VIVES, Juan Luis (1492, Valencia - 1540, Bruges): spanyol, de 1509-től Németalföldön élő filozófus, teológus, filológus és jeles humanista, ¤ Erasmus, ¤ Morus és ¤ Budaeus levelezőtársa és baráti körének tagja, a késői reneszánsz szellemiségének jellegzetes alakja. A skolasztikus szellemiséggel és az inkvizíció gyanakvásával elégedetlen ifjúként Párizsban tanult, majd Bruges-ben próbált szabad értelmiségiként megélhetést és megfelelő patrónusokat találni. Klasszikus nyelveket tanított, alkalmi előadásokat tartott Leuwen egyetemén és ekkor került kapcsolatba Erasmus körével is. Később hívták Alcalá egyetemére is, ő azonban a számára csábítóbb angliai tartózkodást választotta. Londonban és Oxfordban tanított filológiát és házitanítóskodott Mária hercegnő mellett is, a királyi udvarban. VIII. Henrik válása után kegyvesztett lett és visszatért Németalföldre, ahol 1528-tól haláláig - néhány évnyi ujbóli nevelősködést leszámítva - nagy szegénységben, magányban, elfeledve élt. V. művei egy részében a kor humanista ideáljának megfelelően az antik kultúra és műveltség újrafelfedezésén fáradozott. Cicero-kommentárjaiban saját, a kereszténységet és a platonizmust ötvözni akaró gondolatait fogalmazta meg és az antik auktorokat tanulmányozva alkotta meg az egyik első rendszeres filozófiatörténeti kézikönyvet. Foglalkoztatták a szövegkritika és a szövegkiadás kérdései; ebben a műfajban ¤ L. da Valla kezdeményezéseit igyekezett folytatni. ¤ Szent Ágoston műveit elemezve és kora zilált politikai, egyházpolitikai viszonyait szemlélve jutott arra a következtetésre, hogy a háború és a vallási békétlenség méltatlan az emberi értelemhez és a keresztény hithez; ezzel a véleményével a leuweni teológusok haragját vonta magára. Élete utolsó két évtizedében írt a latin nyelvről, a gyermekek helyes neveléséről és a nőnek a családban, a társadalomban elfoglalt helyéről, bölcseleti munkáiban pedig a skolasztikától megtisztított keresztény hagyomány, a platonikus idealizmus és a modern természetbölcselet összhangjának kimunkálásán fáradozott. Élénk figyelemmel kísérte kora politikai, társadalmi történéseit, egy keresztény társadalom utópiáját igyekezve szembeszegezni kora komor valóságával. A keresztény hit igazságairól kidolgozott munkája a modern fundamentálteológia tematikai és módszertani előzményének is tekinthető; bár a jelentős kontroverz-teológus kortárs, a dominikánus ¤ M. Cano hevesen támadta V. idealista humanizmusát, módszerét maga is átvette. V. tolla alól számos más témájú teológiai értekezés, sőt ima és elmélkedés is kikerült, amelyekből egy, az egyházzal formálisan szembe nem forduló, de magát kereszténynek és nem egyszerűen katolikusnak tekintő humanista privát-hitének víziója bontakozik ki.

Fő művei: Kommentar zu Augustinus' De civitate Dei, Basel: 1522.; De institutione feminae Christianae, Leuwen: 1523.; De ratione studii pueris, Basel: 1523.; Introductio ad sapientiam, Basel: 1524.; De subventione pauperum, Köln: 1526.; De disciplinis, Basel: 1531.; Exercitatio linguae latinae, Basel: 1538.; De veritate fidei christianae, Basel: 1543. Irodalom: M. Bonilla y San Martin: Vives y la filosofia del Renacimiento, Madrid: 1929.; P. Graf: Vives als Apologet, Herder, Freiburg: 1932. (HP)