ALBERTUS MAGNUS /Albert von Bollstadt; Albertus Teutonicus; Nagy Szent Albert/ (1193, Lauingen – 1280, Köln): délnémet származású, arisztokrata családból való katolikus filozófus, teológus és polihisztor, dominikánus szerzetes, a 13. századi ¤ skolasztika kiemelkedő alakja, ¤ Aquinói Tamás mestere. Egyik kezdeményezője volt a középkori keresztény gondolkodás arisztoteliánus fordulatának, a klasszikus nagyskolasztika kibontakoztatásának. Mint szintetikus, enciklopédikus gondolkodó, utókorától a Doctor Universalis melléknevet kapta. A katolikus egyház 1931-ben szentjei sorába emelte, majd egyházdoktornak jelentette ki. A. itáliai egyetemeken folytatott tanulmányok után már mint magister lépett a dominikánus rendbe, majd teológiai stúdiumai befejezését követően 1245-ig rendje német kolostoraiban tanított. Ezután Párizsban, majd Kölnben volt novíciusmester és ünnepelt professzor, de közben tevékenykedett, mint német provinciális, pápai teológiai tanácsadó, hitszónok és regensburgi püspök is. Élete utolsó két évtizedében a kölni dominikánus kolostorban élt és a rend ottani iskolájában tanított. Hatalmas, teljes egészében máig is feltáratlan és publikálatlan életművében kora egész tudományosságával foglalkozott. A botanika, a kőzettan, a rovarok viselkedése vagy az égitestek mozgása ugyanúgy érdekelte, mint az aszketika és a misztika, az orvoslás vagy az aranycsinálás. Életművének lényegét mégis az Arisztetelész-kommentárok, filozófiai és teológiai summái, zömmel az averroista nézetek ellen irányuló polemikus írásai jelentik. Kommentálta – néha több változatban is – Arisztotelész valamennyi, általa ismert írását, ¤ Petrus Lombardus és ¤ Pseudo-Dionysios Areopagita munkáit, összefoglaló, szisztematikus művei azonban zömében befejezetlenül, torzóban maradtak. Gondolatai továbbépítésének és rendszerbe foglalásának feladatát legnevezetesebb tanítványa, Aquinói Tamás végezte el, aki Párizsban és Kölnben is környezetéhez tartozott. A. filozófiája és teológiája monumentális kísérlet a hagyományos platónikus tartalom és az ekkor felfedezett arisztotelészi forma és fogalmi rendszer szintézisére, de túláradó szertelensége miatt gondolatvilága sokkal áttekinthetetlenebb, mint a tanítvány, Aquinói Tamás rendszere. A. hirdette a teológia és a filozófia önállóságát és egymást kiegészítő harmóniáját. Ontológiájában és ismeretelméletében a mérsékelt realizmus álláspontját vallotta és a hierarchikusan rendeződő szellemi és anyagi létezőket Isten, mint első intelligencia kiáradásának tekintette. ¤ Ibn Sziná nyomán a létet a lényeg akcidenciájának, járulékos tulajdonságának gondolta, viszont hevesen elutasította az egyetemes intellektusnak a ¤ latin averroisták által felvetett gondolatát és maga is részt vett a nézeteik körül kibontakozó párizsi vitákban. Élete utolsó éveiben nagy határozottsággal állt ki a párizsi egyetem nyilvánossága előtt addigra már elhalt tanítványa, Aquinói Tamás felfogása védelmében, akit az augusztiniánus ferences teológusok racionális intellektualizmusa miatt hevesen támadtak. A. a közkeletű augusztiniánus felfogással szemben az emberi akarat szabadsága mellett foglalt állást és azt hirdette, hogy a bűn megrontotta ugyan az emberi természetet, de a lélekben vannak, maradtak olyan 'isteni' szikrák, A. sajátos antropológiájának alapfogalmai, amelyek képessé tesznek az üdvözülésre. A. arisztotelizmusának Aquinói Tamás, misztikus-ezoterikus látásának ¤ Meister Eckhard volt az örököse; a hagyomány szerint ez utóbbi élete utolsó éveiben volt tanítványa Kölnben. Tanítványai és azok követői egy csoportja, az albertizmus hívei a tomistáktól és a misztikusoktól független irányzatként egészen a 15. századig nyomon követhetők a katolikus gondolkodás történetében, de nevére a reneszánsz természetbölcselői és alkimistái is szívesen hivatkoztak.

Művei: Alberti Magni Opera Omnia, 1-38., (A. Borgnet), Paris: 1890-99.; művei újabb, még befejezetlen kritikai kiadása: Opera Omnia, ed. Colonensis 1-120. (B. Geyer), Köln: 1951-. Irodalom: H. Wilms OP.: Albert der Grosse, Kösel-Pustet, München: 1930.; Ch. Scheeben:Albertus Magnus, Kösel-Pustet, München: 1932.; I. Craemer-Ruegenberg: Albertus Magnus, C. H. Beck, München: 1980.; Albertus Magnus and the Sciences, PIMS, Toronto: 1980. (HP)