KÁLVIN /Jean Calvin vagy Cauvin/ (1509, Noyon – 1564, Genf): francia reformátor, a reformáció genfi irányzatának vezetője. 1523-tól Párizsban bölcseletet, 1528-tól Orléans- jogot tanult és ekkor ismerkedett meg alaposabban a humanizmus és a lutheránus reformáció eszméivel. 1532-től Párizsban ¤ J. Lefevre D'Étaples köréhez tartozott, titkos lutheranizmus gyanúja miatt azonban rövidesen távoznia kellett a városból. 1534-ben Noyonban végérvényesen csatlakozott a hitújításhoz; rövid ideig Orléans-ban, majd Bázelben élt és itt írta első teológiai tárgyú műveit, közötte teológiai főműve, az Institutionis Christianae Religionis első változatát. Egy rövid itáliai utazást követően érkezett Genfbe, ahol a város reformátora, ¤ G. Farel felkérésére megtelepedett és prédikátori, lelkészi feladatot vállalt. Ebben az időszakban tartott nyilvános előadásaiban elsősorban Pál apostol leveleit magyarázta, közben pedig egy olyan katekizmust szerkesztett a város számára, amelyben az úrvacsora (jelképi értelmű) megünneplését, a templomi zsoltározást, a rendszeres vallásoktatást és az egyházi fegyelem szigorítását követelte. A városi tanács ellenállása miatt rövid időre neki és Farelnek is távoznia kellett; K. 1538-tól ¤ M. Bucer vendégszeretetét élvezte Strassburgban, ahol lelkészi tevékenységet folytatott, egzegézist oktatott a helyi akadémián, közben pedig résztvevője volt a hagenaui, a wormsi és a regensburgi vallási disputáknak.1541-ben a genfiek hívására visszatért a városba, ahol vezető lelkészként új egyházi rendtartást, katekizmust és istentiszteleti rendtartást vezetett be. Az ezt követő évtizedben komoly harcott kellett vívnia a város feletti szellemi hegemónia megszerzéséért: 1544-ben elérte a vele nézeteltérésbe kerülő ¤ S. Castellio száműzetését, valamivel később a vele a kettős predestináció tana miatt vitába keveredők elhallgattatását, 1553-ban pedig komoly része volt az antitrinitárius ¤ M. Servet elítélésében. A kor teológiai vitái közül az úrvacsora kérdésében hajlott a megegyezésre és 1541-ben alá is írta az Ágostai Hitvallás ¤ Ph. Melanchton által átdolgozott változatát, 1549-ben pedig a Consensus Tigurinus révén a svájci radikálisokat képviselő ¤ H. Bullinger jutott vele egyességre. K. genfi működése középső szakaszától kitűnő szervezőnek bizonyult, aki Angliától Magyarországig módot talált saját hitértelmezése meggyökereztetésére, magában a városban pedig szoros tanítványi kör alakult körülötte, amelynek közeli munkatársa, ¤ Th.Beza, szellemi hagyatékénak későbbi gondozója volt a legjelentősebb alakja. 1559-ben készült el teológiai főműve, az Institutionis végleges változatával, amely már a leendő kálvinista teológia teljes és elméletileg kiérlelt anyagát tartalmazza és ugyanebben az évben alapította meg Genf teológiai akadémiáját, amely a továbbiakban a svájci reformáció elismert szellemi és tudományos központjaként működött. K. haláláig tanított az általa alapított akadémián, közben pedig élénken kivette a részét Genf életének irányításából és a felekezetközi vitákból. Évtizedeken át hatalmas életművet alkotott és kiterjedt levelezése révén szinte az egész kontinens kálvinista közösségeivel folyamatos kapcsolatot tartott fenn. K. teológiájának forrásai között a korábbi reformátorok, főleg Bucer és Bullinger hatása mellett megtaláljuk a humanista filológusok számos gondolatát, az egyházatyák, különösen ¤ Szent Ágoston alapos ismeretét és középkori skolasztikus szerzők (így ¤ Duns Scotus, ¤ Canterbury Szent Anzelm) megbecsülését. Ezekből a forrásokból merítve összeállított művében, A keresztény