A hagyományos ismeretelméleti megalapozási problémakör fõ kérdése -- "igazolhatók-e, s ha igen, hogyan igazolhatók ismereteink" -- évszázadokon át gyakran torkollott a megalapozás módszerérõl folytatott vitákba, a helyes módszer megválasztásának kérdésébe, vagy röviden, a "módszer problémáiba". A antik szkepticizmus különbözõ változataival szembeszálló ismeretelméleti irányzatok vitái már genezisük idején jelentõs mértékben hozzájárultak tudományok megjelenéséhez, önmeghatározásához, a bizonyítás és az igazolás fogalmának és eljárásainak kialakulásához. A filozófiatörténetben gyakran Bacon nevével fémjelzett "empirikus tudományok" megszületésekor a legnagyobb kihívás a különváló "isteni és emberi tudományok" megalapozása, a tudományos felfedezés módszereinek meghatározása, s gyakran éppen a helyes módszerek betartása által garantált tudományos ismeretek igazolása volt. A tradicionális tudományfilozófia ennyiben nemcsak arra a kérdésre keresett választ, mi különbözteti meg a tudást a nem tudástól, hogyan lehetséges egyáltalán tudományos tudás, hanem arra is, hogy ha van különbség, akkor mi különbözteti meg a tudományos ismereteket a nem tudományos ismeretektõl, mi választja el a tudományos felfedezést és igazolást más meggyõzõ vélekedésektõl. A mesterségek és mûvészetek differenciálódása, a köznapi ismeretek társadalmi átörökítésének technikái, az egyéni és közösségi tudásformák intézményesülési folyamatai rendre felvetették a megkülönböztetés és a meghatározás problémáit. Nem utolsó sorban a tudás más formáival szembekerülõ tudományok (ön)igazolási kísérleteinek eredménye, hogy a klasszikus tudományfilozófiai vizsgálódások egyik fõ feladata a tudomány módszereinek meghatározása, és a tudományosság határaira vonatkozó kérdések megválaszolása lett.
 

A tudomány módszerei
 

A csillagász, az asztrológus, a madárjós egyaránt ad elõrejelzéseket és magyarázatokat. A horoszkópkészítés, a madárjóslás technikája ugyan különbözik a tudományos módszerektõl, ám kétségtelenül hasonlít is azokra. Ha tudásunk megbízhatósága szempontjából van jelentõsége a megkülönböztetésnek, akkor mi különbözteti meg az asztronómiát, a tudományos csillagászatot az asztrológiától vagy a madárjóslástól, a pszichológiát a kuruzslástól, általában az ún. áltudományokat a tudománytól?

A csillagász, az asztrológus, a madárjós, a pszichológus vagy a kuruzsló egyaránt alkalmaz módszereket, technikákat, sõt kalkulációkat, ebben tehát nem különböznek. Használ peremfeltételeket (hely, idõ) és eljárási szabályokat, és ha nem is laboratóriumi, mégiscsak elõre meghatározott körülmények között végzi a jóslást. A madárjóslás abban különbözik az asztrológiától, hogy az asztrológia csak a lehetséges pozitív vagy negatív változások esélyeit, tendenciáit adja meg, míg a madárjós homályosan ugyan, de egyértelmûen a kérdéses cselekedetek sikerére vagy bukására ad elõrejelzést és magyarázatot. Egyiknél az esélyek és lehetõségek fogalma, a másiknál a magyarázat rejt magában bizonytalanságot. Mindegyik esetében van azonban valami, amit, s van valami, amivel magyaráznak, legyen az fizikai esemény, lelki jelenség vagy változás: a tudás bizonyítéka többnyire az elõrelátást ígérõ predikció és a belátást kínáló magyarázat képessége. A történtek megértését nyújtó belátás, a feltáruló cselekvési lehetõségeknek értelmet adó elõrelátás célja és hasznosításának módja már további döntések kérdése, melyek az alkalmazott eljárások értékének, s pragmatikus igazolásának kérdéseihez (életesélyek növelése, életminõség javítása, vagy rontása, stb.) tartoznak, s értékorientált célkitûzések függvényében jelentõs eltérést mutathatnak. Ám az elõrejelzésnek és a magyarázatnak, mint tudást képviselõ eljárásnak az alkalmazása - az eltérések ellenére - kétségtelenül hasonlít a tudomány mûködésére.

