WILLMANN, Otto (1839, Lissa – 1920, Leitmeritz): német katolikus filozófus és pedagógus, évtizedeken át a prágai német egyetem tanára, ¤ F. Brentano és ¤ A. Trendelenburg tanítványa, az ¤ ortodox neotomizmus és az általa neo-idealizmusnak nevezett arisztotelizmus bölcseleti és pedagógiai képviselője. Filozófiatörténeti és szisztematikus filozófiai írásaiban az antik, a középkori és a modern keresztény bölcselet folytonosságát és harmóniáját igyekezett igazolni. E gondolatrendszerek közös értékének azt a tiszta idealizmust (realizmust) tekintette, amely szerinte a legmaradéktalanabbul Arisztotelész és ¤ Aquinói Tamás rendszerében valósult meg. A keresztény filozófiával ellentétes törekvések közül igen élesen utasította el a materialista monizmus különféle formáit, a leghatározottabban pedig Kant kritikai módszerét. W. kiemelkedő – és némileg Herbart hatását mutató – pedagógiai műveket is közreadott, amelyek az evangéliumi elveket és a keresztény erkölcs rendszerét tekintették a nevelési folyamat elvi alapjának és nagy teret adtak a kollektivista, történeti és szociális beágyazottságú neveléseszmény érvényesítésének.

Fő művei: Didaktik als Bildungslehre 1-2., Vieweg und Sohn, Braunschweig: 1982-89.; Geschichte des Idealismus 1-3., Vieweg und Sohn, Braunschweig: 1894-97.; Aus der Werkstatt der Philosophia perennis, Herder, Freiburg: 1912. Magyarul: Didaktika. A műveltség, a művelődés és az oktatás elmélete 1-2., Katholikus Középiskolai Tanáregyesület, Budapest: 1917. (HP)