Th. Kuhn elõször 1962-ben megjelent, A tudományos forradalmak szerkezete (Kuhn 1984) címû könyve sok tekintetben forradalmat jelentett a tudományfilozófiában. Ezt megelõzõen azt tekintették a tudományos gondolkodásra irányuló filozófiai reflexió feladatának, hogy elõírásokat fogalmazzon meg: elõbb a felfedezéshez is, a XX. század harmincas éveitõl kezdve azután már csak az igazoláshoz, a hipotézisek, elméletek közötti racionális választáshoz. Kuhn azt az elvet képviselte, hogy a tudományfilozófiának nem elõírónak, hanem a tényleges tudománycsinálás folyamatán alapulónak, azaz leírónak kell lennie.

Tudománytörténeti vizsgálódásai a hagyományos ismeretelmélet individualizmusának megkérdõjelezéséhez vezették Kuhnt. Elfogadta, hogy a megismerõk individuumok, a tudás generálásában alapvetõ szerepet játszanak a szubjektív mentális folyamatok, de hangsúlyozta, hogy e mentális folyamatok szorosan összefüggnek a társadalmi interakciókkal, a közösségben képzõdõ gondolkodási modellekkel, s mindenekelõtt a nyelvben megtestesülõ, szociálisan formált és rögzített fogalmi artikulációval. Különösen így van ez a megismerés társadalmilag legszervezettebb, leginkább intézményesült formájában, a tudományban, melyet (legalább a XX. századtól kezdve) nem lehet izoláltan, egy elõzetes kiképzés, folyamatos szakmai kommunikáció és mások teljesítményeire irányuló reflexió nélkül mûvelni. Kuhn tudományfilozófiájának egyik legfontosabb újítása az, hogy a megismerõ pozíciójába nem egy individuumot, hanem egy hagyományt, egy konceptuális sémát, "elkötelezettségek valamely rendszerét" életben tartó közösséget állít. Mondhatni azt tekinti a tudomány legfontosabb jellemzõjének, hogy egészen sajátos típusú közösségek alakultak ki benne. Az egyazon közösséghez tartozó tudósok között viszonylag zavartalan a kommunikáció, hasonló szakirodalmat olvasnak, viszonylag egyöntetûek a szakmai ítéletek, azonos szakmai testületekhez tartoznak stb. Kuhn megítélése szerint ez fõként annak köszönhetõ, hogy azonos kiképzésben részesültek. A kiképzés az a pont, melynél a kuhni elméletben a hagyományos individuális episztemológia egy szociális dimenzióval egészül ki.

A tudományos kiképzés igen szigorúan megszervezett folyamat, melynek során a tudósjelölteket nem bátorítják önálló kutatásra, próba-szerencse jellegû kísérletezésre, nem exponálnak elõttük különbözõ lehetséges megközelítéseket vagy rivális elméleteket, hanem csakis a kiképzést domináló közösség által elfogadottakat. A sajátos szemléletmód mellett, a kiképzés egy másik, nem explicit készséget is kialakít: a tudósjelöltek a tanulás során konkrét problémákkal találkoznak, feladatuk az, hogy papíron, ceruzával, vagy a laboratóriumi eszközökkel, a kapott útmutatások szerint eljárva megoldják az eléjük tálalt problémákat. "A tanulás így zajlik – egyszerû gyakorlásként..." – mondja Kuhn (Kuhn 1984. 74.). Típus-példákat oldanak meg, standard kísérleteket végeznek el, melyek nagyon hasonlatosak egymáshoz, s melyek megoldása korábbi megoldásokkal legalább részben analóg.

A Kuhn által leírt kiképzésnek tehát két fontos jellemzõje van:

1) Nem individuális, hanem egy közösségre jellemzõ egységes látásmódot alakít ki.

2) A tanulás nem tisztán intellektuális erõfeszítés, hanem legalább annyira gyakorlás is, az eljárások, algoritmusok, mechanizmusok sokszoros tevékeny ismétlése, melynek eredménye egy rutinszerû készség, egy (a Polányi Mihály által leírthoz nagyon hasonlatos) "hallgatólagos tudás"⁽²⁾kialakítása.

A tanulás során, a példatár feladatainak megoldásával vagy a standard kísérletek elvégzésével, a tudósjelölt eleve úgy sajátítja el az elméletet, hogy ezáltal kapcsolatot teremt a szöveges formában megjelent elmélet és a valóság között: az elméleti tételek a példák és kísérletek elvégzésével nyernek empirikus tartalmat. S megfordítva: a számítások eredményei, a megfigyelt vagy kísérletekben tapasztalt jelenségek csak azért bírnak jelentéssel, mert egy adott elmélet összefüggésébe tartozó példákban és kísérletekben bukkannak föl. Ahogy a tudósjelölt elõrehalad tanulmányaiban, újabb és újabb feladatokkal találkozik, de az új problémák és az új megoldások mindig hasonlítanak az elõzõekhez. Továbbá vannak prototípikusnak tekintett problémák, melyekhez minden új probléma többé-kevésbé hasonlatos. Aki a prototípusokat ismeri és begyakorolta az analóg megoldási mechanizmusokat, az a régiek mintájára többnyire képes megoldani az új feladatokat. A kiképzés eredményeként a diák pontosan tudja, hogy a példatárban megfogalmazott problémákat miképpen kell egyenlet formájában felírni, az egyenleteket milyen algoritmusokkal kell megoldani, vagy milyen kísérleteket kell elvégezni, ezekhez milyen mûszereket kell felhasználni, sõt azt is, hogy nagyjából milyen eredményeknek kell kijönni. Ha nem ezeket az eredményeket kapja, tudja, hogy rosszul dolgozott, hiszen biztos lehet benne, hogy a tankönyv jó, a megoldási mechanizmus mûködik, azaz csakis õ hibázhatott.

