Világosság, XLI, 2000, 11–12, 43–55. o.

Laki János

Bábel

– Rudolf Carnap relativizmusa –

Elgondolkodtató, hogy annak a tudományfilozófiának, amely mintegy fél évszázaddal ezelőtt kezdett kialakulni, mindmáig nincs általánosan elfogadott megnevezése. A jobb híján használt megjelölések, mint a "poszt-pozitivista" vagy a "poszt-empirista", csupán negatív definícióra támaszkodnak. Csak abban van egyetértés, hogy az új tudományfilozófia milyen ismeretelméleti és metodológiai nézeteket nem kíván elfogadni, de a képviselni kívánt elvek tekintetében még nem jött létre olyan közmegegyezés, mint amilyet a század húszas-harmincas éveitől a neopozitivisták, majd a kritikai racionalisták viszonylag rövid idő alatt létrehoztak. Közmegegyezés inkább csak abban van, hogy az ötvenes évek második felétől kialakult új tudományfilozófia élesen, mondhatni paradigmatikusan különbözik a régitől.

Ilyen különbségnek számít mindjárt a "paradigma" fogalmának bevezetése, s vele a tudás relativisztikus jellegének elfogadása. A helyzet azonban korántsem egyszerű. Miként a tudomány történetének leírásánál, úgy a tudományfilozófia történetének rekonstruálásánál is, a "paradigma" fogalmával plasztikusan megjeleníthető egy radikális szemléletváltozás bekövetkezése, de zavar támad, amint a történészek a váltást közelről, részleteiben kezdik vizsgálni. Ilyenkor gyakran kiderül, hogy ahol madártávlatból két, tengerrel elválasztott sziget látszik, ott a csónakban ülő homokpadok, korallszirtek és atollok között evez. Ilyesmi történik akkor is, ha a neopozitivista tudományfilozófusok írásait olvassuk. Az embernek néha az az érzése támad, mintha a poszt-pozitivisták madártávlatból visszatekintve konstruálnák a történetet. Mintha létrehoznának egy leegyszerűsített, helyenként lapos álláspontot, amellyel szemben világosan megfogalmazhatók saját, ettől élesen különböző téziseik. Ebben a szereposztásban a neopozitivista tudományfilozófia úgy jelenik meg, mint valami háttér, amelynek előterében világosan kirajzolódik az új figura. E "háttér" egyik (ha nem "a") legfontosabb jellemzője a gondolkodásnak és a nyelvnek a tapasztalathoz fűződő viszonya, s az erre vonatkozó nézetek megváltozása szolgáltat alapot arra, hogy az új tudományfilozófia magát "poszt-empiristának" nevezze.

A visszatekintő rekonstrukció gyakran tulajdonít "dogmatikus empirista"[1] meggyőződést a régi paradigmához tartozóknak. Még a neopozitivisták (s kiváltképp Carnap) filozófiáját alaposan, első kézből ismerő Quine is arról ír, hogy Carnap az Aufbauban[2] Russell programját akarta megvalósítani, azaz "a külvilágról mint érzet-adatokból való logikai konstrukcióról" kívánt számot adni.[3] Eszerint Carnap a jelentés verifikációs elméletét két lépésből állónak tekintette: először definiálni kell egy érzetadat-nyelvet, majd minden értelmes állítást e nyelvre kell lefordítani.[4] Ez az értelmezés összhangban van a neopozitivisták empirizmusáról kialakított standard történettel, amelynek főszereplője a magányos megismerő, aki kizárólag saját atomisztikus tapasztalatai segítségével verifikál egymástól független állításokat, s fogalma sincs a tudomány történeti és szociális dimenziójáról. Ennek köszönhetően a tudomány tapasztalati bázisával kapcsolatban nincsenek alapvető episztemológiai problémák: vannak elemi megfigyelési állítások, s az ezekből extenzionális logikai műveletekkel előállítható megfigyelési nyelv. Bizonytalanságok csak olyan szemantikai és logikai kérdésekkel kapcsolatban vannak, mint hogy miként hozható kapcsolatba egymással az elkülönülő megfigyelési és elméleti nyelv, hogyan lehet az előbbi segítségével definiálni az utóbbi terminusait, egyedi megfigyelési állítások segítségével igazolhatóak-e univerzális állítások stb. Mintha a mindezeket megelőző ismeretelméleti kérdés, nevezetesen a nyelv, a gondolkodás és a tapasztalat kapcsolódása nem lett volna problematikus a neopozitivisták számára. Holott ha magukat a szövegeket vizsgáljuk, egyértelművé válik, hogy a harmincas évek első felében éppenséggel ez volt számukra a fő kérdés.

