DUNS SCOTUS, Johannes (1265, Maxton – 1308, Köln): skót születésű skolasztikus teológus és filozófus, ferences szerzetes, az utókor által adományozott megtisztelő nevén doctor subtilis és doctor marianus. Bölcseleti és teológiai tanulmányait rendi növendékként Oxfordban kezdte, 1293 és 1296 között pedig Párizsban tanult teológiát, ahol talán a jeles augusztiniánus skolasztikus, ¤ Heinrich von Gent tanítványa volt. 1297-től Oxfordban és Cambridge-ben ¤ Petrus Lombardus Szentenciáskönyvének magyarázatát adta elő, végül pedig 1305-ben Párizsban nyerte el a magister theologiae címet. A Párizsban töltött évek után 1307-ben rendi elöljárói a kölni egyetem és ferences konvent tanárává nevezték ki, ám már a következő évben váratlanul meghalt. Élete és pályája rövidségéből adódóan D. egyetlen véglegesen kidolgozott művet sem hagyott az utókorra; rendkívüli jelentőségű életműve alkalmi írásokból és előadásainak jegyzeteiből áll. D. rendszerének kiindulópontja Isten abszolut szabadságának állítása, amelyből egyszerre következik a teremtett világ egyetemes esetlegessége és a teológia racionális tudományként való értelmezésének lehetetlensége, de az is, hogy D. és iskolája a tomistákkal ellentétben az értelem és a belátás helyett az akaratban és a cselekvésben látja az Isten felé forduló ember igazi lényegét. Szentháromság-tanát a személyek közötti formális megkülönböztetés gondolata alapozza meg, krisztológiájában pedig az emberi személy negatív és az isteni személy pozitív meghatározottságából értelmezi Krisztus isten-emberi természetének ellentmondásmentességét, amelyet alaposan kimunkált mariológiai elmélettel is kiegészít. Ismeretelméletében éles különbséget tesz az egyedi lét megismerését biztosító intuíció és az egyetemes lényeg megragadásához nélkülözhetetlen elvonás között. Az általa kidolgozott bölcseleti és teológiai rendszer alapvető elve univocitás-tana, amely szerint a lét minden létezőről, Istenről és teremtményeiről is egyértelműen (univoce) állítható. A kegyelemről és az üdvösségrő szóló elméletében is a gondolati kiindulópont, Isten abszolut szuverenitása a meghatározó: nem a kegyelem vagy az érdem, hanem az ember szabadságát nem korlátozó, értelmi úton fel nem fogható isteni rendelés dönt az üdvösség vagy a kárhozat kérdésében. Az arisztoteliánus és tomista felfogással polemizálva D. az anyagi szubsztanciának önmagában is tulajdonít némi aktualitást, az egyediség elvének pedig nem az anyagiságot, hanem egy sajátos individualizáló formát, az ez-séget (haecceitas) tekinti, amely az egyedi létnek a lét általános és egyetemes formáinál nagyobb tökéletességet kölcsönöz. D. voluntarista módon vallotta az akaratnak az ismerettel szembeni primátusát, hiszen ez az emberi szabadság megvalósulásának alapvető, az értelmet, a belátást csak segédeszköz gyanánt igénylő módja. D. nagyszabású, a tomizmus alternatíváját jelentő rendszere, a skotizmus a 14. században az augusztiniánus-ferences teológia vezető irányzataként élt tovább, közvetlen utókorában pedig olyan gondolkodókra is jelentős hatást gyakorolt, mint ¤ W. Ockham vagy ¤ G. Biel. A Tridenti Zsinat utáni korszakban ¤ F. Suarez merített sokat gondolataiból, a neotomizmus kibontakozásával párhuzamosan pedig történtek próbálkozások egyfajta neoskotista teológiai és filozófiai rendszer megalkotására is és egyike azoknak a skolasztikus bölcselőknek, akiknek a hatása az utóbbi két évszázad laikus filozófiájában is megfigyelhető.

Fő művei: Opus Oxoniensis; Ordinatio; Reportata parisiensa; Quaestiones quodlibetales; De primo principio; Logica; Theoremata; Quaestiones subtilissimae super libros Metaphysicae Aristotelis; Opera omnia 1-12. (L. Wadding), Lyon: 1639.; Opera omnia 1-26. (L. Vives), Paris: 1891-95.; Opera omnia (C. Balic), Roma: 1950-. Irodalom: Ét. Gilson: J. Duns Scot. Introduction a ses positions fundamentales, Paris: 1952.; E. Bettoni: Duns Scoto Filosofo, Milano: 1966.; C. R. Harris: Duns Scotus, Oxford: 1927.; Réti M.: Duns Scotus János egyediségi elve, Vác: 1941.; Dám I.: A létfogalom Duns Scotus rendszerében, Budapest: 1947.; DictThéolCath. IV.; LThK. III.; RGG. II.; BBKL. I.; Görföl - Kránitz. (HP)