Az egyik nagy tudományelméleti kérdés ezért az, hogy módszertani szempontból miben, milyen elemi lépésekben térhet el a tudományos magyarázat és elõrejelzés technikája más hasonló eljárásoktól. Azonosítható-e a magyarázandó jelenség az elmélet feltevéseitõl függetlenül, különbséget tesz-e a tudás képviselõje a magyarázatot nyújtó elmélet (teória), a magyarázandó jelenség (explanandum), valamint a magyarázat (explanans), vagy az elméleti feltevés (hypothesis) között? A módszertani kritériumok elõsegítik-e a további felismeréseket, felfedezéseket, belátásokat? Nemcsak a megalapozási probléma, de társadalmi és személyes döntéseink szempontjából sem mellékes a módszertan, az adott technika megválasztása.
 

A módszerek megalapozása
 

A hagyományos megalapozási probléma értelmében arra kérdezünk rá, miért bízunk meg a tudás képviselõje által nyújtott magyarázatban, elõrejelzésben, van-e bizalmunknak egyáltalán alapja? S ha van, mi a bizonyosság forrása? Garanciája-e például az egyik elõrejelzés sikere a másiknak? Van-e az egyes magyarázandó jelenségek magyarázatai között olyan tárgyilagos, objektív tudásnak tekinthetõ kapcsolat, mely nem a tudás képviselõjének esetleges, szubjektív állásfoglalásán múlik: tárgyiasítható-e tudása olyan formában, mely mások által is megtanulható és ellenõrizhetõ? Ha az alanyhoz kötõdik is a tudás, és van is szubjektív összetevõje, legalább interszubjektív-e, azaz a megismerõ alanyok (szubjektumok) között közvetíthetõ-e? Sem a személyes tudás, sem a társadalom egésze szempontjából nem mindegy, hogy átörökíthetõ-e az adott belátás, az elõrelátás képessége. Nemcsak a tudás alanyát érintõ kérdés, hogy az elõrejelzési eljárás, a belátást nyújtó ismeret kifejezhetõ-e nyelvileg, artikulálható-e, olyan formában, hogy mások is megérthessék, személyes tapasztalataik alapján meggyõzõdhessenek róla.

Ha beszélhetünk általánosságban módszerekrõl, vajon a magyarázat és az elõrejelzés hasonló körülmények között ismét használható-e, megismételhetõ-e? Vita esetén kínál-e az elmélet valamilyen módszertani eljárást, mellyel a vita eldönthetõ, s ha igen, mi lesz az egyetértés alapja? A hivatalos tudomány, az ezoterikus tudományok és az áltudományok közös jellemzõje, hogy alkalmaznak "rituálisan" is azonosítható módszereket, eszközöket. A klasszikus tudományokkal együtt megjelenik a logika, mint organon, s a tudományos viták eldöntésének minden korszakban vannak többé kevésbé explicit, általánosan elfogadott kánonjai. A köznapi gondolkodást, a mindennapi vitákat egyebek között éppen az jellemzi, hogy sokkal meghatározatlanabbak az érvelés és a bizonyítás módszerei s bár szerepet játszik benne a hagyomány és gyakran szóhoz jutnak tekintélyek, nincs a vita eldöntésében elõre meghatározott szerepük.

A tudomány rangjára igényt tartó tudás -- az áltudomány is -- alapvetõ jellemzõje az igazságra való törekvés, miközben föltételezi, hogy a tudásnak léteznek kritériumai, és eldönthetõ, hogy megalapozott-e. Ezért a tudományelmélet jellegzetes alapkérdése, hogy ellenõrizhetõ-e a tudás rangjára emelt hipotézis, vagy elmélet. Eldönthetõ-e (lehetõleg az elmélet feltevéseitõl függetlenül), hogy amit elõrejelzett, valóban bekövetkezett-e?

A hagyományos természettudományos felfogás szerint például, egy E, elõrejelzésre képes tudományos elmélet minimálisan az alábbi összetevõkbõl áll:

A) Az E elméletnek van (legalább) egy H elõzetes feltevése, elméleti hipotézise.

B) A t₀ pillanatban fennálló kezdeti-vagy peremfeltételek alapján E elõrejelzi hogy, H szerint milyen magyarázandó Z esemény fog bekövetkezni a t₁ idõpontban

C) Z bekövetkezésével t₁ pillanatban az elmélet(i hipotézis) alátámasztható míg

D) Z elmaradása t₁ idõpontban az elmélet(i hipotézis) cáfolatát jelenti.

