1. Általános bevezetés

Az esemény és a tudomány közös területét felfedezni minden szempontból izgalmas feladat. A praxis nagyon keményen kérdez ma az elméleti teológiától, és az aktív keresztény emberek is növekvõ igénnyel várják az idõszerû kérdések, vívódások, problémák teológiai feldolgozását.

Mi a gyakorlati teológia feladata ma? Átrendezõdés tapasztalható ezen a területen. Még a szakterület körülhatárolásában is, ahol hosszú idõn át a klasszikus hármasság uralkodott: az igehirdetéstan (a prédikáció), a lelkigondozástan (a látogatás) és a tanítás (a hittan). A 20. században már egyre erõteljesebben jelentkeztek az új kihívásokra történõ reflektálás következtében a hétköznapi kereszténység problémáira gyorsan reagáló tudományágak, mint pl. egyházi publicisztika, klinikai lelkigondozás, gyülekezetépítés, valláspedagógia stb.

Van-e létjogosultsága az egyházi életmegnyilvánulások területén a kísérletezõ magatartásnak? Meddig terjed az elméleti teológia irányadása, és hogyan kap jelzéseket a mindennapi keresztény életfolytatás területérõl a tudomány? Mi teheti újra érdekeltté a teológiát abban, hogy aktívan jelen legyen a keresztény élet mai területein? Mennyire tradíció és milyen mértékben aktív életformálás a keresztény üzenet, illetve az egyházi események az emberi életút különféle helyzeteiben? Mi valósul meg a gyakorlatban ma a teológia elméleti eredményeibõl? Hogyan válhat egy mai egyházi közösség korszerûvé, vonzóvá és érdekessé az elmagányosodó ember számára? Milyen tartalmi hangsúlyokkal és a közeledés mely formájával van esélye a keresztény üzenet közvetítésének a mai társadalomban?

A teológiára nehezedõ nagy kérdések és kihívások közepette érdemes a gyakorlati élet (praxis) területén jelentkezõ pozitív jelenségeknek nagyobb figyelmet szentelni. A nyitottság, a megértés és a bátorítás új lehetõségeit fel lehet ismerni, és a megújulás eszközeiként használni kell az egyházi élet gyakorlati területein. A tapasztalat és a reflexió feszültségének tudatos vizsgálatára nagy szüksége van a teológiának ma.

Az elméleti teológia tudományos eredményeinek használata nélkül a praxis pusztán "módszerré" válik az egyházban, a gyakorlati felhasználást nélkülözõ teológia pedig az életkérdésektõl távolivá és öncélúvá lesz. A kölcsönhatás ébrentartása a theologia practica napi feladata.
 

2. Az esemény és a tudomány kapcsolata a gyakorlati teológia önértelmezésében

Ha valaki egy kicsi érdeklõdést mutat az egyházi életmegnyilvánulások iránt, és közeledik a kereszténység felé, nagyon hamar kérdések sorozatát fogalmazza meg. Miért ebben a formában él ma az egyház? Miért ilyen külsõvel rendelkeznek a templomok? Hogyan alakultak ki a szertartások? Miért nem egységes a kereszténység? Mi áll a különbözõ felekezetek eltérõ külsõ és belsõ megjelenése mögött? Ha kicsit közelebbrõl, már ismeretekkel rendelkezve kérdezünk, akkor a kereszténység viselkedésére, külsõ és belsõ viszonyulására és életgyakorlatára vonatkozóan tudunk izgalmas kérdéseket feltenni.

A teológia tudományának rendszerén belül - különösen a 18. és 19. sz. fordulója után - felerõsödött, és fokozatos fejlõdést élt át a gyakorlati teológia mint teológiai diszciplína, amely az egyház életmegnyilvánulásaival és a szolgálatvégzõk tevékenységével foglalkozó tudományos teológiai munka. Már korábban is, de ettõl a fejlõdési fordulattól számítva mindenképpen az érdeklõdés középpontjába került az egyházi életmegnyilvánulások vizsgálata és ezáltal az emberi élet egyéni és közösségi vonatkozása, valamint egyes életszakaszainak elemzõ vizsgálata. Ezzel a fordulattal a teológiai érdeklõdés közelebb lépett az emberhez és az emberi élethez. Így az elméleti teológiai gondolkodás mellett erõs igény jelentkezett és jelentkezik ma is arra, hogy a mindennapi élet kérdéseire feleletet keressen és az életvezetés kérdéseiben gyakorlati tanácsolást végezzen.

A gyakorlati teológiával kapcsolatban mindig jelentkezik egy sajátos feszültség: hogyan maradhat tudomány a vallás megjelenési formáit kutató és megélésének módozatait gyakorlati módon vizsgáló tevékenység. Milyen mértékben objektív és mennyire szubjektív az a kutatás, amely a vallásos életforma, a vallásos életmegnyilvánulások különféle lehetõségeit vizsgálja? A gyakorlat felõl közelítõ teológiai tudományág leginkább abban tudja igazolni létjogosultságát, hogy vizsgálódásának tárgya az egyház életmegnyilvánulása a maga teljességében. Objektivitását erõsíti az, hogy a múltban kutatja a tradíció kialakulását és fejlõdését, a jelenben pedig elemzi az egyház tapasztalatán keresztül észlelt jelenségeket. A szubjektivitás veszélye ott jelentkezik, ahol a gyakorlati teológia az egyházi életmegnyilvánulások jövõje és célja irányában végez kutatásokat. Ezen a területen viszont erõsen összekapcsolódik a többi teológiai tudományággal, és azok kutatási eredményeire építve fogalmazza meg meglátásait (vízióját).
 

2.1. Az életismeret mélyítése

A gyakorlati teológia jelenbeli elkötelezettsége az egyházi közösségek mai életformájának, kegyességi gyakorlatának és a társadalomban betöltött szerepének folyamatos kutatása.⁽¹⁾

Ennek kritikai és normatív elemzése szintén beletartozik a gyakorlati teológia feladatkörébe. Végsõ soron az egyházi életet mint eseményt közelítheti meg, és az Isten tervét, akaratát is "eseményként" értelmezi.

Esemény maga az egyház mûködése abban az értelemben, hogy célja nem önmagáért való, hanem az emberi életért, immanens és transzcendens összefüggésben egyaránt. Az egyes emberi életet is eseményként vizsgálja, és azt kérdezi, hogyan valósulhat meg és fejlõdhet benne az élet különféle eseményein keresztül az Isten akarata. Ezért is fontos a gyakorlati teológia számára, hogy az emberi élet felõl kérdez: milyen események és hogyan alakítják az emberi életet. De azt is kérdezi, kicsoda az az ember, milyen az az ember, akit az egyházi cselekmény elérhet, megszólíthat és segíthet.

Az eseményként felfogott egyházi tevékenységnek különösen is érdekes kutatási területe az a kérdés, hogy egy istentisztelet, prédikáció vagy lelkigondozói beszélgetés hogyan válik aktuálissá és eredményessé. Az egyházi cselekmények eseménykénti megközelítése a gyakorlati teológiának az a feladatköre is, amelyben formai és tartalmi kritériumokat fogalmaz meg, hogy azok mentén az egyházi cselekmények érthetõvé és követhetõvé váljanak a ma élõ emberek számára. Amennyiben pl. egy-egy istentiszteleti esemény reflektál és feleletet keres az emberben felgyülemlõ kérdésekre, akkor szükség van a kérdések pontos ismeretére és megfogalmazására is.

Az eseményeket - éppen a teológiai megközelítés alapján - nem tekintjük csak emberi akarat és tevékenység által megvalósuló cselekvéseknek. A teológia ebben az értelemben észleli és elemzi az eseményeket, és megkísérli mindazt világos és érthetõ formában leírni, ami a keresztény életforma és életgyakorlat területérõl elsajátítható és kialakítható. De nem old meg, nem is véglegesít elképzeléseket, hanem akkor cselekszik legfelkészültebben, ha a határokat meg tudja fogalmazni. Meddig lehet megmagyarázni egy liturgikus eseményt, és hol nem lehet és nem szabad további magyarázatokat keresni. Meddig szükséges a megfelelõ elvárásokat pl. egy papi hivatással kapcsolatban megfogalmazni, és hol kezdõdik, ami megmagyarázhatatlan és megközelíthetetlen. A teológia mindig Isten közeledése felõl indulhat el az emberi élet eseményeihez, az emberi élet eseményeit pedig az Isten közeledési szándéka alapján értelmezheti. Ezt az alapirányultságot minden keresztény egyházi esemény magában hordozza, és megjeleníti az emberi közeledés számára. Ennek a határnak észrevételét, felfedezését és a transzcendens és immanens közötti mozgásban való részesedést szolgálja a "praktikus" teológia a maga sajátos eszközeivel. De nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy feladata teljesítéséhez rendkívüli módon szüksége van mély ember- és környezetismeretre. Itt pedig az eseményekben érintettek szociológiai, pszichológiai vagy éppen mentális helyzetének ismeretére kell törekednie annak, aki a gyakorlati teológia területén bármilyen módon is tevékenykedik. A nem teológiai tudományterületek ismeret- és tapasztalatanyagára éppen ezért a megközelítésért úgy tekint a theologia practica, mint alapfeltételre, amelyet nem nélkülözhet. Nem az válik tudománytalanná az események értelmezésekor, aki teológusként interdiszciplináris felkészültséggel kutat, hanem annak a létjogosultsága kérdõjelezõdik meg, aki mindezeket mellõzve, elszigetelt tételeket hoz nyilvánosságra. Mindemellett látnunk kell ezen a ponton egyfelõl az egyházi kapcsolódás elvesztésének veszélyét, másfelõl az elszigetelõdés, egyfajta keresztény fundamentalizmus veszélyét. Az viszont világos, hogy óvakodnia kell a gyakorlati teológiának attól, hogy az Isten üdvözítõ tervének, cselekvésének vizsgálata közben falat építsen a tudomány és az események közé, inkább olyan hidat kell emelnie, amelyen a közlekedés megvalósulhat.
 

2.2. A valóság kutatása

A mai korban egyre keményebben kérdez a mindennapi élet az elméleti teológiától. Az az igazi kérdés, hogy a teológia meghallja-e egyáltalán a kérdéseket, és képes-e a feleletadásra, illetve a felelet hiteles és érthetõ keresésére. Ugyanezt elmondhatjuk a keresztény egyházról is, amely csak úgy tudja betölteni küldetését, és akkor tudja végezni napi feladatát, ha erre a válaszadásra, illetve válaszkeresésre képes. Mert az ember akkor mozdul az isteni felé, ha az élet döntõ kérdéseire akceptálható feleletet kap, illetve ha részt kap egy számára hiteles feleletkeresésben. Bármilyen egyházi struktúra vagy hierarchia funkcióját veszti, ha környezetének kérdéseitõl elidegenedik, és nem képes a válaszadásra, illetve elveszíti a hiteles válaszkeresési készségét. A tudományos teológiai gondolkodást ebben a környezet iránti érzékenységben és a válaszkeresés fontosságának felismerésében inspirálja a gyakorlati teológia kérdésfelvetése, tapasztalása és esetenként a konkrét reagálása.

Az események kíméletlenül újratermelik az emberi élet alapkérdéseit. A félelmek, a céltalanság vagy a hatalomvágy és az erõszak megjelenésének ezernyi aktuális eseménye mindig új formában hozza felszínre a végsõ kérdéseket a teológia számára is. Ezért nem lehet a régi válaszok újbóli ismételgetésével megelégedni. Elõfordulhat ugyanis, hogy a régi válaszokat a mai generációk már nem nyelvi (kommunikációs) nehézség miatt nem fogadják el. A bibliai üzenetet is csak egy valódi mai konfrontáció helyzetében szabad hirdetnünk. Nemcsak azért, mert a hallgatók számára csak ekkor releváns, hanem azért is, mert a bibliai üzenet mindig is érintette a hallgatók életét. A bibliai üzenet úgy örök, hogy a mindenkori jelen életet szólítja meg és alakítja. Az egyháztörténet is a mai nemzedékek számára tárja fel gyökereiket, identitásuk megtalálásában segít, és mai események kritikus megközelítését is megtanulhatjuk belõle. Etikai és dogmatikai tételek számára is fontos a kontextuális kapcsolat elevensége, hiszen a keresztény tanítás és életfolytatás ezáltal válhat normává és céllá a mai nemzedékek számára is.
 

2.3. Kísérletek és elemzések a vallásos életgyakorlat területén

Napjainkban a gyakorlati teológia meghatározásánál a praxis és a tudomány szoros kapcsolata áll az elõtérben. A gyakorlati teológiai tudományos kutatás számára ma egyértelmû, hogy munkája a mindennapi keresztény életvitelt és az egyházi közösség megújulása érdekében teendõ lépéseket szolgálja. Ez nem volt egyértelmû prioritás a 20. század közepén, valamint a hatvanas, hetvenes években, mára azonban történt egy ilyen alapvetõ változás a gyakorlati teológiában.⁽²⁾ Ez a fordulat magával hoz egy strukturális változást is, amelynek következtében a gyakorlati teológia nem ragaszkodik mereven a régi felosztásokhoz⁽³⁾, és nem köti magát a hagyományos eljárásokhoz, hanem többségében experimentális módon alkot. A kísérletezés mellett az élmények, tapasztalatok és reflexiók feldolgozása is elfogadott gyakorlattá vált. Ezzel állandó visszajelzõ rendszert kapott az egyház eseményszerû tevékenysége: a tudományos teológiai módszerrel, de valóságközeli helyzetben tevékenykedõ gyakorlati teológia reflektál, de inspirációt is ad az egyházi tevékenység számára.
 

2.3.1. A felfedezés ereje (Manfred Josuttis kísérlete)

Az esemény Manfred Josuttis⁽⁴⁾ göttingeni gyakorlati teológus - az egyik legnagyobb tekintélyû protestáns gyakorlati teológus ma Európában - számára is az a sajátos tevékenység, amit az egyház önmegvalósító munkája jelent, de a gyakorlati teológia feladata szerinte a vallásos gyakorlat (praxis) mint speciális valóság komolyan vétele. Találó egyszerûséggel ír errõl, amikor két személyes történetet idéz saját életébõl, ami az utóbbi két évtized kutatási irányának megszületését magyarázza meg. Arra irányítja a figyelmünket ezzel, hogy a gyakorlati teológia több, mint teológiai tantételek vagy politikai és terápiás ismeretek továbbadása. Közelebbrõl megvilágítja ezt az egyik történet segítségével, amely szerint egyszer váratlanul egy iskolai házi feladat elkészítése érdekében kérdezte meg tõle a szomszédja, hogy mi a vallás, és õ spontán gyorsasággal felelt rá: emberi munka a Szent felségterületén. Vallomása szerint ez a szituáció jelképezte számára azt a helyzetet, amivel egy gyakorlattal foglalkozó elméleti teológus mindennapi tevékenységében is találkozik. Egyáltalán nem ritka a gyakorlati teológia területén, hogy a személyes tapasztalatok váltják ki a tudományos belátást, és így fedezi fel a gyakorlati teológia azt a speciális valóságot, amely az Isten erejének mûködésébõl jelen van az életünkben.

