MARECHAL, Joseph (1878, Charleroi - 1944, Leuwen): belga katolikus filozófus és teológus, jezsuita szerzetes, leuweni egyetemi tanár, a ¤ transzcendentális neotomizmus vezető képviselője. Pályája első szakaszában, mint a leuweni Mercier-kör tagja, a biológia és a pszichológia kérdéseivel foglalkozott; később e stúdiumai eredményeit egy, a misztikus élmény lélektanáról írt könyvben foglalta össze. Az 1910-es évek elejétől érdeklődése a kanti kritikai filozófia és a skolasztikus gondolkodás viszonya irányába fordult s ennek eredményeképpen született meg A metafizika kiindulópontja című főműve, a katolikus gondolkodás legjelentősebb Kant-recepciója. Az értelmi ismeretek eredendő objektivitásának tomista elvét feladva M. elfogadta a kanti kérdésfeltevést: hogyan lehetséges egyáltalában a megismerés és mi megszerzett ismereteink igazságának, objektivitásának, létezésének biztosítéka. A továbbiakban M. nem ad igazat Kant véleményének: szerinte minden ítéletben benne van egy nem nélkülözhető, implicit és előzetes állítás, az, hogy a kimondott ítélet létezik, azaz igaz. Ebből adódik az a következtetés, hogy - Kant kételkedése ellenében - megismerő tevékenységünk alapja az előzetes létítélet metafizikai szükségszerűsége, vagyis maga az a kanti kérdés hibás, hogy létezhet-e a metafizika, mint szigorú tudomány. Minden egyes megismerő aktusunk elemi feltétele az azt létesítő előzetes feltételek, létítéletek állítása, ez a transzcendáló természetű processzus pedig elvezet annak kimondásához, hogy az ember minden egyes megismerő aktusában a Lét létezésének látens állításából indul ki. Az emberi szellem alapvető tulajdonsága tehát M. szerint a Lét létezőként való állítása; ennek értelmében minden elemi kijelentésünk transzcendentális reflexió alapja és lehetőségi feltétele, végső soron az előzetes létítélet irányába. ¤ Rousselot nyomán M. is úgy gondolta, hogy ezért az emberi értelem a teljes valóságra hangolt; megismerésünk, mint öntranszcendáló folyamat, egyenesen utal annak végső és szükségszerű lehetőségi feltételére, az Abszolut Létre, Istenre. M. végső következtetése szerint Kant tévedett, amikor a metafizikai tudást az emberi megismerőképesség szubjektív vélekedésének gondolta és nem számolt azzal, hogy a transzcendens valóság realitásának tagadása belső ellentmondást hordoz és ismeretelméleti zsákutcába vezet. Ugyanakkor egyetért Kanttal abban, hogy alapvető különbség van a fenomenális és a dolgot lényege, azaz léte szerint megragadó megismerés között, csak M. szerint ez utóbbi bizonyosságát objektív igazságként kell elfogadnunk. M. értelmezése sokáig csak szűk tanítványi körben keltett visszhangot: komoly népszerűségre a II. világháború utáni években tett szert, amikor ¤ K. Rahner, ¤ J. B. Lotz és ¤ M. Müller ezt a szemléletet tette meg saját, antropológiai meggondolásokkal bővített szintézise alapjává és így a transzcendentális neotomizmus és annak módszere a katolikus gondolkodás meghatározó tényezőjévé vált.

Fő művei: La point de depart métaphysique I-V., Beyaert - Alcan, Bruges - Paris, 1922-1926. és 1949.; Études de la psychologie des mistique, Beyaert - Alcan, Bruges - Paris: 1924. Irodalom: Mélanges Joseph Marechal 1-2., Universelle - Desclée de Brouwer, Bruxelles - Paris: 1950.; E. Dirven: De la forme a l'acte, Desclée de Brouwer, Paris-Bruges: 1965.; Nyíri, 1973. (HP)