 235)

(35.2) néhány a korábbi idõszakban megoldott problémák közül megmarad a késõbbi idõszakokban. (Kuhn 1984: 46; 1963: 358)

(35.3) minden a korábbi idõszakban megoldott probléma megmarad a késõbbi idõszakokban. (Lakatos 1978: 39; 1999: 209)

(35.4) a feladott vezérlõ feltevések gyakran új életre kelnek. (Holton 1973: 59)

36. A tudományos ismeretek annyiban nem kumulatívak, hogy:

(36.1) az egyszer már elfogadott példázatokat késõbb elutasítják. (Kuhn 1984: 238–9; 1977: 285)

(36.2) egyszer már elutasított vezérlõ feltevések soha nem kelnek újra életre. (Kuhn 1984: 271)

(36.3) amikor a vezérlõ feltevések halmaza lecserélõdik, mindig elvész az ehhez kötõdõ empirikus állítások némelyike. (Feyerabend 1975: 176; Laudan 1977: 140, 14849; 1984: 126, 127; Kuhn 1984: 150, 199)

(36.4) az utód elméleteknek nem kell megmagyarázniuk az elõdök sikereit. (Laudan 1984: 132–33)

7.6 Vegyes

37. A tudományterületek:

(37.1) nem a vezérlõ feltevések, hanem a kutatók közösségei által vannak definiálva. (Kuhn 1977: 177, 210, 290–91, 295; Fleck 1979: 39)

(37.2) olyan tudósok alkotják õket, akik általában egyetértenek tudományáguk állításait, a megoldandó központi problémákat, a megfelelõ kvantitatív és kísérleti technikákat, valamint az ellenõrzendõ magyarázó és elméleti entitásokat illetõen. (Laudan 1984: 3)

(37.3) lehetnek régebbi területek keresztezései, mint a biokémia esetében. (Toulmin 1967: 468)

38. A kutatók közösségei:

(38.1) az általuk elfogadott példázatok halmaza alapján azonosíthatók. (Kuhn 1984: 247–8; 1977: 307)

(38.2) meghatározzák a tudományterületeket. (Kuhn 1984: 234–5, 276; 1977: 290, 295; Fleck 1979: 39)

(38.3) a tudományos tekintély megtestesítõi, amely e közösségé, nem pedig külsõ politikai tekintélyé. (Kuhn 1984: 223–4)

(38.4) idõvel létszámuk és a különbözõ közösségek száma egyaránt nõ. (Kuhn 1977: 289)

(38.5) nem teljesen értenek egyet más közösségekkel abban, hogy mi számít adatnak, mivel a különbözõ példázatok más jelentõséget adnak a tapasztalat különbözõ aspektusainak. (Kuhn 1977: 308–9)

(38.6) az új tagokat úgy oktatják, hogy problémamegoldások hitelesnek elismert halmazát vetetik át velük. (Kuhn 1984: 69, 72–5, 250–1; 1977: 229, 307; 1963: 331)

39. A tudományról:

(39.1) egyedülálló, mert semmilyen más tevékenységet nem jellemeznek ilyen hosszú idõszakok, amelyekben a kutatás a vezérlõ feltevések egyetlen halmaza alapján folyik. (Kuhn 1977: 209, 272)

(39.2) egyedülálló, mert minden állítását az empirikus vizsgálatnak vetik alá. (Popper 1963: 114)

(39.3) szellemi vállalkozásként nem egyedülálló. (Laudan 1977: 189–92)

(39.4) rendelkeznie kell példázatokkal és elméleti általánosításokkal egyaránt. (Kuhn 1977: 288)

(39.5) elméletek sorából áll. Az elszigeteld elméletek nem tudományosak. (Lakatos 1978: 33–5, 47)

(39.6) olyan elméletekbõl áll, amelyek az elõzõ elméletek által elõre nem jelzett jelenségeket jósolnak meg, vagy amelyek az utódok által megoldott nehézségekkel kerülnek szembe. Más elméletek nem tudományosak. (Lakatos 1978: 33–5)

(39.7) olyan elméletekbõl áll, amelyek empirikus nehézségekkel szembesülnek. Más elméletek nem tudományosak. (Lakatos, 1978: 33–5)

(39.8) mûvelõi csoportjainak vonásait mutatja fel. (Kuhn 1984: 276)

(39.9) nem a vezérlõ feltevések jelenléte definiálja, mert ilyenekkel a tudományon kívül sok más is rendelkezik. (Kuhn 1984: 237; 1977: 259)

8. Kuhn tételei

8.1 A korai Kuhn: narratíva

Egy tudomány fejlõdését három szakaszban lehet leírni. A korai szakaszban, amelyet Kuhn paradigma elõtti (preparadigmatikus) vagy éretlen szakasznak nevez, nincsen uralkodó konszenzus a vezérlõ feltevésekre vonatkozóan. Fejlett szakaszában, melyet Kuhn érett szakasznak hív, a tudományt a strukturáló feltevésekre vonatkozó konszenzus egyesíti és irányítja. Kuhn egy terület vezérlõ feltevéseit annak "paradigmá"-jaként jelöli meg, és a tudomány mûködését a paradigmatikus egyetértés idõszakai folyamán "normál tudomány"-nak nevezi. Amikor az egyetértés felbomlik – ezt Kuhn "válság"-nak nevezi -, akkor a tudomány a feltevésekrõl szóló vita idõszakán megy át, amely vitát egy a vezérlõ feltevések új halmazával kapcsolatos új konszenzus kialakulása oldhatja fel. Amikor ez a feloldás végbemegy, a terület – Kuhn kifejezésével élve – "udományos forradalmon" megy át.

A vezérlõ feltevésekrõl alkotott elsõ konszenzus megalapozása elõtt a kutatók versengõ iskolákban, a feltevések különbözõ halmazaira építve dolgoznak. (Ezek a "csoportok" akár egyetlen tagból is állhatnak.) Minden egyes csoport kutatási tevékenysége hasonlít egy késõbbi szakasz kutatásaira, amikor az egész területet irányító konszenzus már fennáll, de e korábbi szakaszban a csoportok versengenek, és a tudományos ismeretek nem kumulatívak.

A fejlett szakaszba való átmenet akkor jön létre, amikor az egy területen dolgozók megegyeznek, hogy a versenyzõk egyike annyira reményt keltõ, hogy a többi megközelítést fel lehet adni, és ezt az egyet modellként el lehet fogadni saját kutatásaik számára is. Ez az átmenet – amely egyszer történik meg egy adott területen, és így visszafordíthatatlan – hozza létre azon a területen az elsõ konszenzust a vezérlõ feltevésekre vonatkozóan. A területet vezérlõ alapvetõ feltevések nem módszertani szabályokban vagy explicit elvekben, hanem a konkrét alkalmazások egy modelleket biztosító halmazában öltenek testet. Bár szabályokat vagy elveket meg lehet fogalmazni, ezek a modellekbõl származnak. Az oktatás a területen elsõdlegesen problémamegoldásból áll, olyan tapasztalatból, amely megtanítja a tanítványt, hogyan vezesse vissza az új problémahelyzetet az elfogadott modellekre.

Ahol konszenzus van a vezérlõ feltevésekkel kapcsolatban, ott a kutatást az alapvetõ feltevések egy elfogadott halmaza vezérli, amelyben benne vannak a világegyetem létezõinek fajtáiról, ezeknek a létezõknek az alapvetõ tulajdonságairól, a kutatás kivitelezésének megfigyelési és elméleti technikáiról, a kutatási problémák legitim fajtáiról és a problémamegoldások értékelésének kritériumairól szóló feltevések. Ezeket a feltevéseket magukat nem kezelik problematikusként, nem tárgyai semmilyen bírálatnak. A tudományos képzés az embereket a vezérlõ feltevésekre vonatkozó konszenzus idõszakaiban végzett munkára készíti fel, és a legtöbb tudós pályájának legnagyobb részében ilyen munkát végez. Ebben a szakaszban a kutatás összeredménye a megalapozott eredmények kumulatív tömege.

Mivel (Kuhn szerint) a fejlett tudomány koherenciája a vezérlõ feltevések egy halmazának elfogadására irányuló döntés eredménye, a kutatók végül jelentõs empirikus nehézségekkel találkoznak, amelyek nem oldhatók meg a megalapozott modellek segítségével. A terület most belép a feltevésekról szóló viták idõszakába. A kutatók kezdik megkérdõjelezni alapvetõ feltevéseiket, és a kutatási tevékenység hasonlít a korai szakasz kutatására. A feltevésekrõl szóló viták idõszaka általában vagy annak felfedezésével ér véget, hogy a kérdéses problémák megoldhatók a korábban elfogadott keretek között, vagy pedig a kutatók egy alapvetõen új keretet tesznek magukévá. Az utóbbi a vezérlõ feltevések új halmazával kapcsolatos új konszenzusban végzõdik. Ez a változás gyökeresen átrendezi a területet, továbbá új gondolkodásmódot és új nyelvet hoz létre, amely nem érthetõ meg a régi keret kategóriáiban.

8.2 A tételek (1970-ig)

A következõ tételeket Kuhnnak A tudományos forradalmak szerkezete második kiadásának megjelenése elõtti munkáiból⁽⁶⁾ vettük.

1.Egy terület korai kutatását a vezérlõ feltevések különbözõ halmazaiból dolgozó versengõ iskolák jellemzik. Pl.: fizikai optika Newton elõtt; elektromosság a XVIII. sz. elsõ felében. (Kuhn 1984: 32, 33–4, 35; 1971: 231)

2.Egy tudomány korai szakaszaiban minden iskola egy hozzá kötõdõ metafizikából vezeti le alátámasztását, és csak azokat a jelenségeket tekinti alapvetõnek, amelyeket az meg tud magyarázni. A másfajta jelenségeket vagy ad hoc módon értelmezik, vagy a további kutatás problémájának tekintik. (Kuhn 1984: 32–3; Kuhn 1963: 354)

3.Egy tudomány korai szakaszaiban a publikáció alapegysége a könyv, amely alapjaitól elindulva építi fel a területet, és egyaránt szól a tágabb közönségnek, illetve a terület szakembereinek. (Kuhn 1984: 33, 40-2)

4.Egy tudomány korai szakaszaiban a tényeket vaktában gyûjtik a legkönnyebben hozzáférhetõ forrásokból, ideértve a mesterségeket is. (Kuhn 1984: 36)

5.Egy tudomány korai szakaszaiban minden tényt egyformán fontosnak tekintenek. (Kuhn 1984: 36)

6.A fejlett tudományra történõ átmenet akkor történik meg, amikor az adott tudományban a kutatók egyetlen iskola megközelítését fogadják el saját kutatásuk alapjaként. Pl.: az elektromosság folyadékelmélete a leideni palack kifejlesztése után; a csillagászat és statika az antikvitásban; a mérnöki tudományok a XIX. században. (Kuhn 1984: 37–8; 1977: 273, 275, 295)

7.A fejlett tudományra történõ átmenet csak egyszer történik meg egy területen. (Kuhn 1984: 38, 112)

8.Egy területen, amely éppen most vált fejletté, azokat a tudósokat, akik az átmenet után ragaszkodnak a korábbi nézetekhez, kizárják a tudományból, s ettõl fogva nem vesznek tudomást munkásságukról. (Kuhn 1984: 40)

9.A fejlett tudományra való átmenethez kapcsolódik a szakfolyóiratok, tudományos egyesületek és tantervek létrehozása. (Kuhn 1984: 40)

10.A vezérlõ feltevésekre vonatkozó konszenzus idõszakaiban széles körû megegyezés áll fenn a világegyetemet alkotó entitások fajtáit illetõen. (Kuhn 1984: 22, 66–7; 1963: 359)

11.A vezérlõ feltevésekre vonatkozó konszenzus idõszakai alatt széles körû megegyezés áll fenn a világot alkotó alapvetõ entitások kölcsönhatásának módjait illetõen. (Kuhn 1984: 22, 65; Kuhn 1963: 359)

12.A vezérlõ feltevésekre vonatkozó konszenzus idõszakai alatt széles körû megegyezés áll fenn a világ és érzékszerveink kölcsönhatásának módját illetõen. (Kuhn 1963: 359)

13.A vezérlõ feltevésekre vonatkozó konszenzus idõszakai alatt széles körû megegyezés áll fenn a kutatási problémák kiválasztásának kritériumait illetõen. (Kuhn 1984: 22, 62, 67; 1963: 359)

14.A vezérlõ feltevésekre vonatkozó konszenzus idõszakaiban széles körû megegyezés áll fenn a problémák megoldását szolgáló eljárásokat illetõen, beleértve a matematikai és elméleti technikákat, a mûszerek típusait, továbbá ezeknek az eszközöknek a helyes használatát. (Kuhn 1984: 22, 63–4, 66; 1963: 359)

15.A vezérlõ feltevésekre vonatkozó konszenzus idõszakaiban széles körû megegyezés áll fenn a problémák elfogadható megoldásainak kritériumait illetõen. (Kuhn 1984: 64–5, 67)

16.A vezérlõ feltevésekre vonatkozó egyetértés olyan jelenségekre irányítja a figyelmet, amelyeket egyébként nem vizsgálnának, és növeli a problémamegoldás hatékonyságát és eredményességét. (Kuhn 1984: 46, 108–9, 119, 218; 1963: 357)

17.A konszenzus idõszakai alatt faktuális kutatás mindössze három formában zajlik: (a) azon tények ismeretének kibõvítése, amelyek a kutató szerint különösen sokat tárnak fel a dolgok természetérõl, (b) azon tények gyûjtése, amelyek közvetlenül összevethetõk az alkalmazott feltevéshalmazból következõ elõrejelzésekkel, (c) a tények és a vezérlõ feltevésekbõl következõ elõrejelzések közötti megegyezések mértékének növelése. (Kuhn 1984: 47–52, 237; 1977: 277)

18.A konszenzus idõszakaiban az elméleti kutatások jellege nagyon eltér a vezérlõ feltevések vitatásának korszakaiban történõ elméleti kutatásétól. (Kuhn 1984: 52-6)

19.A konszenzus idõszakaiban a publikáció elsõdleges egysége a rövid kutatási jelentés, amelyben a vezérlõ feltevéseket adottnak veszik. (Kuhn 1984: 41–2)

20.A vezérlõ feltevésekre vonatkozó konszenzus idõszakaiban a kutatás kumulatív. (Kuhn 1984: 186, 187–8, 215–8)

21.A vezérlõ feltevésekre vonatkozó konszenzus idõszakaiban a tudósok képesek megtalálni azokat a problémákat, amelyek megoldhatók a létezõ technikákkal. (Kuhn 1984: 60–1, 62, 80, 135; 237; 1977: 234, 235)

22.A konszenzus egy idõszakában megoldott empirikus problémák egy része maradandóvá válik a területen. (Kuhn 1984: 46; 1963: 358)

23.A vezérlõ feltevésekre vonatkozó konszenzus idõszakaiban a tudománynak nem célja új tények vagy elméletek felfedezése. Az újdonságok ritkák, és ha megjelennek, akkor sem látják szívesen ezeket. (Kuhn 1984: 46, 59–60, 94, 225; 1963: 348)