Leír egy másik személyes élményt is, amelyben befolyásolta õt egy erõteljes spirituális érdeklõdésû tanárnõvel végzett közös munkája. Ennek során az ezoterika határáig eljutva fedezte fel a modern ember által sokszor már elfelejtett kegyességet. Az egyházi, a vallásos gyakorlat nem állhat csupán az akadémikus elméleti elképzelések alkalmazásából, hanem egy "mesterség" is hozzátartozik. Ahogyan pl. a kézmûves munka hat azokra, akik kapcsolatba kerülnek vele, úgy az egyházi tevékenység is hat azokra, akik mûvelik, illetve akik részesednek belõle ("das Göttliche und der Raum"). A vallás gyakorlása területén végzett "mesterség" a szimbólumokkal és rituálékkal való foglalkozás, ennek során bontakozik ki egy speciális valóság, amit a vallásfenomenológia a "Szentnek" hív. Ezzel arra a kettõsségre utal õ is, hogy a vallásos gyakorlat valósága és a mindennapi élet valósága többszörös szállal összekötött valóság "a Szent valóságos környezetében". Így a gyakorlati teológia végzi a vallásos gyakorlat tudományos felfedezését a társadalomban, és ez a vallásos gyakorlat magában foglalja a Szent valóságterületén végzett emberi munkát is. Ebben az értelemben nem szûkülhet le a gyakorlati teológia kutatása kizárólagosan egyházi területre, mint az egyetlen szervezeti megjelenési formára, hanem az emberi élet minden területén megnyilvánuló sok esetben indirekt, nem látható, mégis mûködõ jelenségre is ki kell terjednie.

Josuttis azt is megfogalmazza, hogy a gyakorlattal foglalkozó tudományos teológia számára feladat az egyetemi struktúrában a teológusok képzése, a lelkészutánpótlás biztosítása, de ezzel még nem feladata a vallásos gyakorlat megítéléséhez szükséges dogmatikai normák elkészítése vagy általános elvek megfogalmazása, amelyek alapján bizonyos vallási gyakorlatot el lehet ítélni, hanem igyekszik kategóriák segítségével a valóságos vallásos gyakorlatot precízen megragadni, és differenciáltan feldolgozni. Arra is ügyelnie kell a gyakorlati teológiának, hogy ne engedje a "Szent" túl gyors, direkt megközelítését, hanem védje és biztosítsa az alapos felfedezés útját. Így a legjobb esetben is csak elõkészítõ tudomány (propedeutika) a vallásos, keresztény és pásztori élettapasztalathoz. A teológiai gondolkodásnak arra a stílusra, amelyet Josuttis megjelenít mindig nagy szükség van.

A gyakorlat tehát olyan eseményt közelít meg a teológiában, amihez csak a tudományos munka kritériumainak alkalmazásával szabad lépéseket tenni, tudván azt, hogy a tárgya speciális. A pszichológia és a pneumatológia (a Szentlélekrõl szóló tudomány) viszonyáról mondja Josuttis, hogy a pneumatológiában mindig tudnunk kell azt, hogy egy külsõ, isteni erõ hat egy-egy emberre úgy, hogy ezáltal válik az isteni cselekvés "médiumává". Szerinte a pszichoterápiás gyakorlatok eredete is vallásos ("szekularizált formában"), de azt sem szabad kizárni, hogy a modern korban is létezik az isteni energiák általi cselekvés ("eine Arbeit mit der Kraft göttlichen Energien"). "Az isteni erõ kommunikációját nem lehet beszûkíteni »racionális megértésre« és »emocionális tapasztalatra« csupán."⁽⁵⁾
 

2.4. Az önértelmezés három pillére

Az életismeret, a valóság kutatása és a keresztény vallásos életgyakorlat eseményeinek vizsgálata egyaránt része a tudományos szinten folytatott gyakorlati teológiának. Ezeknek a pilléreknek szem elõtt tartása azért is fontos, mert a népszerû vallásosság színezetében megjelenõ szélsõség ugyanúgy kísért, mint a merev és körültekintésre nem hajlandó, beszûkült fundamentalizmus. A vizsgálandó terület pedig esemény: az egyháznak a társadalomban végzett cselekvése mint Isten üdvözítõ eseményének megvalósulása. Esemény ez az egyéni emberi életben ugyanúgy, mint a belsõ egyházi életmegnyilvánulásokban. A gyakorlati teológia akkor tudja betölteni küldetését, ha a lehetõ legszélesebb összefüggésben képes megrajzolni a keresztény életvitel lehetõségét. Hogy ezt megtegye, idõszerû kérdéseket, vívódásokat és emberi közösségeket érintõ problémákat kell teológiai megközelítéssel feltárnia, keresni és motiválni az általános teológiai feleletet, illetve a közös gondolkodást.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az esemény és a tudományos teológiai gondolkodás találkozási területei a gyakorlati teológia kutatási területei. Ebben az értelemben nézi a Krisztus-esemény, az egyházi élet eseménye és a személyes életpálya jelenségeit. Benne mindig a praxis elméleti kritériumait és az elmélet praktikus konzekvenciáit kutatja. Ennek csak akkor tud eleget tenni, ha felvállalja az elemzés rendszerességét és a kísérletezés kockázatát. A mindenkori egyházi praxist akkor segíti leginkább, ha a tudományos tevékenységhez elengedhetetlenül szükséges szabadsága is biztosított. Az egyes egyházak konfesszionális meghatározottsága megjelöli azt a mozgási határt, ameddig a gyakorlatok kísérletezõ tevékenysége terjedhet. A praxisértelmezésnél nem korlátozódik a tevékenység a szûkebb értelemben vett egyházi munkaterületre, hanem mindig kiterjed a környezet szélesebb összefüggésére, a társadalom egészére. A benne megjelenõ látható és tapasztalható keresztény tevékenységek - események - értékelõ, értelmezõ vagy éppen motiváló jellegû megközelítését végzi rendszeresen a gyakorlati teológia.
 

3. Átalakuló tudományág

3.1. Tanulás és személyes érintettség

Régóta jelen van, sõt azt is mondhatjuk, egyidõs a teológia tudományos mûvelésével az a vélekedés, amely szerint elegendõ egy technika elsajátítása és egy személyes elkötelezettség vállalása a teológiai munkához az egyházban. A lelkészképzés (papképzés) történetében is ott húzódik ez a háttérgondolat. Mintha a hit élményének tapasztalása egyszerre azt is jelentené, hogy valaki minden megelõzõ tanulmány nélkül képes a keresztény egyházi életforma legjellemzõbb tevékenységére: az evangélium továbbadására. Pedig a küldetés legklasszikusabb bibliai igéje, a missziói parancsnak nevezett jézusi küldõ mondat⁽⁶⁾ foglalja magában azt az alapgondolatot, hogy Krisztus tanításának felvállalásához, követéséhez és továbbadásához elengedhetetlenül hozzátartozik a tanulás (ismeretek tudatos elsajátítása) a keresztény közösségminden szintjén.

Az egyházi szokások, liturgikus magatartások vagy életgyakorlatok külsõ, technikai átörökítése mellett szükséges egy belsõ, tartalmi - teológiai - összefüggésekben megvalósuló gondolkodás, bizonyos ismeretanyag átadása is. Errõl a kereszténység nem mondhat le. Ez elmélet és gyakorlat együtteseként jelenik meg, és óvja a keresztény egyházat a hangulati, élmény centrikus és felszínes vallásosság kísértésétõl. Állandó felkészültséget igényel a gyakorlati keresztény élet szereplõitõl minden korban. Ahogy az ókeresztény közösség keresztelés elõtti felkészítõ tanítása is megkövetelt egy meghatározott ismeretanyagot, úgy az egyházi élet fejlõdése ennek az ismeretanyagnak fokozatos növekedését eredményezte. A történelmi szemponton túl az elmélyült keresztény tanítás és tanulás mai aktualitását a vallások új helyzete jelenti napjainkban. Jelenlegi világunk vallási pluralizmusában nem lehet keresztény életformát úgy kialakítani, hogy ne folytatódjon a mindennapi keresztény életvitelre felkészítõ tanulási folyamat. Ez óv meg egyénieskedéstõl, fanatizmustól és az önmagába zártság fejlõdést kizáró helyzetétõl. A küldés szava, Jézus missziói parancsa az egész lakott földre szól, és annak képviselete csak a tudatosan végzett tanítás/tanulás alapján lehetséges. A hirdetendõ evangélium és az ember konkrét élethelyzetének a találkozását minden idõben újra fel kell fedezni, és meg kell fogalmazni az egyház mindennapos életmegnyilvánulásában. Ezen a területen keletkezik a gyakorlati teológia alapja mint kiinduló pont. De itt válik mindig izgalmassá az a kérdés is, hogy mennyire tud objektív maradni egy egyházi rendszeren belül, és milyen mértékben válik szubjektívvé a személyes vallásgyakorlás élménye miatt. Ez a gyakorlati teológia saját belsõ izgalma és feszültsége. Jól szemlélteti ezt a feszültséget egy templomi prédikáció, ami mindig ilyen kettõsségben hallgatható: az átadott ismeretanyag és a személyes megszólítottság kifejezõdésében.
 

3.2. A gyakorlati. teológia mint önálló tudományág az egyházban és a teológiai diszciplínák között

A gyakorlati teológia fogalmát és jelentõségét egy 1923-ban megjelent és gyorsan népszerûvé vált egyetemi jegyzet így fogalmazta meg: "A keresztény egyház, mint organizált, látható, földi intézmény, a maga fennállása és kitûzött céljainak megvalósítása érdekében bizonyos öntevékenységet fejt ki, és ezt a maga hivatott közegei (organumai) által gyakorolja. A gyakorlati teológia tulajdonképpen nem egyéb, mint az az elmélet, amely az egyháznak hivatott közegei által gyakorolt öntevékenységérõl szól." Amikor ezt Stráner Vilmos egyetemi tanár 1923-ban definícióként leírja, egyértelmûen az elméleti jelleg mellett szólal meg. Valószínû, hogy ez azért is nagyon határozottan történik így, mert inkább szerette volna az akkori környezet is a gyakorlati teológiát úgy felhasználni, hogy "technikai" megjelöléssel lehessen illetni. Ugyanitt írja még a továbbiakban a gyakorlati teológia feladatáról a következõket: "…nemcsak a rendszeres és történeti teológiai ismeretek népszerûsítésére való. Nem is csupán bizonyos gyakorlati utasítások, vagy útbaigazítások foglalatja, amelyeknek követése a lelkészi hivatal teendõinek végzésére képesít. A gyak. theologia nem is nyújthat bizonyos külsõ rutint, vagy technikai ügyességet a lelkészi teendõk elvégzésére. Ebben a tekintetben is fennáll Nagy Bazilius mondása: Mh tecnologei all qeologei. A gyakorlati teológia továbbáönálló tudomány, tehát nem valamely más, ún. elméleti teológiai diszciplínának puszta alkalmazása."⁽⁷⁾

Az önállóság melletti határozott kiállás azért is fontos, mert a gyakorlati teológia mint az egyházi életmegnyilvánulás mindennapi tevékenységéhez legközelebb álló és csak a 19. sz. elejétõl önállósult tudományág⁽⁸⁾ állandó küzdelmet kényszerül folytatni a szabadságáért a mindenkori egyházvezetés és a többi klasszikus teológiai tudományág túlzott befolyásával szemben.

Feladatának meghatározása sokat alakult a mai helyzetig - sõt állandó mozgásban van -, de az változatlanul megmaradt, hogy kutatási területe az egyházi életmegnyilvánulás és a feladatvégzõk tevékenysége. Így a mai ökumenikus közelítések számára a katolikus pásztori teológia és a protestáns gyakorlati teológia lényegében és feladatterületeiben nincs igazán nagy, alapvetõ különbség.
 

3.3. A gyakorlati teológia területei

A gyakorlati teológia feladatainak lényegét a klasszikusan értelmezhetõ egyházi szolgálati területek jelentik. A sorrend, illetve a hangsúly - mint azt fentebb említettük - a történelem során is gyakran változott e területek között.
 

3.3.1. Homiletika

Az igehirdetést vizsgáló terület a homiletika. A prédikáció elõkészítését, megvalósulását és hatását egyaránt vizsgálja. Egyre jobban erõsödik benne a prédikáló személye és az igehirdetést hallgató gyülekezet kapcsolatának elemzése. A kettõ kölcsönhatásának kutatása is népszerû vizsgálati terület ma. Amíg a korábbi homiletikai kutatások nagyon mereven az egyháztörténelem, különösen is a szövegek (régi korok prédikációi) elemzésén indultak el, addig ma általánosan jellemzõvé vált a kortársi szituáció kritikai vizsgálatának elõtérbe kerülése és a modern tömegkommunikációs eszközök befolyásának és lehetõségének elemzései. Napjaink prédikációs lehetõsége és a jövõ kihívásai egyaránt keresik az egyházi megszólalások új formáit.

Érdemes tanulmányozni a protestáns homiletikai fordulatot jelentõ mûvet, Rudolf Bohren Predigtlehre címû könyvét. Az 1971-es megjelenése óta sok kiadást megért mû alapállása is elárulja az új irányvételt azzal, hogy míg a korábbi irodalomban szinte kizárólag a prédikálás nehézségeivel - illetve a velük való megbirkózással - foglalkoztak, addig õ arra a szenvedélyes helyzetre alapoz, amely a prédikálással való küzdelem, gyötrõdés és kísérletezés örömét állítja a középpontba. "Prédikálni szép és örömöt jelent. Ez az elsõ a homiletikában, amit meg kell tanítani. A homiletika az örömhöz vezetõ tanítás, amely rávezetés az igehirdetésre és az örömre, hiszen a prédikálásnak az örömbe kell elvezetnie. Az Istenrõl szóló beszéd örömben érkezik céljához."⁽⁹⁾ Magát az igehirdetés létrejöttét olyan várakozás elõzi meg, amelyben az igehirdetõ "vár a prédikációra, ami a hazatérés muzsikáját intonálja, és az eltévedttel elkezd együtt örülni…"⁽¹⁰⁾ A Bohren által meghonosított új homiletikai gondolkodásmód eredménye az is, hogy a színek, hangok és képek nagy jelentõséget nyernek az igehirdetés számára. Szemléltetésül álljon itt a könyv bevezetése.⁽¹¹⁾

A manapság a szószéken uralkodó fáradtsággal szemben a szerzõ a szenvedélyességbõl táplálkozó igehirdetés mellett érvel. Az igehirdetés szavát, mely egyaránt Isten Igéje, emberi és az emberért kimondott szó, többnyire mint egy bizonyos ember szavát halljuk meg. Ez az igehirdetéstan azzal kezdõdik, hogy a prédikációt tanító önmagát mint szenvedélyes igehirdetõt mutatja be.