A kiképzés e látszólag minden kreativitást kizáró volta biztosítja Kuhn szerint azt, hogy a tudományban (ellentétben pl. a mûvészetekkel) fejlõdés van. Ugyanis azok a tudósok, akikben a kiképzés eredményeként azonos beállítódás alakult ki, nem arról vitatkoznak, hogy milyen módszertani elveket, fogalmi sémákat, magyarázó eljárásokat, megfigyelési és kísérleti technikákat kell alkalmazni, hanem (az ezekre vonatkozó egyetértésnek köszönhetõen) a konkrét megoldandó problémáknak, a tudományos "aprómunkának" szentelik idejüket és energiáikat. Elfogadottnak számító metafizikai, módszertani, konceptuális sõt konkrét tartalmi, meggyõzõdések hiányában a tudományban állandó viták zajlanak. A ma elfogadott elméletet holnap újra kétségbe vonják, s ezért nem épül rá semmi, mindig minden elölrõl kezdõdik. Amíg a tudományok el nem érik azt a stádiumot, hogy efféle kérdéseket már nem kell újra és újra tárgyalni, addig Kuhn mércéje szerint fejletlenek, éretlenek. Amikor a kezdeti viták zûrzavarából létrejön egy olyan sikeres elmélet, mely egy adott területen mintának számít, akkor egy konszolidált fejlõdési szakasz kezdõdik, melyben az alapkérdések helyett a konkrét tudományos részletkérdésekre koncentrálhatnak, a már elért eredményekre újabbakat építhetnek.

A tudósközösségben elfogadottá vált szemléletmódot, mely részben metafizikai, részben módszertani részben perceptuális és konceptuális eszközökbõl, részben pedig konkrét tudományos problémamegoldásokból áll, Kuhn "paradigmá"-nak nevezi. Amikor egy tudósközösségben elfogadottá válik egy paradigma, beáll a tudományos kutatás normál állapota.

A normál tudományban a kutatás alapvetõen három területre összpontosul:

1) A meglévõ tudás kiterjesztése olyan tényekre, melyeket eddig nem sikerült megmagyarázni.

2) Olyan tények gyûjtése, melyekkel közvetlenül összevethetõk a paradigmából származó predikciók, s így sikereket ígérnek, de egyben alkalmasak a paradigma tesztelésére is.

3) Az elmélet és a tények közötti megfelelés növelése az elmélet kiigazításával, pontosításával.

A normál tudomány koncepcióját igen sok támadás érte.⁽³⁾ Bírálói úgy látták, hogy a normál tudományból hiányzik az invenció, a kreativitás, s csupán mechanikus, rutinszerû gondolkodás jellemzi. Ezzel szemben Kuhn véleménye az, hogy a normál tudomány nagy elõnye konszolidált volta: ekkor folyik valóban tudományos munka, s ebben az idõszakban a tudomány folyamatosan fejlõdik. Ez a paradigmán belüli fejlõdés kontinuus és kumulatív: a tudósok lépésrõl lépésre, részletekbe menõen és alaposan kivizsgálják a problémákat. A normál tudományban a kutatás nem ad hoc módon folyik. A paradigma rejtvényeket definiál, azaz olyan problémákat, melyek döntõ vonatkozásokban hasonlatosak a tankönyvi példákhoz: mindenki tudja, hogy a probléma fontos, azt is, hogy nagyjából milyen metódussal kell megoldani, sõt azt is, hogy hozzávetõlegesen mi lesz a megoldás. A rejtvények a tudós személyes találékonyságát annyiban teszik próbára, hogy milyen hatékonyan tudja alkalmazni a rendelkezésére álló teoretikus eszközöket. Ha nem sikerül megoldást találni, az az õ személyes kudarca, nem az eszközök hibája.

Természetesen vannak rejtvények, melyek makacsul ellenállnak minden megoldási kísérletnek, s egy bizonyos határon túl már nemigen lehet azt mondani, hogy ez egyszerûen a megoldással próbálkozó tudósok személyes hibája. Kuhn azonban még ezen a ponton sem tekinti elvetendõnek a paradigmát, hanem bevezeti az anomália fogalmát. Tudománytörténeti vizsgálódásai alapján világos számára, hogy soha nem született olyan elmélet, mely képes lett volna minden, a tárgykörébe tartozó problémát megoldani. Ennek ellenére, a tudósok mindig képesek voltak együtt élni ezekkel az anomáliákkal, jegelték õket, mint olyan kérdéseket, melyekre talán hosszú távon válasz születik. A paradigma melletti ezen kitartás nem egyszerû dogmatizmus, hanem nagyon hasznos tudományos stratégia. Ha az elsõ kudarcra föladnánk egy paradigmát:

1) Soha nem tudnánk meg, hogy milyen lehetõségek rejlettek még benne, milyen problémák megoldásához lett volna még hatékony eszköz. "Ha az egyezés bármely tökéletlensége elegendõ ok volna egy elmélet elvetésére, akkor mindig minden elméletet el kellene vetni" – írja (Kuhn 1984. 196.). .

2) A naiv falszifikácionista felfogás szerint az a racionális hozzáállás jellemzõje, hogy azonnal elvetjük az elméletet, amint cáfoló evidenciát találunk. Kuhn úgy véli (s ebben is Polányit követi), a racionális tudós mindaddig nem veti el az elméletet (bármennyi cáfolattal találkozik is), amíg nincs egy kidolgozott alternatíva, amíg nincs egy másik, melyet a helyébe állíthat. .

A "normál tudomány", valamint az "anomáliá"-nak minõsítés lehetõsége stabilizáló szerepet játszik a tudományban: nincs azonnali falszifikálás, egy normál tudományos tradíció nagyon is termékeny lehet annak ellenére, hogy bizonyos megoldatlan problémák gyûlnek föl benne. Sõt, sok esetben éppen az járul hozzá a tudomány fejlõdéséhez, hogy valamely elmélet képviselõi nem vetik el az elméletet a cáfoló evidenciák hatására, hanem megkérdõjelezik a cáfoló adatokat eredményezõ kísérletek és megfigyelések relevanciáját, pontosságát, az adatok értelmezését, új kísérleteket találnak ki, melyek a régi elméletet erõsítik, valamint módosításokat hajtanak végre, kiegészítéseket, korlátozásokat vezetnek be.

