GUIDO de Arezzo (992, Arezzo – 1050, Arezzo): itáliai teológus, zenepedagógus és zeneelméleti író, bencés szerzetes. A Ferrara melletti Pomposa kolostorában végezte rendi és zenei tanulmányait és itt dolgozta ki új, a kóruséneklés megtanulását jelentősen megkönnyítő oktatási módszerét. A hagyományokhoz mereven ragaszkodó rendtársai felháborítónak találták újításait és 1025-ben a kolostor elhagyására kényszerítették. G.-t Theobald arezzoi püspök vette pártfogásába, aki székesegyházi iskolájának tanárává tette éls a templomi gyermekkórus oktatását, vezetését bízta rá. A zenei újdonságok iránt lelkesedő püspök ösztönzésére G. sorra írta meg ezt követően zenetörténeti jelentőségű elméleti munkáit, amelyek eredményeire még a pápai udvarban is felfigyeltek. Zenepedagógiai eredményei közül az egyik legfontosabb a zenetanulást megkönnyítő, az egyes darabok memorizálását leegyszerűsítő és a dallamfelismerést biztosító szolmizációs rendszer kidolgozása. Ezzel függött össze az az újítása, hogy a hangrendszer elemeit az emberi kéz egyes helyeivel kapcsolatba hozva vizuálisan is ábrázolhatóvá tette a zenei hangok világát; a híres Guido-féle kéz ezután sokáig az ars musica, a zenetudomány szimbolumának számított a középkori tudományszemléletben. G. alapvető eredményekre jutott a zenei lejegyzés tekintetében is, amennyiben a már hagyományos neuma-jelek értelmezésének megkönnyítésére négyvonalas hangközrögzítő rendszert vezetett be, a tropusok világában tett újításaival pedig a többszólamúság értelmezését, az énekesek munkájának összehangolását is jelentősen megkönnyítette.

Fő művei: Micrologus de Musica (1130); Regulae rhythmicae (1132); Praefatio in Antiphonarium (1135); Epistola ad Michaelem (1140); Micrologus, Roma: 1955.; Expositiones in micrologium Guidonis Aretini, Amsterdam: 1957. Irodalom: R. G. Kiesewetter: G. v. A. Sein Leben und Wirken, Leipzig: 1840.; P. Gülke: Szerzetesek, polgárok, trubadúrok, Budapest: 1979.; RGG. II.; LThK. IV. (HP)