Példával szemléltetve a sémát: Egy üstökös pályamenti mozgását leíró képletbõl a valamikori megfigyelésbõl származó, vagy szintén hipotetikus kezdeti feltételek (megjelenések ideje, az üstökös tömege, tömegcsökkenése stb.) ismeretében következtetni lehet az üstökös legközelebbi megjelenésére. Az üstökös mozgását leíró függvény elõzetes feltevésnek tekinthetõ, és az üstökös megjelenése a megadott idõpontban C értelmében alátámasztja az elõzetes feltevést, míg az elõrejelzéstõl való eltérés (az üstökös elmaradása) D értelmében cáfolja az adott összefüggést.⁽¹⁾ Amennyiben az adott jelenség bekövetkezett, a hipotézisre épülõ elmélet magyarázatát adta annak, miért következett be az elmélettõl függetlenül megfigyelhetõ esemény. A magyarázó hipotézis ugyanakkor az elõrejelzés alapján C, illetve D értelmében ellenõrizhetõ.

Ha megvizsgáljuk, hogy a madárjóslás, illetve egy horoszkóp elõrejelzései ebben az értelemben ellenõrizhetõk-e, lényeges különbségeket fedezhetünk fel a csillagász, a madárjós és az asztrológus által alkalmazott módszerek és predikciók között. A madárjóslás esetében szintén van egy elõzetes feltevés (H), amely szerint a madarak közvetítik az istenek üzenetét, vagyis a madarak röpte az isteni kommunikáció jele, azaz egy olyan jelrendszert képvisel, amellyel az istenek valamilyen tudnivalót, ismeretet, (elõre)jelzést (a cselekedet sikerét meghatározó isteni akaratot) közvetítenek.

Ha ezt (A) szerint elõzetes feltevésnek tekintjük, a jóslat állítástartalmát pedig (B) értelmében elõrejelzésnek, akkor (C) szerint lehetséges ugyan a megjósolt Z esemény bekövetkezésekor az elmélet alátámasztása, de Z elmaradása esetén (D) nem történik meg. Azaz a elõzetes feltevés nem cáfolható,legfeljebb annyi mondható, hogy nem értettük meg az istenek üzenetét (vagy megváltoztatták akaratukat). A madárjóslás technikájában a madarak röptének iránya, és a madarak fajtái, mint egy szimbolikus jóslatot közvetítõ nyelv elemei a tudós felfogásában egy megkérdõjelezhetetlen metafizikai feltevésre épülnek. A kérdezõ ember nyelve és a válaszoló isten jelrendszere eltér egymástól, ezért a közlés sikerességét semmi sem biztosítja, vagy követeli meg. A fordítás szabályai ad hoc szabályok, amelyek helyességét, szabályként történõ következetes alkalmazását semmi nem garantálja. A fordítás helyességét alátámaszthatja ugyan az elõrejelzések sikere, vagy a folyamatos kommunikáció a két jelrendszer használói között, de az elõbbi lehet, hogy véletlenszerû (hol teljesül, hol nem), az utóbbi, mint kommunikáció egyoldalú és idõleges. Hiányzik a jóslatok ellenõrzése, s nem számít a hipotézis cáfolatának, ha rendszeresen téves jóslatok születnek.

Az asztrológia feltételezi, hogy (a születéskori, vagy a havi) kozmikus konstellációk hatással vannak az emberek cselekedeteire, vagy befolyásolják ezek esélyeit. Feltevése az ellenõrizhetõség szempontjából párhuzamba állítható a madárjósláséval. A horoszkóp csak tendenciákat, esélyeket, lehetõségeket határoz meg, de a konkrét sorsfordulókra vonatkozóan értelmezésre szorul. Az esélyek és lehetõségek azonban nem ellenõrizhetõ tényállások, még csak nem is matematikai értelemben vett valószínûségek. A tendenciákkal, és az õket kiegészítõ értelmezésekkel ellentétes események, ismétlõdések sem jelentenek cáfolatot. Az esély fogalma megengedi a kivételeket, az újraértelmezéseket, sõt az asztrológus gyakran hangsúlyozza, hogy a horoszkóp célja nem a természet (még csak nem is az emberi természet) megismerése, hanem az egyes ember elõkészítése a lehetõségek felismerésére, tág teret adva az intuitív egyéni értelmezéseknek, majd döntéseknek. Ezek azonban a tudomány szempontjából empirikusan ellenõrizhetetlen (cáfolhatatlan) ad hoc értelmezések. A tendenciák, pozitív, vagy negatív változási lehetõségek empirikusan nem ellenõrizhetõ tények, s mivel minden horoszkóp egyéni, az esélyek "fennállása" statisztikailag is nehezen cáfolható. Az elõrejelzési idõszakban bekövetkezett események csak az egyén sorsának egészében értelmezhetõk, s az elõrejelzés vonatkozásában minden valós esemény eseti értelmezésre szorul. Vagyis az asztrológia esetében nemcsak D nem teljesül, de megkérdõjelezhetõ, hogy egyáltalán valóságos tényállások-e azok, amelyeknek elõrejelzésére vállalkozik, alkalmazható-e esetében az explikált hipotézisek alapján történõ elõrejelzés B szerinti értelmezése.