 

AZ IGEHIRDETÉS MINT SZENVEDÉLY

Négy dolgot teszek szenvedélyesen szívesen; ezek az akvarellfestés, a síelés, a favágás és az igehirdetés. Egy szenvedélyt szépnek, boldogítónak talál az ember, földöntúli boldogság felé nyílik meg általa az út: egy fehér lap, ecset és festékek, a festékek mindenekelõtt - létrejön egy új világ, és ott vagyunk, amikor keletkezik. - Egy meredek lejtõ, porhó. Úgy tûnik, mintha a léceken eltûnne a nehézkedési erõ, csak megy és megy az ember, úr tér és idõ fölött, szabad a földtõl és mégis benne van a kellõs közepében, mikor felveri a porzó havat. - Egy büszke fa, amely ellenáll, kisebbfajta kivágási terv szükségeltetik, hogy közeledni tudjon hozzá az ember, csel és mindenekelõtt szívósság; hiszen a csemete képes védekezni, lesznek pillanatok, amikor legyõzhetetlennek tûnik, míg egyszer csak reccsenve alábukik büszkesége. - A festés, a síelés, a favágás szenvedélyeim. Éppígy az igehirdetés. Az az öröm, amelyre ajtót nyit, nem írható le: a három nevezett tevékenység számomra a prédikálás metaforái. A festés egy különleges módja, egy utazás - az Újszövetség "útról" beszél - s bár nem favágás, de minden olyan magas építmény lerombolása, amely ellenáll Isten megismerésének, legyen szó akár egy új világról, a szabadságról, harcról és gyõzelemrõl. Ez a szép a prédikálásban. Bár az igehirdetés sikerülhet rosszul, mint egy festmény, lehet prédikálás közben elesni, mint síeléskor, lehet kifáradni és kétségbe esni, mint a favágásnál, mégis megmarad: a prédikálás szép, örömöt okoz. Ez az elsõ, amit egy prédikálásról szóló tankönyvnek meg kell tanítania. Az elsõ paragrafus elsõ pontja így hangzik: a prédikáció tanítása az örömre való megtanítás; a prédikálásra való elvezetés örömre vezetés; az igehirdetésnek örömre kell vezetni! Az örömben jut el céljához az Istenrõl szóló beszéd. Az öröm az a leggyengédebb istenbizonyíték, amelyet a teológusok sajnálatos módon gyakran azért becsülnek alá, mert az a gondolatokat nem megerõszakolja, hanem magával ragadja. (vö. többek között 21.§/II./1.) Szándékosan teszem kedvenc idõtöltéseimet az elejére, egy sorba a prédikálással; végül is az igehirdetés is egy szabadidõs tevékenység, másképpen, mint a favágás - mégpedig vasárnapi munka, ami örömet kell hogy okozzon. "Az öröm munkatársainak" nevezi Pál apostol az evangélium követeit. Így igehirdetést készíteni azt jelenti: örömöt készíteni, és itt nem lehetséges savanyúan vagy félig-meddig, hanem csak szívesen és teljesen, azaz szenvedélyesen cselekedni. Ezzel aztán már bele is olvadtunk a készülõ örömbe."

A Bohren után színessé vált homiletikai terepre utal Martin Nicol, erlangeni gyakorlati teológus, amikor a prédikáció tartalmát és formáját kutatja azzal az elõítélettel összefüggésben, amely uralkodott és esetleg uralkodik ma is a prédikáció körül, hogy ti. a tartalom az egyedüli lényeg, a többi nem igazán fontos. Még élesebben úgy fogalmazódik meg ez az elõítélet, hogy a formai megjelenítés csupán külsõség, veszélyes és félrevezetõ is lehet, mert elvonja a figyelmet a tartalomról. Ez a retorika ellenes gondolkodás érdekes módon az ellenkezõjét érte el, új értelmezéshez vezetett, amely a prédikációt nem egyszerûen íróasztal melletti alkotásként szemléli, hanem életjelenségként. Az életjelenségre pedig az jellemzõ, hogy a tartalom és forma benne mindig egyszerre fejlõdik és növekedik.⁽¹²⁾

A hagyományos, lineáris felkészülési modell mellett, amely a bibliai alapigétõl a szószékig vezetõ utat szigorúan lépésekre osztotta, abban az értelemben, hogy amíg nincs meg a kész üzenet (a mondanivaló), addig nem lehet formai, nyelvi és megjelenítési szempontokkal foglalkozni, megerõsödött a cirkuláris modell. Benne a felcserélhetõség szabadsága jelentkezik, ahogyan pl. Gert Otto Predigt als Rede címû, 1976-ban megjelent mûvében ír errõl. Hét felkészülési lépést jelöl meg, ezeket fel lehet cserélni egymással, egyiket vagy másikat többször megismételni, ahogyan a szöveg vagy a prédikációra készülõ maga kívánja.

Ernst Lange⁽¹³⁾ arra hívta fel a figyelmet, hogy szemben a megkövesedett tételekkel az eredeti bibliai helyzetre figyelés adja meg az izgalmas mai kérdésekkel történõ találkozást a prédikációban. Ha azon töprengünk, hogyan fejezzük ki magunkat igehirdetõkként, 21. századi keresztényekként környezetünkben, akkor Ernst Lange híressé vált mondata jut eszembe: "A prédikáció azt jelenti, hogy az igehallgatóval az õ életérõl kell beszélnem."⁽¹⁴⁾ Az elsõ, amit tisztáznunk kell, hogy korunk kérdéseire való feleletkeresés és feleletadás helyszíne, formája és kerete maga az igehirdetési gyakorlatunk. A feleletadási képesség ott fejlõdik és finomodik, ahol az igehirdetés maga érezhetõ és kitapintható módon reagál a környezet problémáira és eseményeire. Ernst Lange errõl így ír: "Csak akkor tudok a hallgatóval az életérõl szakszerûen és nyíltan beszélgetni, ha elõbb engedem õt velem beszélni. Csak maga az igehallgató tud bevezetni engem saját életének speciális problematikájába. Ez természetesen nem csupán információ kérdése, amelyet megfigyelés, látogatás, beszélgetés során szerezhetek meg. Ez a participáció problémája, a hallgatóm életsorsában való részvételem, érdeklõdésem és részesedésem problémája. Annyira kell - a szó sajátos értelmében - benne lennem az õ életsorsában, amennyire csak lehetséges."⁽¹⁵⁾

Ilyen részesedés, felvállalás lehet az az õszinte nyitottság, ami nélkül nem lehet megfogalmazni és átadni a keresztény reflexiót az élet kérdéseire. Az élet értelmének kérdése a 21. század emberének is alapkérdése marad, de választ csak akkor tud az igehirdetés adni, ha az igehirdetõknek a beszédet megelõzõ beszélgetésre is lesz hallásuk, figyelmük és imádságuk.

Mennyire igaz a mai keresztény prédikációkra az a megállapítás, hogy olyan kommunikációs helyzetük van, amelyben valódi párbeszéd folyik a kor igehallgatóinak mindennapi életét leginkább izgató kérdésekrõl? Ez nem leegyszerûsítést, vagy könnyedebb stílust jelent. Nem is azt, hogy a népszerû témákat kritikátlanul és "lezserül" vállaljuk fel, hanem abba az irányba kellene az igehirdetésnek elmozdulnia, hogy együtt tudjon kérdezni a hallgatókkal, képes legyen ott és úgy meditálni és megküzdeni az adott igeszakasz üzenetéért, ahol korának igehallgatói teszik ezt, és végül azon a nyelven szólaljon meg az igehirdetés a szószéken, amelyen leginkább ért és érez a kortárs igehallgató. Mindez így foglalható össze:

•  találkozás a kérdések világában (problémaérzékenység)
•  párhuzam a töprengésben (elmélyedési zóna)
•  nyelvhasználati azonosság (a megértési közösség)

Ha mindezt a mi korunkra vonatkoztatjuk, megállapíthatjuk, hogy az igehirdetõnek egyre több energiát kell befektetnie annak a célnak elérésére, hogy a prédikáció minõsége, tartalma és nyelvi színvonala biztosított legyen. Kevesebb idõre, csökkenõ toleranciára és gyorsan átalakuló igahallgatói közösségre lehet számítani. A felkészülés és elmélyültség nélküli megszólalások pedig egyre nehezebben lesznek a gyülekezeti közösség számára elviselhetõk. A rendszeres, élõ szóval átadott üzenet mint felelet pedig alapvetõ prioritás marad az egyház és a teológia mûvelõi számára.

Rolf Zerfaß, római katolikus gyakorlati teológus mint élettel teli, színes eseménnyel foglalkozik a prédikációval. A formai megújulás gazdag lehetõségét kínálja fel nagysikerû, kétkötetes mûvével⁽¹⁷⁾. Az asszociáció, a retorika és a spiritualitás különbözõ alkalmazásait mutatja be bõséges példatárral.⁽¹⁸⁾ Nála már olyan definíciót találunk, hogy "Az igehirdetõ és igehallgató találkozása nem öncélú, hanem az Isten szava alatti állapotban játszódik le, hogy az a mai szituációba megérkezzen, ott nyitni, gyógyítani és »tisztázni« szeretne."⁽¹⁹⁾ Ez a példa is szemlélteti azt, ahogy a prédikáció a bibliai alapige és a szituáció között keresi meg a helyét.

Ez a rövid pillantás az igehirdetéssel foglalkozó tudományterületre megmutatja, hogy milyen feladatokat lát maga elõtt a gyakorlati teológia a változó társadalom és változó egyház összefüggésében. A mai igemagyarázat nem állhat le ott, ahol évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelõtt tartott (ez a megállapítás nem jelenti azt, hogy ne tisztelné és ne értékelné korábbi korok homiletikai eredményeit, és ne épülne igehirdetéseibõl), hanem szükséges a konkrét és aktuális találkozás a mai élethelyzet nyújtotta problémákkal, vagyis a kontextuális érzékenység. A találkozáshoz vezetõ változtató lépéseket konkrét módon nem írja elõ a gyakorlati teológia ide vonatkozó tudományterülete, de a mozdulás irányát és szükségességét rendszeresen jelzi, illetve motiválja.
 

3.3.2. Poimenika

A lelkigondozás kérdéseinek kutatása a lelkipásztorkodástan nevû teológiai diszciplína körébe tartozik, de a szakterület gyûjtõ elnevezésének tekinthetõ a poimenika megnevezés is. A pszichológia elõretörésével párhuzamosan kezdett átalakulni ez a tudományterület. Nevezhetjük ezt a változást radikális elmozdulásnak a pásztori pszichológia irányába. E szakterület feladata egyfelõl az egyházban megvalósuló lelkigondozás fejlõdésének segítése, a korszerû társtudományok kritikai vizsgálata abból a szempontból, hogy az egyházi élet gyakorlata mennyire tudja ezeket beépíteni a saját munkájába. Másfelõl a speciális lelkigondozói tevékenységek, a kórházi, börtönbeli, veszélyeztetett rétegek pasztorációjának folyamatos kísérése és a szolgálatvégzés segítése ezeken a területeken. Itt is jelentkezik az elhívott munkatársak speciális felkészítése mint tudományterület és az érintett rétegek és lehetõségek alapos feltárása, elemzése.

Magyarországi összefüggésben meg lehet állapítanunk azt, hogy a nyitottabb és kezdeményezõkészebb irányzatok megismerése és népszerûvé válása jóval késõbb kezdõdött el, mint a nyugat-európai területeken, bár néhány lelkigondozás iránt elkötelezett lelkész messze megelõzte a pasztorálpszichológia iránti érdeklõdési hullámot (pl. Gyökössy Endre, Bodrog Miklós). Szélesebb körben a hagyományos egyházi keretek által nyújtott pasztorációs gyakorlatot elegendõnek tekintették sokáig, és fõleg a 20. sz. utolsó harmadában indult el a lelkipásztori pszichológia népszerûsítése a különbözõ irányzatok hazai képviselõinek aktivitásával.⁽²⁰⁾

A múlt század elején (az 1920-as években) nagyon határozottan terjedt el protestáns területrõl kiindulva a kérügmatikus (igecentrikus) lelkigondozói irányzat. Eduard Thurneysen (1888-1974) munkássága gyorsan ismertté vált, és sokak számára jelentett megoldást az a felfogás, ahogyan õ Isten igéjének tekintélyére alapozta a lelkigondozás folyamatát. Ezzel erõsen középponti szerepet biztosított a lelkészi és azon belül is az igehirdetõi (prédikációs) gyakorlatnak. "A lelkigondozás olyan beszélgetés alakjában folyik le, amely Isten Igéjébõl ered, s ennek a gyülekezetben való hirdetéséhez vezet. Mint az embernek az egyházban folyó minden beszéde, úgy a lelkigondozói beszélgetés folyamán is a Szentlélek szolgálatában kell állania az ember természetes szókészségének, hogy így valóban Isten Igéje szólítsa meg az embert."⁽²¹⁾ Thurneysen szerint az ige megszólaltatása nélkül a lelkigondozói munka eredménytelen és felesleges. A hirdetett üzenet ereje határozza meg így a lelkigondozás egész felépítését és megvalósulását. Követõi úgy tekintenek az emberi életre, hogy az élet egészét Isten igéjének ítélete alá helyezik, és a lelkigondozói beszélgetés ideje alatt azt a pontot keresik a bûnös ember életében, ahol az a Szentírással nem egyezik. Ennek következtében a lelkigondozói beszélgetés négyszemközti igehirdetésként valósul meg. A lelkigondozó által irányított beszélgetés egy ponton megtörik, amikor Isten ítéletét hirdeti a gondozottnak, azzal a céllal, hogy felismerje és elnyerje Isten kegyelmét. A kérügmatikus lelkigondozás másik nagy alakjához hasonlóan (H. Asmussen) Thurneysen módszerében is erõsen uralkodik a lelki vezetés.

A pszichoanalitikus iskolák gyors fejlõdése, majd a terapeutikus vagy partnercentrikus felfogásmód széleskörû elfogadottsága átalakította az egyházi lelkigondozás területét is. Többek munkássága indított el egy nagyon határozott nyitást a klinikai tapasztalatok, az egyes tanácsadói szolgálatok igényeivel együtt abba az irányba, hogy az egyházi lelkigondozásnak új, szabadabb módszerekre és képzési formákra van szüksége (H. Clinebell, Hans Joachim Thilo, J. Scharfenberg, R.Riess, D. Rössler, D.Stollberg stb.)⁽²²⁾

Ezzel párhuzamosan természetesen megjelent egy egyháziasabb elképzelés is, amelynek fõ törekvése az, hogy ne távolodjon el a lelkigondozás egyházi gyakorlata a krisztusi életgyakorlat - a hitre segítés - folytatásától (J.E. Adams, Helmut Tacke). Helmut Tacke lelkigondozói téziseit 1976-ban fogalmazta meg. Híressé váltak ezek a tételek azért, mert bennük azokra a veszélyes jelenségekre hívja fel a figyelmet a szerzõ, amelyek a lelkigondozói mozgalmat túl messzire vitték az egyház speciális szolgálatától.⁽²³⁾ Magyarországi területen a lelkigondozás ehhez hasonló törekvéseit Gyökössy Endre és Bodrog Miklós mûveinek tanulmányozása során ismerhetjük meg.

