Székely László: Fényi Gyula és a jezsuita tudomány

Tudománytörténeten szűkebb értelemben a tudományos elméleteknek és eredményeknek, a megoldani kívánt problémáknak és a megoldási kísérleteknek, az alkalmazott módszereknek, a műszereknek és eljárásoknak időrendben történő, ismertető bemutatását és elemzését szokták érteni. Ha föllapozzuk a tudománytörténeti kézikönyveket vagy szakmai monográfiákat, ezekben többnyire a tudományok történetének ilyen, a tudományos problémákra, eljárásokra és fölfedezésekre koncentráló, "belső" bemutatásával találkozhatunk. Ám a tudomány nem önmagában, az élet, a történelem és a kultúra más területeitől elszigetelve működik. Teljesebb megértéséhez szükséges van humán – így történelmi, kultúrtörténeti és filozófiai – vizsgálódásokra.

Fényi Gyula esetében a kultúrtörténeti vizsgálódás különösképpen indokoltnak tűnik. A kiegyezés utáni Magyarországon, a gazdasági és kulturális fejlődés részeként és következményeként a magyar szellemi életben is jelentős változások történtek. Így csökkent a magyar kultúra egyoldalú humán orientáltsága, s egyre nagyobb hangsúly helyeződött a műszaki tudományokra és a természettudományra. Mindennek talán legszembetűnőbb jele a Budapesti Műegyetem megalapítása volt, amely hamarosan Európa egyik rangos felsőfokú intézményévé vált. Ez a dinamikus fejlődés azonban elsősorban Budapestre koncentrálódott, s ha a századforduló Magyarországának szellemi életére utalunk, akkor – az előbb említettek miatt joggal – főképpen Budapestre gondolunk. A kiegyezés utáni fejlődés e sajátossága következtében már ekkor, a Trianon előtti Magyarországon kialakult az ország egyoldalú Budapest-központúsága, s különösen így volt ez a természet- és a műszaki tudományok területén.

Ezt a sajátosságot figyelembe véve Fényi Gyula munkássága különös kontrasztként tűnik elénk. Hiszen Fényi egy közepes méretű, lehanyatlóban lévő vidéki mezővárosban, Kalocsán tevékenykedett és itt érte el az egyetemes csillagászattörténet szempontjából jelentős eredményeit. E kontraszt még élesebbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy Kalocsa még az olyan, Budapesttel szemben háttérbe szoruló, de mégis egyetemi-főiskolai, tudományos múlttal bíró városokhoz képest is igen szerény szellemi hagyományokkal rendelkezett, mint Pozsony, Nagyszombat, Debrecen vagy Kolozsvár.

Ám Fényi munkássága más szempontból is sajátos színfoltot jelent a századforduló magyar szellemi életében. Bármennyire ellentmondásos volt a kiegyezés utáni magyar kapitalizácó, Budapest fejlődése szükségképpen a feudális struktúrák meggyengülésével, széttöredezésével, az egyházak és a vallás háttérbe szorulásával járt, s ennek következtében a századforduló Budapestjét az antifeudális értelemben vett haladó, szabadelvű szellemiség jellemezte. Általánosan elfogadott, hogy az akkori Magyarország szellemi teljesítményei ebben a haladó, liberális környezetben születtek meg, s ez még akkor is igaz, ha a politikai konzervativizmus szükségképpen jelen volt. Gondoljunk például arra, hogy Ady Endre konzervatív ellenfele, gróf Tisza István a Szabadelvű Párt vezető politikusa volt. Így Fényi Gyula munkássága vidékiségén túl azért is figyelmet érdemel, mert kifejezetten konzervatív-vallásos intézményi és szellemi környezetben, e környezet által meghatározottan tevékenykedett, s vált a korszak egyik kiemelkedő magyar természettudósává.

II. Az előadás tárgya

Előadásomban azt a kérdést vizsgálom, hogy mi tette lehetővé a "Fényi-jelenség"-et. Kicsit sarkosabb megfogalmazásban, s tekintetbe véve, hogy a dinamikus fejlődés ellenére Budapest és Magyarország mégiscsak mind tudományos, mind szellemi szempontból az európai centrum peremén maradt, e kérdést a következőképpen is megfogalmazhatjuk: mi tette lehetővé, hogy Fényi a "periféria perifériáján", konzervatív-feudális szellemi és intézményi feltételek között az egyetemes csillagászattörténet szempontjából jelentős természettudományos eredményeket érjen el?

Látni fogjuk, hogy a Fényi-jelenség két eleme közül az egyik – a konzervatív intézményi és szellemi meghatározottság – kulcsként szolgál a másik megértéséhez, ahhoz, hogy miképpen lehetett sikeres Fényi a "periféria perifériáján". Vizsgálódásunk eredménye azzal a csillagászat történetén messze túlmutató tanulsággal szolgál, hogy szemben az általánosan uralkodó fölfogással, egy korszakváltás során a letűnő korszak tovább élő szellemisége és intézményei is elősegíthetik szellemi értékek és tudományos sikerek megszületését.

Vizsgálódásom ugyanakkor nem csupán Fényi felől, a "Fényi-jelenséget" lehetővé tévő tényezők megismerése szempontjából érdekes. A 19-20. század fordulója s a századelő a magyar gondolkodástörténet egyik legizgalmasabb korszaka. A magyar kultúrában hagyományosan vezető szerepet játszó költészetben ekkor kezdi alkotói pályafutását a fiatal Ady és a nyugatos nemzedék, s – a filozófiától idegen magyar szellem mítoszának mintegy cáfolataként – ekkor írja első filozófiai tárgyú műveit az irodalomtudomány és az irodalmi esszé területén már magának elismerést szerzett Palágyi Menyhért, az első nemzetközileg is respektált magyar filozófus. A társadalomtudományok területén ekkor bontogatja szárnyait az a generáció, amely oly neves gondolkodókat adott a világnak, mint Polányi Károly, Hauser Arnold, Mannheim Károly (s természetesen a későbbi kommunista fordulata miatt mára szalonképtelenné vált és hívei által is elhallgatott, de kétségtelenül jelentős filozófus, Lukács György). Ekkortájt, itt kezdi pályafutását a későbbi Nobel-díjas kémikus, Hevesi György, s itt ismerkednek meg a természettudományokkal s kapják meg egész életükre szóló indíttatásukat azok a fiatalemberek, akik később a század neves fizikusaiként válnak világszerte ismertté: Wigner Jenő, Szilárd Leó, Neumann János, Gábor Dénes, Teller Ede.

A természettudós-csillagász, Fényi tudományos teljesítménye ugyancsak ehhez az időszakhoz kapcsolódik. Ezért, ha a "Fényi-jelenség" kifejezés bevezetésével egyik oldalról arra utaltunk, hogy Fényi munkássága több vonatkozásban is sajátos kontrasztként tűnik elénk korának szellemi-kulturális háttere előtt, akkor másik oldalról Fényi munkássága s a "Fényi-jelenség" integráns része e korszak magyar szellemi életének. E korszak magyar gondolkodás- és kultúrtörténetével foglalkozó egyetlen munka sem lehet teljes anélkül, hogy ne vetne legalább egy rövid pillantást Fényire – még akkor is, ha nem kifejezetten a természettudomány áll középpontjában. Hiszen Fényi tudományos munkássága és a Fényi-jelenség – Fényi "vidékisége" és jezsuita volta – a magyar természettudomány történetének részeként egyúttal a magyar szellem, a magyar kultúra történetének is figyelmet érdemlő mozzanata.

Bár magát a Fényi-jelenséget a 19. század végi, Budapest-centrikusággal jellemzett magyar gondolkodás- és kultúrtörténet összefüggésében definiáltuk, Fényi munkássága gondolkodástörténetileg egyúttal ennél egyetemesebb kontextusba is ágyazódik. A francia felvilágosodás óta makacsul meghonosodott az a nézet, hogy az egyház és a természettudomány, a természettudományos kutatás intézményei szemben állnak egymással, s a vallásos kutatók is mintegy csupán vallásos meggyőződésüket háttérbe szorítva lehetnek eredményesek a természettudományokban. Ez a mítosz a 19. században különösen erős volt, de ma is makacsul tovább él, s jelen van olyan nagy népszerűségnek örvendő természettudományos ismeretterjesztő művekben is, mint például Dawkins A vak órásmester című könyvében, vagy Stephen Hawking Az idő rövid története című bestsellerében. Anélkül, hogy egy adott időpont hivatalos vallásos doktrínája és az új fölfedezések (Galilei, Darwin stb.) közötti konfliktusok megtörténtét tagadnunk kellene, könnyű belátni, hogy ez az általánosan elterjedt nézet hamis, s a természettudomány és a vallás ellentéte nemcsak hogy nem szükségszerű, de nem is alapvető. A közfelfogásban tévesen ugyancsak a természettudományos haladással szembenállónak tekintett jezsuita rendhez tartozó, mélyen vallásos Fényi tudományos tevékenysége, eredményei élő és hatásos cáfolatát adják e hamis mítosznak.