Az asztronómusnak is vannak elõzetes feltevései, például az égitestek távolságára, vagy a testek közötti kölcsönhatásra vonatkozóan, melyek közvetlenül nem ellenõrizhetõk, de ezek az elõrejelzések alapján (közvetve) cáfolhatók és ad hoc nem változtathatók (nem változhatnak elõrejelzésrõl elõrejelzésre). A tudományos asztronómia esetében tehát az elõzetes feltevésnek cáfolhatónak (D), és az elõrejelzés eredményétõl függetlenül adott, elméleti státuszúnak kell lennie (A). Az ad hoc hipotézis, a történések ismeretében adott utólagos magyarázat nem ilyen. E szerint az un. "falszifikációs (cáfolási) kritérium" szerint, a tudományos elméleteknek kizárólag cáfolható elõzetes feltételezésekre szabad támaszkodni, és nem az eredmény függvényében szabadon változtatható hipotézisekre, máskülönben nem tudja magát megkülönböztetni egyéb technikáktól, praktikáktól, vagy gondolkodásmódoktól.⁽²⁾

A tudományfilozófia egyik alapkérdése: milyen tudománykoncepció alapján s miért mondjuk, hogy az említett négy kritérium a tudományosság minimális meghatározója. Valamely korszakra vonatkozó tudománytörténeti vizsgálódások esetén a tudományelméleti kérdés pedig az, vajon joggal mondhatjuk-e, hogy az említett négy kritérium alkalmas arra, hogy a kognitív társadalmi tevékenységek összességének körébõl a "tudománycsinálást" kiválasszuk, vagy akár csak az adott korszak tudományos eredményeit a tudománytalan vélekedésektõl elválasszuk.
 

A demarkációs probléma
 

A demarkációs probléma elsõ megközelítésben a tudomány határ-kérdéseinek explicit megfogalmazása. Megoldása annak eldöntését jelenti, mi tudomány és mi nem az. A hagyományos módszertan ennek eldönthetõségét kulcskérdésnek tekinti. A demarkációs probléma megoldása a hagyományos tudományelmélet szerint azoknak a demarkációs kritériumoknak a megadása, amelyek egyértelmûen megkülönböztetik a tudományos ismereteket a nem tudományos ismeretektõl, illetve a tudományos tudást a nem tudástól.

A demarkációs kritériumok megadása azonban, mint a fenti megfogalmazásokból is látszik egyúttal normatív jellegû. Hiszen a demarkációs kritériumok úgy is tekinthetõk, mint amelyek azt mondják meg, milyen szabályokat kell betartania annak, aki tudományos elméletek létrehozására vállalkozik. S megkérdezhetõ, hogy miért kell (éppen) ezeket a kritériumokat betartani. Mi a tudományos tudás lényege: a megértés és a magyarázat, vagy a kísérleti ellenõrzés? Szükséges-e egyáltalán az empirikus (kísérleti vagy módszeres megfigyelésre épülõ) alátámasztás, vagy a tények alapján ellenõrizhetõ elõrejelzés.