Természetesen nem lehet egy paradigmát, illetve az általa meghatározott normál tudományos tradíciót a végtelenségig fenntartani. Megesik, hogy a meglévõ anomáliák kiküszöbölése érdekében végzett megfigyelések és kísérletek újabb anomáliákat hoznak felszínre, vagy a régi, kisebb jelentõségûekrõl derül ki az idõk során, hogy valójában tolerálhatatlanok. Minél tovább, s minél többen vizsgálják ezeket a neuralgikus pontokat, annál több olyan problémára bukkannak, amelyek a paradigma fogalmaival és módszereivel értelmezhetetlenek, amelyek nem illenek bele a paradigma által vázolt képbe. Fontos hangsúlyozni, hogy a normál tudományhoz tartozó elvárásoknak nagyon fontos szerepük van az anomáliák felismerésében. Miután a paradigma nem csak a rejtvényeket jelöli ki, hanem azt is, hogy mik a várható megoldások, a kutató, aki tudja, hogy milyen eredményt vár a kísérlettõl, könnyen észreveszi, hogy valami nincs rendben, ha nem a várt eredményt kapja. Az adott paradigma módszereivel és fogalmaival végzett újabb és újabb megoldási kísérletek sikertelensége bizonytalanságot teremt a paradigma megbízhatóságát illetõen. A paradigma ekkor válságba kerül. A válság idõszakában a kutatások és megközelítésmódok nem konvergálnak, megváltozik a tudósoknak a meglévõ tudományos eredményekhez való viszonya. A korábbi konzervativizmust radikalizmus váltja föl, megszûnik a tradíció és a tekintélyek elismerése. Ezt a periódust Kuhn rendkívüli kutatások idõszakának nevezi. A rendkívüli kutatások fõ jellemzõje, hogy ekkor:

1) A kutatások ismét individuálissá válnak, ki-ki saját invenciója szerint választ megoldhatónak látszó problémát, s dolgoz ki ehhez egyéni eljárást. A kutatók nem kooperálnak, hanem rivalizálnak, ennek következtében sokasodnak az elméletek, paradigma-jelöltek, alternatívák.

2) Az individuális kutatás nem támaszkodik kidolgozott mintákra, nincs tradíció, nagyobb szerephez jut a próba-szerencse módszer. A tudósok sokszor véletlenszerû kísérletekbe és megfigyelésekbe kezdenek, ad hoc hipotéziseket kreálnak s azután próbálják ezeket tesztelni stb. A kutatásnak nincs egységes orientációja, a legalapvetõbbnek számító dogmák is kétségbe vonhatók, metafizikai kérdésekrõl lehet vitázni, gyökeresen új módszerek vezethetõk be.

Mindez azt jelenti, hogy annak, hogy hogyan találjunk radikálisan újszerû megoldást az anomáliákra, egyáltalán nincsenek szabályai: az egyes tudósok kreativitásától függ, s természetesen másféle találékonyságot igényel, mint a paradigmán belül adott eszközök alkalmazása. Az új, a régitõl alapvetõen különbözõ megoldás létrejöttét Kuhn néhány helyen az alaklélektanból származó metaforával szemlélteti: úgy írja le, mint a hirtelen és önkéntelen alakváltáshoz hasonló jelenséget, olyasmit, mint amit akkor élünk át, amikor az eddig kusza vonalaknak látott rajzban hirtelen észrevesszük az értelmes alakzatot (Gestalt-switch).

De nemcsak az individuális tudósra alkalmaz Kuhn pszichológiai metaforát, hanem arra a módra is, ahogyan az õ megoldását elfogadja a tudományos közösség. Úgy véli ugyanis, hogy ebben nem játszik döntõ szerepet a racionális érvelés, mivel az érveknek mindig csak egy kialakult paradigmán belül van kényszerítõerejük, vagyis ott, ahol a vita minden résztvevõje számára azonos módon meg vannak határozva a végsõ evidenciák és érvényes magyarázati módok. Ahol maga a paradigma kerül válságba, ott bizonyítás helyett csupán meggyõzésrõl, azaz logikai helyett retorikai eszközök alkalmazásáról lehet szó: rábeszélésrõl, egy bizonyos megközelítésmód elõnyeinek felismertetésérõl. Ha a meggyõzés sikeres, a tudósközösség más tagjai is elfogadják az új szemléletmódot, azaz – mondja Kuhn – megtérnek.

A korábban uralkodó paradigma leváltását, majd egy zûrzavaros, átmeneti periódus után újjal való felváltását nevezi Kuhn "tudományos forradalom"-nak. A politikai forradalommal annyiban analóg eseményrõl van szó, hogy válság megoldására itt sincsenek eszközök: a különbözõ erõk nem tudnak megegyezni abban, hogy a szükséges változtatások milyen értékrend szerint, milyen intézményes keretben történjenek. Mivel nem ismernek el intézmények fölötti instanciákat, nincsenek racionális viták, az egyes csoportok a propaganda, sõt az erõszak eszközéhez folyamodnak. Ugyanez figyelhetõ meg Kuhn szerint a tudományban is: mivel az igazolás standardjai, a bizonyítás, érvényes érvelés normái, a bizonyításra használt empirikus adatok értelmezése mindig csak egy adott paradigmán belül érvényes, ebbõl következõen a paradigmák közötti választásnak nincs racionális algoritmusa. "A paradigmáról vitatkozó két fél elõfeltevéseiben és értékeiben (...) nincs elég közös elem" ahhoz, hogy "logikailag vagy akár probabilisztikusan kényszerítõ érvényû" érveket lehessen fölhozni. (Kuhn 1984. 131.)

