Tóth Tamás:

Miért nem állnak szóba egymással a diskurzusok?

1.

Ha a magyar tudományos köznyelvben a "diskurzus" kifejezéssel találkozunk, akkor azt rendszerint az angolszász nyelv- és politikatudományból vagy a német társadalom- és kommunikációelméletből eredeztetjük. Pedig ez a latin eredetű, a modern európai – és különösen a kortárs nemzetközi – szóhasználatban igen sokrétű szemantikai tartalommal megtölthető kifejezés gyakran a francia köznyelvből származik, s ilyenkor többnyire a francia filozófia (nevezetesen a nyelv- és tudományfilozófia, valamint a politikai és társadalomfilozófia) közvetítésével került át más országok értelmiségi nyelvhasználatába.[1] Mindenesetre a diskurzusfogalom tárgyalásakor nemcsak az egyes nagy országok és nyelvterületek érezhetően eltérő lingvisztikai hagyományait,[2] hanem a szóban forgó terminus előfordulásának olykor jelentősen különböző elméleti és kulturális kontextusait is érdemes figyelembe venni. Célszerűnek látszik továbbá a szakirodalom útmutatásai alapján az egyes nemzeti hagyományokon belül kialakult "mikrodiskurzusok" és "makrodiskurzusok" közötti különbségtétel is.[3] Annál is inkább, mert ezeknek az eltéréseknek és különbözőségeknek a tudomásul vétele akár azoknak a súlyos, és sajnos lépten-nyomon tapasztalható kommunikációs nehézségeknek az enyhítésében is segítségünkre lehet, amelyek az európai kultúrkörben kialakuló (és időről időre átalakuló) diskurzusok közötti megértést és párbeszédet olyannyira hátráltatják.

Nem állítom persze, hogy a szóban forgó problémakör kutatásában az említett nyelvi-kulturális, illetve nemzeti és tudományos hagyományok mindig "vegytiszta" formában érvényesülnének. Éppen ellenkezőleg, e különféle tradíciók a nemzetközi kutatási gyakorlatban rendszerint igen változatos formákban elegyednek vagy ötvöződnek egymással. Ily módon viszont szerencsés esetben lehetővé válik bizonyos közös vagy hasonló, de legalábbis értelmesen összevethető diskurzuselméleti kérdéseknek és válaszoknak néhány, egymástól mégoly eltérő szellemi orientációban való megfogalmazódása is. Erre mutat például, hogy bármely nyelv-, illetve tudományterületen folyjék is komolyan vehető diskurzuskutatás, az érdeklődés előterében David Crystal nyelvtudományi szintézise szerint kivétel nélkül "az egy mondatnál nagyobb nyelvi egységek és szerkezetek" állnak.[4] Sőt Crystal egyenesen úgy fogalmaz, hogy az utóbbi években "növekvő érdeklődés mutatkozik az iránt, miként szerveződik a mondatok sorozata koherens nyelvi egységekké". Az már persze más lapra tartozik, hogy, "a nagyobb nyelvi egységek és szerkezetek" kutatása, mint írja, rendszerint "több tudományterület keretei között folyik". Hiszen foglalkoznak ezzel a nyelvészek, a pszichológusok, az etnográfusok, az antropológusok, a szociológusok és a politológusok, de láthatólag részt vesznek a téma kutatásában a retorika, a stilisztika és a filozófia képviselői is.[5]

Ez utóbbi vonatkozásban talán elegendő itt arra emlékeztetni, hogy különféle alapvető nyelvi kérdésekkel kapcsolatos nagyhatású fejtegetéseiben[6] Paul Ricoeur – e tekintetben egyébként angol, amerikai és német kollégáihoz nagyon hasonlóan – nemhogy a "szavak", de még a "mondatok" lehető legalaposabb elemzésével sem elégszik meg. Ehelyett az említett szinteken tudatosan túllépve vizsgálódásait rendszerint a – persze mindig szavakból és mondatokból álló, ám ugyanakkor azoknál per definitionem nagyobb egységeket képező, s éppen ezért teoretikus szempontból is egészen másként kezelendő – "szövegek" problémáira is kiterjeszti. A szövegek mint "szövegek" igényes nyelvfilozófiai, illetve a szövegek mint "diskurzusok" igényes kultúr- és történelemfilozófiai elemzése mellett egyébként Ricoeurnél (és másoknál) a filozófiai és filozófiatörténeti szövegeknek sajátos diskurzusként történő elemzése is felbukkan. Mindenesetre – mint erre Ricoeur felhívja a figyelmet – a különféle szövegek és diskurzusok értelmezése kapcsán nemcsak a jelentős gondolkodói "életművek", a főbb "tudományágak" és "tudományterületek", hanem persze a különböző "kultúrák" kölcsönviszonyának bonyolult problémája is óhatatlanul fölvetődik.[7] Ahol pedig Ricoeur "kultúráról" beszél, ott rendszerint annak mindig sajátos, így helyi és nemzeti, illetve regionális és kontinentális formái között is különbséget tesz.

2.