A vizsgált kérdések mindegyike alapvetõ tisztázódást keres mind a mai napig, hogy az egyház állandó szolgálatai és a speciális lelkigondozói munka milyen kapcsolati rendszerben valósulhat meg. Így kerül sor újabban egyre többször arra, hogy az állandó egyházi cselekményeket vizsgálják meg gyakorlati teológusok lelkigondozói szempontok alapján. A kérdés itt úgy fogalmazódik meg, hogy mennyire válik pl. egy istentisztelet, egy prédikáció vagy a kazuális szolgálatok (keresztelés, esketés, temetés) olyan alkalmakká, ahol maguk a cselekmények megvalósulása már magában hordoz lelkigondozói lehetõségeket. Így tekinthetünk pl. Christian Möller, heidelbergi gyakorlati teológus munkásságára, aki az események atmoszféráját, a szavakon túli kifejezési módok jelentõségét is kutatja.⁽²⁴⁾

A lelkigondozással való foglalkozásnál több-kevesebb intenzitással kerül elõ a lelkészi pálya (papi hivatás) elemzõ vizsgálata is. Hogyan tehet eleget a kettõs elhívással rendelkezõ (vocatio interna és vocatio externa) egyházi személy a rá háruló feladatoknak és elvárásoknak? Ez a terület rendkívül fontos kutatási irány a változó papi életforma miatt is. A tradicionális parókiára és egyházi épületek centrális szerepére építõ hivatásgyakorlás a protestáns területen radikálisan átalakult, a katolikus egyház gyakorlatában pedig dinamikus megújulás és változások tapasztalhatók. Az európai lelkészhiány épp úgy kérdés itt, mint a harmadik világ teljesen új gyülekezetértelmezési gyakorlata. Milyen lelkészképet igényel egy misszióiegyházmodell a 21. sz. elején? Civilek és lelkészek új típusú szolgálati együttmûködésének lehetõségei foglalkoztatják az egyes felekezetek hierarchikus és önkormányzati testületeit. Merõben új kihívásokkal foglalkozó zsinati munka zajlik Magyarországon minden felekezet területén a rendszerváltás óta. Nem valósulhat meg a keresztény lelkigondozói tevékenység még helyi gyülekezeti szinten sem csupán lelkészi tevékenységként, hanem egy széleskörû segítõi körre van szüksége a közösségeknek. Ennél jóval nagyobb bázist igényel az egyházak karitatív tevékenységének nemzetközi munkavégzése, ahol az önkéntes segítõk és civilek szolgálata hatalmas munkatársi kört jelent ma már. A poimenika kell, hogy keresse ezeknek a létfontosságú területeknek a teológiai, pszichológiai és általános lelkigondozói elméleti feltételeit és megalapozását.

Világos az a fejlõdési irány, amelyben a poimenika hangsúlyosan kapcsolódik a társtudományok kutatásaihoz és eredményeihez, hiszen tevékenységi körét nem az egyházon belüli, "védett" terület jelenti igazán, hanem a teljes élet a társadalom egész területén. A lelkigondozás teológiai kérdéseit azonban csak az egyház valóságos mozgásterének figyelembevételével lehet tárgyalni. Kikerülhetetlen kérdés a közeljövõben a hátrányos helyzetû és fogyatékos emberek közötti diakóniai kérdések feltáró és jövõt alakító megközelítése. Ezen a területen sem lehet az egyházi munkát korszerû elméleti megalapozás nélkül végezni, illetve folytatni. A magyarországi diakóniai munkaág elméleti irodalma rendkívüli módon hiányos. A gyakorlatban már látható eredményeket felmutató terület megérdemelné a tudományos nyilvánosságot és segítséget.

Ha a gyakorlati teológia további résztudomány-területeit is megvizsgáljuk abban az összefüggésben, hogy mi a feladatuk, akkor a hagyományõrzés és a megújulás küzdelmének sok jelét fedezhetjük fel a következõ szakterületeken is.
 

3.3.3. Gyülekezetépítés

A gyülekezet a hit továbbadásának, a hit gyakorlásának és a hit megismerésének (információ és tapasztalás/élmény értelmében egyaránt) a színhelye. A Szentlélek fenntartó és megújító ereje alatt mûködõ, emberek életén és szolgálatán keresztül megnyilvánuló közösség. Az egyház életének olyan alapsejtje, amelyben az Istentõl kapott küldetés gyakorlása folyik. Benne az egyház teológiai és hitvallásos meghatározottságának gyakorlati megvalósulása történik.

A gyülekezetépítés tudományterülete egyrészt reflektál a gyülekezeti életforma alakulására, regisztrálja a változtatási kísérleteket, másrészt megfogalmazza azokat az állandó ismérveket, amelyek nélkül a gyülekezeti életforma nem tesz eleget a Szentírás és a hitvallások követelményeinek. E kettõs funkciójából érthetõ, hogy a gyülekezetépítés nem leíró, hanem alkalmazott tudomány. Felhasználja a többi teológiai szakterület eszközeit és eredményeit, és alkalmazza arra az életmegnyilvánulásra, amelyet gyülekezetnek nevezünk.

A gyülekezetépítés (korábbi nevén kibernetika) vizsgálatánál fel kell tennünk a konkrét kérdést: mit jelent az egyház, a gyülekezet életében az építés? Mindenek elõtt meg kell állapítanunk, hogy az egyház építésében nem az ember a cselekvõ, hanem az Isten. Christian Möller, a heidelbergi egyetem gyakorlati teológia professzora a gyülekezetépítés protestáns teológiai megalapozójának is tekinthetõ. Egyedülálló kezdeményezése volt az, hogy a gyakorlati teológiai tanszék mellett megalapította azt az intézetet Heidelbergben, amely a tartományi egyházhoz tartozó gyülekezetekkel élõ kapcsolatot ápol, és az elméleti munkát ebben a gyakorlati munkakapcsolatban próbálja ki. Sok nagyobb mûve mellett egyik leghíresebb munkája lett az a gyülekezetvezetõkhöz írt körlevél, amely - mint egy modern traktátus - dialógusra hívja az egyház vezetõ szerepet vállaló gyülekezeti tagjait.⁽²⁵⁾ Möller professzor gyülekezetépítésrõl szóló könyvében egy lelkész levelét idézi az egyházépítés témájában: "Gyülekezetépítés. Rossznak tartom ezt a szót. Nem is tudom, mit lehet kezdeni vele. Én egyszerûen nem szeretem. Oikodomé⁽²⁶⁾ - írja Pál. De ki építhet arra a fundamentumra, Krisztusra?! Én nem. Biztosan nem. Torgauban voltam lelkész, abban a templomban, ahol Luther felesége nyugszik. Van ott egy szószék, egy ajtón át, lépcsõn lehet rá feljutni. Mint lelkész megyek fölfelé, szemem elõtt a festmény: Krisztus, vállán a báránnyal, alatta a felirat: a pásztor az ajtón át megy be, a tolvaj az ablakon keresztül. Befejezve a prédikációt, lefele jövet pedig azt az ézsaiási mondatot olvasom, hogy Isten a mi hallgatásunkban és hitünkön keresztül cselekszik. Már most így látom én a gyülekezetépítést… Borzasztó, ha Isten helyét a gyülekezetben át akarom venni."⁽²⁷⁾Azt kell tehát látnunk - és ezért idéztük a gyülekezetvezetõknek írt Möller-levelet -, hogy ez a megállapítás nem pusztán a lelkészi szerepre igaz, hanem a gyülekezet tagjaira, tisztségviselõire, adott esetben egy-egy túlságosan magabiztos csoportjára is. Az építés emberi cselekvés és megszólalás közben valósul meg, de benne az a döntõ, hogy Isten cselekszik.

A gyülekezetépítés másik fõ jellemzõje, hogy ötvözõdik benne a látható és a láthatatlan, vagyis a gyülekezet külsõ, látható épülése (az anyagiaktól a létszámig és a templomberendezésig) és lelki épülése, amely szemmel ugyan nem látható, de jól érzékelhetõ a hit atmoszférájában. Az egyház építésében sohasem szabad összekeverni az institucionális építkezést a lelki építkezéssel. G. Gassmann így ír errõl egy tanulmányának "Az institucionális állványzat" alcímet viselõ részében: "Ahogyan minden közösség, úgy a keresztény közösség is… csak institucionális formák segítségével boldogul, ha identitását, kontinuitását, egységét, életformáját meg akarja õrizni, és küldetésének megfelelõen akar eljárni. A keresztény közösség, amelyben a lelki ajándékok kibontakoznak, nem merevedhet lélektelen egyesületté… Ugyanakkor rászorul egy institucionális vázra, amely nélkül a közösség enthuziasztikus individuumok zavaros és irányvesztett egyesületévé válik. Ezt az institucionális állványzatot nem szabad olyasvalaminek tekinteni, ami a lelki adományok mellett vagy ezeken kívül létezik. Így hát kettõs vonatkozás áll fenn. Egyik a Szentlélek mûködése, a sokféle, különleges adomány akár a keresztény közösség institucionális keretében, akár nem. Másfelõl kapcsolat van a Szentlélek szabad adománya … és a keresztény közösség institucionális, hivatal-jellegû formái között. Ezt a kapcsolatot kritikai módon kell értenünk. Egy olyan intézmény … az Isten népe körében, amely a lelki adományok sokféleségét elnyomja, érvényre jutni nem engedi, õket föl nem fedezi …, ellene mond az igaz keresztény közösség Szentlélek által ajándékozott struktúrájának. Az ilyen institúciót … gyökeresen meg kell változtatni. Az olyan közösség, amely úgy gondolja, hogy a Szentlélek birtoklása érdekében … az institucionális formákról lemondhat, abba a veszélybe esik, hogy … tekintélyelvû lesz …, nem teszi ki magát Isten igéje vizsgáló és ítélõ igényének… Így fennáll annak a veszélye, hogy introvertált szektává válik, elveszítve az univerzális Isten népével való kapcsolatot."⁽²⁸⁾

A gyülekezetépítés értelmezésében figyelembe kell vennünk az alábbi öt szempontot:

(a) A különbözõ teológiai nézetek egyetértenek abban, hogy a gyülekezetépítés nem a létszámnövekedés vagy az erõszakos gyarapítási elmélet megalapozása, hanem Isten elhívott közösségének az egyházban megvalósuló életét vizsgáló tudományág. Ebben az értelemben mint egy teológiai szakterület a múltat értékelõ funkcióval, a jelent kritikai megközelítéssel, a jövõt pedig eszkatologikus elkötelezettséggel kutatja.

(b) Szem elõtt tartja a gyülekezeti élet valóságát, de nem jelent konkrét tanácsadást az egyes lépések és módszertani eljárások területén, hanem Isten igazságának keresése útján, teológiai szempontok alapján lehetõséget kínál fel az elmélyültebb önelemzésre és az energikus továbblépésre.

(c) mûködési területe az ekkléziológia és a pneumatológia határát érinti. Kutatási iránya a konkrét egyházi élet vonatkozásában az emberi felelõsség mélységének megnevezése, az isteni ajándékok erejére való rámutatás a gyülekezeti közösség keretei között.

(d) A személyességet mint a gyülekezeti élet állandó alkotóelemét (vocatio, hivatal, karizmák) tárgyköréhez tartozónak tudja, mivel az egy épülõ gyülekezet szubsztanciális része, és kritikai megközelítéssel vizsgálja.

(e) Az egyes gyülekezeti életet szorosan az egyház történetiségének és reális jelenlétének összefüggésében fogja fel. Vagyis a gyülekezetet egy nagyobb egység részének tekinti, amelyben valósággá válik a különbözõ ajándékok (karizmák) kölcsönös átadási kötelezettsége.

3.3.4. Katechetika

Több szállal kapcsolódik a gyülekezetépítés érdeklõdési területéhez a katechetikai⁽²⁹⁾ tudományág. A hitoktatás és általában a keresztény tanítás területeit vizsgáló tudományterület ez, amelyet inkább a korábbi idõszakban jelöltek a katechetika kifejezéssel, ma már elterjedtebb a valláspedagógia elnevezés.

Milyen szemléletváltást jelöl a névváltoztatás? A kereszténység elkötelezettsége a tanítói munka iránt a kezdetektõl töretlen, mint ahogy Jézus missziói parancsának tanításra vonatkozó részére már korábban utaltunk. Sõt hozzá kell tennünk, hogy ezt az elkötelezettséget a kereszténység már az ószövetségi tradícióból magával hozta,⁽³⁰⁾ és Jézus mûködésében is hangsúlyos szerepe van a tanításnak.⁽³¹⁾ Ha végigtekintenénk az egyháztörténetet ebbõl a szempontból, azt látnánk, hogy a tanítás folyamatosan jelen van a kereszténység történetében, és ezen belül is vannak kiemelkedõen fontos idõszakok. Ezek közé sorolhatjuk pl. a reformáció tanítással kapcsolatos felismeréseit is, illetve azt a megújulást, ami a tanítás terén követte a reformációt (csak utalunk itt Luther Kis- és Nagykátéjára, keletkezési körülményeikre és a használatukkal kapcsolatos instrukciókra).

A fent jelzett névváltoztatás tehát nem a tanítás felfedezését jelzi, hanem a tanítás értelmezésén belüli hangsúlyváltást. A 20. sz. elejének reformpedagógiai mozgalma hatására került a vallásoktatás homlokterébe a pszichológia és a pedagógia iránti érdeklõdés. Már nemcsak az átadandó tananyag teológiai tartalmán és tisztaságán tájékozódnak a hitoktatók, hanem a tanuló lélektani meghatározottságán és értelmi fejlõdésének fokán is. Sõt a hitoktatás nemcsak a tanuló értelmére akar hatni, hanem az érzelemvilágára, sõt akaratára is. Egyszóval a hitoktatás nemcsak a teológián, hanem a pszichológián és a pedagógián is tájékozódik, mégpedig egyre intenzívebben. Ezt a hangsúlyeltolódást jelzi a valláspedagógia elnevezés térhódítása és a katechetika név fokozatos háttérbe szorulása.