Végül – tekintettel az alapvetően természettudományos műveltségű hallgatóságra – hangsúlyozni szeretném azt a fontos módszertani mozzanatot, hogy a szigorú ok-oksági természettudományos gondolkodással szemben a kultúrtörténeti vizsgálódások csak ritkán lelhetnek szigorú oksági meghatározottságokra, s azok emellett sem érvelhetnek a természettudományok módjára. Jelen esetben pedig ilyeneket nem is keresek: célom azoknak a gondolkodás- és kultúrtörténeti összetevőknek a megmutatása, melyek lehetővé tették a Fényi-jelenséget. Ezek bemutatásával, illetve az ezekre történő utalással semmiképpen sem szeretném azt állítani, hogy ezek Fényi sikeres tudományos munkásságának okai volnának, vagy önmagukban magyarázatul szolgálhatnának tudományos elhivatottságára, munkamódszerére és eredményeire.³

III. A Fényi-jelenség kulturális, intézményi és gondolkodástörténeti háttere

A pénzügyi és kulturális háttér egymáshoz kapcsolása első pillanatra talán furcsának tűnhet, hiszen a pénz és a kultúra világa gyakran ellentétesen viszonyul egymáshoz. A jelen esetben azonban e kettő összefonódik, hiszen a kalocsai csillagvizsgáló megalapításának ötlete Haynald Lajos (1816-1891) bíboros érsektől származott, s az alapítás pénzügyi hátterét, valamint a csillagvizsgáló későbbi működésének pénzügyi fedezetét is ő maga biztosította. Haynald érsek széles látókörű, természettudományosan képzett főnemes volt, aki tudománypártolói tevékenységével az elsősorban Széchenyi István nevével fémjelzett reformkori nemesi hagyományt mint kulturális tradíciót folytatta tovább. Ez a fajta hagyomány a magyar nemesség fokozatos gazdasági és pénzügyi térvesztésével, a társadalmon belüli helyzetének és politikai viselkedésének megváltozásával a századfordulóra fokozatosan eltűnik, s Haynald érsekben – aki maga is kiváló botanikus volt, s akit tudománypártolói tevékenységében nemcsak a közért való cselekvés politikai eszméje, hanem a természettudományok iránti őszinte érdeklődése is vezetett – e tradíció egyik utolsó jeles képviselőjét tisztelhetjük.⁴

De a reformkori nemesi tudománypártolói tevékenység mint kulturális hagyomány jelenik meg Konkoly Thege Miklós szerepvállalásban is, aki Haynald kérésének eleget téve szakmai tanácsadással és közreműködésével támogatta kalocsai csillagvizsgáló megalapítását, s aki mint saját – ógyallai – csillagdájának alapítója és egyben gyakorló csillagász a magyar nemesi rend másik kiváló tudománypároló személyisége volt.⁵ A kalocsai csillagvizsgáló létrejöttében igen fontos és szerencsés körülmény e két kiváló személyiség összetalálkozása – még akkor is, ha a kalocsai műszerválasztás tekintetében Konkoly Thege talán nem a legszerencsésebb módon járt el.

Haynald Lajos főnemesi rangja a katolikus egyházi hierarchián belül elfoglalt méltóságából következett. Bár a kalocsai csillagvizsgálót magánvagyonából támogatta, tudománypártolói tevékenysége elképzelhetetlen lett volna a katolikus egyházi intézményrendszerben elfoglalt pozíciója nélkül. Ennyiben a kalocsai csillagda megalapításkor közvetve, a háttérben ott volt a katolikus egyház; e tényező pedig már érthetőbbé teszi Kalocsa szerepét a történetben. Ha a 19. század végének Magyarországán Kalocsa csupán egy vidéki – még csak egyetemi hagyományokkal sem rendelkező –, jelentőségét egyre inkább elveszítő mezővárosnak tűnt, az egyházi hierarchia szempontjából kitüntetett város: érseki központ volt. Ez persze önmagában még nem tette szükségszerűvé, hogy bármilyen értelemben is tudományos vagy szellemi centrummá váljon. Ám az az ellentét, mely a város egyházi kitüntetettsége s fokozatos politikai és gazdasági térvesztése között feszült ebben az időszakban, meghatározta közérzetét, s lakossága e térvesztést oly módon törekedett ellensúlyozni, hogy megpróbált – Kerkai György szavaival – a "szellem és a lélek" városává válni.⁶ A város e közérzetéhez és törekvéséhez jól illett Haynald felajánlása a csillagvizsgáló alapítására és támogatására, mint ahogy ugyanez a törekvés érződik a korábbi érsek, Kunszt József (1790-1867) azon döntésében is, mellyel a csillagvizsgálót később befogadó intézmény, a jezsuita rend kalocsai megtelepedését támogatta és lehetővé tette.⁷

S nemcsak Kalocsa oldaláról volt meg a befogadó készség. Ha egyik oldalról Kalocsa mint érseki város gazdasági hanyatlását a szellem és a kultúra területén próbálta meg ellensúlyozni, másik oldalról a jezsuita rend tradicionálisan törekedett arra, hogy a politika, a gazdaság és a szellem virágzó központjai mellett a kevésbé fejlődő vidékeken, a perifériákon is jelen legyen. Mindezek nyomán ha nem volt is szükségszerű, nem volt teljesen esetleges sem, hogy a Magyarországra, Nagyszombatra történő 1853-as visszatértük után a jezsuiták egyik rendházukat és iskolájukat éppen Kalocsán hozták létre 1860-ban. (XIV. Kelemen pápa francia befolyásra 1773-ban föloszlatta a rendet, s a hazánkban Oláh Miklós esztergomi érsek támogatásával 1561-ben megjelent jezsuitákat ennek nyomán Magyarországról is kiutasították.)

A Haynald érsek támogatásával létrehozandó csillagvizsgáló persze működhetett volna minden intézménytől függetlenül, vagy a város – esetleg egy nem jezsuita egyházi vagy világi gimnázium – kezelésében is, s nem zárható ki, hogy ebben az esetben is jelentős tudományos eredmények születtek volna a csillagda falai között. Ám akkor, ott Kalocsán a jezsuita intézményhálózat adott otthont a csillagvizsgálónak, amely ezen intézményhálózat keretében vált Európa egyik neves napkutató obszervatóriumává. S mint a következőkben látni fogjuk – a vallásnak és különösen a szerzetesrendekben uralkodó szigorú élet- és szemléletmódnak tévesen tulajdonított tudományellenességgel szemben – a jezsuita meghatározottság s a jezsuita intézményhálózat által közvetített jezsuita szellemiség nem csak hogy nem akadályozta, hanem kifejezetten segítette, hogy e csillagvizsgáló ne maradjon meg csupán egy középiskolai bemutató csillagvizsgálóként, hanem Haynald érsek törekvésének megfelelően valódi tudományos centrummá váljék.