Bár az angolszász világ nyelvtudományában rendszerint nem tesznek teljesen egyértelmű terminológiai különbséget "diskurzus" és "szöveg", illetve discourse analysis és text analysis között, a gyakorlatban e két megközelítés többnyire mégis elég világosan elválik egymástól. Így a "diskurzuselemzés" – David Crystal szerint[8] – a természetes módon létrejövő beszélt nyelv szerkezetét vizsgálja, amelyet olyanfajta "diskurzusokban", vagyis a mindennapi életre jellemző autentikus nyelvi kommunikáció olyan formáiban figyelhetünk meg, mint a társalgás, a beszélgetés, az interjúk, a rádió- és televízióközvetítések, a beszédek stb. Ami pedig a "szövegelemzést" illeti, az szerinte főként az írott nyelv szerkezetére összpontosít, olyan sajátos "szövegekre", mint az esszék, a hirdetmények, az útjelzések, a könyvfejezetek stb.[9]

Ezzel szemben az az értelmezés, amelyet többnyire a francia nyelvterületen működő (és a legkülönfélébb szakmákat reprezentáló) tudományos kutatók tulajdonítanak a diskurzusfogalomnak, láthatólag egészen más elméleti alapokon áll. Így a discours francia terminusa – legalább egyes német szerzők szerint[10] – nem annyira a mindennapi életben természetes módon létrejövő beszélt nyelv konkrét szerkezetét, hanem inkább "nyelv" és "gondolkodás" összefüggésének, illetve kölcsönviszonyának elvontabb elméleti problémáját, közelebbről annak szemantikai-episztemológiai dimenzióját állítja előtérbe. Sőt, Bachelard, Canguilhem és Foucault munkásságában a diskurzus kifejezés ezen értelmezés szerint főként az emberi tudás és tapasztalat komplex rendszereinek a társadalom, illetve a társadalomtudományok által való létrehozását és fenntartását jelöli. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a francia szerzők érdeklődésének előterében ilyen értelemben nem annyira a mikro-, mint inkább a makrodiskurzusok, nem annyira a mindennapi élet, mint inkább az értelmiségi gondolkodás kommunikációs formái állnak.

Végül, ami az e vonatkozásban a német nyelvterületen uralkodó szóhasználatot illeti, társadalomtudományi szempontból mindenekelőtt két fogalom, Diskurs és Dialog szoros összefüggése tűnik fel.[11] Ehhez járul, hogy Habermas és Apel ez irányú munkássága nyomán a diskurzus és a dialógus kérdésköre a német szakirodalomban főként etikai-politikai, társadalomelméleti, illetve kommunikációfilozófiai vonatkozásaiban került az érdeklődés előterébe. Mindezek ellenére nemcsak a német szakirodalomban és értelmiségi gondolkodásban, hanem a német köz- és médianyelvben is számos példát találunk a diskurzusfogalom viszonylag differenciált értelmezésére és használatára. Többnyire világosan megkülönböztetik például egymástól az "elméleti" vagy "gyakorlati", illetve más vonatkozásban a "vallási", "művészeti" és "politikai", valamint például a "tudományos" és a "filozófiai" jellegű diskurzusformákat.[12] A fentiekhez itt a magam részéről két rövid kiegészítést szeretnék tenni.

Egyrészt arra gondolok, hogy bár a diskurzus szónak számos jelentése van, a francia discours és discourir kifejezésekből (ez utóbbi alapjelentése egyébként: 'ide-oda futni', 'hin- und herlaufen', 'courir ça et là') világosan kiérződik, hogy etimológiai, sőt szemantikai szempontból a diskurzusnak azért a kurzushoz, a discourirnak pedig a parcourirhoz is köze van. A francia nyelvben ugyanis ezek a szavak egyebek között a 'lépésről lépésre való előrehaladás', a 'kijelölt haladási irány', az 'igazság felé vezető úton való végighaladás', sőt prózaibban fogalmazva a 'tanfolyam', az egyetemi 'előadássorozat', a kulturális élet különböző területein jelentkező 'eszmeáramlat', vagy akár a szó tudományos, illetve politikai értelemében vett 'irányzat' jelentésárnyalatával is rendelkeznek. Ezzel összefüggésben a diskurzus fogalmát – amelynek a francia nyelvben így sokszor kimondottan lineáris, direkcionális és teleologikus jellege van – a francia gondolkodásban gyakran használják fel egymástól markánsan különböző diszciplínák és paradigmák, sőt egymással élesen szemben álló doktrinák és ideológiák tanulmányozásában, illetve értelmezésében is.

Másrészt úgy gondolom: mélyen egyetérthetünk David Crystalnak azzal a némileg ironikus megjegyzésével,[13] miszerint a nyelv nemcsak "az emberi kommunikáció legfőbb eszköze", hanem egyben "az emberi kommunikáció legfőbb akadálya" is. Ez utóbbi összefüggés a brit szerző szerint mindazok számára nyilvánvalóvá válhat, akik "utazni, tanulni, kormányozni vagy kereskedni" szeretnének. Bármely, a fentiekkel kapcsolatos tevékenységről van ugyanis szó, "a közös nyelv hiánya jócskán lassíthatja vagy akár teljesen megakadályozhatja a folyamatokat". Kézenfekvő ugyanakkor, hogy "közös nyelvről" – illetve annak hiányáról – több különböző értelemben beszélhetünk. Ezért aztán a "nem ugyanazt a nyelvet beszélik" kifejezést is használhatjuk "a szó szerinti értelmén túl… átvitt értelemben is". Noha az efféle kommunikációs problémák – fejtegeti Crystal – "naponta ezerszámra jelentkeznek, csak igen kevés kap közülük szélesebb nyilvánosságot". Rendszerint ugyanis csak akkor jutnak tudomásunkra, "ha komolyabb következményekkel járnak, sztrájkokra, zavargásokra, jogi problémákra, végzetes balesetekre, olykor háborúkra vezetnek".[14] Mindazonáltal az "információátadás sikertelenségének" jó néhány drámai esetét ismerjük, s erre az alábbiakban magam is megpróbálok majd egy-két szuggesztívnak tűnő példát hozni.