A valláspedagógia fokozatos fejlõdését és elõretörését Karl Barth teológiájának hatása állítja le. A barthi valláskritika eléri a hitoktatást is, hangsúlyozva, hogy annak kiindulópontja egyedül Istennek a Szentírásban való kinyilatkoztatása. Nem építhet a vallásoktatás az ember lelkében jelenlévõ vallásos igényre, a schleiermacheri kifejezést használva az abszolút függõség érzésére. A barthi teológia ugyanazt a hatást éri el a valláspedagógia területén, mint a poimenika tárgykörében (lásd fent a Thurneysennel kapcsolatban leírtakat), vagyis azt követeli, hogy igehirdetéssé váljon. Ahogy a poimenikában a lelkigondozás személytõl személyig szóló igehirdetés a barthi ige-teológiának megfelelõen, úgy a hitoktatás sem más, mint igehirdetés az osztályteremben. Így írható le a barthi teológia hatása a valláspedagógiára, bár maga Karl Barth nem nevezte a hitoktatást igehirdetésnek, csupán azt követelte, hogy elõkészítõ oktatás legyen, a templomi igehirdetés megértését segítse. Teológiájának hatása azonban túllépett Barth elgondolásán, és magát a hitoktatást is igehirdetésként értékelte, létrehozva ezzel a kérügmatikus lelkigondozás mellett a kérügmatikus hitoktatás fogalmát.

A 20. sz. hatvanas éveiben történik a következõ fordulat, amely újra fontossá teszi a valláspedagógiát. Ez a folyamat Németországból indul el, és közvetlen okozója az a válság, amelyet a tanulóknak a hitoktatás mint tantárgy iránti érdektelensége indít el, és amely válság során az elveszíteni látszik jelentõségét, szinte a lehetetlenség peremére kerül. Ez a válság adja vissza a pszichológia és pedagógia fontosságát a hitoktatás számára. A hangsúly fokozatosan a tanulóra, az õ életére, tapasztalataira, életkérdéseire kerül. A témaorientált, problémaorientált hitoktatás korszaka kezdõdik ekkor, ez a szemlélet máig érezteti hatását. Elmondhatjuk, hogy miután szakított szélsõséges vonásaival - amelyek annyira a tanuló életén akartak tájékozódni, hogy szinte szakítottak a keresztény mondanivalóval és elkötelezettséggel - megtalálta a hitoktatás egyensúlyát a keresztény mondanivaló és a tanuló élete között.⁽³²⁾

Ha a valláspedagógia mai magyarországi szerepére tekintünk, mindenek elõtt azt kell megállapítanunk, hogy rendkívül széles területen mozog, és feladatköre nagyon színes. Komplex és az összefüggéseket hangsúlyosan szem elõtt tartó munkát kell végeznie. Az általános értelemben vett pedagógiai területektõl a speciális (felekezetileg körülírt) keresztény üzenetközvetítésig sok részkérdésben érintett. Fõ feladata, hogy az iskolai, gyülekezeti és egyéb nyilvános hitoktatási tevékenység kritikai vizsgálatával segítse és fejlessze az egyház oktatói gyakorlatát. Nagyon eltérõ lehetõségekkel számolhatunk ma a keresztény hittantanítás területén. A nagyegyházi gyakorlattól a legkisebb létszámú csoportokig terjedõ, színes feladatterület az, amivel foglalkoznia kell.

A vallásoktatás számára ismét nyitottá váló iskolák és óvodák területén kialakított keresztény nevelési gyakorlat nagyon sok pedagógiai kérdést vet fel a magyar közoktatás összefüggésében a valláspedagógia számára. A hitoktatói tevékenység célját, tartalmát és módját újra kell fogalmazni ahhoz, hogy korszerû oktatási gyakorlat történjen a keresztény vallásoktatás keretében Magyarországon. Elindult egy folyamat a rendszerváltással egy idõben a hazai hittankönyvek megújulása területén. Minden keresztény felekezet célul tûzte ki új hittankönyvek kiadását, a megvalósítás eltérõ módon történik (külföldi sorozatok átvételétõl kezdve magyar szerzõk által írt egységes új tankönyvsorozatokig többféle próbálkozásnak vagyunk tanúi). Elmondhatjuk, hogy ma már rendkívül választék áll rendelkezésre, de a minõség terén nagy eltérések mutatkoznak. Egyik felekezet sem jutott még el odáig, hogy kiforrott, korszerû teológiai és pedagógiai követelményeknek eleget tevõ, egyetértésen alapuló koncepciót követõ tankönyveket állított volna elõ, és vezetett volna be az általános használatba. Szembetûnõ probléma és hiányosság mutatkozik az ökumenikus kérdések kezelése, az ökumenikus gondolkodásra és magatartásra való nevelés terén, valamint a világvallások tanítása, a vallások egymás mellett élése és a korszerû misszióértelmezés vonatkozásában.

Fontos állomásnak tekinthetõ a magyarországi valláspedagógiai oktatás, illetve a hitoktatás fejlõdésében Kalevi Tamminen vallásdidaktikai könyvének kiadása⁽³³⁾. A könyv magyar helyzetet tárgyaló elõszava fogalmazza meg a hitoktatás célját oly módon, hogy számol az általánosan elfogadott és a valláspedagógia által európai szinten is képviselt alapállással, és azt alkalmazni igyekszik a hazai helyzetben és körülmények között. Célmeghatározása a következõ:

• "a gyakorló keresztény élet lehetõségének biztosítása
• alapos ismeretek átadása a vallások területérõl
• tájékozódási képesség fejlesztése személyes hitbeli kérdésekkel kapcsolatban
• az emberi életút egészén történõ eligazodás segítése.

Az önértelmezés és célmeghatározás azért is fontos feladat a magyar valláspedagógia számára, mert ez az elõfeltétele az egységesebb tartalmi és metodikai színvonal elérésének, ez pedig sürgetõ követelmény a magyar hitoktatás számára. Végletek is jelen vannak a gyakorlatban zajló hitoktatásban, abban az értelemben, hogy a nagyon beszûkült fundamentalista megközelítés és a keresztény életgyakorlatot teljesen nélkülözõ vallásismeret oktatás egyaránt megtalálható. Ez - sok más problémával együtt - egyértelmû következménye a szocialista rendszer alatti hitoktatás ellenes politikának, amelyben nem volt lehetõség a folyamatos fejlõdésre és a színvonalas tudományos háttér megteremtésére. További gondot jelent, hogy a protestáns egyházakban döntõ módon még ma is a lelkészek látják el a hittantanítást. Emiatt nem fejlõdött ki általános igény a hittantanárok/hitoktatók alkalmazására. Az egyházközségi munka szervezési gondjai, a gyülekezetvezetési tevékenységek mellett az oktatási feladatok naponkénti ellátása túl nagy feladatot ró a lelkészekre, s ennek nem is képesek eleget tenni.

Izgalmas kihívást jelent a hitoktatás területén napjainkban, hogy - politikai nyilatkozatok szintjén legalábbis - újra asztalra kerülni látszik a hitoktatás kötelezõen választható tárggyá minõsítése. Ennek megvalósulása új helyzetet teremtene, mert egyrészt jóval szélesebb kört érne el a hitoktatás a jelenleginél, másrészt hivatalosan és érezhetõen volna jelen az iskolákban, ami a mai helyzetrõl nem mondható el⁽³⁵⁾. Az egyházak számára azt jelentené a változás, hogy nem egyházias környezetben kellene mondanivalójukat megfogalmazni olyan formában, hogy az "versenyképes" maradjon, megálljon a lábán az egyház határain kívül is. Komoly erõpróbát jelentene ez, de úgy vélem, a próbatétel mind az egyház, mind a teológia javára válna. Tapasztalatra tehetne szert a vallásoktatás a modern társadalommal való kapcsolata fejlõdésében, s ez már nemcsak az egyháznak és a teológiának, hanem a társadalomnak is hasznára volna, nem is említve azt a hiánypótló munkát, amit a vallásismeret, bibliaismeret, keresztény etika megismertetése terén a hitoktatás a diákok között elvégezhetne. A másik oldalon tehát, a társdalom oldalán az oktatás által a társadalmi környezet értékes keresztény tartalmakat ismerhetne meg egyházi közvetítés eszközeivel. Az egyház számára a valóságközeli kérdésfelvetés, a társadalmi környezet részére pedig egy mélyebb vallásismeret válna elérhetõvé ezzel a mozgással, s ez kölcsönös nyereséggel járna. A valláspedagógiának szüksége van arra a helyzetre, amelyben a hitoktatás nem a tradíció és a visszatekintés összefüggésében szólal meg, hanem a jelen élethelyzettel kerül munkakapcsolatba. Egy ilyen tanítási feladat a hitoktatás nyelvezetét és módszerét is megpróbálja. A hitoktatók ill. hittantanárok pedig túljutnának egy kizárólag az egyháziasságra és felekezetiségre alapozó magatartásformán, és eljutnának egy nyitottabb, elfogadóbb és vállalkozóbb magatartásra. Ez a mentalitás már jelen van bizonyos hitoktatók és felekezeti középiskolák területén, de a szélesebb körben történõ elterjedése fontos feladat lenne az elõttünk álló években.

Az egyházi iskolák területén belül nem kétséges, hogy egy kötöttebb formájú hittantanítás mellett a keresztény nevelésnek is - az alapvetõ keresztény értékek és életforma átadása - teret adó modell továbbra is a cél. Ezt tömören így fogalmazza meg Korzenszky Richárd: "A keresztény iskolának meghatározó eleme a Biblia és az a személy, akirõl az elsõ tanítványok a Szentírásban rögzítettek szerint tanúságot tettek. Jézus Krisztus a keresztény iskola fundamentuma, aki a hívõ ember számára nem csupán egy történelmi személyiség, aki egy konkrét helyen és idõben élt és mûködött, hanem aki jelenlevõ, élõ valóság, aki forrása és egyúttal mércéje is az életalakításnak."⁽³⁶⁾

Ugyanitt szól Korzenszky Richárd az ökumenikus iskola mûhely-helyzetérõl is: "az egyes felekezetekhez tartozó gyermekek saját felekezeti identitásukat megõrizve folyamatosan kapcsolatban állnak az eltérõ keresztény kultúrákkal, megismerik azok hagyományait, eltérõ vonásait, akkor felkészülnek arra is (bizonyos mértékig a szülõk is), hogy megértõ kommunikációt tudjanak folytatni a nem keresztény kultúrák (zsidóság, nem hívõk, különbözõ etnikumok) képviselõivel, s képesek legyenek a békés, elfogadó együttélésre."⁽³⁷⁾

A katechetika számára az újonnan elinduló egyházi (többségében felekezeti, néhány ökumenikus) iskolák az alapkérdések tisztázását és a korszerûség kritériumának átgondolását fogalmazták meg. A teológiai felelet kidolgozása a feladat abban a kettõs meghatározottságban, hogy a felekezeti iskola sajátos küldetésének és az ökumenikus iskolai mûhely szellemének egyaránt megfeleljen a mai hitoktatás. Az egyházon kívüli oktatási területen szerzett tapasztalatok segítik mind az alapkérdések tisztázását, mind a korszerûség kritériumainak átgondolását, és alkalmassá teszik a valláspedagógiát a korszerû kommunikációra. Ezen a ponton pedig a hitoktatás széles elméleti és gyakorlati tevékenysége visszahat az egyházi életre: e nélkül a tevékenység nélkül nehezen lehet elképzelni a jövõbeli keresztény egyházi életet aktív és értelmiségi szinten is jelentõs egyháztagsággal. A valláspedagógia ilyen tevékenysége az egész egyházi élet megújulását segíti elõ azzal, hogy új oktatási módszereket ismertet meg, a régi értékeket pedig folyamatosan újrafogalmazza közvetíthetõségük érdekében. Ehhez a tevékenységéhez szorosan hozzátartozik a bibliai ismeretek közreadása úgy, hogy ezáltal a Szentírás tekintélye a középpontban marad, de a bibliai tudományok kutatási eredményeit sem hallgatja el. A bibliaismeret átadása és egy bibliaolvasási magatartás kialakítása minden keresztény hitoktatás céljaként szerepel. Ennek elérésére a tömegkommunikációs fejlõdés következtében sokkal több lehetõség kínálkozik, mint korábban. Így a hitoktatás módszertanában külön fejezetek foglalkoznak azzal, hogy a vizualitás gyors terjedésével milyen új oktatási lehetõségek kínálkoznak ma. A technikai jellegû megújítási kísérletek eredményeként elérhetõ az, hogy külsõ megjelenésében nem marad távol a hittanoktatás a többi tantárgytól. A lényegi tartalom és üzenet ezzel nem kerül veszélybe, mindössze a korszerûség követelményéhez közelít a hittan mint oktatott tantárgy. Nem divatot hajszolva vagy hamis missziói reklámfogásként alkalmaz új formát, hanem a keresztény vallásos életgyakorlat kommunikációjának érdekében. Létezik hitoktatás új formák alkalmazása nélkül is. Elmúlik sok oktatási alkalom a múlt eszköztárának használatával is, de élõvé és vállalhatóvá igazán csak egy idõszerû tanítási mód által válhat a keresztény tartalom a fiatal generáció számára.

Az oktatás és nevelés egységességérõl a keresztény tanítás összefüggésében azon a területen folyik vizsgálódás, ahol ez leginkább megvalósulhat: a hittantanár és a lelkész személyes érintettségében és a családi élet területén. Mindig visszatérõ kérdés ezzel összefüggésben az, hogyan lehet spirituális szempontokat figyelembe venni a nevelésben. A II. vatikáni zsinat ezzel összefüggõ tanításának rövid összefoglalását adja Nemesszeghy Ervin SJ. a keresztény nevelésrõl szóló tanulmányában.

- "Minden embernek joga van a neveléshez, a keresztény embernek joga van a keresztény neveléshez.

• A nevelés feladata elsõsorban a családé, de feladata az iskolának és az egyháznak is.
• Az igazi nevelés nemcsak oktat, hanem fejleszti a személyiséget.