A jezsuita rend – legalábbis az olyan régi rendekhez képest, mint a bencések vagy a ferencesek rendje – viszonylag fiatal: Loyolai Szent Ignác (1491-1556) 1540-ben alapította. A rend azonban megalapítása után hihetetlenül gyorsan fejlődött, s néhány évtized alatt a keresztény világ legbefolyásosabb, legaktívabb, iskolahálózatában a legkiterjedtebb, az oktatás tekintetében a leginkább elismert rendjévé vált. A rend iskolarendszere, erős egyházi és világi befolyása sokak csodálatát – s persze egyúttal sokak gyűlöletét – fölkeltette. Ám a rend dinamikáját, teljesítményét, sikereit senki sem tagadhatta. A jezsuitákkal foglalkozó irodalom gyakran találgatja a jezsuiták sikereinek titkát, s azt gyakran a rend szigorú belső, katonai jellegű szervezetében, fegyelmében leli meg, mely arra vezethető vissza, hogy az alapító, Loyolai Szent Ignác korábban katona volt. Ám a jezsuita rend szigorú szervezete csupán a felszín. Úgy tűnik számomra, az igazi titokhoz René Fülöp-Miller került közelebb A jezsuiták hatalma és titka című művében.⁸ Fülöp-Miller a jezsuiták sikereinek magyarázatát nem annyira a szervezetben, mint inkább a jezsuita szellemiségben véli fölfedezni. A hagyományos középkori felfogás szerint a földi embernek Istenhez fűződő viszonya végső soron kívül van a személy hatókörén. Amit tehetünk, az csupán a remény jegyében történő passzív, Isten megnyilvánulásának befogadására fölkészülő várakozás, maga a várt esemény azonban a személy tudatos akarata és cselekedetei szempontjából csupán esetlegesen: Isten kiismerhetetlen akaratának függvényében következhet be, vagy maradhat el. A jezsuita rend alapítója, Loyolai Szent Ignác viszont határozottan szakított e felfogással, és kifejezetten hangsúlyozta, hogy az ember Istenhez való viszonya, Isten megtalálásának lehetősége a személy tudatos akaratán s racionális törekvésén múlik, s mindenki eljuthat Istenhez, aki ezt értelmével tudatosan akarja, és hajlandó erőfeszítéseket tenni e cél érdekében. Azaz Loyolai Szent Ignác szerint a hit értelmében vett földi boldogság nem csupán isteni kegyelem, amelynek érdekében a földi ember a várakozáson és a reményen túl semmit sem tehet, hanem a hívő ember azt akaratlagos törekvésével, aktív cselekedetekkel elérheti. A dolog egyedül azon múlik, hogy a személy törekvése során célszerűen használja-e föl természetes képességeit. "Istent bármikor megtalálhatom, ha akarom" – nyilatkozott egyszer erről rendtársai előtt.⁹

Mármost az az emberkép, mely az embert a saját sorsa és a világ fölött befolyással bíró, saját életéért, szelleméért és erkölcséért felelős lényként jeleníti meg, a reneszánsz és a humanizmus új s meghatározó mozzanataként alakult ki, s mindmáig lényeges összetevője a modern európai kultúra szellemi-erkölcsi beállítódásának. A jezsuita rend szellemisége tehát a hittel való összhangot megőrizve, ugyanakkor a hívő ember és Isten viszonyának újszerű felfogásával mintegy integrálta a kibontakozó újkori európai kultúra e meghatározó elemét.

A jezsuiták új szellemiségének fontos részét képezte a természettudományok iránti fogékonyság. Egyrészt a rend intellektuális beállítódása miatt elkerülhetetlen volt, hogy legkiválóbb szellemi képviselői között legyenek olyanok, akik kifejezetten érdeklődnek az új természetfilozófiai és természettudományos elméletek iránt. Másrészt a rend világosan fölismerte azt is, hogy a természettudományos igazság új, minden tekintélyt elutasító ideája alkalmas az egyházi tekintély, a Szentírás és a hitbéli tanítás aláásására. E veszélyre azonban a jezsuiták nem a konzervatív egyházi körökre jellemző merev tagadással reagáltak, hanem éppen ellenkezőleg: a rend intenzíven fordult a természettudomány felé, s az új eszmékhez és elméletekhez alkotó módon viszonyulva arra törekedett, hogy azokat a hit és az egyház szolgálatába állítsa.¹⁰ A francia felvilágosodás óta elterjedt népszerű fölfogással szemben tehát (amelyet magyar nyelvterületen például Száva István A hiúz a Napba néz című, Galileiről szóló népszerűsítő regénye is követ) a jezsuiták nem voltak "peripatetikusok". Éppen ellenkezőleg: a Loyolai Szent Ignác által alapított, s a merev egyetemi hierarchián kívül álló Collegio Romano a kor jelentős matematikai és fizikai fellegvárává vált, amely a skolasztikus természettudomány legjobb hagyományait folytatva hozzájárult az ekkorra már megmerevedett, dogmatikussá váló egyetemi arisztoteliánus természettudomány meghaladásához – többek között éppen a fiatal Galileire gyakorolt meghatározó szellemi befolyásával.¹¹

A jezsuiták képviselték ugyanis a kor pedagógia avantgárdját. Loyola nagy fölismerése, hogy az Egyház ügyének föllendítése elképzelhetetlen a korszerű tudományos ismeretek elsajátítása és fölhasználása nélkül, ekkorra bőven kamatozott. A jezsuiták nevelőintézeteiben a "hét szabad művészet" középkori biflázásait gondolkozásra szoktató élénk szellem váltotta föl, s már csak ezért is nagy szerep jutott itt a matematika oktatásának, matematikai föladatok megoldásának. A csillagászat és a fizika oktatásában már óvatosabbak voltak a jezsuiták, hisz ügyelniök kellett, nehogy bármilyen formában összeütközzenek a Szentírás szövegeivel; ámde a matematika elválaszthatatlanul összefonódott akkor a csillagászattal és a fizikával, s így az atyák között mindig akadtak kiváló matematikusok, akik éppen a csillagászatban és a fizikában jutottak valami szép fölfedezésre. A nagy rend nemzetek fölötti egységes szervezete pedig úgyszólván magától és akkoriban egyedülállóként megteremtette a modern tudományos munka egyik alapföltételét, az eredmények gyors és széles körű cseréjét. A jezsuiták méghozzá nem a világtól elszigetelve működtek, hanem neveltjeiken keresztül bekapcsolódtak a mindennapi élet forgatagába, ám előkelő egyháziakként mindig megőrizve a kívülállás távlatos rálátását.¹²

Ennek a Vekerdi által a fentiek szerint jellemzett jezsuita "avantgárd"-nak legfontosabb intézménye a már említett római "Collegio Romano" volt, melyet nem sokkal a rend alapítása után, 1551-ben maga Loyolai Szent Ignác hozott létre, s amely szinte azonnal a kor természetfilozófiai, matematikai és természettudományos kutatásainak színvonalas központjává vált. Szemben a régi egyetemek merev intézményi struktúrájával, mely konzerválta a peripatetikus arisztoteliánus tradíciót, a Collegio Romanót, mely új intézmény volt, s nem tagolódott be a régi egyetemi struktúrába, a nyitottság és a merev arisztoteliánus tradícióval szembeni kritikus szemléletmód jellemezte. Persze ez nem jelentette azt, hogy a Collegio Romanón belül ne Arisztotelész állt volna a természetfilozófiai-természettudományos tanulmányok középpontjában. Arisztotelész nélkül abban a korban e tudományterületek elképzelhetetlenek voltak – s nemcsak tekintélyi, hanem tartalmi okok miatt is. E vizsgálódások kiindulópontját és alapjait ekkor még Arisztotelész filozófiája, fizikája és logikája nyújtotta, s ez nem csupán a Collegio Romanóra igaz: Arisztotelész nélkül Galilei fizikája sem jöhetett volna létre, aki maga is számos ponton élete végéig arisztoteliánus maradt. A tudományos konzervativizmus és a tudományos haladás kérdése nem Arisztotelész kiiktatásán vagy elfogadásán múlt, hanem azon, hogy alkotó, kritikai módon vagy csupán passzív, az arisztotelészi szövegekhez minden tekintetben mereven ragaszkodó befogadóként közelített-e valaki Arisztotelészhez.

Galilei korai írásaiban egyértelműen látszik, hogy a fizikus gondolkodásának formálódásában – így különösképpen az új, Galilei-féle mechanika kialakulásában – jelentős szerepet játszottak a középkori skolasztikus természetfilozófusok. A tudománytörténészek kezdettől fogva sejtették, hogy Galilei nem olvasta e szerzők eredeti műveit, s így sokáig kérdésként vetődött föl, hogy milyen közvetítésen keresztül jutottak el e "filozófus fizikusok" Galileihez. Az utóbbi évtizedekben – elsősorban William Wallace amerikai tudománytörténész kutatásai nyomán – úgy tűnik, megoldódott ez a rejtély: kiderült, hogy a fiatal Galilei a jezsuita Collegio Romano tagjainak tanulmányaiban és tankönyveiben találkozott e korábbi gondolkodókkal.¹³