Ha azonban elfogadjuk azt a némileg paradox megfogalmazást, hogy a nyelv olykor az emberi kommunikáció legfőbb eszközéből annak legfőbb akadályává válhat, akkor nyilván számolnunk kell azzal is, hogy – bizonyos körülmények között – nemcsak a mindennapi életben, a társadalmi gyakorlatban megfogalmazódó "mikrodiskurzusok", hanem akár a fentebb említett – egymástól eleve markánsan különböző, illetve egymással eleve élesen szemben álló – "makrodiskurzusok" közötti eredményes kommunikáció esélyei is tovább romolhatnak. Vagyis fennáll a veszélye annak, hogy az egyes elméleti vagy gyakorlati, illetve politikai, ideológiai, tudományos és filozófiai diskurzusok olykor úgyszólván párhuzamos sínpárokon haladó vonatokként mennek majd el egymás mellett, s így képviselőik – minthogy a szó szoros, de legalább átvitt értelmében "nem ugyanazt a nyelvet beszélik" – végső soron még akkor sem tudnának szóba állni egymással, ha valóban akarnának.

Tekintettel arra, hogy az egyes diskurzusokról vagy azok képviselőiről (mint ezt az alábbiakban még több relációban is látni fogjuk) olykor valóban elmondható, hogy azok "nem állnak szóba egymással", hanem úgyszólván "elbeszélnek egymás mellett", e körülmény megértésére és magyarázatára törekedve érdemes lenne bevezetni például a "Bábel"-szindróma,[15] valamint a non-leguntur és a non-dialogue szindróma[16] fogalmát. Itt azonban ezek közül csak a non-leguntur szindrómáról áll módomban néhány szót szólni. Erre a régi, ám mutatis mutandis sajnos napjainkban is gyakran tapasztalható jelenségre egyébként 1991-ben egy német szerző, Peter Koslowski hívta föl újból a figyelmet, mégpedig egy neves filozófusok és teológusok részvételével rendezett német–francia–lengyel konferencián[17] Hannoverben.

Koslowski igen sajnálatosnak tartja, hogy a 19. századi Németországban a szellemi és tudományos élet olyan közismert személyiségei, mint Adolf von Harnack és Heinrich von Treitschke, adhatták ki a jelszót: "Polonica non leguntur", illetve "Catholica non leguntur" – vagyis "lengyel irodalmat pedig nem olvasunk", illetve "katolikus irodalmat pedig nem olvasunk". Annál is inkább, mert erre másutt és mások csakhamar a "Germanica non leguntur", illetve a "Protestantica non leguntur" jelszavának kiadásával válaszoltak. Mindehhez, ha megbocsátják nekem a kissé talán merésznek tűnő szóalkotást, a magam részről annyit tennék hozzá: Ismét másutt, máskor és mások viszont olykor mintha a "Gallica non leguntur", illetve a "Philosophica non leguntur" jelszavát is hajlamosak lettek volna kiadni. Sőt Habermas esetében, némi túlzással, akár egy "Derrridát pedig nem olvasok" attitűd kialakulásáról is beszélhetnénk, ami egyébként nem mindig akadályozta meg a kiváló német filozófust abban, hogy írjon – mégpedig kritikus szellemben írjon – neves francia kollégája munkásságáról. Végső soron azonban itt nyilván egy, a fentieknél változatosabb formát öltő és szélesebb körben érvényesülő jelenségről, illetve attitűdről van szó. Mintha az egyes diskurzusok képviselői kimondva-kimondatlanul a következő elvet érvényesítenék az összes többi diskurzus képviselőivel való viszonyuk alakításában: "Nem olvasok tőle, nem írok róla, nem beszélek vele…"

3.

A továbbiakban a különféle rendű és rangú diskurzusok közötti kommunikáció problémáját néhány jellegzetes, részint a tudomány- és eszmetörténetből, részint pedig – legalább közvetve – a mindennapi és közéletből vett példa segítségével szeretném megvilágítani. Kezdjük a neves magyar klasszika-filológus, Kerényi Károly görög mitológiáról szóló híres művével, melynek egyik szellemes megfogalmazása a jelen gondolatmenet szempontjából is tanulsággal szolgálhat.

Kerényi könyvének egyik passzusában Sir George Grey érdekes esetéről van szó,[18] akit az angol kormány 1845-ben főhivatalnokként Új-Zélandba küldött. Némileg meglepő módon a szigetvilág új főkormányzója tíz évvel később egy, A polinéziai mitológia és az új-zélandi faj ősi hagyományos története című munka kiadásával hallatott ismét magáról – írja erről a magyar tudós. Új-Zélandba való megérkezése után ugyanis Sir George úgy találta, hogy "őfelsége bennszülött alattvalóit" a tolmácsok segítségével "tulajdonképpen nem érti meg". Sőt, miután nagy nehézségek árán megtanulta az általuk beszélt nyelvet – amelyen addig még semmilyen könyv nem jelent meg –, a főkormányzót újabb csalódás érte. Mégpedig azért, mert még a nyelv birtokában sem tudta megérteni a bennszülött törzsfőnököket, akikkel pedig diplomáciai érintkezésben állt. A következőkről számolt be:

Úgy találtam, hogy ezek a főnökök, szóban és írásban, nézeteik és szándékaik megmagyarázására régi költemények vagy közmondások töredékeit idézik, vagy olyan célzásokat tesznek, amelyek egy ősi mitológiai rendszeren alapulnak; és bár a főnökök közleményeik legfőbb részét ilyen képes formába öltöztették, a tolmácsok csődöt mondtak, és csak igen-igen ritkán sikerült a költeményeket lefordítaniuk vagy a célzásokat megmagyarázniuk.[19]