24.A vezérlõ feltevésekre vonatkozó konszenzus idõszakaiban mindig van egy sor megoldatlan probléma. Ezeket a kutatás tárgyainak, nem pedig ellenpéldáknak tekintik. (Kuhn 1984: 38, 113, 115–6, 196)

25.Egy fejlett tudományban a kutatási probléma fontossága független tudományon kívüli vagy gyakorlati jelentõségétõl. (Kuhn 1984: 60, 135)

26.Ha egy tudósnak nem sikerül megoldania egy problémát, azt rendszerint úgy tekintik, mint korlátozott képességeinek jelét, nem pedig mint vezérlõ feltevései ellen szóló bizonyítékot. (Kuhn 1984: 59, 114; 1963: 362–63)

27.A tudósok gyakran hajlandók évekig megoldatlanul hagyni egy empirikus nehézséget. Pl.: anomáliák a Newton-elméletben; a Hold és a Merkúr mozgása; a hangsebesség. (Kuhn 1984: 115–6)

28.A vezérlõ feltevések meghatározott eredményekben testesülnek meg, amelyeket az új problémák megoldására szolgáló modellekként fogadnak el. (Kuhn 1984: 29–30, 69–70)

29.A tudósok általában nem fogalmazzák meg vezérlõ feltevéseiket szabályok formájában. (Kuhn 1984: 68, 73, 77)

30.Csak a feltevésekrõl való viták idõszakaiban vannak törekvések a legitim problémák, megoldási módszerek és eljárások meghatározására vonatkozó szabályok megfogalmazására. (Kuhn 1984: 75–6)

31.A tudományos oktatás elsõsorban abban áll, hogy a hallgatókkal átvetetik a modell értékû problémamegoldások hitelesnek elfogadott halmazát. (Kuhn 1984: 69, 73–4, 250; 1963: 351; 1977: 229, 307)

32.A vezérlõ feltevésekre vonatkozó konszenzus idõszakaiban – céljaival ellentétben – a kutatás új tényeket és elméleteket állít elõ, amelyeket be kell építeni. (Kuhn 1984: 80; 1963: 364)

33.Amikor egy tudós szembetalálkozik egy jelenséggel, amelyet az elmélet nem jósolt meg, de amely alapvetõen újnak és fontosnak tûnik, akkor általában sok vita van a jelenség valódiságával kapcsolatban. Csak ha a jelenség kiállja a hosszadalmas vizsgálatokat, akkor ismerik el eredeti felfedezésnek. (Kuhn 1984: 81, 82–3, 86–7, 107; 1977: 166, 171, 174, 175)

34.Az empirikus nehézségek halmozódása kétségeket vet fel a terület vezérlõ feltevéseinek helyességével kapcsolatban. (Kuhn 1984: 23–4, 99)

35.Új vezérlõ feltevéseket csak olyan idõszakban vezetnek be, amikor az elfogadott vezérlõ feltevések megkérdõjelezõdtek. Pl.: a kopernikuszi csillagászat megjelenése; az égés oxigénelmélete; relativitáselmélet. (Kuhn 1984: 98–9, 107, 135–6; 1977: 235; 1963: 349, 365)

36.A tudósok ellenállnak vezérlõ feltevéseik megváltoztatásának, mert ennek folyamata korábban megoldott problémák újbóli megnyitását kívánja meg. (Kuhn 1984: 225)

37.A vezérlõ feltevésekkel kapcsolatos nézeteltérések felmerülésének alapvetõ oka az empirikus nehézségek makacs volta, nem pedig külsõ tényezõk, mint a gyakorlati alkalmazások kényszere, vagy a kapcsolódó elméletek kudarca. (Kuhn 1984: 100–1)

38.A vezérlõ feltevésekkel kapcsolatos nézeteltérések nagyon ritkák. (Kuhn 1984: 63, 123–7; 1977: 272)

39.Csak a vezérlõ feltevésekkel kapcsolatos nézeteltérés idõszakaiban burjánzanak el a versengõ elméletek, beleértve az elfogadott elvek változatait is. (Kuhn 1984: 117–8, 126–7; 1963: 367)

40.Csak a vezérlõ feltevésekkel kapcsolatos nézeteltérés idõszakaiban fordítanak figyelmet az uralkodó vezérlõ feltevések nyilvánvaló kudarcaira. Ez a folyamat erõsíti a nézeteltérések tudatosulását. (Kuhn 1984: 118, 121–3)

41.Csak a vezérlõ feltevésekkel kapcsolatos nézeteltérés idõszakaiban vannak a kutatók elfoglalva azoknak az empirikus nehézségeknek a magyarázatával, amelyeket korábban egyszerûen félre lehetett tenni. (Kuhn 1984: 107–8, 117)

42.Csak a vezérlõ feltevésekkel kapcsolatos nézeteltérés idõszakaiban kerül sor a terület alapjainak széles körû filozófiai elemzésére, pl. a newtoni fizika, a relativitáselmélet és a kvantummechanika kialakulása elõtt. (Kuhn 1984: 123–4, 126–7)

43.A vezérlõ feltevésekrõl szóló viták három módon fejezõdnek be: (a) a korábban uralkodó feltevések képesnek bizonyulnak a feltûnõ empirikus nehézségek kezelésére, (b) nem találnak megoldást és a nehézségeket beláthatatlan idõre félreteszik, vagy (c) új alapokon új kutatási konszenzus jelenik meg. (Kuhn 1984: 119)

44.Azokat a súlyos empirikus nehézségeket, amelyek a vezérlõ feltevések egyik halmazának egy másikkal való felváltásához vezetnek, rendszerint legfeljebb egy-két évtizeddel az új feltevések megfogalmazása elõtt ismerik fel. (Kuhn 1984: 107)

45.Amikor a vezérlõ feltevések egyik halmaza felváltja a másikat, az újat gyakran sok évvel a kiszorítás elõtt – legalább részben – elõre látták, de nem vettek tudomást róla. (Kuhn 1984: 107–8)

46.A vezérlõ feltevésekben bekövetkezett változások olykor a tudományágnak csak kis területét érintik. (Kuhn 1984: 24–25, 76, 239; 1977: 226)

47.A vezérlõ feltevések változása egy kis csoport erõsõdõ érzésével kezdõdik, hogy a használt feltevések nem mûködnek megfelelõen. Ez a helyzet a nagyobb változások – mint a Kopernikusz és Lavoisier nevéhez fûzõdõek – esetében, és az olyan kevésbé jelentõsekében is, mint a röntgensugarakkal és az oxigénnel kapcsolatos változások. (Kuhn 1984: 129)

48.Az új feltevéseket eleinte fõleg olyan tudósok vezetik be, és fogadják el, akik vagy fiatalok, vagy kezdõk a területen. (Kuhn 1984: 126, 202–3)

49.A vezérlõ feltevések egy halmazának elvetése – vagy akár csak ellenõrzése -, csupán akkor történik meg, ha már van egy felváltására alkalmas másik feltevéshalmaz. (Kuhn 1984: 110, 112, 194, 197)

50.A vezérlõ feltevések változásai a régi feltevéseket új és azokkal összeegyeztethetetlen feltevésekkel helyettesítik, új problémákat és a problémamegoldás új módszereit határozva meg. (Kuhn 1984: 128, 144, 147–8, 149–150, 151–2; 1977: 226)

51.Egy tudományág vezérlõ feltevéseinek megváltozása lecseréli azt a fogalom-hálózatot, melyen keresztül a tudósok a világot szemlélik. (Kuhn 1984: 143)

52.Amikor a feltevések egyik halmaza felváltja a másikat, akkor a mércék megváltoznak, nem pedig feljebb vagy lejjebb rakják õket. (Kuhn 1984: 150)

53.A versengõ vezérlõ feltevések hívei által osztott elõfeltevések és értékek nem biztosítanak logikailag vagy probabilisztikusan kényszerítõ erejû érvet az egyik oldal számára. (Kuhn 1984: 131)

54.A versengõ feltevések támogatói által ajánlott érvek körben forognak, mindegyik oldal kizárólag a saját elveit használja saját védelmében. (Kuhn 1984: 131)

55.Amikor a feltevés megváltozik, a szóban forgó közösség jóváhagyásán túl nincs mérce a választáshoz. (Kuhn 1984: 21–2, 26, 131–2, 204)

56.A matematizált tudományokban, mint a fizika, egy régi elmélet törvényeinek az új elmélet törvényeinek speciális eseteként történõ levezetése nem biztosít érveket az új elmélet mellett, mert a levezetett törvényekben elõforduló kifejezések jelentése és az általuk megjelölt fizikai valóság más, mint a régi törvényben elõforduló kifejezések esetében. Pl.: a newtoni fizika és a relativitáselmélet közötti viszony. (Kuhn 1984: 141–2)

57.A korábbi hagyomány által figyelembe nem vett problémáknak egy késõbbi új életet adhat. Pl.: az általános relativitás elmélete visszatér olyan problémákhoz, amelyeket a newtoniánusok figyelmen kívül hagytak; a kvantumelmélet óta a tudósok visszatértek olyan problémákhoz, amelyeket a kémiai forradalomban betiltottak. (Kuhn 1984: 150)

58.A különbözõ vezérlõ feltevések képviselõi nem kommunikálnak hatékonyan, mert különbözõ problémáik és megoldási módszereik vannak, továbbá különbözõ módokon használják a hasonló nyelvet és kísérleteket. (Kuhn 1984: 152, 198–9, 200)

59.Mivel a vezérlõ feltevések egyetlen halmaza sem old meg minden általa leírt problémát, és mivel nincs két halmaz, amelyik ugyanazokat a problémákat hagyná megoldatlanul, a feltevésváltozások körüli viták mindig arról is szólnak, mely problémák megoldása fontosabb. (Kuhn 1984: 152)

60.Ismerõs problémák másnak látszanak a feltevésekben bekövetkezett változás után. Pl.: Lavoisier oxigént látott a flogisztontartalmától megfosztott levegõ helyett; Galilei ingát látott ott, ahol az arisztoteliánusok akadályozott esést láttak. (Kuhn 1984: 153, 154, 161–3)

61.Az ugyanazon a területen dolgozó, de különbözõ vezérlõ feltevésekkel élõ tudósok más adatokat gyûjtenek, és más méréseket végeznek. (Kuhn 1984: 167–9, 171)

62.Amikor a feltevések változnak, sok régi laboratóriumi mûvelet és berendezés irrelevánssá válik, és másokkal helyettesítik õket. Pl.: a flogisztontartalmától megfosztott levegõ tesztjei. (Kuhn 1984: 175)

63.Bár sok berendezés, mûvelet és mérés ugyanaz marad a vezérlõ feltevések változásai során, és akár még ugyanazon a nyelven is írják le õket, azt gondolják róluk, hogy e változás után más dolgokat tárnak fel a természetrõl. Pl.: Dalton után megváltozik az állandó kémiai súlyviszonyok gondolatának helyzete a vegyület/elegy megkülönböztetés változásával. (Kuhn 1984: 175–181)

64.A tudományos kézikönyvek, a népszerûsítõ kiadványok és a filozófiai viták nem hitelesen számolnak be arról, hogyan következnek be változások a vezérlõ feltevésekben. Nevezetesen például úgy tálalják a releváns bizonyítékok egy részét, mintha az lenne az egész. (Kuhn 1984: 184; 1977: 327)

65.A kézikönyvek iránti növekvõ bizalom elmaradhatatlan kísérõjelensége a tudomány fejletté válásának. (Kuhn 1984: 184–5)

66.Az új vezérlõ feltevésekkel elõálló tudósok gyakran hozzájárulnak ahhoz az illúzióhoz, hogy a tudomány felhalmozó folyamat. Pl.: Dalton pontatlanul számolt be munkájának eredeti céljairól; Newton helytelenül írta le Galilei szabadesési tételét. (Kuhn 1984: 187–8)

67.Az új vezérlõ feltevések nem apránként jelennek meg, hogy megfeleljenek az elõzetesen adott tényeknek, inkább a hozzájuk illeszkedõ tényekkel együtt jönnek létre. (Kuhn 1984: 190)

68.Az, hogy egy tudós elfogadja az új vezérlõ feltevéseket, olyan mint a megtérés, amely "ha egyáltalán végbemegy, akkor az alakváltáshoz hasonlóan egy csapásra (ha nem is szükségszerûen egyetlen pillanat alatt) kell végbemennie." (Kuhn 1984: 201, 202)

69.A tudósok, akik elfogadják a vezérlõ feltevések új halmazát, gyakran eléggé különbözõ okokból teszik ezt. (Kuhn 1984: 204)

70.A vezérlõ feltevések új halmazának támogatói azzal érvelnek, hogy képesek megoldani azokat a fontos problémákat, amelyek megkérdõjelezték a korábbi vezérlõ feltevéseket. (Kuhn 1984: 204–5, 225)

71.A vezérlõ feltevések új halmazának támogatói azzal érvelnek, hogy feltevéseik megõrzik az elõzõek problémamegoldó képességének nagy részét. (Kuhn 1984: 225)

72.A vezérlõ feltevések új halmazának támogatói azzal érvelnek, hogy kvantitatív értelemben pontosabban meg tudják oldani a problémákat. (Kuhn 1984: 205)

73.A vezérlõ feltevések új halmazának támogatói azzal érvelnek, hogy korábban ismeretlen jelenségeket tudnak elõrejelezni. Pl.: Galilei és a Vénusz fázisai; Fresnel és a fényes folt a köralakú árnyék közepén. (Kuhn 1984: 206)

74.A vezérlõ feltevések új halmazának támogatói ritkán ajánlanak olyan esztétikai kritériumokból fakadó explicit érveket, mint az egyszerûség. (Kuhn 1984: 207)

75.Akik a feltevések új halmazát elsõként elfogadják, ezt elsõsorban esztétikai alapokon teszik, ráadásul a bizonyíték ellenére, amely általában negatív. Pl.: de Broglie hullámelmélete; az általános relativitás elmélete. Gyakran kiderül, hogy tévedtek. (Kuhn 1984: 210–1)

76.Amikor elõször merül fel a vezérlõ feltevések új halmaza, ritkán old meg néhány problémánál többet, és azokat sem tökéletesen. Pl.: Kopernikusz vs. Ptolemaiosz; Lavoisier eredeti nézete, miszerint az oxigén "maga a teljes levegõ". (Kuhn 1984: 208)

77.Kétségtelenül döntõ érvek rendszerint csak azután jelennek meg, ha a feltevések új halmazát kifejtették, elfogadták és kihasználták. Pl.: a Foucault-inga; Fizeau a fény sebességérõl vízben és levegõben. (Kuhn 1984: 208, 210–1)

78.A feltevések új halmazára való áttérés nem egyszerre megy végbe az egész közösségben. Inkább az elkötelezettség fokozódó változása tapasztalható, amely néhány emberrel kezdõdik, majd folytatódik, míg végül már csak egy pár idõsebb kutató tart ki a régi mellett. (Kuhn 1984: 211–2)

79.Nincs olyan világos pont, amelyen túl a vezérlõ feltevések új halmazának elutasítása már nem logikus vagy tudománytalan. (Kuhn 1984: 212)

80.A gondolkodási iskolák minden területen, beleértve az éretlen tudományokat, ugyanolyan típusú haladást mutatnak, mint a tudomány a vezérlõ feltevésekben való egyetértés idõszakaiban. (Kuhn 1984: 216, 218)