Mivel a forradalmak radikálisan új intézményeket (észlelésmódot, a jelenségek tagolására, azonosítására és elkülönítésére használt fogalmakat, igazolási módszereket, stb.) vezetnek be, az egymást felváltó paradigmák nem egyszerûen különbözõek, hanem egyenesen összemérhetetlenek. Az összemérhetetlenség (inkommenzurábilitás) rendkívül fontos, nagyon sokat vitatott fogalom, de pontos jelentését mindmáig nem sikerült mindenki számára elfogadhatóan tisztázni. Kuhn több helyütt hangsúlyozza, hogy õ a szó matematikában használatos értelmébõl indult ki, s azt állította, hogy két elmélet akkor összemérhetetlen, ha nincs olyan közös nyelv, melyen mindkettõ tökéletesen kifejezhetõ. Ilyen közös nyelvet biztosíthatna a tények megfigyelése, az öröklõdõ módszerek, valamint a tudományos fogalmak készlete. Kuhn azonban kétségbe vonja, hogy ezek függetlenek lennének a paradigmáktól:

Azt az állítást, hogy nincsenek a fogalmainktól, elméleteinktõl független észleleteink, egyfelõl a "tiszta érzéki tapasztalat", az "empirikusan adott" episztemológiai értelmezéseinek kudarcai motiválják. Másfelõl azonban a Gestalt- és a New Look pszichológia kísérleti eredményei számos olyan jelenséget tártak fel, melyek azt mutatják, hogy a fizikailag leírható ingerek, s az ezek hatására létrejövõ észleletek között nincs egyértelmû kapcsolat: azonos ingerek eredményezhetnek eltérõ észleleteket (kacsa-nyúl), s különbözõ ingerek azonos észleleteket (fordítólencsés szemüveg). Ez azt jelenti, hogy a környezet fizikai hatásai és az észlelõapparátus fiziológiai felépítése nem determinálja a környezet reprezentálását, azaz az észlelés naturalista felfogása nem kielégítõ. A percepciók kialakulása egyáltalán nem független a fejünkben lévõ vélekedésektõl. Az elmélet határozza meg, hogy mi minõsül egyáltalán adatnak, s ha valami empirikus adat, akkor mi a jelentése. A történelem során a megfigyelések interpretálására használt háttér-információk megváltozhatnak, s ekkor velük együtt megváltoznak a megfigyelések is. Kuhn (kétségtelenül túl éles) megfogalmazását használva: "a különbözõ paradigmákhoz tartozó tudósok különbözõ világokban élnek". (Kuhn1984. X. fej.) A különbözõ paradigmákhoz, különbözõ kiképzési hagyományokhoz tartozó csoportok különbözõképpen észlelnek, s mivel nem áll rendelkezésre a realitásnak egy neutrális, minden paradigmától független leírása, melyhez a különbözõ észlelésmódok adekvátságát mérni lehetne, a megfigyelési leírások összemérhetetlenek lesznek.

Kuhn számára a tudománytörténet azt mutatta, hogy a tudományban idõnként bekövetkezõ nagy váltások nem csak a tudomány kognitív tartalmát, az igaznak tekintett állítások készletét változtatják meg, hanem azokat a módszereket is, melyekkel a tudomány mûvelõi szerint érvényes tudást lehet szerezni, a tudás-igénnyel föllépõ állításokat igazolni lehet, ki lehet választani azokat a problémákat és kutatási módszereket, melyek "tudományos"-nak minõsülnek. Röviden azt mondhatjuk, hogy mind a tudományosnak minõsülõ elméletek létrehozásának, mind ezek értékelésének vannak metodológiai szabályai, melyek részét képezik a paradigmának. Paradigmaváltáskor új standardok lépnek érvénybe, melyek alkalmasak arra, hogy az új elméletek igazságát, pontosságát, megalapozottságát mérjük, de nem alkalmasak arra, hogy segítségükkel megítéljük a régieket. Ennek következménye a metodológiai összemérhetetlenség: a rivális paradigmák képviselõi "más normákhoz igazodnak, illetve másként definiálják a tudományt." (Kuhn 1984. 199.)

Az összemérhetetlenség harmadik, s talán legfontosabb típusa a fogalmi összemérhetetlenség. Már láttuk, hogy az elmélet és tapasztalat elkülöníthetetlensége lehetetlenné teszi, hogy semleges megfigyelési terminusok segítségével definiáljuk az elméleti terminusok jelentését. Ehhez járul még az a tény is, hogy a kuhni paradigmában a tudás nem elkülönült elemekbõl áll össze, az ismeretek összefüggõ rendszert alkotnak. Ennek felel meg az a szemantikai elképzelés, hogy az állítások igazságértéke, illetve az õket alkotó terminusok jelentése nem egyenként, egymástól függetlenül határoztatik meg, hanem holisztikusan. A tudományos elméletek nyelve – M. Hesse metaforáját alkalmazva – egy hálóhoz hasonlatos, melynek csomópontjait alkotják az egyes fogalmak. Ezek közvetlenül vagy közvetve össze vannak kapcsolva a háló csomópontjait képezõ valamennyi további fogalommal, így minden egyes fogalom jelentését a hálóban elfoglalt helye, vagyis a többi fogalomhoz való viszonya határozza meg. Mivel a tudományos terminusok az elméletben betöltött szerepük és egymáshoz való viszonyaik hálózatában nyernek jelentést, az elmélet megváltozásával együtt megváltozik a terminusok jelentése is. Ez a jelentésváltozás problémája, melynek radikális változata az, hogy az elméletek változásával teljesen és radikálisan megváltozik a terminusok jelentése, olyannyira, hogy lehetetlenné válik két különbözõ nyelvet használó elmélet összevetése. A holisztikus jelentésfelfogás és az empirikus – teoretikus szint elválaszthatatlanságának közös következménye, hogy különbözõ elméletek által használt fogalmak nemcsak jelentésükben különböznek, de abban is, hogy milyen létezõre referálnak. Az összemérhetetlen elméletek képviselõi, nem csupán különbözõ állításokat tesznek, de azt sem képesek azonosítani, hogy mirõl mondanak mást.⁽⁴⁾