Véleményem szerint itt lényegében a modern világban olykor politikai, illetve diplomáciai jelentőségre is szert tevő "mitológiai diskurzus" sajátos esetével van dolgunk, amellyel egy brit főkormányzó az úgynevezett "birodalmi integráció" folyamatában a 19. század elején találkozott. Ám hasonló esetekkel – például az egymástól olykor még a modern világ fejlett országai vonatkozásában is gyökeresen különböző "nemzeti kultúrák", "politikai kultúrák" vagy "filozófiai kultúrák" közötti súlyos kommunikációs nehézségekkel – persze a 20. század végének nyugati társadalomtudósai is gyakran szembesültek. Különösen azok, akik, mondjuk, a kulturális antropológia vagy a kommunikációelmélet képviselőiként az európai integráció napjainkban kibontakozó folyamatait tanulmányozták. Marc Abéles és Dominique Wolton francia kutatók például az 1990-es években publikált elemzéseikben[20] egymástól függetlenül is igen érdekesen mutatták ki: az egyes tagországok képviselői által az Európai Unió különféle testületeiben és bizottságaiban megfogalmazott szakmai-politikai diskurzusok mögött bizony rendszerint a jogi, a politikai és az intézményi kultúra erőteljes eltérései húzódnak meg. Így aztán – bár ezeket a diskurzusokat természetesen kivétel nélkül az EU hivatalos és munkanyelvei valamelyikén fogalmazták meg – az egyes nemzetek politikai retorikájában (sőt politikai humorában) mutatkozó markáns, s rendszerint nyelvileg-kulturálisan feltételezett különbségeket olykor még a köztudottan kiváló brüsszeli tolmácsok sem tudták áthidalni, úgyhogy az egyes tagországok képviselői ilyenkor úgyszólván "elszónokoltak egymás mellett".

Végül vegyünk egy, a közelmúltból származó brüsszeli újsághírt, amely egészen meghökkentő kommunikációs problémákra világított rá, s amely éppen ezért gyorsan bejárta a világot, de legalábbis Európát. Arra gondolok, hogy 2001 márciusában Belgiumban tragikus, nyolc halálos áldozatot követelő vasúti szerencsétlenség történt.[21] Szinte jelképesnek tekinthető, hogy a Wavre-Leuven szárny­vonalon közlekedő szerelvényt éppen Pécrot községnél érte a súlyos baleset. Pécrot ugyanis pont a Belgiumot kettészelő nyelvi választóvonalon fekszik. Ráadásul ez a közlekedési katasztrófa éppenséggel nyelvi problémák, kommunikációs zavarok miatt következett be. Egy vallon és egy flamand forgalmista ugyanis képtelen volt megérteni egymást. Igaz, a wavre-i vasutas – miután látta a biztonsági rendszer jelzőtábláján, hogy a vonat áthaladt a piros jelzésen, és menetiránnyal szemben közlekedik –, kétségbeesetten telefonált Leuvenben dolgozó kollégá­já­nak, hogy tartsa vissza az onnan induló szerelvényt. E rövid, ám sorsdöntő telefon­beszélgetés tartalmával utóbb a belga (és a francia) média is sokat foglalkozott. Ha ugyanis a két vasutas megértette volna egymást, a szerencsétlenség elkerülhető lett volna. De nem értették meg egymást. Hiszen a flamand forgalmista éppúgy nem beszélt vallonul, mint ahogyan a vallon sem beszélt flamandul. Végül a leuveni vasutas némi idegeskedés után – "De nem értem, nem értem, beszélsz flamandul?" – napirendre tért az ügy fölött. "Nyilván bekapcsolva felejtették a biztonsági rendszer telefonját" – dünnyögte –, s visszaakasztotta a kagylót…

4.

Nézzünk most néhány tudomány- és eszmetörténeti példát. Néhány évvel ezelőtt Peter Wagner német tudománytörténész és tudományszociológus részletesen megvizsgálta a főbb kontinentális-európai országokban 1870 és 1980 között mindenütt megfogalmazódó "társadalomtudományi diskurzus" kérdéskörét.[22] Külön érdeme, hogy ezen belül az egyes társadalomtudományi diszciplínákra sajátosan jellemző diskurzusformák (így az "ökonómiai", a "szociológiai" és a "politikatudományi" diskurzus) markáns különbségeire, valamint az említett diszciplínák között rendre kirobbanó, s az alapvető társadalmi kérdésekkel kapcsolatos "interpretációs hegemónia" megszerzéséért folytatott versengés történéseire is kellő figyelmet fordított. Igaz, Wagner munkájában Habermas mellett egyebek között Foucault befolyásos diskurzuselméletének[23] különböző, például az egyes természet- és társadalomtudományi diszciplínák mozgalmas történetével kapcsolatos fejtegetéseire is támaszkodott. Az alábbiakban mégis érdemes futó pillantást vetni két másik francia tudós, illetve gondolkodó egy-egy diskurzuselméleti jellegű fejtegetésére is. Egyrészt Marc Bloch-nak a "történettudományi diskurzussal", másrészt Paul Ricoeurnek a "filozófiai diskurzussal" kapcsolatos elemzéseire gondolok.

Vegyük előbb az európai filozófia sajátos diskurzusként való értelmezésének kérdését. A diskurzus filozófiai elmélete ugyanis, amelynek kidolgozásában Foucault-nak jelentős érdemei vannak, francia nyelvterületen nemcsak Ricoeurnél,[24] hanem másoknál, így előtte Eric Weilnél[25] és utána Jean-François Mattéinél[26] is kiegészül a filozófia diskurzuselméletével. Anélkül, hogy ebbe a kérdésbe itt részletesebben belemehetnék, szeretném jelezni, hogy a múlt század ötvenes-hatvanas-hetvenes éveinek francia gondolkodóit élénken foglalkoztatta egyrészt a szó fizikai, politikai és szimbolikus értelmében vett "erőszak", másrészt pedig az "erőszakmentesség" problémája, s hogy az utóbbival való viaskodás nem egy írásukra rányomta bélyegét. Vonatkozik ez Ricoeurre is, aki a "diskurzus" és az "erőszak" problémájának tárgyalását hivatkozott tanulmányában a "filozófiai nyelvvel" kapcsolatos megfontolásokkal zárja.