81.A vezérlõ feltevésekkel kapcsolatos konszenzus idõszakaiban a haladást a versengõ iskolák hiánya miatt könnyû észrevenni. (Kuhn 1984: 218)

82.A tudományos eredmények értékelése egy – a más alkotó területeknél a kívülállóktól sokkal jobban elszigetelt – közösségen belül történik; ez lehetõvé teszi a tudósok számára, hogy egyetlen normarendszer alapján dolgozzanak, és a megoldhatónak látszó problémákra összpontosítsanak. (Kuhn 1984: 218–9)

83.A jelenkori tudomány diákjait, bármely más területnél inkább, kézikönyvek révén, nem pedig a klasszikusok olvasásával képzik. (Kuhn 1984: 220)

84.A tudományos képzés kivételesen merev, és nem olyan embereket formál, akik könnyen rábukkannak valamilyen új megközelítési módra. Ez a merevség azonban biztosítja az anomáliára való érzékenységet. (Kuhn 1984: 221; 1963: 349, 350)

85.A forradalmak látszólag haladást hoznak létre, mert a szemben álló táborok egyikének teljes gyõzelmével végzõdnek, és azután a gyõztes szemével írják le õket. (Kuhn 1984: 222)

86.Ha egy régi uralkodó tudományos hagyományt feladnak, könyveinek és cikkeinek többségét kiiktatják, mint amelyek nem alkalmasak a tudományos vizsgálatokra. (Kuhn 1984: 222)

87.A vezérlõ feltevések egy halmazának másikkal való helyettesítése veszteséggel is jár, nemcsak nyereséggel, és a tudósok hajlamosak arra, hogy a veszteségeket ne vegyék észre. (Kuhn 1984: 222)

88.A tudományos tekintély letéteményese a tudományos közösség, ez azonban sajátos fajta közösség, amely a természet részleteivel kapcsolatos problémák megoldásával foglalkozik, és a megoldásokat a közösséggel bíráltatja el, tartózkodva attól, hogy külsõ politikai tekintélyhez folyamodjon. (Kuhn 1984: 223-4)

8.3 A késõbbi Kuhn: narratíva

Kuhn késõbbi munkássága tisztázza és kiterjeszti A tudományos forradalmak szerkezetét. A legfontosabb újdonságok: a vezérlõ feltevések elemzése, a versengõ tudományos rendszerek közötti választás kritériumainak meghatározása, és egy minden tudományos változásra érvényes mintázat azonosítása, amely nem korlátozódik a korábban tudományos forradalomnak nevezett nagy léptékû változásokra.

A vezérlõ feltevések (paradigmák) monolitikus megjelenése a korábbi munkában most erõteljesen megváltozik, bár szokásos állapotában egy fejlett tudomány még mindig csak egyetlen ilyen halmazzal rendelkezik, mely most a "szakmai mátrix" elnevezésre hallgat. A feltevések – amelyek kis lépésekben és egymástól függetlenül is változhatnak – heterogenitásának hangsúlyozásával az elképzelés rugalmasabb lett. A vezérlõ feltevések halmaza legalább a következõ elemeket tartalmazza: a kutatást vezérlõ egyszerû metafizikai modellek, amelyek nem ellenõrizhetõk közvetlenül a tapasztalat révén (pl. a rugalmas molekulák a kinetikus elméletben); közös értékek (pl. a pontosság); elméleti formulák ("f = ma"); példázatok.

Kuhn azt tartja, hogy a tudósok elméleteiket bizonyos közös normák vagy kritériumok fényében választják meg; mindazonáltal a versengõ elméletek közötti választásra szolgáló kritériumok egyike sem kötelez egy tudóst új álláspont elfoglalására az irracionalitás terhe mellett. Nem minden kritériumnak kell minden esetben mûködnie. Sokszor összeütközésbe kerülnek egymással. Az egyes kritériumok eltérõ súllyal szerepelhetnek a különbözõ esetekben. Az egyes tudósok véleménye eltérhet alkalmazhatóságukat és viszonylagos súlyukat illetõen. Az egyéni és csoportos véleménykülönbségek azonban egy stabil átlaggá állnak össze, mely a konszenzust fejezi ki. A konszenzus keletkezése és stabilitása nem nyer magyarázatot.

A vezérlõ feltevések halmazának legfontosabb elemei a példázatok. Ezek a kutatás során megoldott, mind az új tudósok képzésében, mind a további kutatási problémák megoldásában modellként alkalmazott problémák. A példázatok a fogalmak és objektumok kölcsönható halmazát határozzák meg. A tudomány változásainak elsõdleges formája egy (vagy több) példázatnak másokkal való felváltása, együtt a fogalmak ("nyelv") és objektumok ("a világ") megfelelõ változásaival.

Ismétlõdõ téma minden olyan közös elem hiánya, amely összekötné az egy tudományos csoport által elfogadott példázatokat, a példázatokban rejlõ fogalmakat, az egy tudományágat alkotó tudományos csoportokat, vagy magukat a tudományágakat, amelyek összességükben a tudományt alkotják. A tudomány megkülönböztetõ sajátossága a szokatlan véleményazonosság, amely szokásos állapota; a szokatlanul hatékony kutatás a véleményazonosság fennállása alatt; és a változásnak az a formája, amelyben az egyik példázatot, vagy a példázatok egy csoportját mások váltják fel.

8.4 A tételek

A késõi Kuhnnak csak azokat a tételeit adjuk meg, amelyek jelentõsen eltávolodnak korábbi álláspontjától, vagy pedig annak lényeges továbbfejlesztését tartalmazzák, kezdve A tudományos forradalmak szerkezetének 1970-es kiadásához írt Utószóval.

1.Egy tudományos területet (pl. a fizikát vagy a szerveskémiát) fõleg a kutatók közössége jellemez, nem pedig az általuk vallott vezérlõ feltevések. (Kuhn 1984: 233–4, 276; 1977: 295)

2.A kutatók csoportjainak, amelyek egy adott pillanatban együttvéve a tudományos közösséget képviselik, nincs szükségük egyetlen közös elemre sem, amelyet fel lehetne használni meghatározásukhoz. (Kuhn 1983b: 567)

3.Egy fejlett tudományban a megkülönböztethetõ kutatóközösségek száma idõben nõ. (Kuhn 1977: 289)

4.Egy tudományos közösség azonosításának elsõdleges kritériuma a tagjai által elfogadott példázatok halmaza. (Kuhn 1984: 247–8; 1977: 307) Pl.: a newtoni mechanika szokásos problémáinak halmaza, többek között a szabadesés, az egyszerû inga, a csatolt harmonikus oszcillátorok és a pörgettyû (Kuhn 1984: 249–50); a lejtõ, a kúpinga, Kepler ellipszisei. (Kuhn 1977: 306)

5.Hogy mit jelentenek egy tudós számára az "áramok", az "elektronok" és a "terek", azt az általa elfogadott példázatok alapján lehet megérteni. (Kuhn 1984: 260–1; 1977: 307, 313; 1983b: 566)

6.Annak valószínûségét, hogy egy elmélet meg tud oldani egy adott problémát, gyakran a megoldás megtalálása elõtt meg lehet állapítani. (Kuhn 1977: 301)

7.A tudósok a példázatokhoz való hasonlóság felismerése révén oldják meg az új problémákat. (Kuhn 1984: 250–1, 264; 1977: 306) Pl.: Galilei elemzését az ingáról Huygens kiindulási alapként használta saját fizikai ingára vonatkozó elemzéséhez; ez viszont alapjává vált Bernoulli megoldásának, amelyet a több kifolyónyílással rendelkezõ tartályból való kifolyási sebesség problémájára adott. (Kuhn 1977: 305–6)

8.A tudományos közösség által elfogadott példázatok némelyikét az idõvel elvetik. (Kuhn 1984: 238–9; 1977: 285)

9.A tudós a tapasztalati újdonságokat az általa hasznosított példázatok fényében azonosítja értelmes adatokként (Kuhn 1984: 254–6); így a különbözõ tudományos közösségek tagjai nem értenek teljesen egyet abban, hogy mi számít adatnak. (Kuhn 1977: 308–9; 1983a: 682)

10.A vezérlõ feltevések elfogadott halmazában bekövetkezõ változások gyakran megváltoztatják a közösség vélekedését egy terület példázatainak egymással való összefüggéseirõl is. (Kuhn 1984: 264–5; 1977: 285)

11.A példázatok alkotják az összekötõ kapcsot az empirikus jelenségek és az elméleti általánosítások között. (Kuhn 1977: 301–2, 306)

12.A tudomány kognitív tartalmát a példázatok hordozzák, nem pedig a példázatoktól elszigetelten tekintett elméleti általánosítások vagy formulák. (Kuhn 1977: 299–300) Pl.: Newton második törvénye – ahogy a szabadesési problémákban megjelenik, az egyszerû inga, a csatolt harmonikus oszcillátorok és a pörgettyû. (Kuhn 1984: 249–51; 1977: 284, 313–14, 319)

13.A példázatok és az elméleti általánosítások egyaránt lényegesek a tudományos ismeretek szempontjából. (Kuhn 1977: 288, 1983b: 566)

14.Az ugyanazokat az elméleti általánosításokat vagy formulákat használó tudományos közösségek különbözhetnek a kísérleti vagy megfigyelési alkalmazásokat illetõen. (Kuhn 1977: 299)

15.Egy fejletlen területen a vezérlõ feltevések egyik halmazának védelmezõi a versenytársakat nem a sikertelen elõrejelzésekre való rámutatással, hanem feltevéseik plauzibilitásának kétségbevonásával bírálják. (Kuhn 1977: 276) Pl.: a jelenlegi pszichoanalízis és a marxista történetírás; a koraújkori asztrológia. (Kuhn 1977: 274–75)

16.Csak a vezérlõ feltevésekre vonatkozó konszenzus idõszakaiban törekszenek a tudósok a természeti jelenségeket leíró matematikai formulák egyszerûsítésére. (Kuhn 1977: 300)

17.A vezérlõ feltevések egy halmazának elfogadása nem az egyetlen jele a fejlett tudománynak: a jelenlegi társadalomtudományok rendelkeznek ilyen feltevésekkel, de nem fejlettek. (Kuhn 1984: 236–7)

18.A vezérlõ feltevések halmaza egy közösség által osztott vélekedések, értékek és technikák együttese, amelyek létezése az adott feltevésektõl függetlenül azonosítható. (Kuhn 1984: 241; 1971: 294)

19.A szakmai kommunikáció nagymértékben sikeres azokban a tudományos közösségekben, amelyek ugyanazokat a vezérlõ feltevéseket fogadják el. (Kuhn 1984: 241; 1977: 297)

20.Az ugyanazon vezérlõ feltevéseket elfogadó tudományos közösségben az ítéletek gyakorlatilag egybeesnek. (Kuhn 1984: 241; 1971: 297)

21.A vezérlõ feltevések halmazában osztozó közösségben bizonyos tagok nem ugyanazt az értéket tulajdonítják a halmaz összes elemének, bár a megengedhetõ eltérések mértéke korlátozott. (Kuhn 1984: 244, 245–6; 1999: 171, 178–79)

22.Ha a vezérlõ feltevések egy halmazát a közösség feladta, azt sohasem fogadja el újra. (Kuhn 1984: 271–2)

23.A vezérlõ feltevések egy halmaza felválthatja a másikat még empirikus ellenõrzés hiányában is. Pl.: a ptolemaioszi csillagászat leváltása. (Kuhn 1977: 277)

24.Amikor a vezérlõ feltevések egy halmaza felváltja a másikat, akkor a megoldott modellproblémák száma és pontossága növekszik. (Kuhn 1999: 172; 1983b: 564)

25.Amikor a vezérlõ feltevések egy halmaza felváltja a másikat, akkor a tudósok megváltoztatják ítéleteiket arról, hogy mi mihez hasonlít, és mitõl különbözik. (Kuhn 1984: 264–5; 1977: 285; 1981: 26)

26.A vezérlõ feltevések halmazai közötti választás kritériumai jelentõsen megváltoznak a korszakkal és az alkalmazási területtel. (Kuhn 1999: 173)

27.Néha a tudományos közösség anélkül változtatja meg vezérlõ feltevéseit, hogy átmenne egy olyan korszakon, amelyben az uralkodó feltevéseket nem tartják kielégítõnek, vagy hogy különbözõ kutatási irányokkal rendelkezõ pártokra oszlana. (Kuhn 1984: 239–40)

28.Az elméletek néha változatlanok maradnak a tudományos forradalmak folyamán, a vezérlõ feltevések azonban mindig megváltoznak. (Kuhn 1977: 267)

29.A vezérlõ feltevések egy halmaza mellett szóló érvek részben azon a alapulnak, hogy a kezdeti sikereiktõl eltérõ területeken maguknak felvetett problémákat képesek megoldani. (Kuhn 1984: 271, 274; 1999: 172) A newtoni mechanika ebben a tekintetben magasabb rendû az arisztotelészinél. (Kuhn 1984: 271)

30.A vezérlõ feltevések versengõ halmazai közötti választás csaknem legdöntõbb kritériuma a pontosság. (Kuhn 1984: 271; 1999: 173)

31.A vezérlõ feltevések késõbbi halmazai gyakran nem pontosabbak az elõdöknél; pl.: a kopernikuszi és ptolemaioszi csillagászat. (Kuhn 1999: 173)

32.A vezérlõ feltevések egy halmazának egy másikkal való felváltása során szerepet játszhat más jól megalapozott elméletekkel – amelyek helyzete az adott idõpontban nem kérdéses – való összeütközés. Pl.: a kopernikuszi csillagászat nem volt összeegyeztethetõ az arisztotelészi dinamikával. (Kuhn 1999: 173–74)

33.Az egyszerûség gyakori ok az egyik feltevéshalmaz elõnyben részesítésre egy másikkal szemben. (Kuhn 1984: 263, 271; 1999: 172; 1983b: 564)

34.A vezérlõ feltevések egy halmazának egyszerûsége egy versenytárshoz képest nem feltétlenül számít a köztük való választásban. Pl.: A kopernikuszi csillagászat minõségi egyszerûsége a ptolemaioszi csillagászathoz képest valószínûleg nem bírt jelentõséggel a hivatásos csillagászok számára. (Kuhn 1999: 174)

35.A vezérlõ feltevések egy halmazát elfogadó tudósokat idõnként tudományon kívüli vélekedéseik befolyásolják; pl.: Kepler neoplatonikus és hermetikus vélekedései miatt fogadta el a kopernikuszi csillagászatot. (Kuhn 1999: 175) Mindazonáltal a feltevések egyik halmazának a másikkal szembeni elõnyben részesítésének nem minden oka tudományon kívüli. (Kuhn 1984: 262–3)

36.Empirikus bizonyítékot csak akkor szegeznek szembe a vezérlõ feltevések egy halmazával, ha az adott halmazzal kapcsolatos konszenzus már felbomlott a régóta megoldatlan empirikus nehézségek miatt – pl.: Lavoisier égetési kísérletei, Lee és Yang a paritássértésrõl. Vagy ilyen nehézségek hiányában ott, ahol létezik már egy alternatív feltevéshalmaz, pl.: az általános relativitás elmélete – a newtoni fizika alternatívájaként – motiválta Eddington napfogyatkozási kísérletét. (Kuhn 1977: 271–72)

37.A tudósok idõnként azért fogadják el a vezérlõ feltevések egy halmazát, mert jobban összeegyeztethetõ más területekkel. (Kuhn 1984: 271; 1999: 172)

38.A vezérlõ feltevések versengõ halmazai közötti választás kritériumai mindig pontatlanok. (Kuhn 1984: 262–3, 270–1; 1999: 173)

39.A tudósok által az elméletek közötti választásra használt kritériumok mindig ütköznek egymással. Pl.: ptolemaioszi vs. kopernikuszi csillagászat. (Kuhn 1984: 262–3, 270–1; 1977: 290; 173)

40.A versengõ feltevések közötti választásra szolgáló kritériumok nem mechanikus döntési szabályokként mûködnek. (Kuhn 1984: 263; 1999: 179)

41.A minden közösségen kívül mûködõ kutató nem tudományt mûvel. (Kuhn 1984: 275)

42.A tudomány változásai egyedülállóak: az a fajta kutatás, amely a vezérlõ feltevések egy halmaza alatt és versengõ riválisok (normális) hiányában folyik, a tudománynak semmilyen más emberi tevékenységben fel nem lelhetõ jellegzetessége. (Kuhn 1984: 275–6; 1977: 272)

9. Feyerabend tételei

9.1 Narratíva

Feyerabend hosszasan foglalkozott a globális elméletek egyik halmazáról a másikra történõ átmenettel. Kitart amellett, hogy a tapasztalatok egészét újra kell értelmezni, vagy újra fel kell dolgozni az új globális elmélet fogalmi kategóriáinak fényében. Mivel ez a folyamat idõt vesz igénybe, és mert megkívánja számos kiegészítõ elmélet kidolgozását gyakorlatilag az egész területrõl, úgy tartja, hogy az új globális elméletek (korai szakaszaikban) soha nem élvezhetnek akkora empirikus támogatást, amekkorára idõsebb versenytársaik szert tettek. Ennek megfelelõen, az empirikus alátámasztás minden szokásos szabályát félre kell tenni, ha esélyt akarunk adni az új globális elméletek elfogadására.