Mint ismeretes, Carnap az Aufbauban arra tett kísérletet, hogy a megismerésben szerepet játszó fogalmakat "racionálisan rekonstruálja", azaz megmutassa, hogyan származtathatók az individuális tapasztalatból. E származtatás legfontosabb eszköze egy primitívnek tekintett reláció, a "hasonlóságra való emlékezés" (Ähnlichkeitserinnerung). E képesség segítségével teremtünk kapcsolatot a különböző tapasztalatok között, s felismerve a közöttük fennálló hasonlóságokat, elkülönítjük, csoportokba rendezzük azok elemeit. Carnap problémátlannak tekintette az emlékezet működését, de Neurath már 1931-ben előállt azzal a wittgensteiniánus[5] érvvel, hogy a "hasonlóságra való emlékezés" egyáltalán nem alkalmas a lelki élet strukturálására, mivel az emlékezet semmiféle kritériumot nem biztosít arra, hogy helyesen idézzük fel korábbi benyomásainkat. "A tegnapi előrejelző, s a mai ellenőrző bizonyos mértékig két személy"[6] – jelenti ki Neurath, megelőlegezve Wittgenstein később híressé vált "napló-argumentum"-át.[7]

Az emlékezet iránti szkepszis fölidézésével Neurath új dimenziót adott a Schlick és Carnap írásaiban a húszas évektől jelen lévő "privát nyelv"-problémának. Utóbbiak ugyanis azzal a kérdéssel küzdöttek, hogy amennyiben a verifikációnál használatos elemi állítások szubjektív tapasztalatokat írnak le, vajon honnan tudhatjuk, hogy két különböző személy protokolltételeinek empirikus tartalma azonos? A szubjektív tapasztalatok természetesen nem kommunikálhatók. Neurath viszont arra figyelmeztetett, hogy "a tegnapi és a mai Robinson éppúgy szemben állnak egymással, mint Robinson és Péntek".[8] Mivel semmi nem biztosítja a jelenlegi és az emlékezet által fölidézett benyomás azonosságát, a szubjektív tapasztalati tartalom azonosítása tekintetében semmi különbség nincs ama két szituáció között, amelyben két különböző, s amelyben egyazon személy két különböző időpontbeli mentális állapotairól van szó. Nemcsak az tehát a helyzet – állapítja meg Uebel[9] –, hogy szubjektív élménytartalmainkat nem tudjuk kommunikálni, s ennyiben azok mások számára privátak, hanem hogy mi magunk sem vagyunk képesek azonosításukra és rendszerezésükre.

A később kizárólag Wittgenstein nevéhez kapcsolt privátnyelv-argumentum megjelenése a Bécsi Kör vitáiban azt jelezte, hogy a harmincas évek elején bizonytalanság támadt a fenomenális nyelv ismeret- és jelentéselméleti szerepét, sőt egyáltalán egy ilyen nyelv lehetségességét illetően. Ebben az időszakban a Kör vitái akörül összpontosultak, hogy miképp alapozható meg a tudomány nyelvének interszubjektivitása.

Neurath radikális megoldási javaslata a fenomenális nyelv teljes elvetése volt:

...eleve csak egy nyelv jön szóba, nevezetesen a fizikai. Gyermekkorunktól a fizikai nyelvet tanuljuk meg. Ha valaki előrejelzést tesz, melyet ő maga akar ellenőrizni, számolnia kell érzékelőrendszerének változásaival, órákat és mérőeszközöket kell alkalmaznia, röviden, az izoláltnak gondolt ember is felhasználja az 'interszenzuális' és 'interszubjektív' nyelvet.[10]

Amennyiben múltbeli tapasztalatainkat nem szubjektív élményekként, hanem műszerek, mérőeszközök adataiként tároljuk, megszűnik mind az interszubjektivitás, mind a felidézhetőség, a későbbi élményekkel való összehasonlítás, összekapcsolás problémája. Fenomenális nyelv egyáltalában nem létezik, "az izoláltnak gondolt ember" fikció, ha "a világ felépítéséről" beszélünk, azt nem az egyén, hanem egy közösség felől kell elkezdeni.

