SIGER de BRABANT /Sigerius Brabantiae/ (1235 k., Brabant – 1284, Orvieto): németalföldi skolasztikus teológus és filozófus, a latin averroizmus irányzatának meghatározó képviselője, egyházmegyés pap. Életéről meglehetősen keveset tudunk, az azonban biztosra vehető, hogy az 1250-es évek végétől a párizsi egyetemen tanult teológiát és bölcseletet, 1266-tól pedig tanárként működött a filozófiai fakultáson, miközben Liége székesegyházának kanonoki javadalmát birtokolta. A koldulórendek egyetemi térfoglalása körüli vitában S. volt 1270 körül a világi klerikusok érdekeinek fő szószólója. Ezzel párhuzamosan ¤ Boethius Daciae, ¤ Gosvin de la Chapelle és ¤ Bernier de Nivelles közreműködésével radikális arisztoteliánus csoportot ("Siger pártja") hívott életre az egyetem tanári karában, amelynek tagjai szigorúan Arisztotelész szövegeire és ¤ Averroes kommentárjaira támaszkodva, a teológiai hagyományt és a tradicionális keresztény platonizmus elveit elutasítva magyarázták a bölcselet kérdéseit. Fellépésük következtében széleskörű vita bontakozott ki Arisztotelész keresztény értelmezéséről, amelyben S. és társai nézeteit egyebek között az arisztotelianizmussal ugyancsak rokonszenvező ¤ Albertus Magnus és ¤ Aquinói Szent Tamás valamint az augusztiniánus hagyomány mellett kiálló ¤ Bonaventura és ¤ Johannes Peckham is elutasította. Párizs püspöke még 1270-ben 13, S. és társai által képviselt tételt elítélt, 1277-ben pedig egy olyan 219 tételt tartalmazó tilalmi jegyzéket is nyilvánosságra hozott, amelyen – néhány tomista tézis mellett – zömében a latin averroisták, S. és társai nézetei szerepeltek. Az elítéléssel és tanítási tilalommal párhuzamosan S. 1276 végén vagy 1277 elején Párizs elhagyására kényszerült. Mivel inkvizíciós eljárás készült ellene, ügyének tisztázására Orivieto-ba, a pápai udvarba ment, az őt ért vádak kivizsgálására azonban a következő években nem került sor. Töredékes adatok szerint 1284-ben gyilkosság áldozata lett; őt kirabolni akaró elmebeteg szolgája végzett vele, alakját azonban még Dante is olyan jelentősnek találta, hogy megemlékezett róla ("Sigieri örök lángja ég...") az Isteni színjáték lapjain. S. számos írása között Arisztotelész-kommentárokat, logikai, természetbölcseleti értekezéseket, a világ örökkévalóság vagy az egyetemes intellektus tanát kifejtő műveket egyaránt találunk. Ezek és az ellenfelek beszámolói szerint S. és tanítványi köre, a latin averroistáknak vagy heterodox arisztoteliánusoknak nevezett párizsi mozgalom Averroes tekintélyére hivatkozva tanította az anyag, az anyagi világ teremtetlen örökkévalóságát és szigorú determinációját, az egyetemes világlélek halhatatlanságát és a személyes lélekrész halandóságát, ugyanakkor kétségbe vonta Istennek a világ feletti mindenhatóságát és az emberi akarat valódi szabadságát. Különösen súlyos vádként fogalmazták meg ellenfelei, hogy S. a duplex veritas tanát hirdetné, azaz a teológia és a filozófia, a hit és az értelem teljes autonómiáját és egymástól való kölcsönös függetlenségét, sőt igazságaik egyidejű ellentétességének lehetőségét hirdetné. A párizsi averroista kör S. távozásával és az 1277-es elítéléssel megszűnt, Arisztotelész averroista szellemű értelmezésének hagyománya azonban a következő két évszázadban is talált – elsősorban Itáliában – követőkre.

Fő művei: De aeternitate mundi; Quaestiones super libros Physicorum; Quaestiones super libros Matephysicae; De anima intellectiva; Quaestiones logicales; Quaestiones naturales; Quaestiones utrum haec sit vera. Irodalom: P. Mandonnet: Siger de Brabant et l'averroisme latin au XIIIe siécle, Louvain: 1908.; M. Grabmann: Der lateinische Averroismus des 13. Jhr. und seine Stellung zur christlichen Weltanschauung, München: 1931.; F. van Steenberghen: S. d. B. d'aprés ses oeuvres inédites 1-2., Louvain: 1931-42.; F. van Steenberghen: Maitre Siger de Brabant, Louvain: 1977.; Z. Kuksewicz: De Siger de Brabant a Jacques Plaissance. La théorie de l'intellect chez les averroistes latins des XIIIe et XIVe siecles, Wroclaw: 1968; R. Hissette: Enquéte sur les 219 articles condamnés a Paris le 7 mars 1277, Louvain-Paris: 1977.; Redl K.: Az 1277-es párizsi elítélő határozat, Budapest: 1987.; LThK. IX.; DictThéolCath. XIV.; BBKL. X. (HP)