Könnyű észrevenni, hogy Ricoeur e kérdésben messzemenőkig osztja Eric Weilnek azt a röviddel a második világháború után kifejtett véleményét, mely szerint "a filozófia leginkább a jelentés iránti vágyként, az összefüggő diszkurzus érdekében hozott döntésként határozható meg". Ricoeur ugyanis maga is úgy gondolja: "Ami a költőnek a nyitottság, az a filozófusnak a rend és a koherencia." Weil és Ricoeur véleményét azonban e kérdésben mégis megkülönbözteti valami. Nevezetesen az, hogy utóbbi szóban forgó, 1967-ben írott cikkében már nemcsak a fenti helyzetben rejlő elméleti esélyekre, hanem az abban rejlő intellektuális veszélyekre is nyomatékosan felhívja a figyelmet.[27] Azok a lépések ugyanis, amelyeket valamely filozófus a fentebb jelzett irányba – vagyis a rend és a koherencia növelésének irányába – tesz, szerinte nem csekély kockázattal járnak. Hiszen gyakran "elhomályosítják" azt a "rejtett kapcsolatot", amely egyrészt a filozófiai diskurzus, másrészt viszont a filozófiai individuum, s különösen ez utóbbi "erőszakos partikularitása" között fennáll. Vajon miben áll Ricoeur szerint ez a rejtett kapcsolat? Nos, a francia szerző e vonatkozásban három fontosabb összefüggésre hívja fel a figyelmet.

Először is a (szimbolikus) "erőszaknak" arra a sajátos formájára gondol, amely szerinte minden filozófia "kezdő kérdésében" benne rejlik[28]. Hiszen a filozófus, s különösen a jelentős filozófus "mindenekelőtt egy sajátlagos kérdéssel… elfoglalt ember"; legyen az a cogito, a szintetikus a priori ítélet, vagy éppen a Lét kérdése. Vagyis a filozófus – Ricoeur különös megfogalmazása szerint – "mindig az egyszeri kérdésben megbúvó hasadékon át jut valamiféle gondolatra". Így válik érthetővé, miért állítja a hivatkozott elemzés azt, hogy a filozófiai gondolkodásban "a kezdet mindig az erő alkalmazása is", különösen akkor, "ha valaki abszolút szubsztanciából indul ki", mint ahogyan ezt például Spinoza is teszi. Második helyen Ricoeur "a filozofálás sajátos ívében", meghatározott hagyományokhoz való kötődésében rejlő (szimbolikus) "erőszakot" említi.[29] A filozófus ugyanis szerinte olyasvalaki, "aki diskurzusának különböző összetevőit a hagyomány horizontján fejti ki". Ez a hagyomány azonban – mint hangsúlyozza – "kizárólag partikuláris tradíció lehet", amely mindenkor már eleve bizonyos "jelentéssel terhelt szavakat használ". Márpedig Ricoeur láthatólag szilárdan meg van győződve arról, hogy "nincs az a filozófus, aki képes lenne arra, hogy eme (nyelvi, történelmi és kulturális) előfeltevések mindegyikét felfedje"; éspedig nemhogy a mások, de még a saját maga életművében sem. Végül pedig Ricoeur szerint egyfajta erőszak rejlik a filozófiai művek "mindig idő előtt levont következtetéseiben" is.[30] A filozófia ugyanis – mint írja – "csupán a könyvekben létezik", amelyek viszont "mindig az elme véges termékei". Már csak azért is, mert "a könyveket mindig túl gyorsan zárják le [szerzőik], egy önkényesen kijelölt befejezésben tartóztatva fel a totalizálás folyamatát". A fentiekből mármost a francia gondolkodó a következő, véleményem szerint igen figyelemreméltó következtetést vonja le:

Minden filozófia partikuláris, habár a nagy filozófiák mindegyikében tárgyalásra kerül az összes lényeges probléma. És mivel én magam is egyike vagyok az erőszakos partikularitásoknak, partikuláris nézőpontomból fakad, hogy e totális partikularitások mindegyikét egyszersmind partikuláris totalitásokként is érzékelem.

Ezért azután szóban forgó tanulmánya végén Paul Ricoeur három olyan "szabályt" fogalmaz meg, amely "a nyelv helyes használatára" vonatkozik.[31] Ezek egyikét a francia filozófus "magának a diskurzusnak erőszakmentes gyakorlataként" határozza meg. "A diskurzusban rejlő erőszak annak állításában rejlik – szögezi le –, hogy a diskurzus lehetséges módozatainak egyike a beszéd egész birodalmát kimeríti." Ezzel szemben a "diskurzus erőszakmentessége" annyit tesz, "mint teret engedni a nyelvek pluralitásának és változatosságának". Egy másik tömör megfogalmazása szerint viszont az erőszakmentesség e vonatkozásban egyszerűen annyit jelent, hogy "a diskurzus különböző módozatait – úgymond – meghagyjuk a maguk helyén". Vajon mit ért ezen Ricoeur? Főként azt, hogy minden író és beszélő ember tudomásul veszi: a "nyelvnek" és a "diskurzusnak" számos különböző fajtája van. Ezek egymással való összekeverése, illetve egymásra való redukálása súlyos hiba lenne. Helyesnek tartja viszont az egyes diskurzusformák világos megkülönböztetését, békés egymás mellé rendelését, mindegyik sajátos érvényének feltétlen tiszteletben tartását.[32] Vagyis a francia filozófus 1967-ben – már és még – úgy gondolja: A fő cél s egyben a fenti probléma egyfajta megoldása az, hogy minden gondolkodó ember belássa: Tekintettel kell lennie a diskurzusok "soszínűségére" és "változatosságra", tiszteletben kell tartania a "nyelvek hierarchiáját" – hisz alighanem ez az egyetlen út, amelyen "az értelmes jelentés felé haladhat".