Ennek megfelelően, a megismerésben használatos fogalmakat nem "racionális rekonstrukció"-val vizsgáljuk, hanem "a történetileg adott köznapi nyelv"-ből indulunk ki, s ezt fokozatosan megtisztítjuk pontatlan, analizálatlan terminusaitól, "metafizikai góc"-aitól, s így eljutunk a fizikalisztikus köznapi nyelvhez. Felépíthetünk egy ettől független, már a kezdettől metafizika-mentes "fizikalisztikus tudományos nyelv"-et is, de a tényleges helyzet az, hogy

ha valaki korunk egységes tudományát össze akarja foglalni, akkor a köznapi nyelv és a tudományos nyelv terminusait össze kell kapcsolnia, mivel a gyakorlatban a két nyelv terminusaiban átfedés tapasztalható.[11]

A tudomány nyelve tehát a kezdetben naiv, majd tudatosan fizikalizált mindennapi nyelv folytatása, s mint ilyen, elválaszthatatlan a nyelvhasználó közösségtől, azaz interszubjektív:

Az egységes tudomány ugyanúgy átfogó kollektív munka eredménye, mint a kémia, a geológia, a biológia vagy a matematika és logika eddig kimunkált épülete.[12]

A harmincas évek elejétől Carnap is a fizikalizmus felé kezdett tájékozódni, de a váltás sokkal összetettebb, bonyolultabb folyamat volt annál, mint ahogy ez a szokásos leírásban megjelenik. Neurath fizikalizmusa kiküszöbölte ugyan a fenomenális nyelv privát voltából származó nehézségeket, s biztosította a tudomány nyelvének interszubjektivitását, de ugyanakkor föl is adta a fenomenális nyelvhez tartozó eredeti igényt, a tévedhetetlenséget. Carnap viszont úgy gondolta, a fenomenális nyelvre és a verifikálásra szükség van, mivel általa állapítható meg valamennyi tudományos állítás jelentése és igazságtartalma. Ezért állította, hogy a protokolltételekre vonatkozó kérdés a tudománylogika centrális kérdése (Kernproblem), mivel ebben összpontosulnak az "empirikus megalapozás", "ellenőrzés" vagy "verifikáció" problémái.

S különösen a fizikalizmus számára sürgető feladat, hogy számot adjon a protokolltételekről, s ezáltal a tudomány tapasztalati alapjáról, mivel ezen a ponton támad a legtöbb kétség a fizikalizmussal szemben, s valóban ez az igazi kritikus pontja e nézetnek.[13]

Neurath nagyon határozottan képviselte azt a nézetet, hogy nincs értelme "a tudomány tapasztalati alapjáról" beszélni, mivel nincs lehetőségünk arra, hogy állításaink igazságát a valósággal való összevetéssel állapítsuk meg. Az igazság korrespondencia-elméletének elvetésével föladta a verifikációs elvet, s azt a "helyesség"-gel váltotta föl. Úgy gondolta, hogy metafizikai maradvány, sőt logikai hiba az a nézet, amely szerint állításaink a valósággal, vagy valami "adottal" lennének összehasonlíthatók. Az igazolás logikai művelet, s állítások csak állításokkal vethetők össze. Minden új állítás (ide értve a megfigyelésieket is) igazságát az dönti el, hogy beilleszthető-e a már elfogadott, s egymással konzisztens állítások rendszerébe. Ha igen, akkor az állítás "helyes", azaz igazolva van, ha nem, akkor vagy elvetjük (akkor is, ha megfigyelési állítás), vagy megfelelő módosításokat hajtunk végre a korábban elfogadott állítások rendszerében.[14]

Ezzel szemben Carnap 1932-ben még erőteljesen hangsúlyozta, hogy "a protokollmondatok és az egyedi fizikai mondatok között […] fenn kell állnia valamiféle levezethetőségi viszonynak", mivel enélkül "semmilyen kapcsolat nem lenne a tudomány és a tapasztalás folyamata között", és a fizikai mondatok "teljesen a levegőben lógnának".[15] Bár távolodni próbált az Aufbau fenomenalizmusától, a tévedhetetlenség és a verifikációs elv fönntartása érdekében megkísérelte megőrizni a tapasztalathoz fűződő közvetlen kapcsolatot. Ugyanakkor azonban valamiképpen eleget kellett tennie az interszubjektivitás követelményének is. Megkülönböztette hát egymástól a tapasztalatainkat közvetlenül leíró "eredeti jegyzőkönyvet", és az ebben szereplő adatok utólagos feldolgozását.[16] Úgy gondolta, hogy a tiszta tapasztalat leírására használt protokollnyelv és az ezt interszubjektíve hozzáférhetővé tevő fizikalista nyelv között utólag, fordítás segítségével kell kapcsolatot teremteni.