Wallace azt is megmutatta, hogy a Collegio Romano hatása nem korlátozódott csupán a passzív közvetítő szerepére. A Collegión belül – elsősorban a kor kiváló matematikusa és természettudósa, Clavius (1537-1612) munkássága révén – a matematika és a természetfilozófia, a matematika és a fizika viszonyának új koncepciója alakult ki, amely előkészítette a matematikai eszközökkel dolgozó új természettudományt, s alapvetően befolyásolta a Claviust mélyen tisztelő, s vele intenzív levelezést folytató fiatal Galileit. De a jezsuita Clavius hozzájárult a fiatal Galilei szellemének formálódásához azáltal is, hogy miután Galileinek egyik hozzá – mai kifejezéssel "tiszteletpéldányként" – eljuttatott írásában logikai hibát fedezett föl, ezt ismertette Galileivel és az ilyen hibák elkerülése érdekében az arisztotelészi logika tanulmányozására hívta föl a később tudós óriássá vált tehetséges fiatalember figyelmét. Galilei megfogadta a tanácsot, s Arisztotelész logikája meghatározó hatással bírt későbbi gondolkodására, érvelési stílusára és írásai logikai fölépítésére. Ami pedig egy jellegzetesen galileánus témát, a zuhanó tárgyak mozgását illeti, az e tárgykör iránti érdeklődésének föléledésében és a tárgyak esésének arisztoteliánus elméletétől való fokozatos eltávolodásának előkészítésében ugyancsak meghatározó szerepe volt a Collegio Romano jezsuita tudósainak.¹⁴ A fiatal Galilei szellemi nyitottsága, kreativitása s tehetsége többek között éppen abban mutatkozott meg, hogy a tanulmányainak teret adó egyetemek tanárai mellett jó érzékkel rátalált a távoli Collegio Romanónak a jövő természettudományát előkészítő kiváló tudósaira, s a peripatikus egyetemi tanárok helyett a jezsuita Clavius jelentette számára a követendő példaképet, tőle és társaitól várt szellemi útmutatást. Ezt figyelembe véve talán nem túlzás, ha a fiatal Galileit nem annyira egyetemi tanárai, hanem a Collegio Romano tanítványának – vagy legalábbis a Collegio Romano tanítványának is – tekintjük.

Ám nemcsak a fiatal Galilei, hanem a későbbi sikeres és elismert tudós fizikus is intenzív kapcsolatot tartott a Collegio Romanóval. Így tudománytörténeti fordulópontot jelentő első távcsöves csillagászati megfigyeléseinek összefoglalását, az 1610. március 10-én megjelenő Siderius Nunciust (a "Csillaghírnök"-öt vagy "Csillagos üzenet"-et¹⁵) eljuttatja az általa mélyen tisztelt Clavius atyának, s a fölvilágosodás Galilei-mítoszával ellentétben – Claviusnak egy minden bizonnyal valóban elhangzott epés megjegyzése ellenére¹⁶ – a kezdeti kétely után (amely Galilei fölfedezéseinek meglepő volta mellett elsősorban a Rómában használt első távcsövek gyenge minőségére volt visszavezethető) a Collegio tagjai nemcsak elismerik Galilei megfigyeléseinek helyességét, hanem fölfedezéseinek egyik fő hirdetőivé lesznek.¹⁷ Így amikor az egyház hivatalos hitbéli tanítása tekintetében az akkori legfőbb tekintély, Bellarmino bíboros a Collegio Romanótól kér véleményt a Galilei által leírt távcsöves megfigyelések hitelességéről, illetve arról, hogy azok mennyiben egyeztethetők össze a hittel, a Collegio igazolja a megfigyelések helyességét, s kifejti véleményét, amely szerint azok a hit tanításával sincsenek ellentmondásban.¹⁸ Mindez pedig gyökeres ellentétben áll azzal a nézettel, amely szerint az egyház képviselői arisztoteliánus alapon elutasították volna Galilei csillagászati megfigyeléseit. Valójában az ég változatlanságának és tökéletességének arisztotelészi tana abban az időben már az egyházi körökön belül sem volt általánosan elfogadott és vitathatatlan tanítás.

Ami a Galilei elleni első egyházi eljárást és Kopernikusz tanításának hivatalos elítélését jelenti, az ehhez vezető folyamat nem a jezsuitáktól, de nem is az egyház felső köreiből, hanem konzervatív egyetemi tanároktól indult ki, s a dominikánus rend konzervatív szárnyának megnyerése után jutott el Rómáig. A hivatalos római körök Bellarmino bíboros (1542-1621) vezetésével sokáig szerették volna elkerülni, hogy formális processzusra kerüljön sor. Hogy mégsem így történt, abban a dominikánusok nyomása mellett az is szerepet játszhatott, hogy Galilei hibásan mérte föl az egyházon belüli erőviszonyokat, vagy egyszerűen kopernikánus propagandája során – meggyőződésének igazában bízva – nem akarta azokat figyelembe venni. Ma már nem tudjuk, hogy a szintén jezsuita Bellarmino bíboros, amikor a hivatalos eljárás elkerülésére törekedve Kopernikusz elméletével szemben megfogalmazza kételyeit, s Galileit Kopernikusz kapcsán visszafogottságra kéri, mennyiben jár el így őszinte meggyőződésből, mennyiben törekszik az egyház tekintélyének rossz értelemben vett védelmezésére, s mennyiben enged jobb meggyőződése ellenében a konzervatív egyházi körök nyomásának. Az azonban bizonyos, hogy Bellarmino itt a fizika és a matematika különbségére hivatkozva megadja azt a formulát, amelynek keretei között Kopernikusz elméletével – azt hipotézisnek tekintve – tudományos szempontból háborítatlanul lehetett volna foglalkozni, s amit természetesen Galilei kopernikánus meggyőződése miatt nem tudott elfogadni.¹⁹ Bellarmino szerepe ebből a szempontból ambivalens. Egyrészt a dominikánusokkal szemben fölvilágosult, Galileivel szemben megértő és barátságos. Másrészt nyilvánosan hirdetett álláspontjával tragikusan elzárta az utat annak lehetősége előtt, hogy az egyház semlegesnek nyilvánítsa magát a Kopernikusz elmélete körüli vitában, s ezzel – minden bizonnyal akaratán kívül – hozzájárult a Galilei elleni második pert megalapozó anti-kopernikánus egyházi álláspont megmerevedéséhez. A kérdés, hogy minden tekintélye ellenére egyáltalában lett volna-e lehetősége Bellarminónak a semleges álláspont elfogadtatásában, s ha igen, ő maga törekedett volna-e ilyenre, ma már eldönthetetlen.

A Galilei és a jezsuita rend közötti jó kapcsolat Galilei munkásságának kései időszakára jelentősen megromlik, ám ebben az egyház hivatalossá vált anti-kopernikánus álláspontja csak közvetve és részlegesen játszott szerepet. A Galilei által annyira tisztelt Clavius atya 1612-ben, a Galileivel szemben anti-kopernikánus álláspontot képviselő, de vele jóindulatú és segítőkész Bellarmino 1621-ben meghal, és a Collegio Romano személyi összetétele fokozatosan kicserélődik. Ebből azonban még nem következett volna a jó viszony megromlása: itt inkább Galilei két igen szerencsétlen, vitatható föllépése játszott meghatározó szerepet.

Az egyik ilyen föllépés az 1619-1623 közötti üstökös-vitában történt. 1618-ban három új üstökös is megjelent az égen, melyek közül a harmadik különösen fényes volt. Az új üstökösök kapcsán a jezsuita rend a kiváló matematikus és építész – ugyanakkor egyházpolitikailag határozottan konzervatív – Horatio Grassi vezetésével és a rend földrajzilag nagy területet átfogó hálózatának segítségével (kétségkívül anti-kopernikánus motivációtól vezettetve) az addigi tudománytörténetben példátlan megfigyelési programot szervezett az üstökös égi pályájának bemérésére. Ennek során az 1572-es szupernóva és az 1577-es üstökös vizsgálatakor a Tycho de Brahe által, majd az 1604-es szupernóva kapcsán Galilei által is használt módszert fölhasználva Európa különböző helyein figyelték meg az üstökösöket, és végeztek méréseket, hogy a mért pozíciók összevetésével az üstökös égi helyzetét meghatározzák. A Galilei és Newton (de még talán Herschel) korában is jellemző individuális megfigyelésektől eltérő, a modern tudomány számára példaértékűen megszervezett megfigyelésrendszer keretében az anti-kopernikánus indíttatás ellenére korrekt mérések történtek, és a parallaxis világosan észlelhető hiánya alapján Grassi – bár nem egészen korrekt érvekkel, de végeredményben – helyesen vonta le a következtetést, hogy az üstökösök a Hold fölötti szférában mozognak.

