ISAAC de STELLA /Isaac d'Étoille/ (1110 k., Anglia – 1169, Stella/Poitiers): angol, feltehetően előkelő származású skolasztikus teológus és filozófus, misztikus író, cisztercita szerzetes. Élettörténete alig ismert, ám annyi bizonyos, hogy alapos teológiai, bölcseleti és klasszikus műveltségének alapjait még Angliában, talán Canterbury-ben sajátította el, később pedig Chartres híres iskolájában is megfordult. 1145-ben ¤ Clairvauxi Szent Bernát szellemi hatására lett szerzetes, rövidesen Stella/Poitier kolostorának apátja. 1151-ben a világtól elvonulva Ile de Ré szigetén, La Rochelle közelében alapított új szerzetesi közösséget és művei java részét is itt írta. Máig sem tudjuk biztosan, hogy a halál itt vagy a stellai kolostorba visszatérve érte. I. legjelentősebb műve beszédeinek terjedelmes ciklusa, amelyben a spekulatív, platonikus szellemű teológia irányából közelít Isten misztikus megismerése felé. Dogmatikai érvelésében, különösen szentháromságtanában, bűn- és kegyelem-felfogásában erősen érezhető ¤ Szent Ágoston nézeteinek hatása, bibliai egzegézisében ¤ Órigenész módszerét követi, bölcseleti látásmódja pedig ¤ Canterbury-i Szent Anzelm nyomdokain halad. Beszédeinek fő témája Isten keresése, amely a filozófiai és teológiai alapoktól indít, hogy végül az istenkeresés racionális rendjéből Isten megtalálásának misztikus teológiájába lépjen át. Ebben a stádiumban a lélek szemei előtt feltárul Isten egyszerűsége, öröme és fényessége, amely azután egy sajátos platonikus fény-metafizika kidolgozása irányába vezeti tovább a szerzőt. Nézete szerint az emberi lélek ebből a fényből meríti azokat a lélek-szikrákat, amelyek alkalmassá teszik az Istenről való olyan gondolkodásra, amely a vele való szellemi-lelki egyesüléshez vezethet el. Az ember sajátos képessége a kontempláció, amely értelmi adottság Isten keresésére és megtalálása örömének átélésére, a teológiai és a misztikus lelki utak egyesítésére. Erős pedagógiai és retorikus képességektől áthatott, bár esetenként vitatható eredetiségű vagy integritású írásai révén I. a korai középkori szerzetesi misztika intellektuális útjának képviselője, jeles biblikus és krisztológus volt, aki mariológiájában az egyház előképeként értelmezte az Istenanya alakját.

Fő művei: Sermones; Epistola de anima; Epistola de officio missae; J.-P. Migne: Patrologia latina 194.; (Isaac de Stella) Sermons 1-2., SC 130 és 207, Paris: 1967 és 1974. Irodalom: R. Collini: Studi su Isaac de Stella 1-2., Milano: 1956-57.; W. Beierwaltes: Platonismus in der Philosophie des Mittelalters, München: 1969.; K. Ruh: A nyugati misztika története I. A patrisztikus alapok és a 12. század szerzetesi teológiája, Budapest: 2006.; LThK. V.; DictThéolCath. VIII.; BBKL. II. (HP)