E fordítás lehetőségét a materiális és formális nyelvhasználat megkülönböztetése teremti meg. Míg a materiális nyelvhasználatban a nyelv és a tapasztalat közötti kapcsolatról, a formálisban egy tárgynyelv–metanyelv viszonyról van szó. A fordító egy interszubjektív metanyelvet használva rögzíti, hogy a másik beszélő mondataiban milyen megfigyelhető körülmények között milyen kifejezések fordulnak elő. Azt írja le, hogy milyen fizikai feltételek között használ a másik beszélő például egy színnevet, s nem azt, hogy e név használata közben milyen szubjektív színélménye van. Ha egy-egy szóhoz gondosan följegyezzük használatának megfigyelhető körülményeit, olyan mondatokat kapunk, amelyek a protokollmondatokat kimondó ember környezetében található dolgokra vonatkoznak. E mondatokat nevezi Carnap a fordítás D-szabályainak. Mivel e szabályok önmagukban nem mindig megbízhatók, bevezeti még a K-szabályokat is, melyek a protokollmondat kimondójának a kimondás pillanatában fennálló testi állapotát rögzítik.[17]

A D- és K-szabályok fizikalisztikusan, tehát minden szubjektív, privát tényezőtől függetlenül adottak. Ha rendelkezünk e szabályokkal, azaz ismerjük az elemi állítások igazságfeltételeit, a fordítás meglehetősen mechanikusan megy végbe: valaki kimond egy mondatot, amelyet egyszerűen szignálnak, puszta hangsornak tekintünk. Ezután megkeressük a hozzá tartozó D- és K-szabályokat, s a szignált behelyettesítjük azzal a hangsorral, amelyet ilyen fizikai körülmények között és ilyen testi állapotban mi mondanánk. Ez a fordítás tisztán szintaktikai jellegű. Carnap ekkori álláspontja szerint ugyanis nincs szükség a jelek és a valóság kapcsolatát meghatározó külön szemantikára. Amikor egy nyelvet definiálunk, csak annak szókészletét és szintaxisát kell megadni: a szintaktikai szabályok előírják, hogy a nyelven belül hogyan kell bármely szót más szavakkal helyettesíteni, azaz definiálni. S – mint láttuk – ugyanezt az eljárást alkalmazzuk a nyelven kívüli definiálásnál, azaz a fordításnál is: a szintaktikai szabályok megmondják, hogy adott fizikai körülmények között 'A' nyelv valamely szavát 'B' nyelv mely szavával helyettesíthetjük. Ha ismerjük ezeket a szabályokat, nincs szükség a szavak jelentésének vagy a mondatok értelmének külön megadására, pontosabban e szabályok explikálása maga a jelentés megadása.

A fordítás e szintaktikai koncepciója egy hagyományos empirizmuson alapul. Implikálja, hogy adott fizikai környezetet valamennyien egyformán írunk le, ugyanolyan tárgyakat és eseményeket figyelünk meg. A szemantika vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a közös megfigyelhető tények közös jelentéseket definiálnak, az egyes nyelvek csak a fizikai környezethez és a testi állapothoz rendelt hangsorokban, azaz a puszta szignálokban különböznek, fogalmilag nem. Ez a meggyőződés állt annak hátterében is, hogy ebben az időszakban Carnap lelkes híve volt az eszperantista mozgalomnak, s (ellentétben Wittgensteinnel) fenntartás nélkül hitt a tökéletesen funkcionáló világnyelv létrehozhatóságában.