• Igen fontos a felelõsségtudatra való nevelés.
• Fontos továbbá a nyíltság mások irányában, készség a párbeszédre és a közjó elõmozdítása.
• Úgy kell nevelni, hogy a neveltek tegyenek tanúságot a bennük élõ reménységrõl.
• A neveltek legyenek kovászai a társadalomnak.
• A neveltek szolgálják az egész emberi család üdvösségét a hit örömével."⁽³⁸⁾

A tanárra, nevelõre vonatkozóan a lelki dimenzió vállalása fontos kritérium, hiszen csak így képzelhetõ el a keresztény oktatás és nevelés családban, iskolában és egyházban. "Ha a keresztény nevelõ a hit-dimenziót õszintén valóságnak tartja, akkor azt nem csak figyelembe veszi, hanem az áthatja egész nevelõi munkáját, egész életét. Úgy is mondhatnánk, hogy elsõsorban példájával nevel. Természetesen a nevelõ és a nevelendõ közötti személyes beszélgetésekben ezeket a lelki szempontokat csak akkor használhatja, ha a nevelendõ is a keresztény hit alapján áll, mert a hitet nem lehet másra kényszeríteni, nem lehet parancsolni; legfeljebb jól vagy rosszul ajánlani , vagy Istentõl kikönyörögni."⁽³⁹⁾ Olyan keresztény világszemlélet szólal itt meg, amely hisz a Szentlélek mûködésében, és ezért rámutat arra, hogy lehetséges krisztushitben, az Atya iránti bizalomban, szeretetben és Isten irgalma alatt élni

A valláspedagógia egyházi iskolákra vonatkozó magatartásánál jó szem elõtt tartani a kettõs szempontot: "az egyházi iskolák újraindítása nem egyszerûen az egyházak ügye volt, bármennyire természetesen az egyházaktól indult el a kezdeményezés, hanem egyház, állam és társadalom ügye. Ezért is lehetett sikeres az évtized, és ez a garancia a jövõt illetõen. Nem vitatható, hogy az egyházakat egyrészt az évtizedes tradíció okán, másrészt a jogtalan, erõszakos államosítást orvoslandó megillette a demokratikus átalakulásban és azt követõen az iskolaalapítás joga, de a jövõképet illetõen a tiszteletreméltó történelmi, kulturális, morális érveknél meghatározóbb az az igen örvendetes társadalmi igény, amely megnyilvánult az egyházi iskolák újraindításakor, és elsöpört minden egyházi és társadalmi ellenvetést…"⁽⁴⁰⁾

Ez a történelmi háttér és az aktuális helyzet indokolja a rendszeresen végzendõ valláspedagógiai képzést és kutatást, de a pedagógusok továbbképzésének lehetõségét is. Az utolsó évtized egyik legdöntõbb változása éppen a keresztény oktatás és nevelés új helyzete, az ehhez szükséges teológiai alapozás, újrafogalmazás és ismeretbõvítés a gyakorlati teológia területén.

Altémánkon belül külön említést érdemel a gyülekezetpedagógiai munka, amely iránt erõteljesen megnõtt az igény az utóbbi években. A fogalom a gyülekezetben folyó tanító munka összességét jelöli, és igen széles kört ölel föl a vasárnapi gyermekbibliakörtõl a konfirmációt/bérmálást megelõzõ tanításon át a jegyesoktatásig, illetve a bibliatanulmányozó csoportok munkájáig.⁽⁴¹⁾ A gyülekezetpedagógia átfogó elméleti alapvetést és módszertani útmutatást próbál nyújtani civil egyháztagoknak és hivatalos szolgálatban állóknak egyaránt. A népszerûsítõ teológiai munka ezen a területen érheti el a legszélesebb dialógus-helyzetet az egyház keresztmetszetében. A gyülekezetpedagógia területén élénk mozgás észlelhetõ Európa-szerte. Katekizmusok sokasága jelent meg azzal az igénnyel, hogy elõsegítse az alapvetõ tájékozódást. A felnõttképzés mint kutatási terület jelentõsége erõteljesen növekedett az utóbbi évtizedekben. Az élénkülést legfõképp az az érdeklõdési hullám motiválta, amely a rendszerváltással együtt jelentkezett a közép és kelet-európai térségben. Ez a folyamat egyúttal erõsítette az ökumenikus válaszkeresés munkáját is. Éppen a gyakorlati teológia közvetlenül a gyülekezeti létformát érintõ tudományterülete az, ahol az eltérõ felekezeti adottságok kölcsönös megismerése, vagy az egyes felekezetekre jellemzõ spirituális élet találkozása megelevenítõ hatással rendelkezik. Ennek a kölcsönös megismerési folyamatnak a hazai élénkülése még várat magára, de kezdeti elmozdulási jelek már érzékelhetõk. A közös liturgikai kutatások, a bibliafordítói tevékenység és egyéb már meglévõ mûködési területek mellett szükség lenne a gyülekezetszervezõ és gyülekezeti életet kutató ökumenikus programokra is. De nem halogatható sokáig egy korrekt és teológiailag megalapozott, felekezeteket bemutató és az ökumenikus közeledés szabályait feltáró munka sem, amely - túl a keresztény felekezetek bemutatásán - a világvallások egymáshoz való viszonyát is kutatja, tanítja és segíti megérteni. A jelenlegi világhelyzet eseményei rendkívül világosan mutatják, hogy a vallások ismerete szervesen hozzátartozik az emberi élet alapvetõ tájékozottságához, az emberi együttélés egyik alapja. Mindezek a témák a gyülekezetpedagógia területére tartoznak, és a közös tevékenység lehetõségét kínálják a különféle keresztény felekezetek számára. Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy kevés alkotóelem hiányzik a naponkénti gyülekezeti életmegnyilvánulásokból Magyarországon annyira, mint a felnõttoktatás és a népszerûsítõ teológiai munka, azaz a gyülekezetpedagógiai tevékenység maga. Egyre határozottabban érzékelhetõ az igény erre a tevékenységre, valamint az az elvárás, hogy az egyházi cselekményekkel kapcsolatos pedagógiai feladatok csak megújult formában, a mai aktuális kérdésekre is válaszolni kész magatartással végezhetõk.

A gyakorlati teológia feladatához tartozóan még - a teljesség igénye nélkül - két területet kell röviden megemlítenünk: a liturgika és az egyházjog területét.
 

3.3.5. Liturgika

A liturgiával foglalkozó tudományág a liturgika, amely az istentiszteleti élet gyakorlatát vizsgálja, és történeti áttekintést ad az istentiszteleti élet fejlõdésérõl. Csak rövid ismertetéssel érintem ezt a szakterületet, mivel önálló tudományág, hatalmas irodalma van, és sokrétû kutatási területtel rendelkezik. Napjainkban élénk az iránta való érdeklõdés a magyarországi egyházakban. Magyar nyelvû irodalma rendkívüli módon megnövekedett. Kiemelkedõ jelentõsége van a Magyar Egyházzenének, a Magyar Egyházzenei Társaság egyházzenei és liturgikai folyóiratának. Dobszay László professzor munkássága az az összefogott és magas színvonalú tevékenység, amely az utóbbi években a katolikus és protestáns egyház liturgikai munkáját alapjaiban meghatározza. A Zeneakadémián folyó egyházzenei képzés széleskörû hatása minden felekezet életében érzékelhetõ.

Érdemes például rátekinteni arra a kutatási programra, amelyben a liturgiatörténet tanulságait adják közre az egyes felekezetek szaktudósai, és amely megjelent a Magyar Egyházzene hasábjain⁽⁴²⁾. A tanulmányból láthatjuk, mennyire összetett kérdés a liturgikus magatartás alakulása az egyes felekezetek történelmének összefüggésében. Az eltérõ hagyományok ellenére azonos kérdések jelentkeznek. A mai istentiszteleti élet is hasonló feszültségi helyzettel rendelkezik. A régi közös keresztény gyökerek elemeinek õrzése, illetve esetenként - elsõsorban protestáns területen - visszakerülése a mai liturgiába egyfelõl, a mai nyelvhasználat és zenei stílus és szokások szerinti elemek másfelõl, mint újító és mozgósító igény jelentkeznek. Ez a kettõsség állandó kihívást és egészséges feszültséget teremt, a liturgika tudományát pedig az elé a kérdés elé állítja, hogy hol van a határa az istentisztelet formai megújulásának, meddig kötelezõ ragaszkodni a tradícióhoz, a régi gyakorlathoz.

Az istentiszteleti zenének is új lehetõségei alakulnak ki hazánkban ma, ugyanakkor még mindig nehéz teherként hordozza minden keresztény egyház az elmúlt évtizedek hatását, amelynek szándéka az istentiszteleti kultúra leépítése és színtelenné tétele volt. A zenei igényesség, a liturgikus gondolkodás és magatartás fejlesztése és az esztétikai igényesség jogos jelenléte az egyházi alkalmakon, különösen is az istentiszteleteken, fontos kritériumként jelentkezik a mai liturgikus-teológiai gondolkodás számára. Nem jelent ez elvont, a valós életkérdésektõl eltávolodó formákat, hanem inkább a mûvészetek aktív kortársi jelenlétét. A liturgia állapota mindig visszatükrözi és kifejezi az általános egyházi élet helyzetét és színvonalát. Ezt erõsíti meg Dobszay László a fent érintett kutatás keretében írt elõadásában: "…a liturgikatörténeti áttekintések a tények kérlelhetetlenségével mutatják meg, hogy az egyházzene - elsõ renden az istentiszteleti zene - mindenkori állapota mindenek elõtt a liturgia állapotától és az azzal bonyolult kölcsönhatásban lévõ liturgikus vagy liturgiaellenes gondolkodástól függ: tehát elsõsorban nem az egyház tagjainak, papjainak és híveinek mûveltségétõl vagy képzetlenségétõl, gazdagságától vagy anyagi nyomorúságától, a támogatott vagy kedvezõtlen társadalmi-politikai körülményektõl. Mindezek nem lényegtelen, de csak színezõ adottságok."⁽⁴³⁾

Ha a protestáns gondolkodásban keressük a liturgika helyét a teológiai diszciplínák között, akkor ismét Schleiermacherhez érkezünk. Az általa kialakított teológiai struktúra sorolja a liturgikát a gyakorlati teológia körébe, és érdeklõdés kitágítja a teljes istentisztelet értelmezésére és valamennyi istentiszteleti cselekményre. Protestáns területen napjainkban éljük át a liturgika iránti - fent már említett - látványosan megnövekedett érdeklõdést, amely egyfelõl az egész kereszténység közös istentiszteleti gyökereit kutatja, és ezáltal megéli az egységet a korábbi nemzedékek keresztény gyülekezeteivel. Másfelõl megeleveníti a lutheri reformációnak azt a törekvését, amely õrizte az istentisztelet hagyományos rendjét. A napjainkban érzékelhetõ megújulási szándék érteni és értékelni akarja ezt a lutheri örökséget.
 

3.3.6. Egyházjog

Az egyházjog területén csak egy rövid megjegyzést szeretnék tenni. Másképpen foglalkozik vele a római katolikus és a protestáns teológiai tudomány. Eltérõ a hangsúlya és a jelentõsége is a két területen. Mindez nyilvánvalóan a történelmi gyökerekbõl következik. Ezen az említett eltérésen túl is strukturális különbségek fordulnak elõ az egyházjoggal kapcsolatban a teológiai rendszeren belül. Szerepelhet önálló tudományágként, vagy kapcsolódhat a gyakorlati teológiához, több esetben pedig az egyháztörténethez. Emellett nemcsak a teológiához, hanem a jogtudományhoz is kapcsolódik. Jelentõsége bizonyos értelemben a magyar egyházi helyzetben növekedik, hiszen a szélesedõ szolgálati területek igénylik a szervezés és mûködtetés korszerû szabályait. Az egyházjog foglalkozik természetesen az egyház mûködésének minden területével és az egyházi szervezet külsõ kapcsolódásának szabályozásával is. A protestáns egyházak másképp közelítik meg a presbitériumok munkáját és a zsinati tevékenységet, mint a katolikus egyházi szervezet a maga tradíciója alapján. Az egyes egyházkormányzati szintek szerepe és jelentõsége napjainkban különösen is jelentõs változásokat él át a rendszerváltozás utáni helyzetben Magyarországon. Az egyházkormányzati szintek szerepének megerõsödése szintén elõtérbe helyezi az egyházjog munkáját. Emiatt is érdekes a gyakorlati teológia és az egyházjog viszonya, illetve kölcsönhatása, amelyet egy római katolikus teológiai jegyzet a következõképpen ír le: "A kánoni jog és teológia pasztorális dialektikus kapcsolatban állnak egymással. A pasztorális mindig egy jogilag meghatározott egyházat, közösségi struktúrát, magatartásformákat szemlél, s így feltételezi a jog létét. Másrészt azonban a jelen körülményeit, koronként változó elvárásait, igényeit vizsgálva állandóan kritika alá veszi a jogszabályokat, illetve anyagot és szempontokat szolgáltat e jogszabályok megújításához. Az egyházi törvények mindig a krisztusi küldetés függvényei, a küldetés pedig koronként más formákban valósulhat meg (ecclesia semper reformanda)."⁽⁴⁴⁾
 

4. Kitekintés

Hogyan válhat egy mai egyházi közösség korszerûvé, vonzóvá és érdekessé? Milyen tartalmi hangsúlyokkal és a közeledés mely formájával van esélye a keresztény üzenet közvetítésének a mai társadalomban?

Mielõtt a kérdésekre választ keresnénk, összegezzük a gyakorlati teológia szerepét és feladatát. A gyakorlati teológia feladatának az egyház jelenlegi élethelyzetére vonatkozó megfontolások megfogalmazását tarthatjuk és a történelmi út figyelembevételével a keresztény hit autentikus képviseletét.

J. Henkys 1975-ben megjelent gyakorlati teológiai kézikönyvének bevezetésében található a következõ irányelv: "A gyakorlati teológia kritikusan és konstruktívan tárgyalja olyan cselekvések, intézkedések és kapcsolatok aktuális vonatkozását, amelyekben élõ módon van jelen egy adott keresztény egyház missziója, Isten egyháza az emberiség számára. Ezt vagy észrevenni, vagy feladni lehet."⁽⁴⁵⁾ Ennek alapján könnyen úgy tûnhet számunkra a gyakorlati teológia, mintha az az egyháztörténet aktuális része lenne csupán. Könyvének késõbbi fejezeteiben szól Henkys arról, hogy a gyakorlati teológiának teljesen speciális helyzete van: "A gyakorlati teológia egy szakokban gazdag tudományos-teológiai képzés, tanítás és kutatás, és ebben az értelemben - mint minden más teológiai diszciplína is - szükségszerûen elvi. A teológiai diszciplínák összességében megtartják az alapjukat, elõször is a cselekvõ egyháznak a kritikusan megnövekedett igényén keresztül, és céloznak ebben az értelemben - mint különösen a gyakorlati teológiában - szükségszerûen a gyakorlatra. A különbség a gyakorlatinak nevezett és a más diszciplínák között nem a tényben van, hanem a praxis-kapcsolat módjában. Itt viszont nyitva marad, hogy miben áll a gyakorlati teológia praxis-kapcsolatának sajátossága. Ha a gyakorlati teológia mint elv már azt tanítja, hogy hogyan kell a feladatokat helyesen megragadni, akkor megkérdezhetõ, hogy ezzel nem lép-e más teológiai diszciplínák helyére. Ezzel szemben inkább cselekvési programokra és szolgálati útmutatásokra kell koncentrálnia, akkor tudja a maga számára a praktikusat pragmatikussá változtatni."⁽⁴⁶⁾