vallás rendszerében Isten megismerését az általános kinyilatkoztatásból vezette le, amelynek lényege az ember sajátos, Istent érzékelő képességének állítása. Ez a képesség az, amely a bűnbeeséskor lerombolódik és ettől kezdve csak a Szentírás vezetheti el az embert Isten elfogadására. Értelmezésében a Biblia a hit abszolut alapja, amelynek tekintélyét nem egyházi jóváhagyás, hanem a Szentlélek tanúságtétele biztosítja. Krisztológiájában K. nem fogadja el Krisztus emberi természetének mindenütt jelenvalóságát, sem pedig az úrvacsorában, a két szín alatt való valóságos jelenlétét. A hit révén az ember bensőséges kapcsolatba kerül Krisztussal, akivel misztikusan egyesül, de így, a megszentelődés állapotában és bűnös marad. Ez utóbbiból, a bűnök eltörölhetetlenségéből következik K. kettős predestinációról szóló tanítása, amely azt állítja, hogy Isten eleve tudja és akarja az embert üdvösségre vagy kárhozatra szánni és az ember szabad akarata teljes és radikális hiányában kegyelmi adományai vagy azok hiánya révén ennek megfelelően alakítja is az egyén sorsát és cselekedeteit. Egyháztanában K. megkülönbözteti az egyházat mint láthatatlan egyházat, a szentek spirituális közösségét és a látható, intézményi egyházat, amelynek a tanítás, a liturgikus szolgálat, a parancsolatok megtartásán alapuló morális rend biztosítása és a világi hatalommal szembeni engedelmesség és autonómia megőrzése egyaránt küldetése. Ezt a célt szolgálja K. egyházszervezeti elképzelése is, amely a lelkipásztorokra az igehirdetés, a prédikálás és az úrvacsoraosztás, a tanítókra az igehirdetés feladatát bízza, az egyházi közösségek vezetésére és kormányzására a presbiterek közösségét rendeli, a szegények és betegek gyámolítását pedig – az ókeresztény hagyományra hivatkozva – a diakónusok feladatává teszi. Dogmatikai elveiből és egyházvezetői gyakorlatából következően K. a maga teológiájában annak a sajátos protestáns etikának, puritán és szorgos életeszménynek a megfogalmazója, amely egyszerre kifejezője a csak Isten kegyelmi kiválasztása révén megszentelődő, egyben azonban ezt a megszentelődést törvénytisztelő munkája révén szolgáló ember képének. Dogmatikai és egyházszervezői írásai mellett K. a Biblia magyarázójaként is jelentős életművet alkotott. Bibliaszemléletének alapja a két szövetség közötti üdv-folytonosság tétele volt, ami egyben az egyház-fogalomnak az Ószövetség népére való kiterjesztését is jelentette nála. Egzegetikai eljárásának ugyanakkor e korban szokatlan sajátossága az Ószövetség előképi értelmezésének hiánya és az allegórikus írásmagyarázat módszerének elutasítása, a Szentírás egészén belül a páli levelek, különösen pedig a Római levél jelentőségének hangsúlyozása.

Fő művei: Joannis Calvini opera quae supersunt omnia 1-59. (Corpus Reformatorum 29-87.), Jena-Zürich: 1863-1900.; Institutionis Christianae Religionis, Genéve: 1559.; Magyarul: A keresztény vallás rendszere, 1559. 1-2., Pápa: 1909-10.; Kálvin János Institutiója, 1536., Pápa, 1936.; Kálvin János Művei 1-17., Pápa: 1906-1910.; Kálvin János kisebb művei a rendszeres theológia köréből, Pápa: 1912.; Irodalom: Th. de Béze: Histoire de la vie et mort de Calvin, Genf: 1564.; A. Ganoczy: Ecclesia ministrans, Cerf., Paris: 1964.; Kuyper Á.: A kálvinizmus lényege, Budapest: 1922.; Niesel V.: Kálvin teológiája, Debrecen: 1943.; W. Neuser: Kálvin teológiája, Budapest: 1998.; Gánóczy S. - S. Scheld: Kálvin hermeneutikája, Kálvin, Budapest: 1997.; A. E. McGrath: Kálvin, Osiris, Budapest: 1996.; RGG. I.; DictThéolCath. II.; LThK. II.; BBKL. I.; Görföl - Kránitz. (HP)