Természetesen maga a tudomány, és egy-egy tudományterület gyakran párhuzamosan, vagy elõbb született meg, mint ahogy a tudományosság kritériumai megfogalmazódtak. Európában egészen Newtonig sok szempontból döntõen az arisztotelészi elmélet határozta meg a fizika törvényeivel kapcsolatos gondolatokat. Arisztotelész fizikájában minden test saját célja felé, illetve a saját helyére törekszik, így a négy alapelem közül a föld alapú lefelé, a Föld irányába, a levegõ alapelembe sorolt felfelé. Egységnyi elem törekvése is egységnyi, ezért a XVII. századig Arisztotelész alapján közhelynek számított, hogy a különbözõ súlyú (sûrûségû) testek szabadesésének, és ebbõl következõen gyorsulásának különbözõeknek kell lenniük. A kísérletezõ Galileo Galilei számára Arisztotelész tételének cáfolata volt, hogy megfigyelte: különbözõ tömegû, egyforma golyók ugyanazon a lejtõn ugyanolyan sebességgel haladnak (az arisztotelészi fizika alapján elvárt eltérõ sebességek helyett). Ehhez azonban szükséges volt a lejtõ, mint a szabadesést megszelídítõ kísérleti eszköz, s a kísérlet, mint cáfoló eljárás felfedezése, elfogadtatása és tudományos módszerré avatása. E nélkül hiába érvelhetünk amellett, hogy az arisztotelészi elgondolás, amely indokolja az eltérõ sebességet ellenõrizhetetlen metafizikai elõfeltevés, ugyanúgy mint az asztrológia hipotézise a kozmikus konstellációk és az emberi sorsok közötti kapcsolatról, vagyis amellett, hogy az arisztotelészi fizika sem tudományos. A tudós számára ezért fontos, hogy az utóbbi cáfolható, míg az elsõ kettõ nem. Ez lényeges különbség a jóslás, vagy az asztrológia és az arisztotelészi fizika rendszere között.
 

A megalapozás
 

A hagyományos tudományelmélet szerint a tudomány legfontosabb jellemzõje a tudományos ismeret (minél magasabb fokú) bizonyossága. Ezért érdeklõdésének középpontjában --ismeretelméleti szempontból -- a megalapozási probléma áll. Ezen egyfelõl az ún. alapállítások (pl. ténymegállapítások) megalapozását értjük, másfelõl a módszertani megalapozást. A megalapozás feladata, hogy a bizonyosságot megfelelõ tudásforrásokból származtassa és garantálja, hogy e tudásforrásból megfelelõ módon származtattuk a bizonyosságunk tárgyát képezõ ismeretet. A módszerek megalapozásának kérdésköre ennyiben a szabályozás és a szabályok alkalmazásának problémáihoz vezet. A hagyományos tudományelmélet normatív jellege és a normatív kérdésekre adott válaszai szoros párhuzamot mutatnak a jogszabály-alkotás normatív jellegével és a jogi ítéletalkotás megalapozási problémáival, ugyanúgy, ahogy az eljárásjogi szabályok magalapozása párhuzamot mutat a XVII.-XVIII. századi normatív tudománymódszertannal.

A modern tudományfilozófia módszer- és módszertan fogalma azonban lényegesen különbözik attól, amit a XVII., vagy akár a XVIII. században értettek metodológián, mikor azt remélték, hogy a metodológia egy mechanikus szabálygyûjteményt nyújt a tudósoknak a megalapozott ismeretek felfedezésére és a tudományos problémák megoldására --- hasonlóan ahhoz, ahogy az eljárásjogi szabályok betartása és a törvények helyes alkalmazása a bírói ítélet érvényességének biztosítéka.

A hagyományos elképzelés több szempontból is illúziónak bizonyult: az induktív módszerekrõl a reflexív tudományelméleti kritika kimutatta, hogy csak igen korlátozott mértékben alkalmasak igazolásra, az induktív és a deduktív következtetések alapjául szolgáló tény-állításokról pedig megmutatta, hogy tényszerûségük elméletfüggõ. Függ a tények megfogalmazásában alkalmazott elméleti kifejezések jelentésétõl (s ezen keresztül az alkalmazott elméleti hipotézisektõl) és függ a tényszerûség fogalmában meghúzódó igazságfogalom értelmezésétõl, azaz ismeretelméleti szempontból az alkalmazott igazságelmélettõl. Az igazságelméletek egyik legrégibb problémája az állítás igazságának az igaz állítástól, és az "igazság" terminus jelentésének az állítás igazságának kritériumaitól való megkülönböztetése.

A reflexív ismeretelméleti kritika - így például a Bécsi Kör ún. "verifikációs kritériuma" - az állítások jelentését (s ezáltal igazságtartalmát) gyakran igazolásuk elvileg lehetséges módjához köti. Az igazság és az igazolási eljárások viszonyára vonatkozó hagyományos tudományfilozófiai felfogást is jelentõsen befolyásolta a filozófia huszadik századi nyelvi fordulata, amely szerint az ismeretelméletnek a publikus nyelvet kell vizsgálnia a csupán az elmében létezõ ideák helyett.