Nagyon súlyos következménye ennek az álláspontnak, hogy az összemérhetetlen elméletek között nem állhatnak fönn logikai relációk: nem lehet következménye egyik a másiknak, nem mondhatnak ellent egymásnak, nem cáfolhatják vagy igazolhatják, nem tartalmazhatják, nem egészíthetik ki egymást, s nem vezethetõ vissza egyik a másikra. Így értelmezhetetlenné válik a tudományos progresszió, vita, kritika, racionális érvelés, az elméletek közötti megalapozott választás. Ez ehhez járuló olyan megállapítások, mint az, hogy a normák és standardok érvénye egy paradigmán belülre korlátozódik, s különbözõ paradigmákban különbözõ normák érvényesek, azt a vélekedést alakították ki a kritikusokban, hogy Kuhn erõteljes ismeretelméleti relativizmust hirdet. A relativizmus emlegetése annyiban kétségkívül megalapozott, hogy Kuhn szembeszállt azzal a (XIX. szd.-i pozitivizmusban hivatalos ideológiává erõsödött) közkeletû nézettel, hogy a tudomány folyamatosan fejlõdik, s elõrehaladása abban áll, hogy igazságokat halmoz fel, s a már meglévõ tudásra újabb és újabb ismereteket épít. A normál szakaszokból és az ezeket megszakító forradalmakból álló tudománytörténet ellentmond a tudomány által biztosított tudás kontinuus és kumulatív gyarapodásáról kialakított hagyományos képnek.

Ugyanakkor az olyan fontos kérdésekkel kapcsolatban alkalmazott metaforák, mint az "alakváltás" és "megtérés", valamint annak hangsúlyozása, hogy a paradigmaváltásnál sem a logikus érvek, sem az empirikus bizonyítékok nem játszhatnak szerepet, azt a vádat vonta Kuhn fejére, hogy irracionális tevékenységként jeleníti meg a tudományt. Ugyanezt a véleményt támasztotta alá az is, hogy fontos szerepet tulajdonított a hagyománynak és autoritásnak, a tudományos gondolkodással kapcsolatban dogmatizmust és ortodoxiát emlegetett. Sokak szerint elfogadhatatlan, sõt a tudomány lényegének ellentmondó az az állítás, hogy az elméletek közötti választásnak nincs racionális algoritmusa, nem lehet egyértelmûen megadni, hogy egy elmélet mikor jobb egy másiknál, s melyiket kell ezért elvetni, s melyiket megtartani.
 
 

A folyamatos támadások hatására, a 70-es évektõl Kuhn újragondolta, finomította korábbi álláspontját. Elismerte, hogy a paradigmát jellemzõ gondolkodásmód nem fedi le tökéletesen a tudományos közösséget, azaz egyazon paradigmához tartozó tudósok gondolkodásmódja nem minden tekintetben azonos, mindig vannak többé-kevésbé eltérõ szemléletmódú csoportok. Nem teljesen független ettõl a korábbi elgondolás azon további lazítása, hogy a tudományos forradalom nem jelent minden esetben nagyléptékû, radikális váltást, sõt "a forradalmi változás [...] rendszerint éppenséggel kisarányú". (Kuhn 1969/1984. 239.) Mivel a paradigmát hordozó közösség átlagos létszáma száz vagy annál jóval kevesebb (Kuhn 1969/1984. 235.), valamint a paradigmatikus változások is kisléptékûek ("esetleg még huszonöt fõnél is szûkebb közösségen kívül sem látják forradalminak"), a tudományos forradalom jóval jelentéktelenebb esemény, mint eredetileg volt.

Az átmeneti korszakban végrehajtott visszavonulás fontos eseménye volt, hogy Kuhn lemondott a "paradigma" kifejezés használatáról. A "paradigma" kétségkívül a kuhni tudományfilozófia legfontosabb, legnagyobb hatású, ugyanakkor legpontatlanabb fogalma. M. Masterman (Masterman: 1970) egy sokat idézett, alapos tanulmányban megmutatta, hogy e kifejezést Kuhn legalább 21 különbözõ értelemben használta könyvében. Sok kritikusa szerint a paradigma-fogalomnak egyáltalán nincs magyarázóereje, túlságosan tág jelentése miatt nem képes elkülöníteni egy bizonyos módon gondolkodó tudóscsoportot. Ugyanakkor a "paradigma" viharos gyorsasággal divatszóvá vált, s a tudományfilozófiától egészen távoli területeken is elkezdték alkalmazni, aminek az lett a következménye, hogy még további, egymással gyakran összeegyeztethetetlen jelentéseket is tulajdonítottak neki.