5.

Mármost ami a jelentős francia történész, Marc Bloch ma már klasszikusnak számító tanulmányait illeti,[33] ezek közül itt főként azokra gondolok, amelyek különböző, részben alkalmi címek alatt lényegében a következő fontos kérdésekre keresnek választ: "Mi a történelem?" és "Mire jó a történelem?", illetve "Mi az összehasonlító történelem?" és "Mire jó az összehasonlító történelem?" Némi túlzással ugyanis azt mondhatnánk: Anélkül, hogy Marc Bloch magát a "diskurzus" kifejezést bárhol is tudományos terminus gyanánt használná, a fenti kérdésekre adott különböző válaszait mégis mintha egyfajta diskurzuselméleti szemléletmód hatná át. Ami az első két kérdést illeti, a francia szerző megfogalmazásait figyelembe véve könnyű belátni, hogy a történettudomány az ő felfogásában olyan elméleti diskurzusként jelenik meg, amely a "társadalmi változásról" szól, s amelyet elsősorban a "múlt", a "jelen" és a "jövő" alapvető fogalmai strukturálnak.[34] Ehhez járul, hogy ama "tudatos együttműködés" lehetőségéről írva, amely a különféle tudományos és politikai elitek között a "társadalmi változás" és szélesebb értelemben a "történelmi folyamat" tanulmányozása során kialakulhat, Marc Bloch mintegy megelőlegezi Peter Wagnernek a modern "diskurzuskoalíciók" kialakulásával kapcsolatban évtizedekkel később kifejtett koncepcióját.[35] Ami pedig a harmadik és negyedik kérdést illeti, érdemes megemlíteni a következőt: Marc Bloch felfogása szerint a történelem nem egyszerűen a "változások tudománya", hanem sok tekintetben a "különbségek tudománya" is,[36] s hogy e fogalmi megkülönböztetés mögött a kiváló szerző azon meggyőződése áll, hogy az európai társadalmak történelme csakis az "összehasonlító módszer" segítségével dolgozható föl megfelelő módon.[37]

Ezzel kapcsolatban Marc Bloch egyik 1928-ban publikált nagy tanulmányában abból az elméleti-gyakorlati paradoxonból insdul ki, hogy bár az "összehasonlító módszert" már régen fölfedezték, sőt az a tudományok egész sorában jól bevált, a gyakorló történészek döntő többsége mégsem szegődött e módszer hívéül. Vajon miért van az  – teszi fel Bloch a kérdést –, hogy az európai szaktörténészek ugyan rendszerint "udvariasan helyeselnek", amikor valaki ezt a hatékony módszert ajánlja nekik, aztán azonban "újból munkához látnak", mégpedig a megszokott módon, "mintha mi sem történt volna"? Nos, szerinte valószínűleg azért, mert eddig "senki nem zavarta meg őket abban a hitükben", hogy az, amit ő maga "összehasonlító történelemnek" nevez, voltaképpen nem más, mint az "általános szociológia", vagy éppen a "történelemfilozófia" egyik fejezete. Márpedig az említett diszciplínák – legalábbis a modern szaktudományként művelt történeletírás képviselői szerint – olyan tudományágak, amelyekkel az "igazi kutató" semmit nem tud kezdeni. Vagy "tisztelettel övezi", vagy "szkeptikus mosollyal" fogadja ezeket a különös diszciplínákat, ám mindenképpen "őrizkedik attól", hogy azokat saját maga is gyakorolja.[38]

Mindezek ellenére az összehasonlító módszer alkalmazását, illetve az összehasonlító történelem művelését Marc Bloch minden, társadalmi kérdésekkel foglalkozó kutató és szakember szempontjából "égetően szükségesnek" tartja, mégpedig különösen Nyugat- és Közép-Európa társadalmainak vizsgálatában. Ezek ugyanis az ő szemében "szomszédos" és "egyidejű" társadalmak, amelyek "közel vannak egymáshoz időben és térben", s amelyek ráadásul "közös forrásból vagy forrásokból erednek".[39] A francia tudós persze teljesen tisztában van azzal, hogy az ilyesfajta összehasonlító történelemkutatás előtt különféle akadályok tornyosulnak. Ráadásul a legfőbb akadály szerinte nem is pusztán tárgyi jellegű, hanem "bizonyos munkamódszerekből" ered, amelyeket pedig meglehetősen nehéz – bár valószínűleg nem teljességgel lehetetlen – "megreformálni". Egyébként az a "legfőbb akadály", amelyről Bloch itt beszél, nyilván maga is kettős természetű: Egyrészt a "terminológiai párhuzamok", másrészt a "közös kérdésfeltevések" teljes hiányáról van szó.[40] Ezek közül azonban itt csak az előbbi problémára van módom futó pillantást vetni.

E vonatkozásban Marc Bloch abból a feltevésből indul ki,[41] hogy a "terminológiák párhuzamosságának" a francia, a német és az angol (vagy éppen az olasz) történettudományban tapasztalható "totális hiánya" – amely érthető módon az összehasonlító kutatást is nagyban akadályozza – aligha vezethető vissza egyszerűen a mégoly nyilvánvaló "nyelvi különbségekre". Hiszen elvileg "semmi akadálya nincs annak, hogy két nyelvben nagyjából pontosan megfeleljen egymásnak a tudományos terminológia". (Annyira nincs akadálya, hogy a hivatkozott szerző szerint a modern természettudományok – a modern társadalomtudományokkal ellentétben – számos példát nyújtanak az ilyen egyezésre). Inkább arról van szó, hogy az egyes európai nemzetek történetírásában általánosan elfogadott és széles körben használatos, a nemzetközi kutatás szempontjából azonban használhatatlannak – mert "összeegyeztethetetlennek" – bizonyuló szavakat többnyire "maguk a történészek gyártották", vagy legalábbis ők határozták meg és terjesztették ki azok jelentését. A terminológiákat tehát – szögezi le a francia történész – "mi magunk dolgoztuk ki, jól vagy rosszul, de többé-kevésbé mindig önkéntelenül". Majd így folytatja:

Minden nemzeti iskola megalkotta a sajátját, ügyet sem vetett a szomszédéra. Az európai történettudomány így valóságos Bábellé változott. Ez rendkívül nagy veszélyt jelent a tapasztalatlan kutató számára – és melyikünket ne illetné ez a jelző, midőn túllép a nemzeti határokon?