Ahogy továbbfejlesztik az új globális elméletet, sok jelenséget, amelyrõl egyszer már azt gondolták, hogy a régebbi globális elméletek megmagyarázták, nemlétezõnek, csekély jelentõségûnek, vagy akár a régebbi globális elmélet anomáliájának fognak tekinteni. Ezeket az anomáliákat nem lehet megtalálni az új globális elmélet nélkül. A rivális globális elméletek közötti szakadatlan verseny így a tudományos haladás lényegi része; a "normál tudomány", ahol a globális elméletek egy halmaza teljes elsõbbséget élvez egy tudományágban, pusztán mítosz. Végül Feyerabend hangsúlyozza, hogy egy globális elmélet még akkor is számos anomáliával szembesül, amikor teljesen "érett".

9.2 A tételek

1.A metafizikai vélekedések erõsen befolyásolják a globális elméletek jellegét. (Feyerabend 1981a: 60–1)

2.A tudós által elfogadott globális elméletek részben esztétikai preferenciáitól és nemzetiségétõl függenek. (Feyerabend 1981a: 60–2)

3.Az újonnan kifejlesztett globális elméletek értékelésének normái különböznek a régebbi és jobban felépítettekétõl. (Feyerabend 1975: 183)

4.A tudósok a globális elméleteket inkább eddigi teljesítményeik alapján értékelik, nem pedig egy adott pillanatbeli állapotuk fényében. (Feyerabend 1975: 183)

5.Az elméleteket és globális elméleteket gyakran akkor is elfogadják, ha sok korábban természettörvénynek tekintett állítással ellentmondásban vannak. Pl.: a newtoni mechanika ellentmondásban volt a szabadesés Galilei-féle törvényével. (Feyerabend 1965: 168)

6.Egy új globális elmélet központi feltevései kezdetben homályosak, és csak sokkal késõbb válnak világossá. Ez a folyamat generációkon át tarthat. (Feyerabend 1975: 177)

7.Az egyik globális elmélet dominanciájáról egy másikéra való átmenet idõszakában az újabb versenytárs sokkal elõbb megjelenik a színen, mielõtt a régebbivel kapcsolatos súlyos nehézségeket érzékelnék. (Feyerabend 1981b: 141)

8.A rivális globális elméletek közötti versengés és a globális elméletekkel kapcsolatos konszenzus idõszakai nem váltogatják ciklikusan egymást. Ehelyett minden tudományos területen mindig vannak versengõ globális elméletek. (Feyerabend 1981: 142, 145)

9.Az egyik globális elméletnek egy másikkal való felváltása a magyarázat területén veszteségeket és nyereségeket egyaránt magában foglal. Az újabb globális elméletek sohasem oldják meg az összes problémát, amelyre elõdeik elfogadható válaszokat adtak. (Feyerabend 1975: 78–9; 1981a: 61; 1981b: 152)

10.Az egyik globális elméletrõl a másikra való áttéréssel szembeni ellenállás erõsödik a tudósok között, amikor a változás küszöbönállónak tûnik. (Feyerabend 1981b: 146)

11.A régebbi globális elméletek által megmagyarázott problémák, tények és megfigyelések közül sokat utódaik vagy elfelejtenek, vagy lényegtelenként elutasítanak. (Feyerabend 1975: 176)

12.Ha egy területen elfogadnak egy új globális elméletet, az megváltoztatja a területen használt mindennapi és megfigyelési terminusok jelentését. (Feyerabend 1981a: 45)

13.Egy új globális elmélet bevezetése a tudomány egy területén nagyon gyakran az elõdöt konfirmálónak vélt bizonyítékok újraértelmezéséhez vezet. Konkrétabban, egyes – az elõbbiekben egy korábbi globális elmélet alátámasztásának tekintett – bizonyítékokat végül is úgy tekintenek, mint amelyek aláásták azt az elméletet. (Feyerabend 1981a: 61)

14.Az elméletértékelésnek nincsenek olyan szabályai vagy normái, amelyeket ne sértettek volna meg ismételten jelentõs személyiségek, amikor fontos tudományos eredményeket értek el. (Feyerabend 1975: 23)

15.Egy elmélet némely cáfoló példáját csak egy rivális elmélet segítségével lehet felfedezni. (Feyerabend 1975: 29, 39, 41; 1981b: 142)

16.Majdnem minden elmélet néhány sikeres ellenõrzésbõl vezeti le empirikus alátámasztását, és toldozgatni-foldozgatni vagy kiforgatni kell õket, hogy megbirkózzanak a többi bizonyítékkal. (Feyerabend 1975: 55, 65, 98)

17.Nincs olyan globális elmélet, amely területének minden ismert tényével egyezne. (Feyerabend 1976: 55, 58, 65, 66; 1981a: 106)

18.Gyakran az elmélet cáfolatának tûnõ bizonyíték maga is gyanús, mert a rivális elméletekbõl levezetett feltevésektõl függ. (Feyerabend 1975: 67)

19.A megfigyeléseknek az új globális elmélet által megkívánt gyökeres újraértelmezését a tudósok publikált munkáikban rendszerint elhallgatják, mert érdekükben áll eltitkolni az általuk javasolt változások forradalmi jellegét, legalábbis addig, amíg a változásokat el nem fogadják. (Feyerabend 1975: 81)

20.Az új globális elméletek csak támogatóik propagandája miatt vonzanak híveket, nem pedig azért mert jobban ellenõrzöttek vagy jobban alátámasztottak régebbi versenytársaiknál. Így a helyes érvek nem játszanak szerepet az új globális elméletek sikerében. (Feyerabend 1975: 153–54, 157)

21.Az új globális elméletek gyakran még elfogadásuk után is sokkal kevésbé általánosak és átfogóak, mint azok a régebbi globális elméletek, amelyeket felváltanak. Pl.: Galilei fizikája kevésbé volt átfogó Arisztotelészénél. (Feyerabend 1975: 176)

22.Egy globális elmélettel összeütközésbe kerülõ empirikus nehézségek sohasem elegendõek az elmélet elutasításához, az sem számít, mennyire komolynak tûnnek. (Feyerabend 1981a: 141)

23.Az egyik globális elméletben világosan meghatározott fogalmakat gyakran nem lehet gyökeres jelentésváltozás nélkül újradefiniálni egy rivális elméletben. (Feyerabend 1981a: 66)

24.Minden úgynevezett megfigyelési jelentés, kísérleti eredmény és "tényállítás" elméleti feltevéseket tartalmaz. (Feyerabend 1965: 167; 1975: 31)

25.Megfigyelésre és mérésre szolgáló berendezéseket gyakran sokkal azelõtt bevezetnek és széles körben hasznosítanak, akár még elméleti állítások ellenõrzésére is, mielõtt e berendezések mûkõdését elméletileg világosan megértenék. (Feyerabend 1975: 103)

10. Lakatos tételei

10.1 Narratíva

Lakatos tudománymódszertana az általános popperi ismeretelméleti nézõpontból nõ ki. E hagyomány (és Lakatos saját munkája) szempontjából központi jelentõségû a meggyõzõdés, miszerint minden tudományos állítás cáfolható, hogy alapvetõ különbség van a tudomány és a szellemi tevékenység más formái között, hogy az ismeretelmélet fõ problémája a tudás gyarapodása, és hogy az elméleteket legjobb olyan állítások halmazaiként felfogni, amelyek logikai tartalma összehasonlítható.

Lakatos a tudományos elméleteket végsõ soron történeti és összehasonlító módon értékeli. Az egyes elméletek nagyobb "kutatási programok"-ból születnek. Minden kutatási programot a következõ jellemez: (a) az alapvetõ feltevések egy "kemény mag"-ja, amelyet a cáfolattal szemben önkényesen védettnek tekintenek (legalább ideiglenesen); (b) a mellék- és segédfeltevésekbõl álló "védõöv", amely felülvizsgálható; és (c) heurisztikus irányelvek egy halmaza, amely a kutatási programban dolgozó elméletalkotót utasítja, hogyan módosítsa az elméleteket, amikor azok bajba kerülnek. A kutatási programot alkotó elméletek idõbeli sorozata olyan elméleteket tartalmaz, amelyek mindegyike (i) megõrzi az alapvetõ feltevésekbõl álló kemény magot, és (ii) a heurisztikus irányelvek hasznosításával jött létre elõdjébõl. Egy kutatási program "kemény mag"-ja és "heurisztiká"-ja nem változik.

A kutatási programokat abban az esetben nevezzük "haladó"-nak, ha késõbbi elméletei megmagyaráznak mindent, amit a korábbiak megmagyaráztak, és ezenfelül még néhány új tényt is. Az ilyen új tények elméleti magyarázatát nem szabad ad hoc húzások révén elérni. Egy kutatási programnak nem kell a területén minden tényt megmagyaráznia ahhoz, hogy haladó legyen (valójában mindig lesz sok tény, amely anomáliának tûnik számára). Az egyes elméleteket aszerint ítélik meg, hogyan viszonyul saját kutatási programjának korábbi elméleteihez, nem pedig a rivális kutatási programokban lévõ elméletekhez viszonyítva. Egy kutatási program csak akkor jobb egy másiknál, ha egyrészt (a) mindent megmagyaráz, amit riválisa is, másrészt (b) több új tényt jelez elõre.

10.2 A tételek

1.A vezérlõ feltevések új halmaza és a korábban megalapozott jelenségek közötti összeütközést az új vezérlõ feltevéseket támogató tudósok széles körben felismerik. Így a vezérlõ feltevések új halmazát fenyegetõ empirikus nehézségek nem gátolják meg a tudósokat e feltevések támogatásában. (Lakatos 1997: 105–6, 110; 1978, I: 37)

2.A tudósok gyakran annak ellenére ragaszkodnak vezérlõ feltevéseikhez, hogy a feltevéseket tartalmazó elméletek rendszerint empirikus nehézségekkel szembesülnek. Még akkor is, amikor sok nehézség esetében fogalmuk sincs, hogyan oldják meg õket. (Lakatos 1997: 80–1, 105–6, 110; 1978, II: 116–77)

3.A tudósok nem tekintik a vezérlõ feltevéseket tartalmazó elméletekkel szemben felmerülõ empirikus nehézségeket döntõnek, amíg el nem jön az idõ, amikor a vezérlõ feltevések már nem jeleznek elõre újfajta jelenségeket. (Lakatos 1997: 80–1, 105–6)

4.Az elméleteket sohasem utasítják el egyszerûen a megfigyelési vagy mérési eredményekkel való ütközés miatt. (Lakatos 1997: 81; 1978, I: 16, 86)

5.Az elméleteket néha akkor is elvetik, ha nincs jobb elmélet; különösen, ha már nem sikeresek újfajta jelenségek elõrejelzésében. (Lakatos 1978, I: 177)

6.Egy kísérlet következményei az általa ellenõrzött elmélet sorsára nézve sohasem azonnal világosak. (Lakatos 1978, I: 16, 12, 76, 86; 1997: 80–1)

7.Mielõtt egy kísérleti eredmény komolyan számíthat egy elmélet ellenében, be kell vezetni egy új elméletet, amely megmagyarázza vagy megjósolja az eredményt. Pl.: Lavoisier elméletének kidolgozása elõtt kísérletei nem cáfolták a flogiszton elméletet, és Compton munkája sem cáfolta a Bohr-Kramers-Slater elméletet. Chadwick 1914-es felfedezését a bétasugárzás folytonos energiaeloszlását illetõen csak a Bohr-Kramers-Slater elmélet után és alapján tekintették az energiamegmaradás megsértésének. (Lakatos 1978, I: 35, 37, 81, 82, 86; 1997: 81, 109)

8.A tudósok sohasem tekintik az elméletet fenyegetõ empirikus nehézségeket az elmélet által megoldhatatlannak, vagy az elmélet által valószínûleg megoldhatatlannak, amíg nincs kéznél egy másik elmélet, amely megoldja az adott problémákat. (Lakatos 1978, I: 35)

9.A vezérlõ feltevések halmaza ugyanúgy explicit irányelveket biztosít azon empirikus problémák megoldásához, amelyekkel kezdetben szembesül, mint azokéhoz, amelyek akkor merülnek fel, amikor a feltevéseket tartalmazó elméleteket kidolgozzák és ellenõrzik. (Lakatos 1999: 187–8; 190–1; 1978, I: 88)

10.A vezérlõ feltevések egy halmazát elfogadó tudósok elsõdlegesen vagy akár kizárólag olyan problémákkal foglalkoznak, amelyeket a feltevések maguk fontosként azonosítanak. Pl.: az általános relativitás elmélete a speciális relativitáselmélet következményeinek és javaslatainak nyomon követése révén fejlõdött ki; nem olyan empirikus nehézségekre adott válaszként keletkezett, mint a Merkúr perihélium-eltolódása, vagy a Holdé. (Lakatos 1978, I: 38; 1999: 205; 1997: 108–9)