Az egész teológiai tudomány összefüggésében jó szemünk elõtt tartani azt a megállapítást, amelyet Reuss András evangélikus rendszeres teológia professzor 1994-ben így fogalmazott meg: "A teológia gyakorlati tudomány volta a keresztény egyházra bízatott evangélium aktualitását jelenti, amely nem lehet függvénye az elfogadtatásnak vagy az elutasításnak. Az evangélium ügye nem olyan kiegészítõ tartozéka az emberi életnek, amelyet bizonyos szinten valaki már megengedhet magának, hanem mindennapi kenyér, élet kenyere. Hirdetése nem tehetõ attól függõvé, hogy alkalmas vagy alkalmatlan az idõ, hogy szívesen hallgatják, vagy nem viselhetik el (2Tim 4,2-3)."⁽⁴⁷⁾ Az evangélium aktualitásának keresése, kutatása és kifejezése olyan komplex feladat, amelyben a teológiának sohasem szabad elfelejtenie a kontextualitást az emberi élet teljességében. "A teológia gyakorlati tudomány volta arra is emlékeztet, hogy az evangéliummal az emberekhez kell eljutnunk - az óvodáskorútól a haldoklóig. Különös, hogy éppen a kommunikáció századában kell beszélni olyan mértékû elmagányosodásról, mint még soha, s hogy az emberek közötti kapcsolatteremtésben korunk embere, korunk fiatalja is sokszor milyen nehézségekkel küszködik. Különös, de a modern életformából adódik, hiszen sok családban nincsen testvér, nincsen idõs ember, nincsen házaspár - emberek sokasága él úgy, és a fiatal nemzedék nõ fel úgy, hogy nem tud a kapcsolatteremtésben, konfliktusok megoldásában elég gyakorlatot szerezni. A teológia mint gyakorlati tudomány indít és kötelez: beszélni az emberekkel, figyelni és hallgatni reájuk, Isten igéjét megszólaltatni, nemcsak szószéken, amikor mindenki másnak hallgatni illik, hanem egy eleven, vitázó közösségben, vagy akár az emberi élet szélsõséges helyzeteiben is."⁽⁴⁸⁾

Ennek a gondolatsornak a folytatásaként figyelhetünk fel R. Zerfass gyakorlati teológiáról szóló megfogalmazására. Õ is praxis-kapcsolatot állít a definíciója középpontjába. Felhívja a figyelmet arra, hogy egy felmondhatatlan feladata van a gyakorlati teológiának azáltal, hogy a mindig alakuló teológia és humán tudomány reflexiója a keresztény egyházi gyakorlat. Ezt kell vizsgálnia, úgy, hogy a jelenlegi igényeket komolyan veszi, teológiailag azonosítja, és kérdésként a tradícióba is közvetíti. Ezzel Zerfass a hagyománynak kritikai funkciót ad a jelen és a jövõ feszültségének kezelésénél. Így magyarázható egy minõségi módszerbeli különbség más diszciplínákkal szemben, amelyek módszeresen ragaszkodnak a keresztény hagyomány bizonyítékokkal alátámasztott rekonstrukciójához.⁽⁴⁹⁾

Ha pedig korszerû egyházi közösség és a kor számára érthetõen közvetített üzenet után kutatunk, akkor két aktuális területre nyomatékosan figyelnünk kell. Egyik a közösség szerepe, másik pedig az egyház helyzete a társadalmon belül.
 

4.1. A közösség szerepe

A bátorító közösség megõrzése és megújulása az egyik legsürgetõbb feladata a keresztény egyházaknak ma, amikor a közösségi karakter egyre megkérdõjelezettebbé válik az európai kontextusban. A modern társadalom természetébõl fakad egy elkülönülési tendencia. Luhmann német szociológus szerint az emberek különbözõ alrendszerekben élnek, és ezek nincsenek többé szinkronban egymással (autonóm alrendszerek/sub-systems). Ezek közül egyik a vallás, amely többé-kevésbé függetlenül mûködik a többitõl. Végkövetkeztetésként azt vonja le, hogy a vallás a fejlett nyugat-európai társadalomban a szabadidõ eltöltésének területére került, annak egyik lehetõsége.⁽⁵⁰⁾ Ma megkérdezhetjük, hogy valóban elkerülhetetlen fejlõdési irány-e az, amelyben a társadalom modernizálódása és az elvilágiasodás így összetartozik, és széteséshez, atomizálódáshoz vezet például a nyugat-európai protestantizmus területén. De világjelenségként kell számolnunk a család összetartó erejének csökkenésével is. Az atomizálódás tehát egymás után éri el a közösségeket.

Az elkülönülés - individualizálódás - mint jelenség rengeteg kérdést vet fel a jövõ kereszténysége számára a magyar kontextusban is. Az újraindított egyházi intézmények helyzete abból a szempontból is izgalmas, hogy ki tud-e alakulni bennük egy új, modern vallási közösségi létforma, amely a jövõben komoly társadalmi szerepet vállal magára; vagy nosztalgikus jelenségként, csak a múlton tájékozódva élnek ezek az intézmények.

Ugyanerre a témára Berkhof holland teológus a saját kontextusából reagál, és a következõket írja: "Egyéni és kollektív életünkben Isten már nem lényeges tényezõ. Az egyházakban és a családokban egy ideig még folytathatja életét, mint valamilyen nyugdíjas, de a keresztény intézeteknek és egyesületeknek nincs többé helyük a társadalomban és a kultúrában. Istent az utolsó dolognak nyilvánították az Õ világa számára: »Privatsache«-nak (magánügynek)."⁽⁵¹⁾

Ugyancsak ezt fogalmazza meg Gerard Dekker is idézett tanulmányában: "Más szóval: megtörtént a hit privatizációja: az emberek hitélete, hogy úgy mondjuk, mindenfajta társadalmi szektorból kivonult és egyre inkább az élet egy korlátozott részére koncentrálódik, arra a részre, amelyet többnyire magánéletnek nevezünk. Szociológiailag szólva, ez az elvilágosodás legfontosabb formája. És éppen ez a fejlemény érinti leginkább a református vallási élet szívét-lelkét."⁽⁵²⁾

Ez a néhány mai vélemény is azt mutatja, komolyan fel kell készülnünk arra, hogy egyértelmû feleletet adjunk a kérdésre: lehetséges-e a keresztény hit a (poszt)modern társadalomban. A szétesés irányába mozduló változásokban hogyan lehet mégis az "egység", a közösség és az összetartozás kifejezõje a kereszténység? A befelé forduló és "elkülönülõ szigetek"-ként élõ közösségek helyzete egyre nehezebbé válik egy hasznosságra, érdekekre koncentráló társadalmi háttéren. Meglátásom szerint a gyakorlati teológia legfontosabb feladatai között fog szerepelni a közeljövõben az individualizáció kihívására adandó válasz, illetve a keresztény közösségek ápolásának, megújulásának kérdése mint lehetséges gyógyító tényezõ az individualizáció által meghatározott korban.
 

4.2. Az egyház helyzete a társadalomban

Hiteles jelenlét, a tevékeny szeretet megvalósulása az egyházi élõ közösségekben. Ezért folyik talán a legnagyobb küzdelem az átalakuló magyar közéletben az egyházak részérõl. Cél, hogy megvalósuljanak a keresztény közösség értékei az egyházi életben, és a kereszténység hitelessége nyilvánvaló legyen a külsõ szemlélõ számára. Ne ügyeskedés, manõverezés vagy alkalmazkodási taktika jellemezze a keresztény közösségi létet a társadalomban, hanem legyen nyilvánvalóan a tevékeny szeretet megtestesítõje. Ez "csupán" az identitásához hû, a természetes magatartású egyház képe. Így fogalmaz Fazakas Sándor, református rendszeres teológus az "Egyház a polarizált társadalomban" címû tanulmányában: "Az egyház léte nem csupán a társadalmi kihívásokra adott reflexió, hanem lényegesen több: olyan küldetése és feladata van a világban, amely bizonyos mértékig kiemeli a változó világ kontextusából. Ebben a kiemelt, elkülönülõ állapotban mutatkozik meg az egyház mássága és veszélyeztetettsége. Más, egészen »más« az egyház, mint a többi társadalmi szervezet, mert Krisztus tulajdona és neki tartozik engedelmességgel. Veszélyeztetett az egyház, mert ki van téve, hogy »másságáról« megfeledkezve játékszere legyen politikai-társadalmi érdekeknek. A gyakorló lelkész és a gyülekezeti tag ezzel kerül szembe nap, mint nap…"⁽⁵³⁾

Ebben pedig csak akkor lesz képes helytállni az egyház, ha szüntelenül végzi azt a teológiai munkát, amely kutatja és keresi az irányvétel lehetõségét. Ha nem is tantételeket fogalmaz meg a protestáns keresztény teológiai kutatás, de legalább a tájékozódást segítõ irányjelzõ téziseket ajánl (permanens válaszkeresés).

A nyitottság, mint õszinte magatartás felvállalása az egyes embertõl a közösségi létformáig. Ma talán minden korábbinál világosabban látjuk, hogy csak a párbeszéd újrafelfedezése adhat perspektívát a jövõre nézve. Sok egyoldalú megközelítés, vagy kisajátított véleményalkotás után rá kell ébrednünk arra, hogy csak a másik és a másokiránti érdeklõdés növekedése, a körültekintés bátorsága és az õszinte részesedés a társak életében mozdít ki a megszokottból, a régibõl - a változó, az új felé. Ezt a legközvetlenebb környezetre ugyanúgy értem, mint a tágabb összefüggésekre. A keresztény válaszadás esélye és lehetõsége ott lesz valóság, ahol a nyitottság természetes állapottá válik és nem alkalmi vagy csupán tradicionális háttérrel jön létre.

Ernst Lange véleményét hívhatom itt ismét segítségül: "Csak akkor tudok a hallgatóval az életérõl szakszerûen és nyíltan beszélgetni, ha elõbb engedem õt velem beszélni. Csak maga az igehallgató tud bevezetni engem saját életének speciális problematikájába. Ez természetesen nem csupán információ kérdése, amelyet megfigyelés, látogatás, beszélgetés során szerezhetek meg. Ez a participáció problémája, a hallgatóm életsorsában való részvételem, érdeklõdésem és részesedésem problémája. Annyira kell - a szó sajátos értelmében - benne lennem az õ életsorsában, amennyire csak lehetséges."⁽⁵⁴⁾

Ilyen részesedés, felvállalás lehet az az õszinte nyitottság, ami nélkül nem lehet megfogalmazni és átadni a keresztény reflexiót az élet kérdéseire. Az élet értelmének kérdése a 21. század emberének is alapkérdése marad, de választ csak akkor tudunk adni, ha a beszédet megelõzõ beszélgetésre is lesz hallásunk, figyelmünk és imádságunk.

Erre utal Andorka Rudolf is nem sokkal a rendszerváltozás után írt cikkében: "Végsõ soron azon fog megfordulni a vallás jövõje Magyarországon, hogy az egyes keresztény emberek és az egyházak mennyire lesznek képesek vonzó példát, viselkedési, életvezetési mintát mutatni a magyar társadalom számára."⁽⁵⁵⁾

A teológia és praxis összefüggésében mindig elõtérbe kerül az ekkléziológiai alapkérdés: milyen egyházi életforma és üzenet képes az aktuális kommunikációra. Mikor tekinthetünk úgy egy mai keresztény közösség tanítására, megjelenési formájára és üzenetátadó képességére, hogy ezek együttesen is megszólító erõvel rendelkezzenek az egyházon belül és kívül egyaránt. Az erre való képesség eléréséért küzd a gyakorlati teológia. Ezt fogalmazzák meg Wolfgang Ratzmann és Jürgen Ziemer lipcsei gyakorlati teológusok a Kirche unter Veränderungsdruck (Egyház a változás kényszerhelyzetében) címmel végzett kutatási program összegzõ publikációjában. A döntõ kérdés megállapításuk szerint ma is az, hogy meg tudjuk-e fogalmazni, mit nevezünk egyháznak, és mi teszi egyházzá a közösséget. A gyakorlati teológia feladata tehát az, hogy az egyház jövõje szempontjából prioritásokat keressen, ezeket fogalmazza meg és inspirálja az egyházat életképessége fokozására a benne élõ alkotó közösségeken keresztül. Ez a kiadvány visszatükrözi azt, hogy mennyire fontos az egyházon kívüli környezet vizsgálata is. Hasonlóan nyilatkozott Várszegi Asztrik 1998-ban az egyház és kommunikáció témában megrendezett, A párbeszéd egyháza címet viselõ konferencián az egyház kommunikációs helyzetérõl. "Az információs társadalom bontakozó léte és vívmányai hihetetlen kihívást és esélyt jelentenek a vallásos ember számára is, ugyanakkor nagy veszélyeket is rejtenek magukba. Az ember természetét figyelmen kívül hagyó fejlõdés, változás tönkreteheti az embert, családját és a közösséget, végül az egész emberiséget."⁽⁵⁶⁾ A kihívás, az esély és a veszély környezetében élõ egyház számára állandó feladat a teológiai tudomány és a vallásos gyakorlat kapcsolatának elevenen tartása.

Jürgen Ziemer használja a "kommunikative Glaubensmilieus" (kommunikatív hitmiliõ) kifejezést, amikor arról beszél, hogy a mindennapi hitélet akkor lehetséges az emberek számára, ha elegendõ egyházi közösség mûködik a jövõben is, mégpedig korszerû formában. A prioritást a gyakorlatra koncentráló teológiai tudományág akkor találja meg, ha képes a koherens gyülekezeti csoportok erõsítésére és stabilizálására. Mindez az alábbi területeken valósul meg:

• paradigmatikus egyházi jelenlét a társadalomban
• a kultúrában való - a kívülállók számára érthetõ - részvétel
• szociálpolitikai kapcsolódás "prófétai" szerepvállalással
• életvezetési és tanácsadási kompetencia a nem keresztények irányában is
• a súlypontként kezelendõ istentisztelet nyitott formájának fejlesztése (az istentisztelettõl elvezetõ és az istentisztelethez odavezetõ missziói hozzáállással)
• a szekularizált világ felé hídépítõ munka, hogy a hit tartalmi kérdései is nyilvánosságra kerüljenek.⁽⁵⁷⁾

1. A gyakorlati teológia feladatkörének ez a fajta értelmezése az ún. schleiermacheri fordulat óta elfogadott. A teológia együttes rendszerének ("Gesamtsystem der Theologie") megfogalmazásával Schleiermacher (1768-1834) a gyakorlati teológia tudományának szerzõje ("Urheber der Praktischen Theologie als Wissenschaft") elnevezést is elnyerte. Õ fogalmazta meg az érveket a teológia mint pozitív tudomány mellett. Eszerint a teológia olyan tudomány, amelyre gyakorlati feladat megoldásánál van szükség és amelynek a célja nem önmagában van, hanem rajta kívül helyezkedik el az, amit szolgál. A teológia mindazoknak a szabályoknak és ismereteknek összessége, amelyek az egyház életéhez, vezetéséhez szükségesek.. A teológia pozitív tudományként való létét nem a tudás ideájának (Idee des Wissens) köszönheti, hanem egy feladatnak, ami nem más, mint az egyházvezetés. Ez az újrafogalmazás vezetett oda, hogy a teológia átveszi más tudományterületek eredményeit, és az egy közös cél érdekében értelmesen ötvözi õket. Így beszélhetünk történeti teológiáról, filozófiai teológiáról … és gyakorlati teológiáról. Az elméleti teológiai diszciplínák értelmében nem azonos jelleggel tekinthetõ a gyakorlati teológia tudománynak, mert noha itt is egymásra van utalva a gondolkodás és a tapasztalat, de a gyakorlati teológia feladata közvetlenül praktikus. Tanácsadó, szabályozó, a technikai eljárást leíró szerepe van, amelyet a körülményekhez képest a legszakszerûbb módon közvetít. A gyakorlati teológia ebben a szerepben nem akarja a feladatokat valóságosan megragadni - tanítani -, hanem a helyes eljárásmód megrajzolásával akar jelen lenni problémák megoldásánál. Szerinte a praktikus teológiai tapasztalatok figyelembevétele nélkül a teológia egész tudománya szenved csorbát, nem kielégítõ módon áll hozzá a feladatához.
Ezzel a valóságos egyházi élethez történõ szoros kapcsolással alapozta meg Schleiermacher a gyakorlati teológia mint tudományterület függetlenségét, az egész teológiához mint tudományhoz való viszonyát, és meghatározta a teológiai képzésben betöltendõ szerepét.