A megfigyelések eredménye összhangban volt Tycho de Brahe korábbi eredményeivel, s azáltal, hogy a kiváló megfigyelő csillagász tudományos tekintélyét növelte, a jezsuiták számára a Tycho de Brahe-féle földközéppontú rendszer tudományos értéke melletti közvetett érvként is szolgált. A programban részt vett jezsuiták ezért kíváncsian és várakozással tekintettek Galilei véleményére. Galilei azonban az akkor tudományos szempontból még egyáltalában nem elvetendőnek számító Tycho de Brahe-féle elmélet iránti ellenszenvétől vezetve rábírta tanítványát, Mario Guiduccit, hogy elleniratot írjon az üstökössel kapcsolatos vizsgálódásokat összefoglaló jezsuita művel szemben, melyet a Collegio Romano jegyzett, s amelyet minden bizonnyal maga Grassi fogalmazott meg. Ebben Guiducci kifejezetten negatívan viszonyul Tycho de Brahe rendszeréhez, s a jezsuita mérések eredményének ellenére kiáll azon arisztoteliánus nézet mellett, hogy az üstökösök a Hold alatti szférához tartoznak. Galilei kritikája (mert Guiducci művét mindenki Galilei álláspontja tolmácsolásának tekintette) mélyen megsértette a jezsuitákat, s személy szerint Grassit. A jezsuiták úgy érezték, hogy Galilei még az elavult arisztoteliánus nézetekhez is kész ragaszkodni, semhogy legalább részben nekik adjon igazat. E Galilei irányában megváltozott jezsuita érzületről Giovanni Ciampoli 1619. július 12-i, Galileihez írt levelében a következőképpen ad hírt: "...mélyen meg vannak sértve, és készülnek a válaszra, és bár ismerem és méltányolom e tekintetben Kegyelmed következtetéseinek józanságát, mindezzel együtt fájlalom, hogy annyira megcsappant körükben a jóindulat és az elismerés, mellyel egyébként övezni szokták a nevét."²⁰ (Kiemelés: Sz. L.) Guiducci vitairatára Grassi "Sarsi" álnéven válaszolt Libra Astronomica (Csillagászati mérleg) című művével, mely igen éles hangnemű, sértődött stílusban íródott, és tudományon kívüli, a kopernikuszi tanítás tiltására vonatkozó hatalmi-tekintélyi érveket is fölvonultat. (Ciampoli előbb idézett levelében ennek készülésére utalt.) Végül a négy évvel később, 1623-ban megjelent Az aranymérleg (Il Saggiatore) című művével Galilei saját nevén is bekapcsolódott a vitába, s sziporkázó, ugyanakkor a másik fél érzékenységével nem törődő, éles vitastílusban újból elutasította a jezsuita csillagászoknak az üstökösök Hold fölötti pályájára vonatkozó állítását. Az üstökös-vitával megromlott a jezsuiták és Galilei közötti korábbi jó kapcsolat, s ettől kezdve a vérmesebb jezsuiták köreiben Galilei kapcsán egyre inkább elterjed a fordulat: "meg kell semmisíteni."²¹

Az aranymérleget sokan Galilei fontos módszertani összegzésének tekintik, amely előkészíti öregkori nagy művét, a Párbeszédeket a két világrendszerről. Az is kétségkívül igaz, hogy az érvelési mód és a részletek tekintetében Grassival szemben Galileinek számos ponton igaza volt. Ugyanakkor a vita tulajdonképpeni tárgyának szempontjából – azaz annak tekintetében, hogy az üstökösök a Hold pályája fölötti égi jelenségek-e, vagy a Hold pályája alatt, például a légkör fölső köreiben keletkeznek-e – Galileivel szemben kétségkívül a jezsuitáknak volt igazuk, s ezen igazságuk a mai tudomány szempontjából is korrekt megfigyeléseken alapult. Arról sincs értelme vitatkozni, hogy vajon Guiducci első írásának jellege, stílusa vagy az abban foglaltak valóban okot adtak-e a jezsuiták sértődésére és Grassi ingerült reagálására. A lényeg az, hogy itt Galilei a jezsuiták természettudományos méréseivel, s az ezeken a méréseken alapuló helyes következtetésével szemben egy téves arisztoteliánus nézet mellett állt ki, s ennek során nem annyira tudományos megfontolások vezették, mint inkább a Tycho de Brahe-féle rendszer iránti ellenszenve. Tycho de Brahe rendszerét pedig Galilei éppen azért nem kedvelte, mert az olyan – akkor még tudományosan védhető – földközéppontú magyarázatot adott az égi jelenségekre, amely Galilei távcsöves megfigyeléseivel is összhangban volt. (Így például a Vénusz Galilei által leírt változó, holdszerű sarlója Tycho de Brahe rendszeréből is következett.) A mából visszanézve persze könnyűnek tűnik Galilei javára és a jezsuitákkal szemben ítélkeznünk, ám ez koravén bölcsesség volna. Galileinek akkor még inkább csak filozófiai, semmint fizikai jellegű érvek álltak rendelkezésre Tycho de Brahe elméletével szemben, hiszen nem voltak csillagparallaxisok és a kopernikuszi rendszer sem működött igazán jól – ezen az utóbbin csak a Kopernikusz rendszerének napközéppontúságát megőrző, de magát a rendszert tulajdonképpen elvető Kepler segített. Hasonlóképpen, Galilei árapályelmélete, amelyet Galilei Kopernikusz elméletének fizikai alátámasztására dolgozott ki, s amelyben ugyanúgy hitt, mint a jezsuiták hittek Tycho de Brahe rendszerében, mai szempontból tekintve tudományos kudarc volt. Így ha mindenképpen koravén bölcsek szeretnénk lenni, Galileit árapályelmélete miatt ugyanúgy el kellene ítélnünk, mint a Tycho de Brahét követő jezsuitákat. A valójában helyes álláspont persze, ha mind Galilei, mind a jezsuiták tudományos teljesítményét méltatjuk – függetlenül attól, mit igazolt belőlük az utókor, s mit nem.

(Galilei) ...rájött arra, hogy az udvari matematikusi rang nem védi meg az áltudósok elkeseredett dühétől. Amíg azonban az úszó testek ügyében nem sokat törődött velük, addig annál nagyobb izgalomba hozta Christoph Scheiner jezsuita közlése, hogy foltokat fedezett föl a Napon. Scheiner magyarázatot is fűzött a jelenségekhez, s eszerint csak látszat, hogy a foltok a Nap felületén lennének, a valóságban a Föld körül keringő bolygók homályosítják el a Napot... Elhatározta, hogy úgy megfelel Scheinernek, hogy örökre elveszi kedvét a csillagászattól... Tudott ugyan arról, hogy Scheiner színes vagy kormozott üvegen keresztül figyelte a Napot, de még a gondolat ellen is berzenkedett, hogy ő tanulhatna valamit e peripatetikus jezsuitától...²²

Mármost az eddigiekből nyilvánvaló, hogy a "peripatetikus jezsuita" kifejezés általában véve tudománytörténetileg abszurd, hiszen a jezsuita rendet egyfajta szellemi nyitottság és a modern gondolatok iránti fogékonyság jellemezte. S bár a renden belül is jelen voltak a konzervatív álláspontok képviselői – így Scheiner a napfoltokkal kapcsolatos első leveleit elöljárói tanácsára egy időre visszatartotta a közreadástól –, Scheinerre a peripatetikus jelző konkrétan sem illik, hiszen a Galileivel folytatott vitában, a korrekt tudományos vita szabályainak eleget téve, Galilei érveinek megfontolása után ő maga is elfogadta Galilei álláspontját azzal kapcsolatosan, hogy a napfoltok a Nap felületén helyezkednek el, s ennyiben a Nap mint égitest nem tökéletes.

Scheiner egyébként Galilei prioritásigénye ellenére valószínűleg Galileitől függetlenül, s vele nagyjából egy időben fedezte föl a napfoltokat, amelyeknek később Galileitől eltérően szisztematikus kutatásokat szentelt, s első szakértőjükké vált. De nemcsak a napfoltok kutatásában, hanem a távcső mint csillagászati eszköz alkalmazásában is úttörő jelentőségű Scheiner munkássága. 1613-ban valószínűleg ő készített és használt elsőként Kepler elméleti leírása alapján Kepler-féle távcsövet, mely sokkal alkalmasabb csillagászati megfigyelésekre, mint a Galilei-féle távcső. Ugyancsak Scheiner alkalmazta elsőként a napkutatásban a szemlencse elsötétítésének módszerét, s 1618-ban ő szerkeszti meg az első parallaktikus szerelésű távcsövet. A napfoltok mellett fölfedezi a napfáklyákat és a Nap felszínének granulás szerkezetét. De Scheiner munkásságának nemcsak tudománytörténeti jelentősége van: ő az első, aki hosszú évek folyamán szisztematikusan megfigyelte a Napot. Megfigyeléseit Rosa Ursina című művében összegezte, amelynek ma is fölbecsülhetetlen jelentősége van a Nap múltbeli tengely körüli forgásának vizsgálatában.²³ Tudománytörténeti szempontból pedig Galilei kultúrtörténetileg is fölbecsülhetetlen jelentőségű Siderius Nunciusával együtt Scheiner Rosa Ursina című műve az éppen csak kibontakozóban lévő távcsöves megfigyelő csillagászat egyik nagy tudományos összefoglaló munkája a Nap tekintetében.