A modern tudományelmélet feladta a normatív tudománymetodológiáknak azt a reményét, hogy a módszerek betartása az igazolt tudományos ismeret elérésének garanciája. A modern metodológiák a "kész artikulált elméletek értékelésére szolgáló leíró (gyakran nem is szorosan összefüggõ, nemhogy mechanikus alkalmazással garantált eredményre vezetõ) szabályok puszta halmazából állnak."⁽³⁾ Ezek a szabályok, vagy értékelési szisztémák, mégis még ma is "gyakran a »tudományos racionalitás elméleteiként«, »demarkációs kritériumként«, vagy »tudomány definícióként« szolgálnak."⁽⁴⁾
 

A hagyományos tudománytörténet
 

A demarkációs kritériumokat alkalmazó tudománytörténet fogalmát egészen a XX. század közepéig az jellemzi, hogy döntõen a felvilágosodás korában megfogalmazott ún. "kumulatív" történetfogalomra épít. A tudomány története e szerint az ismeretek folyamatos felhalmozása, mely fokozatosan bõvülõ rendszerezett tudást eredményez. A kumulálódott ismeretek közül néhány elveszhet, megcáfolódhat, de a jelentõsebb felfedezések "örökérvényûek". Ezt némelykor úgy fogalmazzák meg, hogy a helytállónak bizonyult tudományos felfedezések véglegesek, "infallibilsek", a tudomány tételei éppen attól tudományosak, hogy túléltek minden cáfolatot és mert nem egyszerûen tények, hanem a tények magyarázatául szolgáló apodiktikus (szükségszerûen igaz) törvények.

Ugyanennek az álláspontnak egy másik formája, hogy a felhalmozási folyamat kezdete a felvilágosodás, vagy az újkor, a kísérleti tudományok megjelenése, vagy éppen a tudományos és dialektikus materializmus felfedezése. Mivel ilyenkor a normatíve értelmezett ismeretelméleti és módszertani problémákat tekintik elsõdlegesnek, gyakran el sem jut a tudománytörténet-írás odáig, hogy a tényleges történetnek jelentõsége legyen; ha az, ami valójában történt nem felel meg követelményeknek felmerül, hogy kezdjük a tudományt, mint olyat, teljes egészében elõrõl.

A kumulatív elmélet lényege tehát a felhalmozás, mely függhet attól, hogy milyen tudományideál alapján, mikor kezdõdött el. A kumulatív elképzelés szerint a tudományos ismeretek fejlõdése hasonlít egy gigantikus könyvtár (könyveinek, vagy egy enciklopédia fejezeteinek) bõvülésére, amelyben nem égethetnek könyveket, és csak nagyon ritkán selejteznek, sõt ahol elõre látható, hogy bizonyos könyveket sohasem rekeszthetnek ki a könyvtár állományából. Az emberi kultúra értékei, kincsei állandók és a tudományos eredmények (a meghatározott kezdetektõl) maradandók.
 

A tudománytörténet mint hagyomány
 

Ugyanakkor a tudományos kutatás intézményesülése és a tényleges tudományos gyakorlat történeti vizsgálata feltárta, hogy a tudományos kutatás jóval komplexebb jelenség annál, mint ahogy a normatív módszertani szabályok megalkotói gondolták. A megismerés-pszichológiai vizsgálatok is arra a felismerésre vezettek, hogy az emberi megismerés összetettebb a klasszikus logika törvényei által közvetlenül szabályozott folyamatoknál.

Az 1960-as évek elõtt uralkodott tudományelmélet szerint a normatív szabályok hatáskörén kívül állt a felfedezés empirikus pszichológiája, a tudomány szociológiája, vagyis annak az empirikus vizsgálata, ténylegesen hogyan mûvelik a tudományt.

A tudomány "belsõ történetét" általában szellemtörténetként a gondolatok és felfedezések felhalmozódó történeteként volt szokás értelmezni, élesen megkülönböztetve tõle a társadalom-történetként, vagy a felfedezés pszichológiájaként értelmezett "külsõ történetet". A belsõ és külsõ, "internális" és "externális" történetet elválasztó további demarkációs vonalat szintén az elméletek (tudományos) elfogadását és elutasítását meghatározó szabályok jellemezték. Ezeknek a szabályoknak kettõs funkciója volt: egyrészt a tudományos tisztesség kódexeként mûködtek, melynek megsértése elfogadhatatlan volt; másrészt, a (normatív) történetírás tudománydefiníciójaként szolgáltak. Meghatározták, mely gondolatok jogosultak arra. hogy bekerüljenek a tudomány történetébe.⁽⁵⁾
 