2. Érdemes ezen a ponton újra visszatekintenünk a schleiermacheri gondolatra, amelynek alapkérdése ez: mi az egyházi szolgálat, a ministerium, a kinyilatkoztatás megvilágításában. Ez a tapasztalatokon történõ építkezés sokszor hozta felszínre az egyház története során vissza-visszatérõ módon a kérdést: mi a gyakorlati teológia küldetése, lényege és rendeltetése. Mi a gyakorlati teológia: teória vagy gyakorlat?

3. A Schleiermacher-féle értelmezéstõl indul az a felosztás, amely többé-kevésbé fennáll ma is, ennek a strukturának a mozgását és módosulását észleljük ma. Schleiermacher felosztásában az egyes szakterületek a gyülekezeti lelkészi szolgálat feladatkörei szerint tagolódnak, és teljes mértékben az egyházi életen tájékozódnak. Felosztása megkülönböztet istentiszteleti területet (homiletika, liturgika), fegyelmezõ, rendezõ funkciót (lelkigondozás és katechetika), valamint egyházkormányzó feladatokat, ez utóbbi körbe tartozik az egyházjog, egyházi alkotmánytan, valamint az egyház és a nyilvánosság kapcsolata.
Itt jegyezzük meg, hogy a Schleiermacher-féle felosztás a teológia tudományát egy fa metaforájával rajzolja le, amelynek gyökere a filozófiai teológia (apologetika, polemika), törzse a történeti teológia (egyháztörténet, dogmatika) és koronája a gyakorlati teológia.

4. Gondolatait az alábbi forrás alapján közlöm: Manfred Josuttis: Wege zur Wahrnehmung des Heiligen, in: Praktische Theologie der Gegenwart in Selbstdarstellungen, A. Francke Verlag, Tübingen und Basel, 2001., különös tekintettel a 22-28. oldalakra.

5. uo. 28. old.

6. Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve õket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva õket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. (Mt 28,18-20)

7. Stráner Vilmos Homiletika elõadásai, kézirat, Sopron, 1923. 1. old.

8. Bár a theologia practica elnevezéssel már a középkorban is találkozunk - a gyónással, illetve a papi szolgálat és hivatal ellátásával kapcsolatos ismereteket tartalmazza -, mégis csak Schleiermacher óta beszélhetünk modern értelemben gyakorlati teológiáról.

9. Rudolf Bohren: Predigtlehre 4. kiadás, 1980. 17. old.

10. A kép utal a tékozló fiú példázatára (Lk 15). uo. 24. old.

11. Rudolf Bohren: Predigtlehre, Chr. Kaiser Verlag, München, 1974., 17k. A könyvrészlet Zsugyel Adél fordítása.

12. Martin Nicol: Grundwissen Praktische Theologie. Ein Arbeitsbuch. Kohlhammer Verlag, 2000. 76-77. old.

13. Német teológus (1927-1974), mûködése paradigmaváltást jelentett a protestáns gyakorlati teológiában. Modelljének lényege, hogy a hétköznapoktól eltávolodott egyházat újra életközelivé kell tenni. Vissza kell hozni arra a területre, ahol tagjai élnek. Kísérlete azzal kezdõdött, hogy Berlin külvárosában megvásárolt egy elhagyott raktárt, és ezen a területen indított el egy gyülekezeti életet, az ún. Laden-Kirchét (ez a forrása pl. az autópálya templomoknak, a repülõtéri kápolnáknak stb.). Ugyanígy próbálja "életközelbe" hozni az egyházi nyelvezetet, és minden szempontból arra törekszik, hogy az emberek otthon érezzék magukat a keresztény környezetben. Alapelve, hogy az egyháznak oda kell mennie - a szó minden értelmében -, ahol az emberek vannak.

14. Predigt heisst, ich soll mit dem Hörer über sein Leben reden.

15. Ernst Lange: Predigen als Beruf, Kreuz Verlag Stuttgart-Berlin 1976, 59. old.

16. Ernst Lange: Predigen als Beruf, Kreuz Verlag Stuttgart-Berlin 1976. 62. old.

17. A könyv magyar fordításban is megjelent Nevedet hirdetem, címmel, a Szent István Társulat gondozásában.

18. Rolf Zerfaß: Grundkurs Predigt I-II. Patmos Verlag, Düsseldorf, 1995.

19. i.m. I. 76. old.

20. A kérdés részletesebb kifejtése megtalálható az utóbbi évtized bõséges hazai irodalmában. A tájékozódást segíthetik az alábbi mûvek:
A lelkigondozás órája (szerk. Szabó Lajos), Teológiai Irodalmi Egyesület, Budapest, 2000. (elsõsorban 11-50. old.)
Hézser Gábor: A pásztori pszichológia kézikönyve, Kálvin Kiadó, Budapest, 1995.
Szentmártoni Mihály: Lelkipásztori pszichológia, Szent István Társulat, Budapest, 1999.
David Bourgeois: Az egyház pasztorációja (Katolikus teológiai kézikönyvek 11. kötet), Agapé. Szeged, 1999. (elsõsorban 37-57. old.)

21. Eduard Thurneysen: A lelkigondozás tana, Református Konvent Sajtóosztálya, Budapest, 1950. 71. old.

22. A téma mélyebb megismeréséhez érdemes tanulmányozni az alábbi könyveket: H. Clinebell: Modelle beratender Seelsorge, München, 1971; J. Scharfenberg: Seelsorge als Gespräch, Göttingen, 1972; D.Stollberg: Wahrnehmen und Annehmen, Gütersloh, 1978

23. Tacke 12 tézise közül a 11. fejezi ki az említett problémát: "Az egyházi lelkigondozás nem zárkózik el az életmentõ, életsegítõ (Lebenshilfe) igénytõl. Döntõ feladata azonban a hit segítése (Glaubenshilfe), ez pedig sajátos életsegítõ szolgálatként valósul meg. A hitnek szerepet kell kapnia a lelkigondozásban, mert a hit megváltoztatja az életet, megvéd hamis viszonyulásoktól, gazdagítja a személyiséget, tehát fontos lelkigondozói konzekvenciákkal jár." Idézi: Szabó Lajos: A gyülekezetben végzett lelkigondozói munka alapvetõ kérdése. In: A lelkigondozás órája, Teológiai Irodalmi Egyesület, Budapest, 2000. 28-29. old.

24. Christian Möller: Seelsorglich predigen. Die parakletische Dimension von Predigt, Seelsorge und Gemeinde. Vandenhoeck&Ruprecht, Göttingen, 2. Auflage, 1990. E témában az Evangélikus Hittudományi Egyetem protestáns posztgraduális tanfolyamán tartott elõadásai magyar nyelven olvashatók. Christian Möller: A lelkigondozó egyház, in: Lelkipásztor. Evangélikus Lelkészi Szakfolyóirat, 2000/1. 4-7. old.; 2000/2. 42-44. old. 2000/3. 85-89. old.

25. Christian Möller: "Wenn der Herr nicht das Haus baut…" Briefe an Kirchenälteste zum Gemeindeaufbau. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1994

26. Görög szó. Jelentése: építés, épület (SzL)

27. Idézi Christian Möller: Lehre vom Gemeindeaufbau, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1987. I. kötet 28. old.

28. G. Gassmann: Ein dynamisches Zusammenspiel, in: Lutherische Monatshefte 1974. 302-305. old.

29. A szó a görög katecein szóból származik, jelentései, tanítani. Az óegyházban vált használatossá a keresztény tanítói munka megjelölésére. Máig õrzi az egyházi nyelv az elnevezéseket: katechéta az oktatást végzõ személy, katechézis maga a tanítási folyamat, katekizmus a tankönyv. A katechetika szó tehát az egyházban folyó tanítói munkát jelöli, gyermekek és fiatalok tanítását különféle egyházi alkalmakon (hitoktatás, konfirmáció/bérmálás), a felnõtt gyülekezetben folyó tanítói munkát (bibliaórák, jegyesoktatás stb.) és az egyházi szolgálattevõk felkészítését (presbiterek, gyülekezeti elöljárók, bibliakörvezetõk stb.).

30. Ld.: 1Móz 18,19; 5Móz 11,18-19; 5Móz 4,9-10; 5Móz 6,20-21. Istennek ezt a parancsát nagyon körültekintõen igyekeztek megtartani. A családon kívül a kultuszhelyen is történt oktatás (ld. 1Sám 2,21), a papok és a próféták feladata volt a tanítás, utóbbiak tanítványokat gyûjtöttek maguk köré (ld. 2Kir 4,38). A babiloni fogság után (ami a tradíció írásba foglalásának ideje is) a tanítás feladata elsõsorban az írástudókra hárult, helye pedig a zsinagóga lett.

31. A "mester" megszólítás, amellyel Jézust illeték, már önmagában is utal tanítói munkásságára. Mint tudjuk, tanítványi kör vette körül, tanítói tevékenységét pedig jelzik a következõ igehelyek: Mt 5,1-2; Mt 16,13kk; Mt 4,23; Mk 12,35; Lk 5,3; stb. Sokat elárul Jézus tanítói munkájáról a Hegyi beszéd végén följegyzett mondat: "Amikor Jézus befejezte ezeket a beszédeket, a sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította õket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudóik." (Mt 7,28-29)

32. A témát részletesen ismerteti és a valláspedagógia fejlõdését és hangsúlyváltásait pontosan leírja Gottfried Adam-Rainer Lachmann (Hg.): Religionspädagogisches Kompendium, Vandenhoeck & Ruprecht in Göttingen, 5., neubearbeitete Auflage, 1997.

33. Kalevi Tamminen - Laulikki Vesa - Markku Pyysiäinen: Hogyan tanítsunk hittant? Vallásdidaktika. Teológiai Irodalmi Egyesület, Budapest, 1998.

34. Szabó Lajos: A hitoktatás önértelmezésének vizsgálata. In: Kalevi Tamminen - Laulikki Vesa - Markku Pyysiäinen: Hogyan tanítsunk hittant? Vallásdidaktika. 2. kiadás. Evangélikus Sajtóosztály, 2001. 19. old.

35. A hittanárok nem tagjai a tantestületnek; a hittanóra nem szerves része az órarendnek; a hittan mint tantárgy nem szerepel a bizonyítványban.

36. Korzenszky Richárd: Az egyházi iskola - a tolerancia helye. In: Korzenszky Richárd: Szünet nélkül. Egyházról, iskoláról. Bencés Apátság, Tihany, 2000. 127. old.

37. u.o. 128-129. old. A témával kapcsolatban érdemes tanulmányozni Korzenszky Richárd említett mûve mellett az 1996-ban megjelent Evangéliumi nevelés lélekben és igazságban (Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1996) címû tanulmánykötetet, amely a római katolikus, református és evangélikus egyházak közös kiadványaként a magyarországi felekezeti iskolák újraindítását és útkeresését mutatja be.
Európai kitekintést ad a témában Gottfried Adam: Beiträge zur Religionspädagogik (I-III. kötet) c. könyve (Stephanus-Buchhandlung Matthias Mittelstädt - Würzburg. I. kötet 1994; II. kötet 1994. III. kötet 1999). I. kötet címe: Glaube und Bildung, II. kötet: Religiöse Bildung und Lebensgeschichte, III. kötet: Bildungsverantwortung wahrnehmen.

38. Nemesszeghy Ervin SJ.: Spirituális szempontok figyelembevétele a nevelésben. In: A nevelésrõl… A szabadságról… A szentrõl… Katolikus Pszichológusok Baráti Köre - Faludi Akadémia, Budapest, 1999. 199. old.

39.  u.o. 201. old.

40. Dr. Frenkl Róbert: A magyarországi egyházi iskolarendszer jövõképe, in: Evangélikus Iskola 1. évf. 1. szám, 2001. december, 11. old.

41. Látható, hogy amit ma gyülekezetpedagógiának nevezünk, az erõsen közelít ahhoz a feladatkörhöz, amit korábban katechetika, egyházi oktatás névvel foglaltak össze.

42. A liturgikatörténet tanulságai. In: Magyar Egyházzene, 1999/2000.4. szám.
Evangélikus, református és görög katolikus liturgikatörténetrõl is bõséges információkat nyújtanak a tanulmányok.

43. A liturgikatörténet tanulságai. In: Magyar Egyházzene, 1999/2000.4. szám. 409. old.

44. Tomka-Horváth: Gyakorlati teológia. Katolikus teológiai fõiskolai jegyzetek. Budapest, 1980. 16. old.

45. J. Henkys: Praktische Theologie, 1975. I. kötet 14. old.

46. uo. 37. old.

47. Reuss András: A teológia gyakorlati tudomány. Tanévzáró rektori beszéd, Evangélikus Hittudományi Egyetem, 1994. június 23. Kézirat.

48. uo.

49. Klostermann/Zerfass: Praktische Theologie heute, 1974.

50. V.ö. : Gerard Dekker: Lehetséges-e református hit a (poszt)modern társadalomban? In: Confessio 2000/3. 11-17. old.

51. Idézi: Gerard Dekker i.m. 15. old.

52. u.o.

53. Fazakas Sándor: Egyház a polarizált társadalomban. In: Confessio 2000/4. 27-38.old.

54. Ernst Lange: Predigen als Beruf, Kreuz Verlag Stuttgart-Berlin 1976, 59. old.

55. Andorka Rudolf: Vallás és egyházak a mai magyar társadalomban, in: Confessio 1991/4.

56. Várszegi Asztrik: Beköszöntõ. In: Egyház és kommunikáció, Balassi kiadó, Budapest, 2000. 13. old.

57. Jürgen Ziemer?: Kirche nach der Wende: Wohin wollen wir? c. tanulmánya alapján, in: Kirche unter Veränderungsdruck, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 2000. 179-187. old.