Azáltal, hogy a protokollmondatok és a fizikalista mondatok közé beiktatja a fordítást, Carnap egyszerre két dolgot ér el: egyfelől, az interszubjektív fizikalista nyelvre fordítással kiküszöböli a privát nyelvből következő nehézségeket, másfelől, a tapasztalathoz fűződő kapcsolat fönntartásával elkerülhetővé teszi Neurath koherentizmusát. A baj csak az, hogy a szintaktikai szabályok általi fordítás ezen leírása nem több, mint egy absztrakt modell. A tényleges beszédszituációkban gyakran nem egyértelmű, hogy a komplex fizikai környezet mely elemei relevánsak, nagyon különböző mondatokhoz tartozhatnak azonos, vagy éppen semmilyen testi állapotok. Azaz a fordítás mindig lehet hibás, s ezt ő maga is kénytelen volt tekintetbe venni. Ha nem lenne oly idegen tőle a kifejezés, azt mondhatnánk, a tapasztalatokat leíró és feldolgozó nyelvek közötti fordítás bevezetésével Carnap megnyitott egy hermeneutikai teret. Amennyiben ugyanis a protokollmondat inkonzisztens a korábban elfogadott rendszermondatokkal, mindig mérlegelni kell azt a lehetőséget is, hogy talán a fordítását kell módosítani, talán a fordítási szabályok nincsenek megfelelően megállapítva.[18] Mivel nem is maguk a primer protokollmondatok, hanem azok fordításai szerepelnek a tudomány nyelvében, s mindig lehetőség van az egyes protokollmondatok fordításának felülvizsgálatára, ezért kétségbevonhatóvá válik a jelentésfixálásban és igazolásban játszott szerepük. Sőt, minthogy nem is csupán az egyes protokollmondatok fordítása vitatható, de egyáltalában a fordítás szabályai (a D- és K-szabályok), korántsem bizonyos, hogy a már elfogadottaknak ellentmondó tapasztalati állítások egyenként reparálhatók. Könnyen előfordulhat, hogy egy-egy vitás protokollmondat fölbukkanása a tudomány jelentős részének vagy akár egészének újragondolását teszi szükségessé. Mi több, lévén, hogy a protokolltételek (még saját, egyes szám első személyű protokolljaink is) csak olyan fordítás révén válnak hozzáférhetővé, amelynek szabályai meglehetősen bizonytalanok, valójában szó sincs a tapasztalattal való közvetlen kapcsolatról, "eredeti", minden feldolgozást megelőző protokollokról.

Carnapnak tehát nem sikerült a fordítás segítségével megőrizni olyan végső állításokat, amelyek jelentését és igazságát csakis a tapasztalattal fennálló közvetlen kapcsolat biztosítaná. Talán ezért lelkesítette fel oly feltűnően (az akkor még csupán a szerző elbeszéléséből ismert) popperi[19] megoldás. Eszerint nincsenek előre megadott, a rendszernyelvtől független protokolltételek, amelyeket le kellene fordítani fizikalista nyelvre, hanem "megfelelő körülmények között a fizikalisztikus rendszernyelv bármely konkrét mondata szolgálhat protokollmondatként".[20] Döntés kérdése, hogy mely mondatokat tekintjük az ellenőrzés bázisának. A tényt, hogy az eddigi időtlen érvényű "fundamentális állítások" helyébe Popper a konkrét hipotézis ellenőrzésében döntő szerepet játszó "bázisállításokat" helyezte, Carnap úgy ünnepelte 1932-ben, mint "az abszolutizmus radikális meghaladását".[21] Úgy látta, hogy e vonatkozásban a Bécsi Körnek, s személy szerint neki is önkritikát kell gyakorolnia, mivel az "elemi" vagy "atomi" állítások, a protokolltételek egész tana, gyökerében azonos az idealista abszolutizmussal.[22]

A korábbi abszolutista jelentés- és ismeretelmélettől egy popperiánus konszenzualista álláspont irányában történt elmozdulás alapvető (de a tudományfilozófiában valahogy mégis észrevétlenül maradt) változást jelentett egyes neopozitivisták empirizmusában, a verifikáció, a jelentés és az igazolás fölfogásában. A mindig is radikális megfogalmazásokra hajló Neurath egyenesen arról beszélt, hogy a tudásnak rendíthetetlen, kortól és használóktól független fundamentumokat biztosítani kívánó törekvés metafizika volt, s az új, konszenzusra alapozó ismeret- és jelentéselméletet Wittgenstein Tractatusa elleni lázadásként fogalmazta meg. Az "abszolút bizonyos", "atomi" vagy "elemi mondatok" Wittgenstein metafizikájához tartoznak: "...metafizikai törekvés, hogy az 'atomi mondatokat' […] mint örök, egyértelmű valóságot állítsuk szembe a nyomorúságos, emberi tudomány tétovaságával."[23]