11.A vezérlõ feltevések egy halmazát elfogadó tudósok minden empirikus nehézséget figyelmen kívül hagynak, kivéve azokat, amelyek maguk a feltevések által elõre jelzett jelenségeket tartalmaznak, és amelyeket ezáltal a kísérlettõl vagy megfigyeléstõl függetlenül felismernek. Pl.: 1913-ban Bohr nem azért redukálta az elektrontömeget, mert empirikus igény mutatkozott a Fowler-sorozat hullámhosszainak elõrejelzésére, hanem mert elméletileg szükséges volt az elektronpálya középpontjának eltolása. (Lakatos 1978, I: 38; 1999: 192–3, 203–4, 206; 1997: 110)

12.Gyakran annak érdekében vezetnek be hipotéziseket, hogy a vezérlõ feltevéseket összeegyeztessék a makacs adatokkal. Ezeknek a hipotéziseknek nincsenek további alkalmazásaik, és semmi új megmagyarázását nem teszik lehetõvé. Pl.: a XIX. századi csillagászok a Merkúr perihélium-problémáját olyan hipotézisek segítségével tárgyalták, amelyeket csakis ebbõl az egyetlen célból találtak ki, és amelyek semmi további hasznot nem hoztak. (Lakatos 1997: 105–6)

13.A vezérlõ feltevések egyik halmazából a másikra való átmenetben az utód általában nem lesz egyszerûbb az elõdnél. (Lakatos 1997: 111–2)

14.A sikeres tudományos kutatás idõnként egymást kölcsönösen kizáró törvények és hipotézisek jelenlététõl függ. (Lakatos 1999, 197; 1997: 11–89)

15.A nagyon sikeres elméletek ellenõrizhetetlenek, mert a kísérletek bármely lehetséges eredménye összeegyeztethetõvé tehetõ velük. (Lakatos 1978, I: 16)

16.Az elmélet értékelésére szolgáló egyetlen bizonyíték az, amelyet éppen az adott elmélet ellenõrzése céljából gyûjtöttek, és amelyet az adott elmélet hiányában nem ismertek volna fel. (Lakatos 1978, I: 38)

17.Ahhoz, hogy egy jelenség a vezérlõ feltevések egy halmazának bizonyítékaként szerepeljen, a feltevéseket tartalmazó elméleteknek nem kell pontosan elõre jelezniük a jelenséget. Pl.: Einstein gravitációs elméletérõl azt állították, hogy megmagyaráz olyan jelenségeket, amelyeket azonban pontatlanul jósolt meg; a kopernikuszi csillagászatról pedig azt mondták, hogy megmagyaráz olyan jelenségeket, amelyekre pedig nem is adott mennyiségi elõrejelzéseket. (Lakatos 1978, I: 39, 185; 1999: 206–7, 209)

18.Amikor a vezérlõ feltevések egy halmaza felvált egy másikat, minden jelenség, amely a korábbi halmaz bizonyítékának számított, a késõbbi halmaz bizonyítékának is számít. Pl.: Einstein gravitációs elmélete kezdettõl fogva képes volt mindent megmagyarázni, amit Newton gravitációs elmélete megmagyarázott. (Lakatos 1978, I: 39; 1999: 209)

19.Amikor az egyik elmélet felváltja a másikat, minden jelenséget, amelyet a korábbi elmélet megmagyarázott, megmagyaráz az utód is. (Lakatos 1978, I: 33; 1999: 187)

20.A tudósok az egyes elméletek érdemeit teljesen annak az elméletsorozatnak az alapján ítélik meg, amelynek a vizsgált elmélet az utolsó tagja. (Lakatos 1978, I: 33, 47)

21.Az elméletek nem tekinthetõk a tudomány részének, ha nem korábbi elméleteket váltanak fel, vagy õket nem váltják fel késõbbi elméletek. Egy elszigetelt elméletet, amely nem része az elméletváltozások történeti folyamatának, nem tekinthetõ tudományosnak. (Lakatos, 1978, I: 33, 47)

22.Egy elméletet csak akkor tekinthetõ tudományosnak, ha olyan jelenségeket jósol meg, amelyeket elõdje nem jósolt meg, vagy ha olyan empirikus nehézségekkel szembesül, amelyeket majd utódja old meg. (Lakatos 1978, I: 33)

23.Az az elméletet, amely egyáltalán nem szembesül empirikus nehézségekkel, nem tekinthetõ tudományosnak. (Lakatos 1978 I: 33)

24.Az elméletek önmagukban sohasem jósolnak meg jelenségeket; az elõrejelzés az elmélet paraméterei számára számszerû értékeket is kíván, és feltételezi, hogy az elõrejelzés szempontjából az elmélet által jelentõsnek tartott minden tényezõt figyelembe vettek. Pl.: az Uránusz helyzetére vonatkozó pontatlan elõrejelzések a XIX. század közepén nem egyedül a Newton-elméleten alapultak, hanem becsléseket is tartalmaztak az ismert szomszédos bolygók tömegét illetõen, és feltételezték, hogy az összes – a Neptunuszra nem elhanyagolható gravitációs hatást gyakorló – tömeg ismert. (Lakatos 1978, I: 16, 40–1; 1997: 81)

25.Amikor egy elmélet elõrejelzései pontatlannak bizonyulnak, a tudósok nem az elméletben magában jelölik meg a problémát, sem az elõrejelzésekben felhasznált számértékek körében, sem pedig abban a feltevésben, hogy minden jelentõs tényezõt "feldolgoztak". Ehelyett az elõrejelzés készítésében szerepet játszó minden tényezõt egyformán problematikusnak és felülvizsgálhatónak tartanak. (Lakatos 1978, I: 16, 40–1, 81)

26.A vezérlõ feltevések egy halmazának kidolgozása és kiterjesztése folyamán a halmaz bizonyos elemei központinak számítanak, abban az értelemben, hogy védettnek tartják õket a kritikával és az empirikus cáfolattal szemben. Feltételezik, hogy a vezérlõ feltevésekkel szembekerülõ összes empirikus nehézség a nem-központi elemekbõl fakad, s egyedül ezek kritizálhatók vagy felülvizsgálhatók. (Lakatos 1999, I: 18791)

27.A vezérlõ feltevések egy halmazának központi törvényei és hipotézisei a halmaz kezdeti megfogalmazásában is nyilvánvalóak, és kezdettõl fogva világosan megkülönböztetik õket a nem-központi elemektõl. (Az utóbbiak abban az értelemben "nem-központi"-ak, hogy elvethetõk anélkül, hogy az egész halmaz integritását vagy koherenciáját megsértenénk. Az ebben az értelemben vett "nem-központi" összetevõk mindazonáltal hasznosak, talán döntõek is egyes empirikus nehézségek megoldásában.) (Lakatos 1999: 187–91)

28.A döntésnek, hogy a vezérlõ feltevések egy halmazának bizonyos összetevõi számára védett helyzetet biztosítanak, és hogy az összes empirikus nehézséget a halmaz más összetevõi ellen irányítják, nincs meghatározott logikája, inkább önkényes döntés. (Lakatos 1999: 188–90)

29.A vezérlõ feltevések egy halmazát kifejlesztõ tudósok nem az empirikus nehézségekre figyelnek. Inkább arra összpontosítanak, hogy kijavítsák a mellékfeltevéseket, amelyeket a magyarázatokban és elõrejelzésekben használtak, és amelyek – a vezérlõ feltevések szerint – legjobb esetben is csak durvák és közelítõek. Pl.: a hidrogénatomra vonatkozóan pontosan ugyanazokat az egymást követõ finomításokat és egyre realisztikusabb tárgyalásmódot vezették be a Bohr-elméletbe (1913), mint amelyeket bevezettek volna, ha az elmélet nem került volna szembe empirikus problémákkal. (Lakatos 1999: 190–2, 203–4, 205)

30.Általában a vezérlõ feltevések egy halmazával szemben felmerülõ nehézségek inkább maga a halmaz által elõállított matematikai és technikai nehézségek, nem pedig empirikus nehézségek. (Lakatos 1999: 190–2, 203–4, 205)

31.Ha a vezérlõ feltevések egy halmaza csak egy korábbi halmaz törvényeire vagy hipotéziseire – amelyekkel szigorúan összeegyeztethetetlen – támaszkodva ér el empirikus sikert, a tudósok nem fogják megpróbálni feloldani az ellentmondást a régi törvények vagy hipotézisek felváltásával, ameddig az új vezérlõ feltevések kifejezetten sikeresek nem lesznek korábban ismeretlen jelenségek helyes elõrejelzésében. Közben a tudósok folytatják munkájukat az új feltevéseken, nem törõdve az ellentmondással. Pl.: Bohr bizalma a korrespondencia elvekben. (Lakatos 1999: 197)

32.A tudósok csak ideiglenesen tûrik el a vezérlõ feltevések halmazának ellentmondásosságát, mert egy ilyen ellentmondásos halmaz nem minden tagja lehet igaz. (Lakatos 1999: 198)

33.A tudósok hosszú távú célja az, hogy igaz vezérlõ feltevéseket találjanak, nem csupán olyanokat, amelyek sikeresek az empirikus problémák megoldásában. (Lakatos 1999: 198)

34.Egy elmélet leváltásának szükségességét általában a vezérlõ feltevéseknek az a háttérhalmaza teszi nyilvánvalóvá, amelybõl alapvetõ feltevéseit veszi. Így a tudósok még akkor is törekedhetnek egy elmélet lecserélésére, ha az nem került szembe empirikus nehézségekkel. (Lakatos 1999: 206)

35.A legtöbb esetben csak nagyon kevés kísérletnek van valódi jelentõsége egy elmélet leváltásához vezetõ döntésben. Az ilyen döntést elsõsorban elméleti okokból hozzák meg, és az empirikus nehézségek elszaporodása csak kevéssel, vagy egyáltalán nem járul hozzá egy elmélet leváltásához. (Lakatos 1978; I: 37; 1999: 205–6)

36.Egy kísérletet csak sokkal azután tartanak döntõ bizonyítéknak a vezérlõ feltevések egy halmaza ellen, hogy eredményei széles körben ismertté váltak. (Lakatos 1997: 81; 1999: 212; 1978: 76)

37.Mielõtt egy kísérletet döntõnek tekintenének a vezérlõ feltevések egy halmazával szemben, olyan új feltevéseket kell kidolgozni, amelyek e kísérlet eredményeit helyesen jósolják meg, és további, addig ismeretlen jelenségeket is helyesen jeleznek elõre. (Lakatos 1999: 200, 212; 1997: 81)

38.A kísérleteket csak közvetetten, a rivális halmaznak nyújtott támogatáson keresztül irányulhatnak a vezérlõ feltevések egy halmaza ellen. Pl.: a Michelson-Morley kísérlet csak azért volt a XIX. századi éterelmélet komoly empirikus cáfolata, mert hatékonyan támogatta a relativitáselméletet. (Lakatos 1999: 213; 1978 I: 77)

39.Csak az elméleti elõrejelzés megelõzõen ismeretlen jelenségeknek van súlyuk egy elmélet értékelésében. Pl.: a Michelson-Morley kísérlet kevés támogatást adott a relativitáselméletnek, mert a relativitáselmélet kidolgozása elõtt hajtották végre. (Lakatos 1978, I: 5, 38–9)

40.Az elmélet elõtt ismert, de meg nem magyarázott jelenségek helyes elõrejelzése erõsen az adott elmélet mellett szól. (Lakatos 1999: 206–210)

41.Egy kísérlet fontossága az általa ellenõrzött elmélet fontosságán múlik. A kísérleteknek nincs önálló jelentõségük; súlyuk teljesen az elméletek sorsára való befolyásukból származik. (Lakatos 1999: 213)

42.A tudósok ellenállnak a nem-központi hipotézisek bevezetésének az empirikus nehézségek megoldása érdekében, hacsak e hipotézisek lehetõvé nem teszik korábban ismeretlen jelenségek elõrejelzését is, vagy benne nincsenek olyan új elméletekben, amelyek ismeretlen jelenségeket jósolnak meg. Pl.: Pauli neutrinó-hipotézisét nem azért fogadták el, mert szükséges volt az energiamegmaradás fenntartásához, hanem mert Fermi használta a Heisenberg-féle kvantummechanikának az atommagra való alkalmazásában. (Lakatos 1978, I: 85)

43.Az elmélet ellenõrzésére használt megfigyelések elfogadhatósága mindig más elméletektõl függ, s ezért elutasíthatók e további elméletek felülvizsgálata vagy helyettesítése révén. Pl.: Galilei megfigyelései a Hold hegyeire vagy a napfoltokra vonatkozóan elõfeltételezték a távcsõ gyengén fejlett optikai elméletét. (Lakatos 1978, I: 14–16, 43, 45, 73–4; 1999: 203)

44.Egy elméletalkotó, akinek elmélete ütközik a megfigyelésekkel, általában úgy védi meg elméletét, hogy megtámadja azokat az elméleteket, amelyektõl az adott megfigyelések függenek. Pl.: az aberráció Fresnel-féle magyarázatának Michelson általi kísérleti cáfolata azoktól az elméleti feltevésektõl függött, amelyeket Lorentz a kontrakciós hipotézissel helyettesített. Hasonlóan, Bohr képes volt elutasítani Pickering és Fowler ibolyántúli sorozatokra vonatkozó megfigyeléseit. (Lakatos 1978, I: 14–16, 43, 45, 73–4; 1999: 193)

45.A vezérlõ feltevések versengõ halmazai közötti választás során azt a halmazt részesítik elõnyben, amely elõrejelzi mindazt, amit vetélytársa elõrejelzett, valamint még néhány új és meglepõ jelenséget. (Lakatos 1978, I: 185–186)

46.A vezérlõ feltevések versengõ halmazai közötti választás során azt a halmazt részesítik elõnyben, amely a helyes elõrejelzésekhez nem az adott célok számára kiagyalt feltevéseket, hanem központi feltevéseit használja. Pl.: a ptolemaioszi és a kopernikuszi csillagászat. (Lakatos 1978, I: 185–86)

47.A vezérlõ feltevések egyes gyenge halmazait tetszetõssé varázsolták, mert elég okos ember dolgozott rajtuk. (Lakatos 1997: 81)

48.A vezérlõ feltevések versengõ halmazai az elméletértékelés közös szabályaival rendelkeznek. Nem igaz, hogy a vezérlõ feltevések minden halmazának megvannak a maga sajátos szabályai. (Lakatos 1999: 177 skk.)