A Galilei-Scheiner-vita első szakaszához visszatérve: Scheiner tehát elfogadja, hogy a napfoltok a Nap felületén találhatók, s azok mozgásának, változásának szorgos kutatójává válik. Galilei viszont, aki ezután nem végez napmegfigyeléseket, továbbra is ellenséges marad Scheinerrel szemben. Amíg a közöttük folyó vita első szakaszában a prioritás kérdése nem kerül előtérbe, Az aranymérleg egyik megjegyzésében Galilei magának tulajdonítja a napfoltok fölfedezését, s háborogva utal azokra, akik ezt az elsőbbséget el akarják lopni tőle. Galilei természetét és vitastílusát ismerve nehéz elképzelni, hogy e sorok írásakor ne gondolt volna – valószínűleg igaztalanul – Scheinerre is. Scheiner mindenesetre a Rosa Ursinában magára vonatkoztatja és kifejezetten sérelmezi Galilei e megjegyzését. Később, a Galilei ellen készülődő, s az elsőhöz képest most már súlyos következményekkel járó második egyházi eljárás időszakában egy újabb prioritási vita is kialakul közöttük a napfoltok keringési vonala és az ekliptika közötti dőlésszögnek – illetve az ekliptika és a Nap forgástengelye dőlésszögének – és e dőlésszög évenkénti periodikus változásának fölfedezésével kapcsolatban.²⁴

Galileinek tehát – szerencsére! – nem sikerült elvennie Scheiner kedvét a tudományos kutatástól. Ugyanakkor sikerült még egy jelentős jezsuita tudóst megbántania. Igaz, Scheiner állítólag úgy nyilatkozott, hogy ő nem akar rosszat Galileinek – ám egyes tudománytörténészek szerint a háttérben neki is szerepe volt abban, hogy sor került Galilei elítélésére. Egy bizonyos: a Galilei elleni második eljáráshoz vezető események során és a per folyamán Galilei már nem számíthatott a jezsuiták korábbi jóindulatára – s ebben nem csupán a jezsuiták voltak a hibásak.

A Galilei és a jezsuiták közötti viszony megromlásának differenciáltabb tárgyalása persze semmiképpen sem mentesítheti az egyház Galilei-ellenes eljárását, de azokat a jezsuitákat sem – ha valóban voltak ilyenek –, akik sértődöttségüktől vezetve tevékenyen hozzájárultak Galilei meghurcolásához. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy a Galilei ellen hozott ítélet a közfelfogással szemben nem azért ítélendő el, mert egy mai szemmel nézve helyes elmélet képviseletét tiltotta be egy hamis elmélet jegyében. Ami negatív volt e szomorú történetben, az valójában az, hogy az egyház hibás filozófiai és teológiai megfontolásokból, a világi hatalom politikai eszközeihez hasonló eszközökkel, erőszakosan beavatkozott tisztán tudományos kérdésekbe, s ezért az egyházi eljárást akkor is el kellene ítélnünk, ha történetesen Galilei mellett és Tycho de Brahe rendszere ellen született volna tiltó rendelkezés.

A Galilei elleni egyházi föllépés és a fizikust Kopernikusz megtagadására kényszerítő ítélet súlyos következményekkel járt a jezsuita természettudomány talán akkori vezető ágát képező jezsuita csillagászat szempontjából. Hiszen a jezsuitákra mint egyházi rendbeli tudósokra fokozottabban vonatkozott a Szentírás és a hivatalos egyházi tanok követésének kötelezettsége. Ennek ellenére a Galilei-Kepler időszakot követő évek legjelentősebb csillagászati műve, az Almagestum Novum (1651) egy jezsuita csillagász, Riccioli (1598-1671) tollából született meg, akire rendje a földközéppontú rendszer tudományos védelmezését rótta ki föladatul.²⁵ A földközéppontú rendszer azonban ekkor már egyáltalában nem a ptolemaioszi vagy az arisztotelészi rendszert, hanem Tycho de Brahe rendszerét, vagy ennek valamilyen variánsát jelentette. Figyelembe véve azt a már hivatkozott tényt, hogy Brahe rendszerének igazként történő elfogadása ekkor még a hitbéli szempontoktól függetlenül is racionális álláspont volt, a Brahét követő jezsuita csillagászat egyáltalában nem volt irracionális, hanem megfelelt a tudományosság követelményeinek. Riccioli műve egyébként alapos összegző munka, melyből Kopernikusz rendszerét is megismerhetjük. Sőt, Riccioli talán szebb szavakkal és átszellemültebben méltatja Kopernikusz elméletének szépségét és egyszerűségét, mint saját elméletét, amely annyiban különbözik a Brahe-féle rendszertől, hogy a Jupiter és a Szaturnusz a Nap és a többi bolygó pályáját is körülölelve a Föld körül kering.²⁶

Természetesen a csillagászat mellett más természettudományoknak is jutott hely a renden belül. A 17-18. században igen fontos szerepet játszott a rend szellemi életében a szabad akarattal kapcsolatos vita – a jezsuiták a szabad akarat álláspontját képviselték – s ennek nyomán a kor jezsuitái fokozottan érdeklődtek a pszichológia és a fiziológia iránt. A teljesség igénye nélkül a matematika területén ugyancsak megemlíthetjük még Saint-Vincent nevét, aki az analitikus geometria megalapozásában játszott szerepet, és Jacopo Riccatit, aki jelentősen hozzájárult a differenciálegyenletek elméletének kialakulásához. A fizika területén utalhatunk Francesco Grimaldi fényelméletére vagy Joseph Boscovich atomelméletére.

Bár a Galilei és az egyház között később kialakult konfliktus és ennek egyházi kezelése kétségkívül káros hatással volt a jezsuita természettudósok tevékenységére, s természetesen a jezsuita renden belül is (mint általában a katolikus egyházban) jelen voltak az új tudományokkal szemben ellenszenvet tápláló irányzatok, a jezsuita természettudomány ezen is képes volt túltenni magát. Így nem véletlen, hogy a 18. századi magyar csillagászattörténetben a jezsuita tudósok (Weisz Ferencz, Hell Miksa, Sajnovics János²⁷) kiemelt szerepet játszottak.

III. A jezsuita természettudományos tradíció és Fényi személyisége

Azzal, hogy a jezsuita rend iskolapolitikájának és Kalocsa érseki város voltának köszönhetően – ha nem is szükségszerűen, de nem is teljesen véletlenül – a jezsuita rend és iskolahálózat megjelent Kalocsán, a város nem csupán egyházi gimnáziumot kapott, hanem egy olyan oktatási intézményt, amelyen belül a többi egyházi rend iskoláihoz képest fokozott hangsúlyt kaptak a természettudományok. S az iskolával megjelentek Kalocsán egy olyan hagyomány képviselői, amelyben a színvonalas természettudományos oktatás mellett meghatározó helyet foglal el a természettudományos kutatás.

Mint már utaltunk erre, természetesen nem zárható ki, hogy a jezsuita rend nélkül, más keretek között, akár világi vezetéssel is jelentős csillagászati kutatás bontakozott volna ki Kalocsán Haynald érsek felajánlása nyomán. Ám az eddigiek alapján könnyű belátni, hogy a jezsuita rend kalocsai megtelepedése és a csillagda általuk történt befogadása igen kedvező volt a tudományos kutatás lehetősége szempontjából, s jelentősen megnövelte annak valószínűségét, hogy a kalocsai csillagda – a viszonylag szerényebb műszerezettség ellenére – színvonalas kutatási intézménnyé fejlődjék.