Ha nincsenek abszolút végső, elemi vagy atomi állítások, akkor nincsenek szilárd igazságföltételek, amelyeket fölhasználhatnánk a verifikációnál. Ezeket csak konszenzus helyettesíti, s a "nyomorúságos, emberi tudomány tétovaságá"-ra történt utalás egyben azt a konklúziót is implikálja, hogy a jelentés és az igazság nem abszolút, mindkettő arra a közösségre korlátozódik, amelyben e konszenzusok fennállnak. Neurath explicitté is teszi, hogy mivel nincsenek protokolltételek, amelyek igazságát a tapasztalattal való közvetlen kapcsolat szavatolja, s az egyedüli igazságkritérium a konzisztencia, aligha kerülhető el a relativizmus:

Meghatározott reáltételek ellenőrzése annak megállapításában áll, hogy összeegyeztethetők-e meghatározott protokolltételekkel. Ezért elutasítjuk azt a megfogalmazást, hogy a kijelentéseket "a valósággal" hasonlítjuk össze. Annál is inkább, mivel nálunk "a" valóság helyébe több, önmagában ellentmondásmentes, de egymással összeegyeztethetetlen állításcsoport lép.[24]

Schlick dühödten, egy reductio ad absurdum érvnek szánt kifakadással reagál, mondván, ha valóban a koherencia lenne az igazság egyedüli kritériuma, akkor – feltéve, hogy állításaik között nincs ellentmondás – "a tetszőlegesen költött mesék" ugyanolyan igazak lennének, mint bármely tudományos elmélet.[25] Carnap nem ilyen kétségbeesett, de láthatólag ő sem szeretné elfogadni a konszenzualizmus és az igazság koherencia-elméletének e következményét. Ő a koherencia-elmélet szolidabb, a relativizmust elkerülő változatát próbálja kidolgozni. Eszerint minden állítás igazságáról az dönt, hogy összhangban van-e az elfogadottnak számító állításokkal, de csakis egyetlen átfogó állításrendszer van. Ez nem jelenti azt, hogy e rendszer állításai nem módosíthatók szükség esetén, de azt igen, hogy nem lehet bármely állítást igaznak minősíteni azon az alapon, hogy található hozzá egy olyan állításcsoport, amelynek elemeivel konzisztens. Természetesen fölmerül az a kérdés, hogy miképpen fixálható egy efféle állításrendszer, ha a tapasztalatok általi verifikálás nem képes ellátni ezt a feladatot. Carnap ezen a ponton pragmatikus, történeti és társadalmi kritériumokhoz, nevezetesen a sikerességhez, tradícióhoz és autoritáshoz folyamodik.

Zilsel azon kérdésére, hogy mi tünteti ki a lehetséges protokolltételek között az "igaziakat", a következő választ adja:

"valódi protokolltételek"-nek azokat a kijelentéseket vagy írásos följegyzéseket […] tekintjük, amelyek a mi kultúrkörünkhöz tartozó emberektől, s különösképp a tudósoktól származnak.[26]

A "kultúrkör" spengleri fogalmának bevezetése önmagában semmiféle védelmet nem nyújtana a relativizmus ellen. Carnap ezért fűzi hozzá azt a kiegészítést, hogy a protokolltételek kiválasztásában és legitimálásában különösen fontos szerepük van a tudósoknak. E legitimálás természetesen nem empirikus evidenciákkal vagy logikai úton történik, hanem részben a tudomány autoritásának, részben pedig történelmi kontinuitásának köszönhető:

Empirikus-történeti tény, hogy a modern technikai segédeszközökkel dolgozó tudósok egy mind átfogóbb, közös tudományrendszert építenek ki; erre a rendszerre gondolunk, amikor "a tudomány"-ról beszélünk. A "mi" tudományunknak nincs más kitüntetettsége, mint az a történeti kitüntetettség, hogy ez a mi kultúrkörünk tudománya; pontosabban: ez az a tudomány, amely ezekkel és ezekkel, a történeti fejlődés során itt és itt megjelent hipotetikus föltevésekkel, ilyen és ilyen módszerekkel épült föl és a mi kultúrkörünk tudósainak protokolltételei által van igazolva.[27]

Ma már tudjuk, hogy ez a "történeti kitüntetettség" illúzió volt, s az egyre átfogóbb, közös tudomány folyamatos kiépítésére való hivatkozás csak addig számíthatott "empirikus-történeti tény"-re támaszkodó érvnek, amíg a valóságos tudománytörténeti kutatások meg nem kezdődtek. De – mint látni fogjuk – maga Carnap is meglepő felismerésekre jutott ezzel kapcsolatban, noha nem végzett tényleges tudománytörténeti vizsgálatokat. Azt pedig, hogy a "tudomány autoritása" hogyan értendő, óvatlanul ki is böki. Mivel a tapasztalatok nem elégségesek a protokolltételek meghatározásához, előfordulhatna, hogy az emberek nem tudnák protokolltételeiket összhangba hozni, s nem tudnának mindenki által elfogadott tudományos rendszereket fölépíteni. A következőket írja erről:

