TORQUEMADA, Juan de /de Turrecremata/ (1388, Valladolid – 1468, Roma): spanyol teológus, filozófus és kánonjogász, a késő-középkori skolasztika képviselője, dominikánus szerzetes. Szülővárosában és Párizsban tomista szellemben tanult teológiát és bölcseletet, fiatal teológusként résztvett a Konstanzi Zsinaton, majd hazájában viselt rendi tisztségeket. 1431-től Rómában Magister Sacri Palatii, a Bázel-Ferrara-Firenzei Zsinaton a pápai álláspont képviselője volt. 1436-tól a defensor fidei cím viselője, 1439-től bíboros, haláláig több itáliai és hispániai püspökség címének birtokosa, a konciliarista vitákban a pápai hatalom legjelentősebb teológiai védelmezője. T. művei között találunk dogmatikai és polemikus műveket, ¤ Aquinói Szent Tamás teológiai és ¤ Gratianus kánonjogi írásait kommentáló munkákat is, életművének legfontosabb részét azonban egyháztani és a konciliarista viták idején a pápai primátus mellett érvelő illetve a huszita mozgalom nézeteivel vitázó értekezései jelentik. Legjelentősebb műve, a Summa de Ecclesia a pápai primátus, a zsinatok, az egyházszakadás és az eretnekségek kérdéseit tárgyalta. Nézete szerint a pápai egyházfőség megkérdőjelezhetetlen valóság, hiszen nem az egyetemes egyház hozzájárulásán, hanem közvetlen isteni rendelésen alapul, ezt a hatalmat pedig a zsinatok intézménye nem megkérdőjelezi, hanem alkalmas módon megerősíti. T. szerint az egyház belső lényege a szeretet, amely a primátusban és a konciliáris hatalomban természetes módon érvényesül; ha ez a szeretet – szakadárság, eretnekség, a tanítás teljességének sérelme miatt – nem érvényesül, akkor van szükség külső lényegi elemnek, a pápai hierarchikus főség elvének a bevonására. T. skolasztikus ekkléziológiája végső soron egy olyan egyház képét rajzolta meg, amelyben Krisztus és a szentségek hatóokokként, a hívő közösség anyagi okként van jelen, az egyház célja pedig nem más, mint az üdvösségre való eljutás, amelynek eszköze a Krisztussal a szeretetben megvalósuló egység. Végeredményben T. egyháztana a középkori ekkléziológia összefoglalása volt, amely komoly hatást gyakorolt a reformáció korának kontroverz-teológiájára is, műveinek cáfolva bizonyító módszertana pedig ugyancsak előkép gyanánt szolgált a következő évszázad teológiai vitáiban.

Fő művei: De potestate papae et auctoritate concilii generalis, Köln: 1480.; Summa de Ecclesia 1-4., Roma: 1489-96.; Commentarii in decretum Gratiani 1-6., Lyon: 1519. Irodalom: Görföl - Kránitz. (HP)