Annál is inkább így volt ez, mert a rend révén a kalocsai csillagda azonnal egy nemzetközi természettudományos intézményhálózat tagjává vált: a jezsuita intézményhálózatba integrálódva mintegy automatikusan kompenzálódott földrajzi és politikai helyzetéből következő periferikussága. S ez a különös helyzet megjelenik Fényi sorsában is: míg a magyar tudományos élet csak megkésve, már a nemzetközi elismertség fényében vesz csupán tudomást tevékenységének jelentőségéről, Fényi a magyarországi elismertség korlátozottsága és megkésettsége ellenére nemzetközileg elismert, rangos kutatóvá válik. Ebben pedig nagy szerepe volt annak, hogy a magyar tudományos intézményhálózat gyakorlatilag nem bírt jelentőséggel a kalocsai csillagda számára, amely magyar, kalocsai voltával együtt (s nem ellenére!) eleve egyetemes, a nemzeti korlátoktól mentes kutatóintézet volt.

Ennek az utóbbi ténynek volt köszönhető az is, hogy a csillagda első vezetőjévé Angelo Secchi tanítványát és volt munkatársát, a csillagászati spektrográfia területén kiemelkedő Carl von Braunt nevezték ki.²⁹ Bár Braun ekkor már idős ember volt, aki egy fennmaradt levél ironikus megjegyzése szerint többet foglalkozott kedvezményes fürdőbelépőjével, mint csillagászati kutatásokkal, mégiscsak a kor élvonalbeli csillagászatának szellemiségét hozta Kalocsára, s neki köszönhető a később Fényi által tovább vitt kutatási profil kialakítása: Braun tudásának és spektrográfiai tapasztalatának döntő szerepe volt abban, hogy a csillagda a rendelkezésére álló, s hibáktól sem mentes szerényebb optika ellenére a napkutatásban megtalálta azt a kutatási programot, amelyben eredményesen tevékenykedhetett. (A csillagda műszereinek korlátaival és ennek a kutatási profilra gyakorolt hatásával kapcsolatosan lásd Bartha Lajos Fényi-emlékkötetét).

A kalocsai csillagdában folytatott kutatás – s ennek részeként Fényi tevékenysége – tehát a jezsuita természettudományos hagyományba integrálódott, s ennek alapvető szerepe volt az elért tudományos eredményekben. Így ha a napkutatás mint fő kutatási profil kijelölését meghatározta is egy olyan esetleges, de kikerülhetetlen tényező, mint a távcső minősége, a jezsuita hagyomány, a jezsuita szellemiség ösztönözte a csillagda munkatársait, hogy a szerényebb körülmények, a műszer hibái ellenére a maximumot hozzák ki az adott lehetőségekből. A hagyomány szempontjából pedig a napkutatás különösen szerencsésnek bizonyult, hiszen olyan nagy jezsuita elődök működtek e területen, mint a Galileivel ugyan vitázó, de vele szemben valóban értékes, ma is használható, rendszeres Nap-rajzokat készítő Christoph Scheiner, vagy a már ugyancsak említett Angelo Secchi.

Ám Fényi nemcsak példaképekre lelhetett a jezsuita tudományos hagyományban, hanem ő maga is alkotójává és részévé vált e hagyománynak. Amiképpen a mai csillagászat kifejezetten a jezsuita Scheinernek köszönheti, hogy információja van a három évszázaddal ezelőtti naptevékenységről, úgy a Napnak a 20. század elejétől kezdődő rendszeres csillagászati fényképezését közvetlenül megelőző időszak naptevékenységéről ma elsősorban a jezsuita Fényi tudományos hagyatékában állnak rendelkezésre időben folytonos, rendszeres – a kor csillagászati fotótechnikájának színvonalát elérő – ábrák: Fényi munkásságában, természettudományos hagyatékában így ötvöződik egységbe a magyar, a jezsuita és az egyetemes természettudomány. (Igaz, a greenwich-i napfolt-katalógus Fényi rajzaihoz hasonlóan rendszeres adatokat tartalmaz, de az eredeti, az adatok leolvasására szolgáló felvételek megsemmisültek – s valószínűleg egyébként sem érték el azt az információgazdagságot, ami Fényi rajzainak sajátja. Ezzel kapcsolatban érdemes tanulmányozni a mellékelt ábrát, amelyet a Debreceni Napfizikai Obszervatóriumban készített Mező György és Tóth László: az ábrán alul az 1905. október 20-i napfoltcsoport Fényi-féle rajza, fölötte ugyanezen napfoltcsoportnak a greenwich-i napfoltkatalógus alapján készült reprodukciója látható.)

Még egyszer hangsúlyoznunk kell persze, hogy esetleg más körülmények között is színvonalas csillagászat alakulhatott volna ki Kalocsán. Ám az, hogy mi lehetett volna, egy dolog, s más kérdés a történelmi tény. S természetesen az előbbi állítás fordítottja is igaz: a most jelzett körülmények és összefüggések következtében sem volt szükségszerű, hogy csillagászattörténetileg jelentős eredmények szülessenek a Haynald-obszervatóriumban. A kedvező körülmények még nem okok, amelyekből bármi is szükségszerűen következne. S különösen így van ez a tudományos kutatásban, ahol a sikereknek elengedhetetlen összetevője a kutató személyisége. Amikor Fényi átvette a kalocsai csillagda igazgatóságát, a műszerek és velük a kutatási föltételek adottak voltak: Haynald érsek alapítványának támogatásával, s a jezsuita gimnázium által nyújtott intézményi keretek között a csillagda működése biztosítva volt. A jezsuita szellemi tradíció, a jezsuita természettudomány is ott élt már Fényi megérkezésekor Kalocsán, s Angelo Secchi kutatásait folytatva Carl Braun, majd Hüninger Adolf a napkutatást is elkezdte: a "Fényi-jelenség"-et lehetővé tevő intézményi, financiális, instrumentális és tudományos föltételekből már semmi sem hiányzott. Mindebből azonban nem következett, hogy szükségszerűen és elkerülhetetlenül nemzetközileg jelentős eredmények szülessenek. A feltételek adottak voltak ugyan, de csak a lehetőséget jelentették. A kedvező körülmények önmagukban keveset jelentenek, ha nem bukkannak fel olyan kutató személyiségek, akik e körülményeket kamatoztatják. Szükség volt még az emberre, a személyiségre, aki mindezen lehetőségekkel élni tudott, aki képes volt e föltételek között megvalósítani önmagát. Kellett valaki, aki valamiképpen más volt és több volt, mint egyébként kiváló tudós társai: a "Fényi-jelenség"-nek elengedhetetlen eleme Fényi Gyula személyisége.

Fényi 1845. január 9-én született Sopronban, Fink Ignác és Binder Anna Mária gyermekeként. Apja után a később Fényire magyarosított Fink vezetéknevet, s szülei akarata nyomán az István keresztnevet kapta, amit a jezsuita rend tagjaként cserél föl a Gyula (latinul: Julius) keresztnévre. Szüleit korán elvesztette. Csupán nyolcéves volt, amikor édesapja elhunyt, s négy évvel később édesanyja is elhalálozott. Nem sokkal később a fiatal Fényit súlyos tüdőgyulladás formájában újabb megpróbáltatás érte: orvosai már-már lemondtak róla, amikor egy kiváló katonaorvos hosszan tartó és gondos kezelése nyomán állapota javulni kezdett, majd a gadeni szanatóriumban visszanyerte egészségét.³⁰

Családja visszaemlékezése és bizonyítványai tanúságai szerint Fényi szorgalmas és tehetséges tanuló volt, ám közepes súlyosságú beszédhibával küszködött. Beszédhibájának későbbi alakulásáról nincsenek információink, ám tény, hogy a soproni bencés gimnáziumot kiváló eredménnyel elvégezte, s későbbi tanári és papi pályafutása nyomán – igaz, a tanítástól pár év tanári pályafutás után halláskárosodása miatt mentesítették – arra következtethetünk, hogy beszédhibáját az évek folyamán nagy akaraterővel leküzdötte, vagy legalábbis jelentős mértékben korrigálta.³¹

A tanító renden belül kitüntetett szerepe volt az újoncok magas szintű szellemi képzésének, amely három fő területre, a teológiára, a bölcsészettudományokra és a természettudományokra terjedt ki, ám amelyek tanulmányozása előtt alapos filológiai műveltségre is szert kellett tenni. A jezsuita rendnek való elkötelezettség nem csupán a vallás és a hit, hanem – az egyház szolgálatának megvalósulásaként – egyúttal a szellem birodalma, a tudományok iránti elkötelezettséget is jelentette. A rend követelményeinek megfelelően így Fényi igen széleskörű és elmélyült tudományos műveltségre tett szert, mely ugyanúgy magában foglalta a hagyományos, klasszikus műveltséget, mint a legújabb teológiát, a matematikát és a fizikát.