49.A tudósoknak nincsenek aggályaik a nem-központi és egyébként indokolatlan hipotézisek bevezetésével kapcsolatban, ha azok megvédenek egy elméletet a nyilvánvaló cáfolattól, még akkor sem, ha a hipotéziseknek kevés a további magyarázó értékük. (Lakatos 1978, I: 16–17)

50.Ha egy nem-központi hipotézis kudarcot vall, amikor kezdeti alkalmazásán kívüli területen vetik be, a hipotézist meg lehet védeni egy további segédhipotézissel, amely megmagyarázza az elsõ látszólagos kudarcát. Ha a második segédhipotézis elbukik a független ellenõrzéseken, akkor be lehet vezetni egy harmadikat, és így tovább. (Lakatos 1978, I: 16–17)

51.Bármilyen hosszú is egy elmélet megmentése érdekében felállított segédhipotézisek láncolata, a kísérleti siker bármely jele, bármennyire is távol a láncban, az összes elõzõ hipotézist és az elméletet is alátámasztja, amelynek segédkezet nyújtottak. (Lakatos 1978, I: 16–17)

52.A vezérlõ feltevések egy halmazához kapcsolódó kutatási irányelvek némelyikét le lehet váltani az adott feltevések történeti fejlõdésének során. (Lakatos 1999: 192)

53.A vezérlõ feltevések új halmazai gyakran tartalmazzák elõdeik lényeges feltevéseit. (Lakatos 1999: 209)

11. Laudan tételei

11.1 Narratíva

Laudan szerint a tudomány célja intellektuális problémák megoldása. A versengõ elméleteket és vezérlõ feltevéseket ("kutatási hagyományok") problémamegoldó hatékonyságuk alapján értékeli. A megoldandó problémáknak két típusa van: a valamilyen terület objektumaival kapcsolatos empirikus kérdések; valamint az elméleten belüli, vagy az elmélet és más tudományos, módszertani, esetleg akár metafizikai elvek közötti ellentmondásokkal kapcsolatos fogalmi nehézségek. Egy elmélet teljes problémamegoldó hatékonyságát úgy határozzuk meg, hogy megbecsüljük az elmélet által megoldott empirikus problémák számát és jelentõségét, majd kivonjuk belõle az elmélet által létrehozott anomáliák és fogalmi problémák számát és jelentõségét.

Racionális lehet követni egy elméletetet, még akkor is, ha irracionális elfogadni. A követés melletti döntést az elmélet által az adott idõpontban megoldott problémák aránya alapozza meg. Az elmélet elfogadásáról szóló döntés hosszú távú teljesítményén alapul. Mindkét ítélet az alternatív elméletekkel való összehasonlítást kíván.

A haladás olyan elméletek elfogadásában áll, amelyek egyre jobb problémamegoldók. Egy elmélet még akkor is jobb problémamegoldó lehet egy másiknál, ha képtelen néhány olyan probléma megoldására, amit a másik sikeresen megoldott. Ennek megfelelõen, a vezérlõ feltevéseket az általuk támogatott elméletek viszonylagos problémamegoldó sikere alapján ítélik meg.

A vezérlõ feltevések egy halmazának legfontosabb elemei az ontológia és a heurisztika, az utóbbi egy szabályhalmaz, amely irányítja az elméletalkotást és részletezi az ontológiát. A vezérlõ feltevések egy halmaza egyidejûleg sok egymással összeegyeztethetlen elméletet támogathat. A vezérlõ feltevéseket annyiban lehet empirikusan ellenõrizhetõnek tartani, amennyiben végsõ sorsuk az általuk támogatott elméletek empirikus sikerén múlik.

A vezérlõ feltevések halmazai rendszerint oly módon fejlõdnek, hogy ugyanazon "kutatási hagyomány" korábbi és késõbbi változatai alig vagy egyáltalán nem rendelkeznek közös feltevésekkel. Ezt a fejlõdési folyamatot a halmaz céljaival, módszereivel és a legfontosabb ontológiai állításaival kapcsolatos különálló döntések sorozata vezérli. Így megtörténhet, hogy a tudósok felfedezik, a korábban magukévá tett módszerek nem segítik céljaikat, vagy az általuk korábban elfogadott elméletek nem elégítik ki módszertani követelményeiket. Akár azt is felfedezhetik, hogy a hagyományaikban korábban központi szerepet játszó célok többé már nem életképesek, mert nem valósíthatók meg. Ezen a hálószerû folyamaton keresztül a fokozatos változások sorozata hoz létre nagyobb eltolódásokat a tudományos közösség lényeges vélekedéseiben. Ritkán vagy soha nem történik meg, hogy a tudósok egyszerre változtatják meg elméleteiket, módszereiket és céljaikat. A "forradalmak" mindig ilyen fokozatosak, s nem szükséges, hogy globális összemérhetetlenségeket tartalmazzanak.

11.2 A tételek

Minden hivatkozás Laudan két kötetére vonatkozik a tudomány "változásairól'.

1.Egy empirikus probléma definiálása megköveteli a vizsgálat kontextusának elõzetes meghatározását. (Laudan 1977: 15)

2.Egy elméletet nem csupán empirikus helytállósága szerint értékelnek, hanem belsõ konzisztenciájára és más érvényes nézetekkel való összeegyeztethetõségére való tekintettel is. (Laudan 1977: 14, 49)

3.A tudósok különösen meggyõzõnek tartanak egy elméletet, ha meg tudja oldani a riválisait fenyegetõ empirikus nehézségeket. (Laudan 1977: 18)

4.A tudósok gyakran akkor is bíznak abban, hogy egy elmélet megold egy empirikus problémát, ha nem készek hinni az elméletben. (Laudan 1977: 223)

5.Az elmélet által a jelenségekre adott elõrejelzések gyakran csak közelítõleg pontosak. (Laudan 1977: 22–4)

6.A problémák korábbi megoldásainak pontatlanságát gyakran csak a késõbbi megoldások fényében veszik észre. (Laudan 1977: 22–4) Pl.: Carnot termodinamikai elméletei csak Clausius munkája nyomán látszottak közelítéseknek; hasonlóan, Newton elmélete mutatta meg, hogy a Galilei-féle szabadesés-elmélet csak közelítõleg helyes elõrejelzéseket eredményezett.

7.A problémamegoldások helyességének kritériumait a vezérlõ feltevések halmaza biztosítja. Ha az utóbbi megváltozik, az elõbbi is változhat. (Laudan 1977: 25)

8.Az empirikus nehézségek önmagukban sohasem kényszerítik ki egy elmélet feladását. (Laudan 1977: 27)

9.Egy elmélet képessége a látszólagos ellenpéldákat megoldott problémákká változtatni – különösen meggyõzõ érv mellette. (Laudan 1977: 31) Pl.: Prout hipotézise az atom felépítésérõl.

10.Mielõtt elfogadnák az elméleteket, azok sok riválisaik által megoldott empirikus problémát megoldanak; mindazonáltal egy elmélet ritkán oldja meg az összes olyan problémát, amelyet versenytársai megoldottak. (Laudan 1971: 27)

11.Egy probléma jelentõségének egyik legfõbb meghatározója: a történeti kontextus. Egy és ugyanazon problémának különbözõ történeti kontextusokban különbözõ mértékû ellenõrzõ ereje lehet. (Laudan 1977: 33 skk.)

12.Egy probléma jelentõségének egyik legfõbb meghatározója: általánosságának foka. (Laudan 1977: 33 skk.)

13.Egy empirikus nehézség súlya az elõrejelzés és az eredmény közötti eltérés mértékével, a nehézség korával és a megoldással szembeni múltbeli ellenállásával arányosan növekszik. (Laudan 1977: 39)

14.Az elmélettel szemben álló empirikus nehézségek fontosságának mértéke inkább súlyuktól, nem pedig számuktól függ. (Laudan 1977: 37)

15.Az elméleti tudósokat – a kísérletiekkel szemben – ugyanannyira érdekli az elmélet fogalmi koherenciája, mint empirikus sikere. (Laudan 1977: 45) Pl.: a ptolemaioszi csillagászat kritikája; a világ newtoni rendszerérõl folytatott – az alapokat érintõ – viták; Darwin, Freud, Skinner elméleteinek és a kvantummechanikának a fogadtatása.

16.A bizonytalan vagy homályos magyarázó kategóriákat és az ellentmondásos elveket komoly tehertételnek tekintik az elmélet szempontjából. (Laudan 1977: 49)

17.Egy elméletet alááshatnak vagy támogathatnak más – magának az elméletnek a területén kívüli – elméletek, módszertanok vagy metafizikai nézetek. (Laudan 1971: 49, 55)

18.Ha egy elmélet összeütközésbe kerül egy terület uralkodó módszertanával, gyakran a módszertan változik meg. (Laudan 1971: 58, 59) Pl.: a newtoni elmélet és az induktivista módszertan.

19.Egy elmélet elfogadhatósága növekszik az elmélet által megoldott empirikus problémák számával és jelentõségével, csökken viszont az elméletet fenyegetõ empirikus és fogalmi nehézségek számával és jelentõségével. (Laudan 1977: 5, 13, 66, 68, 119)

20.A haladás egy elméletnek egy olyan másikkal való helyettesítésében áll, amely összegezve nyereséget kínál az empirikus és fogalmi nehézségek feloldásában. (Laudan 1977: 68)

21.A vezérlõ feltevések meghatározzák egy területen az objektumok és folyamatok fajtáit, valamint a tanulmányozásukra alkalmas vizsgálati módszereket. (Laudan 1999: 257) Pl.: a geológia aktualista hagyománya; kartezianizmus.

22.A vezérlõ feltevések irányelveket biztosítanak az elméletek módosításához és átalakításához, hogy javítsák problémamegoldó hatékonyságukat. (Laudan 1977: 92)

23.A vezérlõ feltevések ugyanazon halmazából kifejlesztett elméletek idõnként összeegyeztethetlenek egymással. (Laudan 1977: 81, 85) Pl.: elméletek a karteziánus és a newtoni optikában.

24.A vezérlõ feltevések egy halmazának elfogadhatóságát a hozzá kötõdõ elméletek problémamegoldási sikere alapján ítélik meg. (Laudan 1977; 82)

25.Egy terület vezérlõ feltevései idõnként az elméletek jelentõs változása nélkül változnak meg. (Laudan 1977: 96)

26.Egy terület elméletei anélkül is változhatnak, hogy a vezérlõ feltevések megváltoznának. (Laudan 1977: 96)

27.A tudósok idõnként meggondolják magukat azzal kapcsolatban, hogy melyek a vezérlõ feltevések halmazának leginkább központi elemei, és így melyek javíthatók. (Laudan 1977: 99) Pl.: newtoni mechanika; marxizmus.

28.A vezérlõ feltevések egy nagyon sikeres halmaza idõnként a vele össze nem egyeztethetõ tudományon kívüli világnézetek elvetéséhez vezet. (Laudan 1977: 101) Pl.: Descartes, Newton, Darwin.

29.A tudósok inkább az általános problémamegoldó teljesítmény miatt fogadják el az elméleteket, nem pedig az éppen vizsgált probléma kezelésének általános sikere miatt. (Laudan 1999: 259)

30.A tudósok gyakran olyan elméleteken dolgoznak, amelyeket nem fogadnak el, feltéve hogy ezeknek az elméleteknek az aktuális problémamegoldási aránya magas. (Laudan 1999: 262; 1977: 119) Pl.: Galilei fizikája, Dalton atomizmusa.

31.Egy tudós gyakran a vezérlõ feltevések két különbözõ, akár egymást kölcsönösen ki is záró halmazával dolgozik. (Laudan 1999: 262)

32.Egy elmélet létezõ versenytársaihoz, az elméletértékelés uralkodó eszméihez és az elõzõ elméletekhez viszonyítva értékelhetõ. (Laudan 1977: 1–3, 124)

33.A tudósok idõnként még akkor is használnak nagy problémamegoldó hatékonyságú elméleteket, ha nem tartják õket igaznak. (Laudan 1977: 125)

34.Egy területen adott pillanatban a vezérlõ feltevések egynél több halmazát vizsgálják általában. (Laudan 1977: 134) Pl.: a XIX. századi kémia, a XVIII. századi mechanika.

35.A vezérlõ feltevésekben bekövetkezõ gyors változások (azaz "forradalmak") egy területen az adott feltevéseknek néhány tudós általi kezdeti elfogadásából származnak. (Laudan 1977: 137) Pl.: Darwin, Newton, Lyell.

36.Nincs olyan idõszak egy terület fejlõdésében, amikor vezérlõ feltevéseit védettnek tartanák a kritikától. (Laudan 1977: 138)

37.Egy területen az egymást követõ elméletek sok közös (de nem kizárólag ilyen) empirikus problémával foglalkoznak. (Laudan 1977: 140)

38.A rivális elméletek ellenõrzésére használt empirikus problémák általában jellemezhetõk a kifejlesztés alatt álló elméletektõl függõ feltevések használata nélkül is. (Laudan 1977: 143)

39.Általában empirikus veszteségek és nyereségek egyaránt kapcsolódnak egy régebbi elméletnek egy újjal való helyettesítéséhez. (Laudan 1977: 148-49) Pl.: az elméleti geológusok Cuvier és Lyell elõtt egy csomó olyan empirikus nehézséggel foglalkoztak, amelyet késõbb nem vettek figyelembe. Newton optikája nem tudta megmagyarázni az izlandi pátban bekövetkezõ fénytörést, amelyet Huygens optikája magyarázott meg.

40.A tudományokban a legtöbb elméleti tevékenység nem gyakorlati problémák megoldására irányul. (Laudan 1977: 224)

41.A vezérlõ feltevések halmazait úgy értékelik, hogy hosszú távon összehasonlítják a hozzájuk kapcsolódó legjobb elméletek problémamegoldási összteljesítményét a rivális halmazokhoz kapcsolódó elméletekével. (Laudan 1977: 124)

42.A vezérlõ feltevések egy halmaza magában foglal egy ontológiát, egy módszertant és a kognitív célok meghatározását. (Laudan 1984: 42)

43.Legtöbbször minden terület vagy részterület legtöbb tudósa megegyezik abban, hogy: (a) tudományáguk legtöbb állításának mi a státusza; (b) melyek a megoldandó központi problémák; (c) melyek a megfelelõ mennyiségi és kísérleti technikák; (d) melyek a posztulálandó magyarázó és elméleti entitások. (Laudan 1984: 3)

44.Minden tudományos terület központi problémái, technikái és alapvetõ magyarázó hipotézisei változnak – idõnként gyorsan. (Laudan 1984: 4–5)

45.A tudósok területükön a konszenzus elérését általában a "tudományos módszer"-nek, azaz a közös módszertani normáknak tulajdonították. (Laudan 1984: 6)

46.Az esetek fontos kisebbségében mély és hosszan tartó egyet nem értés alakul ki, amely ellenáll a közös módszertani normák révén való feloldásnak. (Laudan 1984: 7–8, 13, 22)

47.A hosszú távú nézeteltéréseket általában nem lehet az irracionalitásnak, hozzá nem értésnek, a tudományon kívüli ideológiák hatásának vagy a "tudományos módszer" semmibevevésének tulajdonítani. (Laudan 1984: 7–8, 12)

48.A rivális elméleteknek ritkán egyezik meg az összes megfigyelési következményük. (Laudan 1984: 7–8, 12)

49.A tudósok idõnként nem értenek egyet abban, hogy mik a megfelelõ módszerek a rivális elméletek értékelésére. (Laudan 1984: 12, 33)

50.A tudományos elméletek értékelésére használt módszerek idõvel változnak. (Laudan 1984: 33–40)

51.A tudósok azt gondolják, hogy a tudomány céljai nem önkényesek. (Laudan 1984: 48)

52.A tudományos kutatás céljai idõvel nagy változásokon mennek keresztül. (Laudan 1984: 47)

53.A tudósok idõnként nem értenek egyet abban, hogy mik a tudomány céljai. (Laudan 1984: 42)

54.A tudomány céljaira vonatkozó nézeteltérés feloldásának folyamata érveken alapul. (Laudan 1984: 48)

55.Bár a vezérlõ feltevések egy halmazának elemei összekapcsolt, összefüggõ és kölcsönható hálózatot alkotnak, e hálózat összefüggõ elemei nem képeznek egy "eszi, nem eszi csomag"-ot; a tudósok ezeket az összetevõket úgy tárgyalják, mint amelyek egyenként kezelhetõk és egyenként helyettesíthetõk. (Laudan 1984: 73)

56.A tudósok idõnként nem értenek egyet abban, miknek kellene lenniük a tudomány céljainak, miközben egyetértenek az elméletértékeléshez használt megfelelõ normákat illetõen. (Laudan 1984: 45)

57.A tudósok idõnként egyetértenek abban, miknek kell lenniük a tudomány céljainak, miközben nem értenek egyet az elméletértékeléshez használt normákat illetõen. (Laudan 1984: 37)

58.A tudósok idõnként nem értenek egyet abban, milyen normákat használjanak az elméletértékeléshez, miközben egyetértenek a kedvenc elméleteiket vagy az alapjukul szolgáló ontológiát illetõen. (Laudan 1984: 46)

59.A tudósok idõnként egyetértenek abban, miknek kell lenniük a tudomány céljainak és normáinak, de nem értenek egyet a megfelelõ ontológiát illetõen, amelyet az elméleteknek példázniuk kellene. (Laudan 1984: 75)

60.A tudósok idõnként egyetértenek abban, milyen normákat használjanak az elméletértékeléshez, miközben nem értenek egyet egyes elméletek elõnyben részesítésével kapcsolatban. (Laudan 1984: 33)

61.A tudósok idõnként nem értenek egyet abban, hogy miknek kellene lenniük a tudomány céljainak, és milyen normákat kellene használni az elméletek értékeléséhez, miközben egyetértenek egyes elméletek elõnyben részesítésében. (Laudan 1984: 46)

62.A vezérlõ feltevések teljesen különbözõ halmazainak védelmezõi közötti nézeteltérések idõnként feloldódnak, mert a tudósok egy hosszabb idõszak alatt meggondolják magukat egyenként minden egyes vitatott összetevõt illetõen – a mindent egyszerre felölelõ áttérés kevésbé valószínû. (Laudan 1984: 76, 80 skk.)

