NEWMAN, John Henry (1801, London – 1890, Birmingham): angol teológus, vallásfilozófus, publicista és egyházi szónok, 1847-ig anglikán lelkész, majd katolikus pap, oratoriánus szerzetes, 1879-től bíboros, a modern katolikus vallásbölcselet egyik megteremtője. Az 1820-as évektől Oxfordban, az Oriel College tanáraként és népszerű egyházi szónokként az anglikán egyház szellemi és spirituális megújításán fáradozott és rövidesen egyike lett az Oxford-mozgalom szellemi vezetőinek, amelynek lelkész tagjai az anglikán egyház katolikus szellemű megreformálásán és az anglikán-katolikus kiengesztelődés ügyének előmozdításán fáradoztak. Ebből az időből származó beszédeiben és értekezéseiben N. a szentségtan, az egyháztan és az apostoli folytonosság kérdéseit vizsgálva lényegében eljutott a katolikus hitfelfogás elfogadásáig. Ezt belátva 1843-ban lemondott egyházában betöltött hivatalairól. 1843-ban lépett át a katolikus egyházba; 1845-ben Rómában pappá szentelték, hazatérve pedig Londonban és Birminghamben oratoriánus közösségeket szervezett. Az 1850-es évektől, mint az ujjáéledő angol katolicizmus szellemi irányítója, sorra jelentette meg alapvető teológiai és vallásbölcseleti írásait. Az I. Vatikáni Zsinat idején a pápai tévedhetetlenség ellen foglalt állást, XIII. Leó pápa általi bíborosi kinevezése viszont személye és korábban Róma által gyanakvással szemlélt munkája teljes rehabilitációjának volt tekinthető. N. teológiai és vallásbölcseleti gondolatainak és katolikus meggyőződésének alapját részletes patrisztikus stúdiumai és annak belátása adta, hogy a keresztény tanfejlődésben és a Biblia értelmezésében a döntő szerepe magának a tanító egyház közösségének van. Ennek szellemében a dogmák történetisége, a hívő értelem fejlődése mellett foglalt állást és kísérletet tett a dogmafejlődés tipológiájának megalkotására is. A patrisztikus hagyományra, az angolszász ismeretelméleti empirizmusra, a modern lélektanra, a tübingeni és a római iskola véleményére támaszkodva N. olyan hitmegértési modellt, olyan teológiai nyelvelméletet és hermeneutikát alkotott meg, amely alkalmas a fokozatos értelmi belátás, a tekintély és a személyes érintettség harmóniájában látni a keresztény tanítás egyéni elfogadásának aktusát és a következtetés érzékéhez, mint az ember sajátos antropológiai és ismeretelméleti adottságához kapcsolni a hitfolyamat egészét. Ugyanakkor N. távol tartotta magát a korabeli neotomizmus szigorú racionalizmusától: számára a hitben adott, történetileg fejlődő és értelmileg is körüljárható hitbeli elfogadás lényegét irracionális, személyes, akarati aktusok alkotják. Ez a megközelítési mód az oka annak, hogy N. teológiája a 20. század derekának nyilt katolicizmusában talált igazán követőkre és ma egyre többen vannak, akik a II. Vatikáni Zsinat idején kibontakozó hittudományi aggiornamento vagy a modern perszonális vallásosság egyik klasszikus előképének éppen az ő életművét tekintik. Dogmatikai és vallásbölcseleti kérdések mellett N. kora számos aktuális kérdésében is kifejtette véleményét: élesen elutasította kora pozitivizmusának és túlzó liberalizmusának gondolkodásmódját vagy a radikális szocialista eszméket, egyházától azonban a korábbinál nagyobb szociális érzékenységet, a tudományos haladás iránti nagyobb fogékonyságot, a világgal szembeni nyitottságot követelt. Mindezek mellett N. a 19. századi spirituális irodalomnak is klasszikusa: elmélkedései, lelkiségi írásai, naplói és levelezése egy modern módon gondolkodó és mélyen hívő, a hit és a mindennapok világában is biztosan eligazodó ember személyiségébe adnak betekintést.

Fő művei: Parochial and Plain Sermons 1-8., Oxford: 1832-44.; Essay on the Development of Christian Doctrine, London: 1845.; The Idea of a University, Dublin: 1852.; Apologia pro vita sua, Birmingham: 1864.; Essai in aid of a Grammar of Assent, Birmingham: 1870; Uniform Edition 1-40., London: 1868-1921. Magyarul: Newman Breviárium. Istentől Istenig, SZIT., Budapest: 1977.; Az Anyaszentegyház misztériuma, Budapest: 1998.; Apologia pro vita sua, Európa, Budapest: 2001. Irodalom: E. Przywara: Einführung in Newmans Wesen und Werk, Frankfurt: 1922.; Ch. St. Dessain: John Henry Newman, Frankfurt: 1981.; Ch. Ph. Bd. 1.; Jáki Szaniszló: Newman kihívása, Jel, Budapest: 2003.; Görföl - Kránitz. (HP)