Erre a zûrzavarra reagált Kuhn, amikor a könyvének második kiadásához írott Utószó-ban (Kuhn 1969/1984) megpróbálta tisztázni, mire is gondolt eredetileg. Arra kérdésre, hogy mi kapcsolja össze egy szakmai közösség tagjait, most azt a választ adta, hogy az azonos "diszciplináris mátrix" (közös elemek, melyek lehetõvé teszik a viszonylag sima szakmai kommunikációt és ítéletalkotást: közös szimbolikus generalizációk, modellek, értékek, definíciók, mintának tekintett problémamegoldások stb.). E csoportos elkötelezettségek rendszert alkotnak, s együtt, egységként fejtik ki hatásukat, de a mátrix elemei nem tekinthetõk egyformának. Kuhn nem sorolja fel a diszciplináris mátrix valamennyi elemét, csak a fõ fajtákat említi, de részletesen foglalkozik egy csoporttal, az elfogadott "példázat"-okkal. Ezek azok a konkrét problémamegoldások, melyeket a tudományos közösség mintának tekint. A korábbi "paradigma" kifejezés "két igen eltérõ használata" (Kuhn 1969/1984. 246.) közül ez az, melyet Kuhn "a könyv legújszerûbb és legkevésbé megértett gondolatának" tekint. (Kuhn 1969/1984. 248.) A példázatok szerepe az, hogy orientációt nyújtsanak az olyan eljárásokhoz, melyek nem írhatók elõ szabályokkal. A példázatokból nem azt tudják meg a tudósok, hogy pontosan mit kell tenni, hanem azt, hogy hogyan kell eljárni: hogyan kell a helyzetet látni (milyen alakzatban), milyenek a fontos, megoldandó problémák, hogyan kell ezekhez közelíteni. Ez a tudás nem szabályokban, vagy törvényekben fejezõdik ki, hanem fizikai helyzetek sajátos szemléletében. Egy tudósközösség azonos szemléletmódjának kialakításában a mintának tekintett konkrét problémamegoldások sokkal fontosabb szerepet játszanak, mint a formális általánosítások (pl. matematikai alakban felírt természeti törvények), metafizikai feltevések (az elméletben szerepet játszó entitásokra vonatkozó nézetek) és értékek (pontosság, prediktivitás stb.). Ezek ugyanis lehetnek azonosak két közösségben, miközben lényegi különbségek állnak fönn ezen általánosítások konkrét helyzetekre való alkalmazásában, a matematikai formában felírt összefüggések interpretálásában, abban, hogy a formuláknak milyen természeti folyamatokat és entitásokat feleltetünk meg. Korábbi terminusait használva, Kuhn ezt paradigmatikus különbségnek nevezte volna.

A diszciplináris mátrix explicit elemeinek és a példázatokon alapuló szemléletmódnak e szétválasztásával Kuhn a tudás két típusát különíti el. A konkrét szabályokkal és explicit kritériumokkal definiálható tudástól megkülönbözteti a példázatokba ágyazott szemléletmódot, mely nem hozzáférhetõ az elemzõ racionalitás számára. Mivel a tudományban fontos szerepet játszik az utóbbi, úgy látszik, hogy a rivális elméletek képviselõi úgy viszonyulnak egymáshoz, mint különbözõ kultúrák tagjai, s "a hasonlóság elismerése azt sugallja, hogy bizonyos értelemben mindkét csoportnak igaza van." (Kuhn 1969/1984. 270.) Kuhn azonban amellett érvel, hogy a tudományra nem alkalmazható egy efféle trivializáló relativizmus. Lehet két elmélet összemérhetetlen, mégis lehetõség van összehasonlításukra. Vannak olyan pragmatikus kritériumaink, melyek segítségével megítélhetjük (nem azt, hogy melyikük igazabb, de azt, hogy) melyikük jobb rejtvényfejtõ eszköz, s ez az összehasonlíthatóság racionálissá teszi a közöttük való választást. A "pontosság", a "megoldott problémák száma, az "egyszerûség", "termékenység", "konzisztencia" és érvényességi kör" összehasonlíthatóságának leszögezése "nem relativista álláspont, és azt is világossá teszi, hogy milyen értelemben vagyok meggyõzõdéses híve a tudományos haladásnak." – jelenti ki Kuhn. (Kuhn 1969/1984 270. – vö.: Kuhn 1977/1999. 172.)

Ugyanakkor kísérletet tesz arra is, hogy eszközt dolgozzon ki az ekkor már elsõdlegesen nyelvi-fogalmi problémaként értelmezett összemérhetetlenség kezelésére. Mivel "ugyanarra az ingerre összeegyeztethetetlen leírásokkal és általánosításokkal válaszol"-nak (Kuhn 1969/1984. 265.), a tudósok számára az összemérhetetlenség mindenekelõtt kommunikációs problémaként jelentkezik. Az efféle kommunikációs csõd szereplõi úgy viszonyulnak egymáshoz, mint idegen nyelvközösségek tagjai, s nem tehetnek mást, mint hogy megpróbálnak fordításokat létrehozni. Ez úgy történik, hogy elkülönítik az egyformán használt, s ezért megértési nehézséget nem okozó kifejezésektõl azokat, melyek zavarokat okoznak a kommunikációban. Ez utóbbiak tisztázását a "közös mindennapi szókészlet" (Kuhn 1969/1984. 266.) segítheti, s így "mindenki megtanulja [...] lefordítani a másik elméletét és annak következményeit a saját nyelvére". (Kuhn 1969/1984. 267.)

Mindazonáltal Kuhn ragaszkodik ahhoz, hogy az összehasonlíthatóság és fordíthatóság jelensége nem szünteti meg azokat a különbségeket, melyeket korábban a paradigma fogalmával fejezett ki. Az összehasonlításnál használható kritériumok nem mûködnek egyértelmû döntéseket elõíró szabályokként, mivel mindegyikük különféleképp alkalmazható a konkrét esetekre. Amikor pedig együttesen alkalmazzák õket, gyakran összeütközésbe kerülnek egymással (egyik elmélet pontosabb, de a másik konzisztensebb stb.). A kritériumok alkalmazása értékelést, értékek közötti választást jelent, s ennek nincs algoritmusa. Hasonló a helyzet a fordítással is, mely lehetõvé teszi, hogy a felek megtudjanak valamit egymás álláspontjainak elõnyeirõl és hátrányairól, de ez nem azonos ezen álláspontokkal való azonosulással, annak alkotó módon való felhasználására való képességgel. A megtérés Kuhn szerint a fordítástól alapvetõen különbözõ tudati jelenség: "nem az egyéni mérlegelésen vagy választáson múlik" (Kuhn 1969/1984. 269.), s még ha a fordítás révén sikerül is valakit meggyõzni a másik gondolkodásmód helyességérõl, akkor sem biztos, hogy képes azt gondolkodása szerves részévé tenni.
 
