BONAVENTURA, Szent /Giovanni Fidanza/ (1221, Bagnorea – 1274, Lyon): itáliai skolasztikus filozófus és teológus, jelentős misztikus, ferences szerzetes, a régi ferences iskola képviselője, az utókortól kapott megtisztelő nevén doctor seraphicus. 1236-tól a párizsi egyetemen tanult filozófiát és teológiát, majd tanulmányait – immár szerzetesként – mint ¤ Alexander Halensis növendéke fejezte be. Párizsi tanári működésének kezdetén bibliai könyveket magyarázott és ¤ Petrus Lombardus Szentenciáskönyve alapján teológiát adott elő; ezekből az évekből datálódik személyes barátsága ¤ Aquinói Szent Tamással és művei zöme is ebben az időszakban keletkezett. 1257-ben választották meg a szegénység-vita miatt erősen megosztott ferences közösség generálisává; a következő másfél évtizedben megírta ¤ Assisi Szent Ferenc életrajzát, rendi statutumokon és a belső viták csillapításán dolgozott. Neves teológusként és jelentős egyházpolitikusként 1273-ban bíborosi kinevezést nyert és ebben a minőségében vett részt a II. Lyoni Zsinaton is, amelynek tanácskozásai közepette érte a halál. B. mint teológus és bölcselő a platonikus-augusztiniánus hagyomány követője volt és csak igen óvatosan engedett teret rendszerében arisztoteliánus gondolatoknak. Ismeretelmélete szerint a lélek önmagát és Istent közvetlen, intuitív módon képes megismerni, a dolgok világát viszont elvonatkoztatás révén. B. elfogadta az ontológiai istenérv érvényességét, de azt oksági érveléssel egészítette ki. Nézete szerint az ősanyag aktív, mert eleve rendelkezik formával is, az ember pedig mint test és lélek, a testi és a formai elv bonyolult kölcsönhatásában áll fenn. A ferences skolasztika voluntarista hagyományának elvei is felbukkannak B. műveiben: a lélek képességei közül az akaratnak tulajdonít elsőbbséget az értelemmel szemben, hiszen Isten tökéletesen nem a megismerésben, hanem a szeretet akarati aktusaiban ragadható meg és ebből adódik az is, hogy a hit és a tudás közötti különbséget gyakorlatilag megszünteti elméletében. A tomista felfogástól élesen különböző antiintellektualista beállítódásból fakadnak B. misztikus írásai, amelyek részben a ferences lelkiség kifejtését szolgálják, részben pedig a szenvedés- és szeretet-misztika klasszikus megfogalmazásai és jelentős mértékben támaszkodnak a neoplatonikus hagyomány fény- és kiáradás-misztikájának gondolataira. Polemikus írásai jóvoltából B. is részese volt az 1260-as években Párizsban kibontakozó averroista vitának és óvatos formában elhatárolódott a kortárs dominikánusok arisztotelizmusától is. Rendi keretek között B. már röviddel halála után mértékadó tekintélynek számított, az általa megfogalmazott spiritualizmus és voluntarizmus pedig a későbbi skolasztikában a tomista intellektualizmus és racionalizmus alternatívájának bizonyult. Az egyház 1482-ben emelte a szentek sorába, 1588-tól pedig egyháztanító.

Fő művei: Commentarii in IV libros Sententiarum Petri Lombardi; Breviloquium; De perfectione evangelica; De mysterio Trinitatis; Collationes in Hexaemeron; Itinerarium mentis ad Deum; De triplici via; Doctoris Seraphici S. B. Opera Omnia 1-10., Quaracci: 1882-1902.; Opera theologica selecta 1-4., Quaracci: 1934-49. Magyarul: A lélek útja Istenhez, Vác: 1942.; Élet fája, Budapest: 1946.; Életem Krisztus, Budapest: 1946.; A tökéletesség kis tükre, Budapest: é.n.; Szent Bonaventura misztikus művei, Budapest: 1991. Irodalom: Et. Gilson: La philosophie de S. Bonaventure, Paris: 1924.; A. Stohr: Dia Trinitatslehre des heiligen Bonaventura I.-II., Münster: 1923.; J. Ratzinger: Die Geschichtstheologie des heiligen Bonaventura, München: 1959.; Encyclopedia Bonaventuriana 1-5., Quaracci: 1973-75.; H. U. v. Balthasar: A dicsőség felfénylése II./1., Budapest: 2006.; DictThéolCath. II.; LThK. II; RGG. I.; BBKL. I.; Görföl - Kránitz. (HP)