Szerencsére a valóságban úgy áll a helyzet, hogy képesek vagyunk protokolltételeinket száz másik emberrel közös képződménnyé kapcsolni össze. Ha mármost jön egy valaki, aki saját protokolljai alapján fölépít egy, a mi százunkéval összhangba nem hozható tudományt, akkor mi túlharsogjuk/leszavazzuk [überstimmen]: azt mondjuk róla (a mindenkori helyzetnek megfelelően), hogy színvak, rossz megfigyelő, fantaszta, hazudós vagy bolond. Ha azonban száz emberrel találnánk magunkat szemben, akiknek egy közös, de a mienkkel összeegyeztethetetlen tudományuk lenne, akkor nem tudnánk őket túlharsogni. Ha a közelebbi vizsgálat sem vezetne egyezségre, akkor még azt a tényt is el kellene fogadnunk, hogy különböző csoportok megszüntethetetlenül különböző tudományos rendszerekkel rendelkeznek.[28]

A tudomány autoritása eszerint nem racionalitásából származik, hanem abból a nagyon is e világi tényből, hogy az erősebb rendelkezik a hatalommal. Ha kevesen képviselnek egy nem ortodox álláspontot, velük szemben hatalmi szóval lehet föllépni, amely azonban még mindig megőriz valamit a racionalitás látszatából. A Carnap által említett "túlharsogás" ugyanis látszólag az eretnek elméletek tapasztalat általi legitimációját (színvak, rossz megfigyelő), legföljebb a szerzők racionális gondolkodásra való képességét (fantaszta, bolond) vonja kétségbe. Ez azonban csupán a látszat, hiszen ha valóban ezen az alapon lehetne cáfolni a konkurens elméleteket, akkor természetesen nem játszana szerepet, hogy hányan képviselik azokat, vagyis nem hogy az nem lenne érdekes, hogy a másik oldalon is százan vannak, de a fordított arány sem: egy ember is győzedelmeskedhetne százzal szemben. Ez a példa tehát világosan mutatja: Carnap arra kényszerül hivatkozni, hogy a tudományos viták eldöntésénél hatalmi eszközök is szerepet játszanak. A többségben lévő tudósok tekintélyelvi alapon, adminisztratív eszközökkel védik meg az elfogadott tételeket. Egy fix állításrendszer fenntartásához a tapasztalatra, eredeti protokollokra hivatkozás kevés.

Maga Carnap mintha nem is mérné föl, milyen radikális változtatást hajtott végre az empirista állásponton. Ekkori (1932) megnyilatkozásaiból az olvasható ki, mintha csak Popper hatását látná, mintha csak az ő konvencionalizmusának átvételére gondolna. Valójában azonban – bár empirista marad – Popperénál jóval radikálisabb álláspontra helyezkedik. Popper ugyanis mindig fönntartotta annak lehetőségét, hogy amennyiben a bázis-állításokra vonatkozó konvenciót valaki már nem fogadja el, akkor új empirikus vizsgálatok kezdődnek, s ezek mindaddig folytatódnak, ameddig létre nem jön az új megegyezés. Az újabb és újabb empirikus adatok sora végül szükségképpen egy újabb megegyezés kialakulásához vezet. Ezt a végeredményt Popper annyira fontosnak tekintette, hogy ehhez kötötte egyáltalán a tudomány, sőt a nyelv létének lehetőségét. Úgy látta, hogy

…ha egy napon a tudományos kutatók már képtelenek lennének egyetértésre jutni a bázis-állításokkal kapcsolatban, ez a nyelv mint egyetemes kommunikációs eszköz csődjét jelentené. Egy új "Bábel tornyával" lenne egyenértékű. […] Ebben az új Bábelben a tudomány fennkölt épülete hamarosan romokban heverne.[29]

Ezzel szemben Carnap egyszerűen annyit mond, hogy "szerencsére" nem áll elő az a helyzet, hogy többféle állításrendszer létezik egymás mellett, mivel "a tudósok túlnyomó többsége hosszabb-rövidebb idő alatt egyetértésre szokott jutni".[30] Ez azonban egyáltalán nem szükségszerű, s mindig fennáll annak elvi lehetősége, hogy különböző csoportok nem jutnak egyezségre a bázis-állításokat illetően, s ennek következtében "különböző csoportok megszüntethetetlenül különböző tudományos rendszerekkel rendelkeznek". Ez azt jelenti, hogy bár az Aufbau utáni években éppenséggel a nyelv interszubjektivitásának feltételeit próbálta kidolgozni, mégis "a nyelv mint egyetemes kommunikációs eszköz csődjé"-nek lehetőségét kellett elismernie.