 

Míg a pragmatikus szempontok szerinti összehasonlíthatóságot a továbbiakban is megõrzi, a 80-as évektõl Kuhn nemcsak lemond arról, hogy az összemérhetetlenséget a fordítás lehetõségének kidolgozásával oldja meg, de odáig jut, hogy azt éppenséggel a fordíthatatlanság problémájaként azonosítja. Már a 70-es években is felbukkannak írásaiban azok a gondolatok, melyeket ekkor részletesen kifejt. Az elméletek közötti fordítás azért problematikus, azért nem feleltethetõk meg egymásnak egyszerûen a szavak, mert "a nyelvek különbözõképp szeletelik föl a világot" (Kuhn 1970. 268.). A tudományos forradalmak idején a dolgok csoportosítása változik meg, azaz módosulnak az elmélet által alkalmazott "ontológiai kategóriák" (Kuhn 1970. 270.). Mivel egy-egy kategória tartalmának nagy része ugyanaz a forradalom elõtt és után, a kategória neve változatlan marad (Kuhn 1970. 275.), de többé nem alkalmazható ugyanúgy az egyes elemekre, azaz ugyanaz a szó másként kapcsolódik a természethez, s más dolgokra referál. Természetesen nem minden kategória változik meg a forradalomban, s a változás sem totális, ezért Kuhn ebben az idõszakban hangsúlyozza, hogy a fordíthatatlanság korlátozott, terminusok körülhatárolható csoportjaira lokalizált. Két elmélet azonos terminusainak többsége nem különbözik, jelentésük a fordítás során megõrzõdik. "Csupán a (rendszerint egymást kölcsönösen definiáló) terminusok egy kis alcsoportjával és az ezeket tartalmazó mondatokkal kapcsolatban támadnak fordítási problémák". (Kuhn 1983. 671.) Kuhn egymást kölcsönösen definiáló terminuscsoportokról beszél, melyeken belül az egyes terminusok jelentése nem függetleníthetõ egymástól. L1 nyelv valamely terminusának nem feleltethetõ meg L2 valamely terminusa, hisz a terminusok nem magukban állnak, mindig egy fogalmi összefüggés tartozik hozzájuk. Azt, hogy mire referál a "flogiszton" terminus, a flogiszton-elméletben olyan mondatok adják meg, melyben lényegi szerepet játszanak pl. a "princípium" vagy az "elem" kifejezések. "Ezek a 'flogiszton'-nal együtt egy kölcsönösen összefüggõ és egymást kölcsönösen definiáló elemekbõl álló halmazt alkotnak, melyet együtt kell elsajátítani, mielõtt bármelyikük használható, valamely természeti jelenségre alkalmazható lenne." (Kuhn 1983. 676.).

Az összefüggõ, egymást kölcsönösen definiáló kategóriarendszereket "lexikon"-nak nevezi Kuhn. A lexikon természeti-, társadalmi- és tudományos fajták nevének hálózata. E fajtafogalmak segítségével rendezzük egymással kölcsönösen összefüggõ kategóriákba a világot, s határozzuk meg, hogy milyen létezõk vannak. A lexikon elõföltétele a természet leírásának, ennek segítségével utalhatunk dolgokra és eseményekre, fogalmazhatunk meg tudományos problémákat és megoldásokat. Különbözõ lexikonok természetesen különbözõ leírásokat és általánosításokat tesznek lehetõvé, ezért a lexikon megváltozása egyben a segítségével leírható világ megváltozását jelenti. Minthogy a megismerõk által alkalmazott különbözõ lexikonok különbözõ tapasztalati világokat konstituálnak, ugyanazt a szerepet töltik be, mint Kant a priori szemléleti formái és kategóriái. Maga Kuhn "poszt-darwiniánus kantianizmus"-nak nevezi álláspontját: "Miként a kanti kategóriák, a lexikon biztosítja a lehetséges tapasztalat elõföltételeit. De a lexikon kategóriái, eltérõen kanti elõdjeiktõl, változhatnak, s változnak is, mind idõben, mind egyik közösségrõl a másikra." (Kuhn 1991. 12.) A lexikonban egyfajta rendezettség ölt testet: az empirikus benyomásokat, dolgokat, eseményeket, szituációkat egymáshoz való hasonlatosságuk alapján csoportosítjuk, fajtákba osztjuk. Így a lexikon egy taxonómiát testesít meg, melyet két tulajdonság jellemez: az, hogy milyen fajtákból áll, s az, hogy ezek a fajták milyen struktúrába rendezõdnek, milyenek közöttük az alá-fölérendeltség, tartalmazás, kizárás stb. viszonyai. Az összemérhetetlen lexikonok eltérõ módokon "szabják föl a világot", más határokat állapítanak meg az egyes fajtáknak, s ezért más entitásokat azonosítanak.

Annak köszönhetõen, hogy a paradigma helyébe a lexikon lép, az összemérhetetlenség egyértelmûen jellemezhetõ lesz a különbözõ fogalmi sémák inkongruens voltával, azaz fordíthatatlanságként: "az inkommenzurábilitás (...) egyfajta fordíthatatlansággá válik, mely ama területre lokalizálódik, ahol a két lexikai struktúra különbözik" (1991. 5.) Mivel nem is egyszerûen arról van szó, hogy az egyik taxonómiában megvan egy bizonyos fajta, mely a másikból hiányzik, hanem a taxonómiák struktúrája is különbözik, az inkongruencia nem oldható föl egyszerûen azzal, hogy létrehozzuk az adott jelenség integrálásához szükséges fogalmat. Új elemek csak úgy vezethetõk be a lexikonba, hogy egyúttal megváltoztatjuk a vele közvetlenül és közvetve összekapcsolódó elemek hálózatát, azaz részben új lexikont hozunk létre. Ugyanez akadályozza meg a szinonima párok képzéseként fölfogható fordítást is: a lexikon valamely elemének nem lehet megfelelõje egy másik lexikonban, mivel a fajtastruktúra különbözik.