Tudományos forradalmak és paradigmák
 

A modern tudománytörténészek közül Thomas Kuhn inkább az alexandriai könyvtár példájára gondolta el a tudomány fejlõdését, mely porig égett, s csak napjainkban kezdték újraépíteni. Az elméletek - ebben a koncepcióban - korhoz kötöttek, mindenestõl megcáfolódhatnak, azaz "fallibilisek", és gyakran egy forradalmian új teória veszi át az elavultak helyét, hogy késõbb maga is a még újabb elméletek elavult ellenlábasa lehessen.⁽⁶⁾

Egy modell csak addig életképes ameddig megoldja a nyitott kérdéseket, de a modell megcáfolása nem elég ahhoz, hogy az egész tudományos tevékenységet (módszertani mintát, uralkodó elméletet, értékelési szabályokat, normákat) új minta, új paradigma váltsa fel. Ehhez a tudományág reprezentáns képviselõinek hozzájárulása szükséges. Kuhn tudományos forradalomnak nevezi azt, amikor egy régi paradigmát egy új vált fel. Az új (keret)elmélet gyõzelme az elvárások szigorúbb meghatározását eredményezi. A forradalom forradalmiságát a konzervatívnak titulált tudományos közösség ellenállásának köszönheti, amelyet csak egy agresszív beavatkozás "hatalomátvétel" változtathat meg. Amennyiben ez nem történik meg, békésen is végbemehet a váltás. Elég hozzá a tudományos közösség kiöregedése, ennek mesterséges felgyorsítása, vagy például konjunktúra idején a kérdéses területen dolgozók számának hirtelen növekedése. A "forradalmiság" ennyiben csupán parabolikus kifejezés, nincs minden esetben történelmi jelentésének megfelelõen értelmezve. Az értelmezés nehézségéhez hozzájárulhat a tudományos közösség szelektív emlékezete: az egész tudománytörténetet az uralkodó paradigma elõtörténetévé alakítja, és ezzel forradalmi jellegét láthatatlanná teszi. A forradalom kifejezés ezért itt elsõdlegesen a szemléletváltás radikális voltára utal, nem az ellenállás erejére; a radikális jelleg a paradigmaváltást jellemzi, az ellenállás viszont társadalmi körülményektõl függõ tényezõ.⁽⁷⁾

Mivel a demarkációs probléma megoldása egyértelmû megkülönböztetést igényel tudomány és pszeudotudomány között, a tudományos forradalmak elméleti keretei között a megoldás nem lehetséges. Az etruszk madárjóslás, amit a római váltott fel, vagy az asztrológia ugyanúgy lehet tudomány, mint az asztronómia. E felfogásban a normatív, belsõ történetírás és az empirikus, társadalmi vagy szociálpszichológiai szempontokat is érvényesítõ külsõ történetírás közötti demarkációs választóvonal minden korhoz kötött metodológia esetében máshol húzódik.

Kuhn elmélete a tudománytörténetí demarkációra is alkalmazható: a tudományos felfedezések belsõ történetének és külsõ történetének megkülönböztetése paradigmafüggõ. Függ a történetírás paradigmatikus tudománymódszertanától. Az internális és az externális történetírási elméletek együtt határozzák meg a történész számára a problémák megválasztását: adott esetben Einstein gondolatkísérletei például hozzátartoznak a belsõ történethez, míg csábítási kísérletei nem. Mindmáig sokan vallják, hogy -- a belsõ (és nem a külsõ) történet önállósága, a gondolatok fejlõdésének belsõ logikája miatt -- a külsõ történet irreleváns a tudomány megértése szempontjából.⁽⁸⁾

A belsõ tudománytörténet-írás kumulatív elmélete azt feltételezte, hogy egy tudományos állítás megítélése szempontjából az egyetlen releváns tényezõ az elmélet igazsága vagy módszertanilag ellenõrizhetõ bizonyítottsága. A normatív tudományelméletrõl az átfogó történeti módszereket alkalmazó deskriptív tudományelméletre való huszadik századi áttérés nagyjelentõségû változást hozott a tudományfilozófia problematikájában. A "normatív" kifejezés többé nem az egyedül elfogadható megoldáshoz vezetõ kötelezõ módszertani szabályokat jelenti, csupán útmutatást kínál a már meglévõ megoldások kritikai értékeléséhez. Így a metodológia legalább annyira elválik a megalapozástól, mint amennyire az értékítéletek különböznek például a kötelezettséget kifejezõ, eljárásjogi érvényességhez kötött jogi ítéletalkotástól.