Az így kialakult helyzetet egyébként a hivatkozott szerző fejtegetései más pontján "süketek párbeszédeként" jellemzi – ahol "az egyik fél úgy felel a másik kérdéseire, hogy teljesen félreérti azokat" –, s szerfölött negatívan ítéli meg. Mert igaz ugyan, írja, hogy a süketek párbeszéde, a félreértések halmozása "régi vígjátéki fogás", amely a derülni vágyó közönséget mindig jól megnevetteti; könnyen belátható azonban, hogy az ilyen fogások alkalmazása "a tudományok terén… kevéssé ajánlatos".

Éppen ezért viszont Marc Bloch szükségesnek látja, hogy gondolatmenete végén a különböző európai nemzetekhez tartozó történészkollégái tudományos lelkiismeretére apelláljon: "Mit szólnának ahhoz – teszi fel a szónoki kérdést –, ha összebékítenénk terminológiáinkat és feltett kérdéseinket?" Ez ügyben egyébként a francia tudós mindenekelőtt az általános kézikönyvek szerkesztőihez, illetve a tudományos monográfiák szerzőihez fordul, az ő munkájuknak ugyanis a szóban forgó szempontból különleges jelentőséget tulajdonít: "Most még persze nem azt kérjük tőlük – írja – hogy hagyják el a nemzeti keretet, ahová általában bezárkóznak." (Nem kétséges ugyan, jelenti ki, hogy ez keret teljességgel "mesterséges"; gyakorlati okok miatt azonban "egyelőre még" Bloch véleménye szerint is "szükség van rá"). Már most arra kéri azonban kollégáit, hogy soha ne felejtsék el: "A határokon túl is vannak olvasóik." Végül a következő, ma is figyelemre méltó szavakkal fejezi be gondolatmenetét:[42]

Kérve kérjük őket…, hogy gondolatmenetükben, a problémák felvetésében [és] tálalásában, valamint az általuk használt kifejezésekben ne hagyják figyelmen kívül a külső országokban végzett munkák tanulságait… Hagyjuk [végre] abba ezt az örökösen a nemzeti történelmekről szóló fecsegést, ahol nem értjük egymás szavát! …Így [azután] a kölcsönös jóakarat következtében fokozatosan kialakul majd a közös tudományos nyelv, amely a szó legnemesebb értelmében jelgyűjtemény és osztályozási rendszer is egyszersmind.

A sors keserű iróniája, hogy e jelentős francia történész életét néhány évvel később, a második világháború idején épp egy német kivégzőosztag golyói oltották ki.

6.

Amikor Marc Bloch a fenti összefüggésben végső reménysugárként "a kölcsönös jóakarat következtében kialakuló közös nyelvről" beszél, melyik mai olvasója ne gondolna például a többnyelvűség svájci modelljére, s ki ne reménykednék abban, hogy előbb-utóbb kontinensünk más többnyelvű, többkultúrájú és többnemzetiségű országaiban is kialakul majd valamiféle kommunikációs modus vivendi? Nos, az európai valóság sajnos nem mindig igazolja az ilyen reményeket, s ez a megállapítás minden bizonnyal a nyugat-európai országok, sőt az EU-tagállamok egyikére-másikára is igaz.

Belgiumban mint szövetségi államban például évek óta éleződő nyelvi-kulturális és politikai-ideológiai konfliktusok dúlnak. Ilyen körülmények között a fent említett közlekedési katasztrófa híre persze fölrázta a közvéleményt. "Nyolc halott harminc másodpercnyi nyelvi értetlenség miatt!" – írta egy helyi lap. Tény azonban, hogy a belga törvények értelmében a két vasutas nem volt felelősségre vonható: Hiszen Vallonföldön a francia, Flandriában pedig a flamand az egyetlen hivatalos nyelv – csak Brüsszel, a harmadik tartomány kétnyelvű –, így egyikük sem volt hát köteles megérteni a másikat.[43] Ehhez járul a következő tény: Amikor a belga vasutak – a hatóságok sürgetésére – végre tényleg meg akarták oldani a nyelvi és kommunikációs zavarok problémáját, akkor különös módon nem a legkézenfekvőbb megoldást javasolták. Vagyis nem azt, hogy egy szövetségi állam különböző nyelvcsoportokhoz tartozó, ám a társadalmi munkamegosztás ugyanazon területén dolgozó polgárai legalább a lakosság élet- és vagyonbiztonsága szempontjából oly érzékeny területen, mint a vasút, s legalább a felelősségteljes munkavégzéshez okvetlenül szükséges mértékben tanulják meg egymás nyelvét. Ehelyett a vallon és a flamand mint természetes nyelvek megkerülésével inkább valamiféle "univerzális kód", tehát valamiféle mesterséges nyelv bevezetésével próbálkozott. Ezt a törekvést viszont egyelőre sajnos nem koronázta siker.

