BRENTANO, Franz (1838, Marienberg bei Boppard – 1917, Zürich): német katolikus filozófus, egyházmegyés pap, a würzburgi egyetem tanára. A papi hivatás 1873-as, a német kultúrharc történéseivel is összefüggésbe hozható elhagyása és az egyházból való formális kilépése után a bécsi egyetemen tanított filozófiát majd független filozófiai íróként Firenzében és Zürichben élt. B. filozófiai munkáiban Arisztotelész rendszerének feltárását és gondolatainak felelevenítését tekintette legfontosabb feladatának, az újkori gondolkodók közül pedig elsősorban Leibniz nézetei hatottak rá. Fő szellemi ellenfelének I. Kant bölcseletét és az általa logikailag megalapozhatatlannak ítélt német idealizmust tekintette, amely ellenében a filozófiai realizmus klasszikus hagyományához igyekezett visszatérni. B. nem vetette el a metafizika művelésének lehetőségét, ám ezt szigorúan tapasztalati kiindulópontból, természettudományos módszerek bölcseleti alkalmazása révén vélte megvalósítani. A logikailag hibátlan, empirikusan megalapozott és metafizikai távlatú gondolkodás fő eszközének a pszichikai folyamatok intencionális természetének pontos, Arisztotelészre és a modern szaktudományokra is hagyatkozó leírását tekintette, amely meggyőződése szerint alkalmas a világ általános törvényeinek és a metafizika végső elveinek biztos felismerésére. Ezzel az elgondolásával jelentős hatást gyakorolt A. Meinong tárgyelméletének és E. Husserl fenomenológiájának kidolgozására, arisztoteliánus realizmusa viszont a kibontakozó neoskolasztikus mozgalom számára is szellemi kiindulópontként szolgált.

Fő művei: Psychologie vom empirischen Standpunkt, Böhlau, Wien: 1874.; Die Psichologie des Aristoteles, Grünewald, Mainz: 1867.; Die vier Phasen der Philosophie, Kohlhammer, Stuttgart: 1895.; Aristoteles' Lehre vom Ursprung des menschlichen Geistes, F. Meiner, Leipzig: 1911. Irodalom: H. Windischer: F. B. und die Scholastik, Tyrolia, Innsbruck: 1936.; LThK. II. (HP)