Minden normatív metodológiának megvannak azonban a maga ismeretelméleti és logikai nehézségei. Így például az induktivizmusnak kétséget kizáróan meg kell alapoznia a "tényszerû" ("alap") állítások igazságát, és az induktív általánosítások érvényességét, vagyis tudományos módszereit. A tudománytörténet sajátos fintora, hogy éppen az induktív módszertan szabályain illusztrálhatja a modern tudományelmélet a legjobban, hogy az ún. induktív szabályok alkalmazása nem teszi lehetõvé a bizonyítást, legfeljebb csak a cáfolást, s hogy az induktív szabályok legjobb esetben jusztifikációra: bizonyosságunk kisebb, vagy nagyobb mértékû alátámasztására, de nem állításaink verifikációjára szolgálnak.

A jusztifikáció ismeretelméleti jelentése egy álláspont jogosultságának, (jog)alapjának, megalapozottságánakmegmutatásából áll, abban az értelemben, hogy rámutatunk arra, hogy milyen tárgyra vonatkozóan, minek alapján tartjuk fenn álláspontunkat. Az ún. "naiv" tudományos realizmus hosszú idõn keresztül magától értetõdõnek tekintette, hogy a tudomány "magát a valóságot" írja le. A klasszikus tudomány a természet vizsgálata során talán legfontosabb feladatának tekintette az oksági relációk feltárását, és ez máig a kutatás meghatározó eleme maradt.

A modern tudományfilozófia, a humán tudományok és különösen a tudománytörténet-írás elmélete egyebek között arra mutatott rá, hogy sohasem magától értetõdõ, mi is a tudományos vizsgálódás tárgya és minek alapján tartjuk fenn vele kapcsolatos álláspontunkat. A modern tudásszociológiai vizsgálatok egyebek között azon tényezõk komplexitására mutatnak rá, melyek meghatározzák a tudományos kérdésfeltevéseket, a "belsõ" és "külsõ" történetnek a gondolkodók és társadalmi tudáshordozók interakcióiban, gondolati és társadalmi tevékenységében megvalósuló kapcsolatát. A történész kérdésfelvetései ugyanúgy függvényei a hagyománynak, vagy a társadalmi tudás egy adott korszakban élõ kommunikációs és átörökítési technikáinak, mint a természettudós politikai erõkhöz és társadalmi erõforrásokhoz kötött kutatási programjai.

A tudományfilozófia, mint a klasszikus nagy filozófiai problémák egyik sajátos megközelítése felfogható úgy is, mint a huszadik századi tudományorientált kultúra reflexiója saját társadalmi feltételrendszerére, mely a tudás fogalmának változásait állítja a korkérdések és a hagyományok metszéspontjába.

1. Természetesen a cáfolatok általában kivédhetõk további hipotézisekkel. De az elõre explikálatlan hipotézisek bevezetése, vagy valamely hipotézis módosítása, már a hipotézis(ek) cáfolatának eredményeként az eredeti elmélet módosítását jelenti.

2. Valójában a tudományelméleti reflexió eredménye az a gyakran hangoztatott érv, hogy a klasszikus tudományoknak is voltak és vannak olyan feltevései, melyek (sem közvetlenül, sem közvetve) nem cáfolhatók és nem is bizonyíthatók. Ilyennek tekinthetõk például a geocentrikus, illetve a heliocentrikus modellben a pálya alakjára vonatkozó feltevések, amelyek bár nagy, metafizikai érvekkel terhelt vitákat kavartak, mégis mindkettõ alapján ugyanazok az elõrejelzések tehetõk. A bolygómozgások mindkét modell alapján leírhatók, s az elõrejelzések szempontjából a modell választása legfeljebb kényelmi és számítási szempontokkal indokolható. Nem árt azonban hangsúlyozni, hogy az az állítás, amelyszerint a Naprendszer középpontjához a Nap, vagy a Föld van közelebb, empirikusan ellenõrizhetõ illetve cáfolható.

3. Lakatos I.: A tudomány története és annak racionális rekonstrukciói. Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai. Budapest, Atlantisz, 1997, 66. old.

4. Uo.

5. Vö. id. mû 65, 67. old.

6. Ld. Kuhn T.: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, Gondolat, 1984.

7. A nagy forradalmak mellett vannak ágazati forradalmak is, ilyen volt a kémia forradalmával szemben, mely leváltotta a flogiszton elméletet Röntgen felfedezése, amely ugyan nem mondott ellent a fényrõl alkotott keretelméletnek, de nem is következett belõle, ezért csak kis, vagy ágazati forradalom volt.

8. Vö. Lakatos id. mû 66. old.

                                                  A NYITOTT EGYETEMRÕL    REGISZTRÁCIÓ