SCHLEIERMACHER, Friedrich Daniel Ernst (1768, Breslau – 1834, Berlin): német lutheránus teológus, pedagógus és filozófus, a romantikus vallásbölcselet és teológiatörténet fejlődésének meghatározó alakja. Halle egyetemén tanult teológiát és bölcseletet, majd néhány évig házitanítóként dolgozott. 1796-tól Berlinben volt kórházlelkész, majd rövid pomerániai tartózkodás után 1804-től Halle egyetemén, 1810-től pedig az új berlini egyetemen lett a teológia tanára, Fichte és Hegel egyetemi riválisa, a Porosz Tudományos Akadémia tagja, a porosz főváros népszerű egyházi szónoka, a porosz iskolaügyi és egyházi reformok fontos közéleti szereplője. S. első írásaitól kezdve a kanti vallásértelmezés határozott ellenfelének bizonyult, és ezt a meggyőződését építette tovább 1799-ben keletkezett, A vallásról című munkájában. Ebben a művében S. a vallás lényegét a nem-tematikus vallásos érzületben lelte meg, elutasítva azokat a korábbi nézeteket, amelyek a felvilágosodás racionalizmusának szellemében ezt a lényeget a metafizikai tudásban vagy a morális cselekvésekben keresték. S. értelmezésében a vallás a végtelen érzékelése és észlelése, az univerzum pillanatszerű és nem-tematikus szemlélete, az Abszolutumtól való radikális függés érzete, a hívő ember olyan önreflexiója, amelyben az isteni dimenzió személyes önértelmezésként mutatkozik meg. Ezt az értelmezését építette tovább S. a kanti és fichtei morális vallásosság lehetőségét kizáró munkáiban, amelyekben a vallási tudást, mint sajátos 'divinatorikus megértést' – lényegében egzisztencia-élményt &x8211; járta körül. Ezen az elvi alapon foglalkozott sokat S. a valláspedagógia és a vallásgyakorlat kérdéseivel, népszerű keresztény hittanában pedig annak a közös teológiai minimumnak a megfogalmazására is kísérletet tett, amely összekapcsolhatja a különféle keresztény hitek és hitvallások követőit. Ennek a közös vallási minimumnak az alapja S. szerint az Istentől való radikális függőség érzése, amely alapjaiban határozza meg a Szentírás értelmezését és a hagyományos dogmatikai tételek jelentését. Alapvető vallásbölcseleti munkái mellett S. egész életében szenvedélyesen vonzódott Platón bölcseletéhez; a görög filozófus műveinek fordítása mellett didaktikai és hermeneutikai munkái egész sorában igyekezett értelmezni ezt a klasszikus hagyatékot, számos más munkájában pedig a valláspedagógus és a prédikátor tapasztalatai alapján igyekezett filozófiai és teológiai nézetei gyakorlati megvalósításához útmutatással szolgálni. Szellemi teljesítménye alapján S. a modern egzisztenciális és perszonális teológia magalapozójának és a vallásfenomenológiai szemlélet előfutárának is tekinthető.

Fő művei: Über die Religion. Reden an die Gebildeten unter ihren Verachtern, Jena: 1799.; Monologen, Halle: 1800.; Grundlinien einer Kritik der bisherigen Sittenlehre, Jena: 1803.; Kurze Darstellung des theologischen Studiums, Berlin: 1814.; Die christliche Glaube nach den Grundsatzen der evangelischen Kirche, Berlin: 1822.; Dialektik, Berlin: 1839.; Grundlinien der Sittenlehre, Berlin: 1841.; Die Lehre von der Staat, Berlin: 1845.; Einleitung in das Neue Testament, Berlin: 1845. Schleiermachers Samtliche Werke 1-30., Berlin: 1835-64. Magyarul: A vallásról. Beszédek a vallást megvető művelt nagyközönséghez, Osiris, Budapest: 2000. Irodalom: K. Barth: Die evangelische Theologie im 19. Jahrhundert, TVZ., Zürich: 1952.; W. Dilthey: Leben Schleiermachers, Akademie, Berlin: 1870.; Tavaszy Sándor: Schleiermacher filozófiája, Budapest: 1918.; M. Redeker: Fr. Schleiermacher, Akademie, Berlin: 1968.; F. Mildenberger: Geschichte der deutschen evangelischen Theologie im 19. und 20. Jahrhundert, Kohlhammer, Stuttgart: 1981.; RGG. V.; DictThéolCath. 14.; LThK. IX.; BBKL. IX.; Görföl - Kránitz. (HP)