Ám ha azt mondjuk, hogy a Marc Bloch által korábban javasolt – s reményei szerint előbb-utóbb a kölcsönös jóakarat következtében kialakuló – "közös nyelv" létezéséről tulajdonképpen napjainkban sem igen beszélhetünk, akkor ez a megállapítás nemcsak a természetes nyelvekre, hanem még az egyes társadalomtudományi diszciplínák képviselői által beszélt tudományos nyelvekre is érvényes. Így vonatkozik ez az európai történettudomány különböző "iskolákhoz", "irányzatokhoz" és "paradigmákhoz" tartozó képviselőire is, mégpedig olykor azzal összefüggésben, olykor pedig attól függetlenül, hogy az egyes kutatóknak éppen mi az anyanyelvük, és milyen a nemzeti-kulturális hovatartozásuk. Mint erre a nemzetközi szakirodalomban néhány éve rámutattak,[44] a történetírás párizsi, cambridge-i, illetve heidelbergi iskolái, illetve az általuk képviselt társadalomtudományi diskurzusok között például a második világháború utáni évtizedekben végül sem alakult ki igazi, termékeny párbeszéd. Ám hasonló kijózanító következtetésekre jutott például egy későbbi, az EU-n belüli tudományos együttműködés eddigi eredményeit vizsgáló bizottsági jelentés is, éspedig mind a természet-, mind a társadalomtudományok vonatkozásában.[45]

Ha tehát azt firtatjuk, hogyan alakulhatott ki mind a természetes, mind a tudományos nyelvek beszélőinek kisebb-nagyobb része esetében a "nem olvasok tőle, nem írok róla, nem beszélek vele" attitűdje, akkor e válasz lehetséges szempontjai után kutatva érdemes figyelembe vennünk Paul Ricoeur egyik kiváló tanulmányának következtetéseit.[46] Ricoeur szerint van némi igazság abban, hogy Európa nyelvi sokféleségét – és ezzel együtt kulturális értelemben vett gazdagságát – napjainkban bizonyos veszélyek fenyegetik. A legfőbb veszélyt azonban az jelenti, amit ő (a mai francia nyelvben egyébként meglehetősen szokatlan szóhasználattal) incommunicabilitének nevez, s amit mi itt jobb híján a következő magyar kifejezésekkel írhatnánk körül: "a kommunikációs áramkör megszakadása", "kommunikációra való képtelenség", "bizonyos tartalmak közölhetetlensége". Mire gondol itt Ricoeur? Láthatólag arra, hogy a gazdasági globalizáció és a kulturális homogenizáció következményeitől tartva az egyes nemzeti nyelvek anyanyelvi beszélői, illetve bizonyos nyelvi közösségek kulturális identitásukat féltő tagjai esetleg tömegesen visszavonulnak majd a saját nyelvterületükre, s hogy végül mindenki (vagy majd mindenki) félénken bezárkózik majd a maga, többé-kevésbé egyébként mindig partikuláris nyelvi-kulturális tradícióiba. Nos, Ricoeur az egynyelvűség és egykultúrájúság bármely formájába való visszavonulás – mint a lehető legrosszabb stratégia –helyett a maga részéről inkább a "fordítás" modelljének, illetve szélesebb értelemben az európai nyelvek és európai kultúrák közötti "párbeszéd" és "kommunikáció" stratégiájának alkalmazását javasolja.

A fentiek alapján úgy látom: A köznyelvben, illetve a politikai, tudományos és filozófiai nyelvben megfogalmazódó diskurzusok képviselőinek számottevő része bizony korántsem mindig "áll szóba egymással", hanem sokszor csupán "elbeszél egymás mellett". Bármennyire szembetűnő is azonban ez a jelenség, kézenfekvő magyarázatát nem könnyű megtalálni. A címadó kérdésre adandó válasz első elemeit ezért úgyszólván csak feltételes módban merem megfogalmazni. Nos, személyes tapasztalataimat fölidézve – és persze Ricoeur, Marc Abéles, Dominique Wolton elemzéseit olvasva – úgy tűnik számomra, mintha a különféle diskurzusok képviselői napjainkban Európa-szerte mind gyakrabban vonulnának vissza, sőt zárkóznának be a maguk nyelvi-nemzeti, jogi-intézményi, politikai-kulturális vagy éppen tudományos-filozófiai mikrokozmoszába. Mintha egy bizonytalan, bábelizálódó és fragmentálódó (ráadásul egyszerre globalizálódó és lokalizálódó) világban élve a nyugat-európai értelmiség nagy, identitásukat féltő csoportjai is mind gyakrabban keresnének menedéket különféle szakmai közösségeikben, tekintélyes diszciplínák és paradigmák, befolyásos iskolák és irányzatok védőbástyái mögött, esetleg a honi vagy nemzetközi médiaértelmiség valamelyik vezéralakjának védőszárnyai alatt.

Így azután nincs mit csodálkozni azon, hogy az európai nyelvek és európai kultúrák közötti "kommunikáció" – főként pedig a különféle politikai, tudományos és filozófiai diskurzusok közötti "párbeszéd" – Paul Ricoeur és mások által javasolt, s szerintem is komoly megfontolásra méltó stratégiáját az érdekeltek többsége ma láthatólag nem képes vagy nem hajlandó elfogadni. Mégpedig véhetően azért nem, mert keserű tapasztalataik alapján a versengő diskurzusok képviselői közül mintha sokan egyáltalán nem bíznának többé abban, hogy szellemi ellenfeleikkel "szóba állni" szerencsés esetben majdnem annyit jelent, mint vitapartnereikkel "szót érteni"… Ám elképzelhető az is – mégpedig különösen a nyugat-európai politika területén –, hogy az egymással szembenálló, illetve újból és újból szembeforduló diskurzusok képviselői között olykor éppen azért nem jön létre a párbeszéd, mert az érdekeltek attól tartanak: Napjainkban, a kicserélhető párt- és kormányprogramok korában, a politikafogyasztó nagyközönség számára is könnyen kiderülhet, hogy a késhegyig menő parlamenti viták hátterében nem ritkán mondvacsinált különbségek állnak…