BERGSON, Henri (1859, Paris – 1941, Paris): francia zsidó filozófus, a 19. század vége életfilozófiai fordulatának meghatározó alakja, az intuitivizmus rendszerének megalkotója, a modern vallásbölcselet perszonalista vonulatának jelentős szellemi előkészítője. Tanulmányai befejezése után középiskolákban tanított filozófiát; 1899-től az École Normale Supérieure, 1901-től a College de France nagyhírű, tanítványok seregét vonzó filozófiaprofesszora volt. Tudományos munkája mellett az 1910-es években több diplomáciai küldetést teljesített; 1901-től volt az Académie des Sciences morales et politiques, 1914-től az Académie francaise tagja, az 1928-as irodalmi Nobel-díj kitüntetettje. Az 1900-as évek elején a hagyományos metafizikát elutasító dinamikus és szubjektív szemléletével B. jelentős szellemi hatást gyakorolt a kibontakozó katolikus modernizmusra (¤ A. Loisy, ¤ E. Le Roy), aminek köszönhetően Róma több művét is indexre tette. Ugyanakkor maga B. kezdettől rokonszenvezett a katolikus eszmékkel és élete vége felé különösen közel került az általa egyre inkább irracionális intuícióként és életérzésként felfogott katolikus hithez; az áttéréstől végül már csak az üldözött hitsorsosaival való szolidaritás tartotta vissza. Bölcseleti rendszere alapjaként B. az idő, mint a létezés kerete kétféle fogalmából indult ki; az időbeliség a testi, fizikai világ ideje, amellyel az élőlények, az ember, az aktív szellem teremtő ideje, a tartam, mint irreverzibilis fejlődési elv áll szemben. Ez utóbbi az élet világában jut érvényre és tartamában valósul meg a teremtő fejlődés, az életerő – az anyagi lét statikus korlátait folyamatosan meghaladó – kibontakozása. Az emberi értelem ennek a teremtő fejlődésnek a megismerésére tör, ám ezt nem a ráció, hanem csak az átélés, a beleélés, az intuíció révén képes elérni. Ezen a ponton lép be B. rendszerébe a vallásfilozófiai tematika, hiszen a teremtő fejlődés transzcendens horizontján egy olyan végső metafizikai elv körvonalazódik, amely világosan a kezdetre, mint teremtésre és a végső teljességre, mint szeretetre, valójában Istenre utal. Ez a gondolati lezárás teszi B. vallásbölcseletét a keresztény perszonalizmus fontos előkészítőjévé és ez az oka annak, hogy gondolataiból olyan jelentős katolikus bölcselők is merítettek, mint ¤ J. Maritain vagy ¤ E. Mounier, a magyarok közül ¤ Prohászka Ottokár vagy a személyes tanítvány, ¤ Dienes Valéria.

Fő művei: Le rire, Felix Alcan, Paris: 1900.; L'évolution créatrice, Felix Alcan, Paris: 1907.; L'intuition philosophique, Felix Alcan, Paris: 1911.; Durée et simultanéité, Felix Alcan, Paris: 1922.; Les deux sources de la morale et de la religion, PUF., Paris: 1932.; Oeuvres completes 1-3., PUF., Paris: 1946. Magyarul: A nevetés, Révai, Budapest: 1913.; Idő és szabadság, Franklin, Budapest: 1925.; Metafizikai értekezések, Franklin, Budapest: 1925.; A teremtő fejlődés, Franklin, Budapest: 1930.; Az erkölcs és a vallás két forrása, SZIT., Budapest: 2002. Irodalom: H. Gouhier: Bergson et la Christ des Evangiles, Fayard, Paris: 1961.; Dienes Valéria: Bergson filozófiájának alapgondolatai, Franklin, Budapest: 1929.; Sándor Pál: Henri Bergson filozófiája, Gondolat, Budapest: 1967. (HP)