Maga a képzés két nagy periódusra oszlott, melyet egy hosszabb – hároméves – tanítási gyakorlat szakított meg valamelyik jezsuita gimnáziumban, s csupán az első ötéves periódus alapképzése s az ezután következő tanítási gyakorlat után lehetett áttérni a magasabb szintű teológiai tanulmányokra. Így az első próbaidő letelte után Fényi két éven át klasszika-filológiát, majd három éven át skolasztikus bölcseletet, matematikát és fizikát tanult Nagyszombatban, hogy ezután a kalocsai gimnáziumban teljesítse 1871 és 1874 között a hároméves tanítási gyakorlatot. Teológiai tanulmányait a tanítási gyakorlatot követően, az innsbrucki egyetemen végezte 1874-1878 között, ám tanítványa és ifjabb munkatársa, Angehrn Tivadar szerint ekkor is intenzíven érdeklődött a matematika és a fizika iránt. Egyetemi évei alatt, 1877-ben szentelték pappá. Az egyetem elvégzése után két évig ismét Kalocsán tevékenykedik, a Haynald Obszervatórium első igazgatójának, Braun Károlynak (Carl Braun) asszisztenseként, hogy azután a rend pozsonyi főiskoláján tanárként eltöltött három évet követően, 1885 őszén Kalocsára visszakerülve átvegye az obszervatórium igazgatói pozícióját s megkezdje tudományos pályafutását.³⁵

Munkatársának, Angehrn Tivadarnak Fényiről írt visszaemlékezésében találunk egy igen fontos mondatot, amely a tudományos kutatásait megkezdő Fényi személyiségének megértése szempontjából fontosnak tűnik. Az egyházi rendhez való csatlakozás természetesen számos olyan lemondással jár, amely a világi élet felől aszkézisnek és a személyes élet súlyos korlátozásának tűnik. Ám a szerzetesség ennek ellenére sem jelenti a véges, mulandó földi világ kereteiben történő önmegvalósításról történő lemondást az örök égi világ szolgálatának jegyében. Így a csatlakozás a jezsuita rendhez a hiten és az egyház iránti elkötelezettségen túl nyilván Fényi esetében is előföltételezett bizonyos intellektuális jellegű beállítódást és ambíciókat, s talán a tanári pálya iránti érdeklődést is, amelynek kiteljesedéséhez és megvalósulásához a rend kiváló intézményi és szellemi kereteket biztosított. De a jezsuita rendnek volt még egy olyan sajátossága, amelynek révén az esendő földi ember egy ősi és mély törekvésének teljesüléséhez – az egyházi szolgálat keretében, azzal harmóniában - kiváló lehetőséget nyújtott. Az utazásra, a távoli tájakra, vidékekre való eljutásra gondolunk. A rend szervezetével, iskoláival az egész világot átfogta, és aki a rend tagságát választotta, nagy eséllyel számíthatott rá, hogy rendi küldetésének teljesítése során messzi tájakra, egzotikus vidékekre is eljuthat – akár azért, hogy már meglévő iskolákban tanítson, akár azért, hogy új iskolákat hozzon létre, vagy/és tudományos kutatásokat végezzen. "Ezt az állást," – írja az obszervatóriumi igazgatói állásról Fényiről Angehrn – "amelyre elöljárói emelték anélkül, hogy ő azt kereste volna, azon eleven hit szellemében fogadta el az Isteni Gondviseléstől, mely őt egész életében jellemezte: ugyanakkor nagylelkűen föláldozta a szívében táplált régi vágyát, hogy tehetségeit és tudását a külföldi missziókban közvetlenül a halhatatlan lelkek szolgálatába állítsa."³⁶ (Kiemelés: Sz. L.)

Angehrn – később Fényi utóda az igazgatói pozícióban – Fényi fiatalabb munkatársaként és asszisztenseként hosszú éveket dolgozott együtt mesterével, s így e megjegyzése nyilván a Fényivel folytatott személyes beszélgetéseken alapul. Angehrn megjegyzéséből egyértelmű, hogy Fényi rendbeli pályafutását eredetileg nem egy vidéki gimnázium tanáraként és nem is szorgos, nap mint nap pontos megfigyeléseket végző természettudósként képzelte el, hanem messzi tájak hittérítő-tanár misszionáriusaként. Mint már jeleztük, ez az elképzelés a jezsuita renden belül több volt mint merő illúzió vagy vágy: a távoli küldetések a renden belül természetesek voltak és Fényi több pályatársa is részesült bennük. Angehrn megjegyzése egyértelműen jelzi, hogy Fényi vágyai, törekvései ellenére került vissza Kalocsára, s nyilván a külföldi missziók elmaradása felett érzett csalódás érzetével vette át az igazgatói funkciót. Kalocsa akkor, vidéki magyar mezővárosként sem Innsbruckkal, sem a Bécshez közeli Pozsonnyal nem vetekedhetett, s a kalocsai rendház és gimnázium sem volt párhuzamba állítható a magyar jezsuiták nagyszombati központjával. Kalocsa akkor csupán a jezsuita rend egyik magyarországi "végvára" volt, amely ugyan "végvár" helyzeténél fogva igen fontos szerepet játszott, ám a kalocsai kinevezés semmiképpen sem állhatott a renden belüli karrierjüket tervező fiatal jezsuiták elképzeléseinek középpontjában. Talán mindennek ellenére Fényi számára kezdettől fogva kedves, szeretetre méltó város volt Kalocsa, ám az bizonyos, hogy a kalocsai pályafutás perspektívája semmiképpen sem helyettesíthette a megálmodott misszionáriusi feladatokat.

Angehrn nyomán tehát bizonyos, hogy Fényi csalódást érzett Kalocsára kerülve. Ám elkötelezettsége és személyiségjegyei következtében teljes odaadással igyekezett a rendet szolgálni a nem várt, de neki jutott új feladatkör keretei között. S ha le kellett mondani a messzi tájak, ismeretlen, izgalmas világok megismerését jelentő misszióról, akkor most Kalocsán mégiscsak várta valami, ami a helyhez kötöttségből való szabadulás távlatát, s a konkrét utazások érzéki élményeinél jóval elvontabb, ám mégiscsak a világ egészére nyíló ablak és kapcsolat lehetőségét kínálta. Ez a "valami" az átlagemberek számára persze az utazásokkal és a messzi tájakon végrehajtandó küldetéssel szemben igen lehangolóan jelenhet meg: két csillagászati kupola egy poros magyar kisváros gimnáziumi épületén, két közepes minőségű és kapacitású távcsővel.³⁷ Ám nem így a szellem embere számára. A kalocsai kupolák a távcsövekkel Fényit mégiscsak eljuttatták a világba: írásai, gondolatai a legkülönbözőbb nyelveken és országokban jelentek meg, s váltak az egyetemes csillagászattörténet integráns részévé.

Ha Fényi egyénisége felé fordulunk, megállapíthatjuk, hogy személyiségének fontos összetevője mély vallásossága és a renddel való azonosulása, s e mozzanatoknak szerepük volt tudományos eredményességében is. De az is nyilvánvaló, hogy a vallásossággal és a rendi hivatástudattal nem magyarázható meg minden, hiszen – mint a föntiekben utaltunk erre – Fényi előtt, Fényivel és Fényi után más hívő jezsuiták is dolgoztak itt. Míg Braun fölkészült csillagász volt, akinek Konkoly Thege mellett szerepe volt abban, hogy nemzetközileg is jelentős megfigyelésekre alkalmas csillagda kerüljön fölszerelésre a kalocsai gimnáziumban,³⁸ Fényinek nem volt speciális csillagászati képzettsége. A kalocsai csillagda nemzetközileg jelentős korszaka azonban mégis kifejezetten Fényihez kapcsolódik. Nem a tudományos előélettel rendelkező ugyancsak jezsuita Braun, hanem a kifejezetten tudományos – s különösen csillagászati – ambíciókat eredetileg nem tápláló Fényi realizálta a csillagda által nyújtott lehetőséget.

Vizsgálódásunk eredményeképpen a Fényi-jelenség meglepő volta kultúrtörténeti szempontból eltűnik, érthetővé válik: "titka" megfejtést nyert. Egy másik tanulmány, mely Fényi személyiségjegyeivel foglalkozna, valószínűleg a személyiség oldaláról is hasonló eredménnyel járna, azzal a megszorítással, hogy a személyiség felől Fényi esetében is szükségképpen megmaradna az előbb említett, örökre titokzatos mozzanat: a kultúrtörténetileg megfejtett Fényi-jelenség a személyiség oldaláról mindig hordozni fog magában egy titkos, megfejthetetlen összetevőt.