63.A vezérlõ feltevések egyik halmazáról a teljesen különbözõ másikra való váltást – visszatekintve – gyakran holisztikus áttérésként festik le, holott valójában fokozatos, apránkénti változások voltak. (Laudan 1984: 78)

64.A versengõ elméletek közötti választásban a tudósok a pillanatnyilag elérhetõ lehetõségek között választanak, nem pedig azt döntik el, vajon egy elmélet jobb-e az összes lehetséges alternatívánál. (Laudan 1984: 27–8)

65.A legtöbb esetben a közös szabályok (pl. a kísérlettervezésrõl, a hibaelméletrõl) képessé teszik a tudósokat arra, hogy feloldják a pillanatnyilag rendelkezésre álló alternatív elméletek közötti választás során jelentkezõ nézeteltéréseket. (Laudan 1984: 25, 28–30)

66.Az esetek kisebb részében, az elmélet-preferenciáról szóló vitát a közös módszertani szabályokra való hivatkozással nem lehet feloldani, vagy mert (a) a szabályok, bár közösek, nem eredményeznek világos döntést, vagy (b) nézeteltérések vannak a szabályok súlyozásával kapcsolatban, vagy (c) a szabályok értelmezése maga is vitatott. (Laudan 1984: 24, 28, 33)

67.A tudósok gyakran folyamodnak a pillanatnyilag legjobb tudományos elméletekhez, amikor ítéletet alkotnak arról, hogy az elméletértékelés egy javasolt szabálya optimális eszköz-e a tudomány céljainak elérése szempontjából. (Laudan 1984: 38–40)

68.Egyes esetekben a szabályokkal kapcsolatos nézeteltérések nem oldhatók fel a közös célokra való hivatkozással, vagy mert ezek a megfontolások kétértelmû döntéshez vezetnek, vagy mert a tudósok nézetei különböznek a terület alapvetõ céljait illetõen. (Laudan 1984: 37–8, 41)

69.A tudományos célokat idõnként azon az alapon bírálják, hogy elérhetetlenek. Pl.: a törvényekre és elméletekre vonatkozó infallibilizmus céljai. (Laudan 1984: 51)

70.A tudományos célokat idõnként azon az alapon bírálják, hogy pontatlanok, homályosak, az alkalmazásokban önkényesek, vagy fogalmilag zavarosak, és mindezek miatt elérésük nem állapítható meg. Pl.: egyszemûség, érthetõség. (Laudan 1984: 52, 61)

71.A tudományos célokat idõnként azon az alapon bírálják, hogy nincs operacionális út annak meghatározására, vajon a cél valaha is elérhetõ-e. Pl.: az igazság vagy közelítõ igazság célja az elméletekben. (Laudan 1984: 53)

72.A tudományos célokat idõnként azon az alapon bírálják, hogy az állandó törekvés ellenére még nem állítottak elõ olyan elméleteket, amelyek elérték volna ezeket a célokat. Pl.: az "érthetõség" céljának elhagyása a mechanisztikus filozófia karteziánus hagyományában. (Laudan 1984: 60)

73.Az egy adott terület számára javasolt célokat idõnként azon az alapon bírálják, hogy nincsenek összhangban a területen dolgozók által már nagyra becsült elméletekkel vagy alkalmazásokkal. Pl.: a XVIII. századi áttérés az anti-mikroelméleti induktivizmusról a megfigyelhetetlen létezõkrõl szóló mélyszerkezeti elméletek elõállításának céljára. (Laudan 1984: 5360)

74.A szabályok, amelyekhez a tudósok folyamodnak az elméletekrõl való vitákban, gyakran igazán hatékonyak az elméletválasztás irányításában és a konszenzus létrehozásában. (Laudan 1984: 92)

75.Egyes normák, amelyekre a tudósok hivatkoznak, homályosan vannak megfogalmazva vagy alkalmazásuk nem egyértelmû. Pl.: egyszerûség. (Laudan 1984: 52)

76.Azokban az elméletválasztási esetekben, amelyben a szabályok különbözõ irányokban húznak, a tudósok jellegzetesen megindokolják, hogy miért adnak elsõbbséget bizonyos szabályoknak a többiekkel szemben. (Laudan 1984: 94)

77.Bár a kiváncsiság és a társadalmi hasznosság idõnként a tudósokat bizonyos problémákkal való foglalkozásra készteti, ezeknek a motivációknak nincsen hosszú távú kihatásuk annak az elméletnek az elfogadhatóságára, amelyet eredetileg ezeknek a problémáknak a megoldására fejlesztettek ki. (Laudan 1984: 98)

78.A tudósok rendszerint megindokolják, miért tulajdonítanak bizonyos problémáknak döntõ szerepet egy elmélet ellenõrzésében. (Laudan 1984: 100)

79.A tudósok gyakran nagy jelentõséget tulajdonítanak az elmélet olyan problémák megoldására irányuló képességének, amelyek az elmélet meglepõ következményeit rejtik magukban. (Laudan 1984: 100)

80.A tudósok gyakran azért tekintenek egy meghatározott problémát fontosnak az elmélet értékelésében, mert az adott probléma "döntõ kísérlet"-et jelent a rivális elmélettel szemben. (Laudan 1984: 100)

81.A tudósok gyakran azért tekintik egy elmélet képességét egy meghatározott probléma megoldására fontosnak, mert az adott probléma nem olyan, mint amilyenek megmagyarázására az elméletet szánták. (Laudan 1984: 100)

82.Sok tudós tartja úgy, hogy a tudomány céljának – és saját céljuknak – olyan elméletek elõállításának kellene lennie, amelyek különbözõ területek megfigyelhetetlen létezõirõl igaz vagy megközelítõen igaz leírást adnak. (Laudan 1984: 104)

83.Sok múltbeli elmélet nagyon sikeres volt, még akkor is, ha olyan létezõket posztuláltak, amelyek – ha jelenlegi legjobb elméleteink igazak – nem léteznek. Pl.: a XVIIIIX. század éterelméletei. (Laudan 1984: 11314)

84.A tudósok nem tekintik egy egyébként sikeres elmélet elutasításához megfelelõ alapnak azt, hogy az elmélet nem õrzi meg a korábbi sikeres elméletek magyarázó modelljeit. (Laudan 1984: 126)

85.A korábbi elméletek által megmagyarázott empirikus törvényeket nem mindig magyarázzák meg – akár határesetként – az azokat helyettesítõ késõbbi elméletek. (Laudan 1984: 127)

86.A korábbi elméletek konfirmált elõrejelzéseit a késõbbi elméletek nem mindig ismétlik meg. (Laudan 1984: 127)

87.A tudósok tipikusan nem kívánják meg, hogy bármely új elmélet megmagyarázza, miért volt elõdje sikeres. (Laudan 1984: 132–33)

88.Egy terület késõbbi elméletei általában nem magyarázzák meg, miért voltak az általuk leváltott elméletek sikeresek. (Laudan 1984: 132–33)

Irodalom

Cohen, I. Bernard: 1980, The Newtonian Revolution, Cambridge University Press, Cambridge.

Cohen, I. Bernard: 1985, Revolution in Science, Harvard University Press, Cambridge.

Feyerabend, Paul: 1965, "Problems of Empiricism", in R. Colodny (ed.), Beyond the Edge of Certainty, Prentice-Hall, Englewood Cliffs, N.J., pp. 145–260.

Feyerabend Paul: 1970, "Problems of Empiricism, Part II", in R. Colodny (ed.), The Nature and Function of Scientific Theories, University of Pittsburgh Press, Pittsburgh, pp. 275–353.

Feyerabend, Paul: 1975, Against Method, New Left Books, London.

Feyerabend, Paul: 1981a, Rationalism, Realism and Scientific Method: Philosophical Papers; Vol. 1, Cambridge University Press, Cambridge.

Feyerabend, Paul: 1981b, Problems of Empiricism: Philosophical Papers, Vol. II, Cambridge University Press, Cambridge.

Fleck, Ludwig: 1979, Genesis and Development of a Scientific Fact, University of Chicago Press, Chicago.

Holton, Gerald: 1973, Thematic Origins of Scientific Thought: Kepler to Einstein, Harvard University Press, Cambridge, Mass.

Kuhn, Thomas S.: 1963, "The Function of Dogma in Scientific Research", in A. C. Crombie (ed.), Scientific Change, Basic Books, New York, pp. 347–69.

Kuhn, Thomas S.: 1977, The Essential Tension, University of Chicago Press, Chicago.

Kuhn, Thomas S.: 1981, "What Are Scientific Revolutions?", Occasional Paper no. 18, Center for Cognitive Science, Massachusetts Institute ot Technology, Cambridge.

Kuhn, Thomas S.: 1983a, "Commensurability, Comparability, Communicability", in P. D. Asquith and T. Nickles (eds.), PSA 1982, vol. 2, Philosophy of Science Association, East Lansing, Michigan, pp. 669–88.

Kuhn, Thomas S.: 1983b. "Rationality and Theory Choice", Journal of Philosophy 80, 563–70.

Kuhn, Thomas S.: 1984, A tudományos forradalmak szerkezete, Gondolat, Budapest.

Kuhn, Thomas S.: 1999, "Objektivitás, értékítélet és elméletválasztás", jelen kötetben.

Lakatos, Imre: 1978, The Methodology of Scientific Research Programmes, Cambridge University Press, Cambridge.

Lakatos, Imre: 1997, Tudományfilozófiai írásai, Atlantisz, Budapest.

Lakatos, Imre: 1999, "Falszifikáció és a tudományos kutatási programok metodológiája" (részlet), jelen kötetben.

Laudan, Larry: 1977, Progress & Its Problems, University of California Press, Berkeley.

Laudan, Larry: 1984, Science and Values, University of California Press, Berkeley.

Laudan, Larry: 1999, "Az elméletektõl a kutatási hagyományokig" (részletek a Progress & Its Problem-bõl), jelen kötetben.

Popper, Karl R.:1963, Conjectures & Refutations, Basic Books, New York.

Popper Karl R.:1972, Objective Knowledge, Oxford University Press, Oxford.

Popper, Karl R.: 1997, A tudományos kutatás logikája, Európa, Budapest.

Stegmüller, Wolfgang: 1976, The Structure and Dynamics of Theories, Springer-Verlag, New York.

Toulmin, Stephen: 1967, "The Evolutionary Development of Natural Science", American Scientist 55, 456–70.

Toulmin, Stephen: 1972, Human Understanding, Princeton University Press, Princeton, N. J.

Az esettanulmányok bibliográfiája

Alexander, J.: 1979, "Paradigm Revision and "Parsonianism", Canadian Journal of Sociologie 4, 343–58.

Anderson, Paul F.: 1983, "Marketing, Scientific Progress and Scientific Method", Journal of Marketing47, 18–31.

Archibald, G. C.: 1979, "Method and Appraisal in Economics", Philosophy of the Social Sciences 9, 304–15.

Ball, T.: 1976, "From Paradigms to Research Programs: Toward a Post-Kuhnian Political Science", American Journal of Political Science 20, 151–71.

Barbour, Ian: 1980, "Paradigms in Science and Religion", in Gutting (1980), pp. 223-45.

Barker, Peter and B. Gholson: 1984, "The History of the Psychology of Learning as a Rational Process: Lakatos versus Kuhn", in H. W. Reese (ed.) Advances in Child Development and Behavior18, Academic Press, New York, 227–44.

Barker, Peter and B. Gholson: 1985, "Kuhn, Lakatos and Laudan: Applications to the History of Physics and Psychology", American Psychologist40, 755–69.

Baumberger, J.: 1977, "No Kuhnian Revolution in Economics", Journal of Economic Issues 11, 1–20.

Beardsley, Philip: 1974, "Political Science: the Case of the Missing Paradigm", Political Theory 2, 46–61.

Bechtel, W.: 1984, "The Evolution of Our Understanding of the Cell: A Study in the Dynamics of Scientific Progress", Studies in History and Philosophy of Science 15, 309–56.

Bernstein, Howard: 1981, "Marxist Historiography and the Methodology of Research Programmes", History and Theory 20, 424–49.

Blaug, M.: 1980, A Methodological Appraisal of Marxian Economics, Elsevier, Amsterdam.

Blaug, Mark: 1980, "Kuhn versus Lakatos, or Paradigms versus Research Programmes in the History ot Economics" in Gutting (1980), pp. 137–59.

Bluhm, William T.: 1982, The Paradigm Problem in Political Science: Perspectives from Philosophy and from Practice, Carolina Academic Press, Durham, N.C.

Bronfenbenner, M.: 1971, "The »Structure of Revolutions« in Economic Thought", History of Political Economy 3, 136–51.

Brooke, John: 1981, "Avogadro's Hypothesis and its Fate: A Case-Study in the Failure ot Case-Studies", History of Science 19, 234–73.

Brown, T.: 1969, "The Electric Current in Early 19th-Century French Physics", Historical Studies in the Physical Sciences 1, 61ff.

Brown, T.: 1978, "The Rise of Baconianism in 17th-Century England", in Science and History, Polish Academy of Sciences Press, 502–22.

Bryant, C. G. A.: 1975, "Kuhn, Paradigms, and Sociology", British Journal of Sociology 26, 354–59.

