VENTURA DI RAULICA, Gioacchino (1792, Palermo – 1861, Versailles): arisztokrata származású olasz katolikus teológus, filozófus és egyházi szónok, jezsuita majd theatinus szerzetes, publicista, az olasz nemzeti mozgalom és a belső egyházi reformok elkötelezett híve. V. az 1820-as évek elején mint a forradalom, a liberalizmus és a karteziánus bölcselet ellenfele, az ultramontanizmus eszméit, ¤ J. de Maistre, ¤ L. de Bonald, ¤ F. de Lamennais radikális kozervativizmusát igyekezett összekapcsolni az egyház belső megújulásának követelésével és a pápa fősége alatt megvalósítandó egységes Itália eszméjével. Fordítói, publicistai és lapszerkesztői tevékenységét is ennek a célnak a szolgálatába állította, miközben fontos vatikáni kongregációk tagjaként, a kánonjog professzoraként és 1830-tól a theatinusok általános rendfőnökeként is egy egységes Itália és egy modern egyház megteremtésén fáradozott. Barátja, Lamennais 1831-es elítélését követően Rómában egyre inkább a bizalmatlanság légköre vette körül "modern egyház és polgári szabadság" jelszavát és föderalizmus követelő politikai nézeteit. Közben, az 1820-as évek második felétől sorra jelentek meg az újkori racionalizmus bölcseletét elutasító, lényegében a romantikus historizmus és a tomista hagyomány szellemében fogant alapvető bölcseleti munkái, a janzenizmus, a liberalizmus és az intranzigens katolikus konzervativizmus elleni polemikus írásai valamint azok a jogpolitikai értekezései, amelyekben – főleg az osztrák kormány tiltakozását kiváltva – az egyház nemzetek feletti jogállása érdekében emelt szót. V. nézeteit különösen radikalizálta az 1848-as forradalmi hullám; híres beszédben állt ki ekkor a bécsi forradalom mellett, majd pedig szembefordult IX. Pius pápa konzervatív, ellenforradalmi politikájával is és feladta azt a gondolatát, amely Rómának szánta a vezető szerepet az egységes Itáliában. E nézeteinek következtében 1850-ben emigrációba kényszerült és ettől kezdve III. Napóleon vendégszeretetét élvezte Franciaországban, ahol egyházi szónokként vívott ki komoly hírnevet magának. Élete utolsó éveiben a francia ultramontánok és liberálisok vitájában az előbbiek táborához csatlakozott, ám Rómával nem békélt meg és szilárd híve maradt az immár a pápaság nélkül megvalósítandó risorgimento-nak. Életműve így súlyos belső ellentmondásokat hordoz: egyszerre volt konzervatív és liberális, klerikális és republikánus, reformer és konzervatív, egy romantikus keresztény bölcselet és egy régies veretű "keresztény politika" híve, a 19. századi olasz katolikus szellemiség belső válságának ¤ V. Gioberti vagy ¤ A. di Rosmini-Serbati mellett egyik legfontosabb megtestesítője.

Fő művei: De methodo philosophandi 1., Roma: 1829.; La bellezza della fede 1-3., Roma: 1839-42.; Le Pouvoir politique chrétien, Paris: 1858.; Opere complete 1-31., Milano: 1852-1864. Irodalom: G. Montazio: Gioacchino Ventura, Torino: 1862. (HP)