A lexikon fogalmának segítségével Kuhn most már sokkal pontosabban megkülönböztetheti egymástól a normál és a forradalmi tudományt. "A normál tudomány is megváltoztatja a terminusok természethez kapcsolásának módját" (Kuhn 1987/1998. 150.), de a forradalom idején nemcsak ez változik meg, hanem a lexikon kategóriái is. Lehetõvé válik olyan entitások leírása is, melyek számára nem egyszerûen nincs kategória a régi lexikonban, de a fajtanevek (lokálisan) holisztikus összekapcsolódása miatt nem is vezethetõ be. A forradalom idején nem egy nehezen azonosítható attitûd vagy szemléletmód módosul, hanem a világ leírására használt lexikon. Ez új értelmet ad a jelentésváltozás problémájának: "a forradalmat nem egyszerûen a referenciák meghatározási módjának megváltozása (...) jellemzi. (...) a nyelv forradalmi változásának megkülönböztetõ jegye az, hogy az nemcsak azokat a kritériumokat változtatja meg, melyekkel a terminusok a természethez kapcsolódnak, de jelentõsen átrendezi az objektumok és szituációk azon készletét is, melyhez e terminusok kapcsolódnak. (...) [az is megváltozik] ahogyan adott objektumok és szituációk adott kategóriák között eloszlanak." (Kuhn 1987/1998. 150.)

Azzal együtt, hogy a paradigmaváltás pszichológiai értelme (Gestalt-switch) háttérbe szorul, s elõtérbe kerül a lexikonváltás, a tudományos közösség azonosítása is megváltozik: míg korábban egy szemléletmód azonosságáról beszélt Kuhn, most inkább nyelvi közösségrõl van szó. A paradigmaváltás a nyelv megváltozása, azaz egy speciális, az új felfedezések leírására alkalmas fogalmi készlet kidolgozása. Ez azt jelenti, hogy a paradigmaváltás nem úgy jelenik meg, mint egy vallási metaforával leírható misztikus mozzanat (megtérés), hanem racionális eseményként. Ezzel összefüggésben, a két nyelvi közösség helyzete is másként alakul: a lexikon jól körülhatárolható része változik (lokális inkommenzurábilitás), mégpedig oly módon, hogy azt képessé teszik új vagy különleges jelenségek leírására. Másfelõl viszont az új lexikon alkalmatlan lehet olyan jelenségek leírására, melyekre a régi alkalmas volt. Az összemérhetetlenség lokális voltának köszönhetõen, a taxonómia megváltozása nem szükségképp jelenti a teljes lexikon elvetését. Nem válik szükségképpen használhatatlanná a régi nyelv, az azt alkalmazó nyelvközösség nem marginalizálódik, sorsa nem a kihalás, az új lexikont használók nem lépnek minden területen a régiek helyébe. A korábban egységes nyelvi közösség kettéválik, specializálódás révén kialakul egy új tudományterület. A speciáció fogalma részben a tudományos változás racionális jellegének megõrzése miatt bizonyul hasznosnak, részben pedig azért, mert lehetõvé teszi a fejlõdés egy új, korábban figyelmen kívül hagyott formájának (specializáció) beemelését a tudományfejlõdés kuhni koncepciójába. 

• Kuhn, Th. 1962/1970(1984) A tudományos forradalmak szerkezete, Budapest: Gondolat,
• Kuhn, Th. (1969/1984) "Utószó – 1969" in: Kuhn, Th.: A tudományos forradalmak szerkezete, Budapest: Gondolat, 1984. 231 - 276.
• Kuhn, Th. 1970: "Reflections on my Critics", in Lakatos, I. - Musgrave, A.: Criticism and the Growth of Knowledge, Cambridge: CUP. 1970.
• Kuhn, Th. 1976: "Theory-Change as Structure-Change: Comments on the Sneed Formalism." In Butts - Hintikka (eds.): Historical and Philosophical Dimensions of Logic, Methodology and Philosophy of Science, Dordrecht-Holland: D. Reidel Publishing Co.
• Kuhn, Th. 1977/1999: "Objektivitás, értékítélet, elméletválasztás" in Forrai G. - Szegedi P. (szerk.): Tudományfilozófia. Szöveggyûjtemény. Áron Kiadó, Budapest.
• Kuhn, Th. 1983: "Commensurability, Comparability, Communicability" In: Asquith, P. - Nickles, T.: Proceedings of the 1982 Biennial Meeting of the PSA, East Lansing, Michigan: PSA.
• Kuhn, Th. 1987/1998: "Mik is azok a tudományos forradalmak?" in: Laki J. (szerk.) Tudományfilozófia, Osiris - Láthatatlan Kollégium,
• Kuhn, Th. 1991: "The Road Since Structure", in: Fine, A. - Forbes, M. - Wessels, L. (eds.): Proceedings of the 1990 Biennial Meeting of the PSA, East Lansing, Michigan: PSA. vol.2.
• Masterman, M. (1970): "The Nature of a Paradigm" in: Lakatos, I. - Musgrave, A. (eds.): Criticism and the Growth of Knowledge, Cambridge, CUP. 59-90.

1. A következõkben csak Kuhn tudományfilozófiai nézeteirõl lesz szó, tudománytörténészi munkásságát itt nem tárgyaljuk.

2. Kuhn írásának fordítója a "tacit knowledge" kifejezést "szótlan tudás"-ként fordította. Tekintettel arra, hogy a magyar szakirodalomban (így Polányi Mihály mûveinek magyar fordításaiban) konszenzus van kialakulóban, hogy e kifejezést "hallgatólagos tudás"-ként adják vissza, én is ezt a megoldást választottam.

3. Vö. Lakatos, I. - Musgrave, A. (eds.) Criticism and the Growth of Knowledge, Cambridge: CUP. 1970

4. A kérdéskört alaposan feldolgozni kívánók tanulmányozzák Fehér Márta: A tudományfejlõdés kérdõjelei. A tudományos elméletek inkommenzurábilitásának problémája. (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1983.) címû könyvét.