Buchdahl, Gerd: 1970, "History ot Science and Criteria of Choice", in Roger Stuewer (ed.), Minnesota Studies in the Philosophy of Science, University of Minnesota Press, Minneapolis, pp. 204–30.

Buss, A.: 1978, "The Structure of Psychological Revolutions", Journal of the Behavioral Sciences 14, 51–64.

Clark, Peter: 1976, "Atomism vs. Thermodynamics", in Howson (1976), pp. 41–106.

Coats, A. W : 1969, "Is there a »Structure of Scientific Revolutions« in Economics?", KYKLOS, 22, 289–96.

Coats, A. W.: 1976, "Economics and Psychology: the Death and Resurrection of a Research Programme", in Latsis (1976), pp. 43–64.

Constant, Edward: 1980, The Origins of the Turbojet Revolution, Johns Hopkins University Press, Baltimore.

Crane, Diane: 1980, "An Exploratory Study of Kuhnian Paradigms in Theoretical High-Energy Physics", Social Studies of Science 10, 23–54.

Crowe, Michael: 1975, "Ten »Laws« Concerning Patterns of Change in Mathematics" Historia Mathematica 2, 161–66.

Cushing James: 1982, "Models and Methodologies in Current Theoretical High Energy Physics", Synthese 50, 5–101, 109–23.

Darden, Lindley: 1976, "Reasoning in Scientific Change: Darwin, DeVries and the Discovery of Segregation", Studies in History and Philosophy of Science 7, 127-69.

Donovan, Arthur: 1976, "Chemistry and Philosophy in the Scottish Enlightenment", Studies on Voltaire and the Enlightenment 152, 581–605.

Donovan, Arthur: 1982, "William Cullen and the Research Tradition of Eighteenth-Century Scottish Chemistry", in R H. Campbell and Andrew S. Skinner (eds.), The Origins and Nature of the Scottish Enlightenment, John Donald, Edinburgh, pp. 98-114.

Dooley, Patrick: 1982, "Kuhn and Psychology: the Rogers-Skinner, Day-Giorgi Debates", Journal for the Theory of Social Behavior 12, 275–90.

Eckberg, Douglas Lee and Lester Hill, Jr.: 1980, "The Paradigm Concept and Sociology: A Critical Review", in Gutting (1980), pp. 117–36.

Fang, J.: 1973, "Is Mathematics an »Anomaly« in the Theory of Scientific Revolutions?", Philosophica Mathematica 10, 92–101.

Ferguson, Michael: 1981, "Progress and Theory Change: Two Analyses of Mr. Z", Annual of Psychoanalysis 19, 133–60.

Frankel, Henry: 1978, "The Non-Kuhnian Nature of the Recent Revolution in the Earth Sciences", in Ian Hacking and Peter Asquith (eds.) PSA 1978, Vol. 2, Philosophy of Science Association, East Lansing, Michigan, pp. 197–214.

Frankel, Henry: 1979, "Why Continental Drift Theory Was Accepted by the Geological Community with the Confirmation of Harry Hess's Concept of Seafloor Spreading", in Cecil Schneer (ed.), Two Hundred Years of Geology in America, University Press of New England, Hanover, New Hampshire, pp. 337–53.

Frankel, Henry: 1979, "The Career of Continental Drift Theory: an Application of Imre Lakatos' Analysis of Scientific Growth to the Rise of Drift Theory", Studies in History and Philosophy of Science 10, 21–66.

Frankel, Henry: 1979, "The Acceptance and Rejection of Continental Drift Theory as a Rational Episode in the History of Science", in Seymour Mauskopf (ed.) The Reception of Unconventional Science: AAAS Selected Symposium; AAAS, Washington, pp. 51–89.

Frankel, Henry: 1980, "Hess's Development of His Seafloor Spreading Hypothesis", in Thomas Nickles (ed.), Scientific Discovery: Case Studies, Reidel, Dordrecht, pp. 345-66.

Frankel, Henry: 1980, "Problem-Solving, Research Traditions, and the Development of Scientific Fields", in R. Giere and Peter Asquith (eds.), PSA 1980, Vol. 3, Philosophy ot Science Association, East Lansing, Michigan, pp. 29–40.

Frankel, Henry: 1980, "The Importance of Anticipating Problem Solutions in Theory Choice", Indian Journal of Scientific and Industrial Research39, 57–68.

Frankel, Henry: 1981, "The Paleobiogeographical Debate over the Problem of Disjunctively Distributed Life Forms", Studies in History and Philosophy of Science 12, 211–59.

Frankel, Henry: 1982, "The Development, Reception, and Acceptance of the Vine-Matthews-Morley Hypothesis", Historical Studies in the Physical Sciences 13, 1-39.

Fricke, Martin: 1967, "The Rejection of Avogadro's Hypotheses", in Howson (1976), pp. 277–308.

Gardner, Michael: 1979, "Realism and Instrumentalism in 19th-Century Atomism", Philosophy of Science 46, 1–34.

Greene J. C.: 1971; "The Kuhnian Paradigm and the Darwinian Revolution in Natural History", in Duane Roller (ed.), Perspectives in the History of Science and Technology, University of Oklahoma Press, Norman, pp. 3–25.

Gutting, Gary (ed.): 1980, Paradigms and Revolutions, University of Notre Dame Press, Indiana.

Gutting, Gary (ed.): 1984, "Paradigms, Revolutions and Technology", in R. Laudan (1984), pp. 41–66.

Hall, Richard: 1970, "Kuhn and the Copernican Revolution", British Journal for the Philosophy of Science 21, 196–97.

Hands, Douglas: 1979, "The Methodology of Economic Research Programmes", Philosophy of the Social Sciences 9, 293–303.

Hands, Douglas: 1985, "Second Thoughts on Lakatos", History of Political Economy 17, 1–15.

Hattiangadi, J.: 1971, "Alternatives and Incommensurables: The Case of Darwin and Kelvin", Philosophy of Science 38, 502–1.

Heidelberger, M.: 1976, "Some Intertheoretic Relations between Ptolemean and Copernican Astronomy", in Gutting (1980) pp. 211–83.

Heidelberger M.: 1980, "Towards a Logical Reconstruction of Revolutionary Change: The Case of Ohm as an Example", Studies in the History and Philosophy of Science 11, 103–21.

Hendrick, R. E. and A. Murphy: 1981, "Atomism and the Illusion of Crisis: The Danger of Applying Kuhnian Categories to Current Particle Physics", Philosophy of Science 48, 454–68.

Howson, Colin (ed.): 1976, Method and Appraisal in the Physical Sciences: The Background to Modern Science, 1800–1905, Cambridge University Press, Cambridge.

Hufbauer, Karl: 1982, The Formation of the German Chemical Community, 1720–1795, University of California Press, Berkeley.

Hull, David, P. Tessner, and A. Diamond: 1978, "Planck's Principle: Do Younger Scientists Accept New Scientific Ideas with Greater Alacrity than Older Scientists?" Science 202, 717–22.

Kitts, D. B.: 1977, "Continental Drift and Scientific Revolutions", in Kitts (ed.), Structure of Geology, Southern Methodist University Press, Dallas, pp. 115-27.

Kleiner, Scott: 1979, "Feyerabend, Galileo and Darwin: How to Make the Best Out of What You Have – or Think You Can Get", Studies in History and Philosophy of Science 10, 285–309.

Kleiner, Scott: 1981, "Problem Solving and Discovery in the Growth ot Darwin's Theories of Evolution", Synthese 41, 119–62.

Kunin, L. and F. S. Weaver: 1971, "On the Structure of Scientific Revolutions in Economics", History of Political Economy 3, 391–91.

Latsis, S. (ed.): 1976, Method and Appraisal in Economics, Cambridge University Press, Cambridge.

Laudan, Rachel: 1980, "The Recent Revolution in Geology and Kuhn's theory of Scientific Change", in Gutting (1980), pp. 284–96.

Laudan, Rachel: 1984, The Nature of Technological Knowledge: Are Models of Scientific Change Relevant? Reidel, Boston.

Laudan, Rachel: 1984, "Cognitive Change in Technology and Science: Are Models of Scientific Change Relevant?", in Laudan (1984), pp. 83–104.

Laymon, Ronald: 1977, "Feyerabend, Brownian Motion, and the Hiddenness of Refuting Facts", Philosophy of Science 44, 225–47.

Leijonhufvud, Axel: 1976, "Schools, »Revolutions«, and Research Programmes in Economic Theory", in Latsis (1976), pp. 65–108.

Loasby, R G : 1971, "Hypothesis and Paradigm in the Theory ot the Firm", Economic Journal 81, 863–86.

Machamer, P.: 1973, "Feyerabend and Galileo", Studies in History and Philosophy of Science 4, 1–46.

Marchi, Neil: 1970, "The Empirical Content and Longevity of Ricardian Economics", Economica 31, 257–76.

Marchi, Neil: 1976, "Anomaly and the Development of Economics: The Case of the Leontief Paradox", in Latsis (1976), pp. 109–27.

McCann, H.: 1978, Chemistry Transformed: The Paradigmatic Shift from Phlogiston to Oxygen, Ablex, Norwood, N.J.

Michod, Richard: 1981, "Positive Heuristics in Evolutionary Biology", British Journal for the Philosophy of Science 32, 1–36

Moulines, C.: 1980, "Intertheoretic Approximation: The Kepler-Newton Case", Synthese 45, 387–412.

Mowny, Bryan: 1985, "From Galen's Theory to William Harvery's Theory", Studies in History and Philosophy of Science 16, 49–82.

Musgrave, Alan: 1976, "Why Did Oxygen Supplant Phlogiston! Research Programmes in the Chemical Revolution", in Howson (1976), pp. 181–210.

Nugayev, R. M : 1985, "The History of Quantum Mechanics as a Decisive Argument Favoring Einstein over Lorentz", Philosophy of Science52, 44–63.

Percival, W.: 1916, "Applicability of Kuhn's Paradigms to the History of Linguistics", Language 52, 285–94

Peterson, Gerald: 1981, "Historical Self-Understanding in the Social Sciences: The Use of Thomas Kuhn in Psychology", Journal for The Theory of Social Behavior 11, 1-30.

Potter, Jonathan: 1984, "Testability, Flexibility: Kuhnian Values in Scientists Discourse Concerning Theory Choice", Philosophy of the Social Sciences 14, 303–30.

Radder, Hans: 1982, "An Immanent Criticism of Lakatos" Account of the »Degenerating Phase« of Bohr's Atomic Theory", Zeitschrift für allgemeine Wissenschaftstheorie 13, 99–109.

Rocke, A. J.: 1981, "Kekule, Butlerov, and the Historiography of the Theory of Chemical Structure", British Journal for the History of Science14, 27–57.

Ruse, Michael: 1978, "What Kind of Revolution Occurred in Geology?", in I. Hacking and P. Asquith (eds.), PSA 1978, Vol. 2, Philosophy of Science Association, East Lansing, Michigan, pp. 240–73.

Schagrin, Morton: 1963, "Resistance to Ohm's Law", American Journal of Physics 31, 536–47.

Schopman, Joop: 1981, "The history of Semi-Conductor Electronics – A Kuhnian Story?", Zeitschrift für allgemeine Wissenschaftstheorie12, 297–302.

Shrader-Frechette, K.: 1977, "Atomism in Crisis: An Analysis ot the Current High Energy Paradigm", Philosophy of Science 44, 409–40.

Stanfield, R.: 1974, "Kuhnian Scientific Revolutions and the Keynesian Revolution" Journal of Economic Issues 8, 97–109.

Stephens, J.: 1973, "The Kuhnian Paradigm and Political Inquiry: An Appraisal", American Journal of Political Science 11, 467–88.

Tobey, Ronald: 1981, Saving the Prairies, University of California Press, Berkeley.

Tornebohm, Hakan: 1977, Paradigm Shift in Theories of Gravitation, Esseite studium, Stockholm.

Urbach, Peter: 1974, "Progress and Degeneration in the »I.Q. Debate«", British Journal for the Philosophy of Science 25, 99–135, 235–59.

Weimer, W. B. and D. S. Palermo: 1973, "Paradigms and Normal Science in Psychology", Science Studies 3, 211–44.

Winston, M. E.: 1976, "Did a (Kuhnian) Scientific Revolution Occur in Linguistics?" in F. Suppe and P. Asquith (eds.), PSA 1976, Vol. 1, Philosophy of Science Association, East Lansing, Michigan, pp. 25–33.

Wolin, Sheldon: 1980, "Paradigms and Political Theories", in Gutting (1980), pp. 160–94.

Worrall, John: 1976, "Thomas Young and the »Refutation« of Newtonian Optics", in Howson (1976), pp. 107–79.

Worrall, John: 1982, "The Pressure of Light: The Strange Case of the Vacillating »Crucial Experiment«", Studies in History and Philosophy of Science, 13, 133–71.

Zahar, E.: 1973, "Why did Einstein's Programme Supersede Lorentz's?", British Journal for the Philosophy of Science 24; 95–123, 223–62.

JEGYZETEK

* "Scientific Change: Philosophical Models and Historical Research", Synthese 69, (1986) 141–223.

1. Kuhn elméletének nagymértékben a priori jellegére bizonyítékot ad Janet Kourany: 1979, 'The Non-Historical Basis of Kuhn's Theory of Science', Nature and System 1, 46–59.

2. Ez eléggé komoly probléma. Kuhn és Feyerabend számos kommentátora például – nyilvánvalóan nem ismerve ezeknek a kifejezéseknek a szakmai jelentését – azt feltételezték, hogy az "összemérhetetlen" elméletek egyszerûen azok, amelyek különbözõ állításokat fogalmaznak meg a világról, vagy amelyek állításai között nem lehet egyértelmûen választani.

3. Céljainkra való tekintettel, akkor állapítunk meg egy területen megegyezést, ha a tudományos változások négy elméleti kutatója – akiknek munkásságát a 8–11. szakaszban kivonatoljuk – közül legalább három ugyanazon az állásponton van. A 7. szakasz téma szerinti elrendezésében az egyetértés mértéke idõnként rejtve van, mert a nyomaték és a szembeállítás kedvéért ott más szerzõk állításait is sorra vettük.

4. Kivétel David Hull, et al.: 1978, "Planck's Principle", Science 202, 717–22.

5. A hivatkozásokat a (szerzõ megjelenés dátuma: oldalszám(ok)) formában, szögletes zárójelben adjuk meg. (Ha nincsen másképpen jelezve, akkor az összes "Lakatos 1978" hivatkozás e munka I. kötetére vonatkozik.)

6. Bár Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete c. könyvét eredetileg 1962-ben adták ki, minden hivatkozás a második (1970-es magyarul 1984-es) kiadásra vonatkozik. (Az oldalszámozás az 1962-es és 1970-es kiadásban különbözõ.) Ugyanígy Kuhn 1970 elõtt írt munkáira, ahol csak lehetséges, a könnyen elérhetõ The Essential Tension (Chicago: University of Chicago Press, 1977) c. gyûjtemény alapján hivatkozunk. E szakasz tételeit Kuhn 1970 elõtti írásaiból kaptuk (bár néhány téma azóta is jelen van munkásságában). Alkalmi magyarázatokat késõbbi írásaiból is feljegyeztünk, bár az 1970 után bemutatott fõbb részletezéseket és új témákat a következõ fõ szakaszban fogjuk tárgyalni.