E változás jól megmutatkozik saját szavaiban is. Láttuk, hogy 1932-ben még élesen el akarta különíteni a tapasztalatainkat leíró, illetve az ezt feldolgozó nyelvet.[31] 1935-ben viszont már a következőt írja Schlicknek:

Az úgynevezett valóság konstruálása [Gestaltung] […] amennyire tudjuk, az adott időszakban használt nyelv struktúrájától függ; különbözik például a primitív gondolkodásban, a klasszikus fizikában és a kvantumfizikában.[32]

E mondatot idézve Schlick szemrehányást tesz Carnapnak, amiért nem tesz különbséget a valóság leírása és konstruálása között, mondván, az utóbbinak nincs semmi értelme, hisz egyetlen valóság van, legfeljebb a primitív emberek és a modern fizikusok erre vonatkozó világnézete lehet különböző. Schlick keserűen jegyzi meg, hogy ilyen mondatot Keyserlingtől vagy Simmeltől, de nem Carnaptól várt volna.

Ekkor azonban Carnap már másként gondolkodik. Az 1935-ös párizsi konferencián kijelenti, hogy

ha "tények"-ről vagy "valóság"-ról beszélünk, az könnyen egy abszolutisztikus koncepció elfogadására csábít. E koncepció szerint van értelme "abszolút realitás"-ról beszélni, amelynek természete önmagában, a leírására választott nyelvtől teljesen függetlenül meghatározott.

Valójában azonban az, hogy milyen számunkra a realitás, "nem kizárólag a 'valóság'-tól vagy a 'tények'-től függ, hanem a leíráshoz használt nyelv struktúrájától (és az általa hozzáférhetővé tett fogalmaktól) is."[33] Mivel magához a realitáshoz nem férhetünk hozzá, csak protokolltételek által, azaz valamilyen leírást alkalmazva, s e leírás szükségképp valamilyen nyelv által történik, leírás és feldolgozás elkülöníthetősége illúzió. Nem arról van ugyanis szó, hogy a leírás és a feldolgozás azért olvad egybe, mert például a leírás során implicit módon előföltevésekkel élünk, vagy hallgatólagos értelmezéseket vezetünk be. Ekkor ugyanis lenne esély ezen észrevétlen torzítások explikálására és kiküszöbölésére. Mivel azonban a leíráshoz használt nyelv struktúrája és fogalomkészlete tartalmazza az értelmezést, nincs eszközünk ennek feltárására.

Az a látszat, hogy a jelenségeknek van egy készen adott, a nyelvi formától független szerkezetük, Carnap szerint a "materiális beszédforma" használatából keletkezik, abból, hogy maguknak a "jelenségeknek a formájáról" beszélünk.[34] Láttuk, hogy az efféle tévedéseket elkerülendő, 1932-ben a materiálistól megkülönböztetett formális nyelvhasználattal s az utóbbihoz kapcsolódó fordítás szabályainak kidolgozásával kísérletezett. Az akkori elgondolás az volt, hogy a megfigyelhető körülmények és testi állapotok leírása fogalmilag valamennyiünk számára azonos, csupán a hangalakokban, a szignálokban van eltérés, így a megfelelő szabályok felállításával behelyettesíthetők az egyik nyelv kifejezései a másik nyelv kifejezéseivel. A "leírás" és a "feldolgozás" elkülöníthetetlenségének, a megfigyelési anyag fogalmi tagolásának felismerése azonban elkerülhetetlenné teszi e fordítási séma feladását. Ha két nyelv struktúrája és fogalomkészlete lényegesen különbözik, "az egyikről a másikra való fordítás során a faktuális mondatok faktuális tartalma nem marad mindig változatlan".[35] Ez akkor történik meg, ha az egyikből hiányoznak olyan fogalmak, amelyek a másikban megvannak, s e fogalmak nem is tehetők hozzá e nyelvhez. Ugyanis ha a tapasztalatok egyfajta tagolása megtörténik egy közösségben, akkor az így kialakult fogalmakhoz nem lehet utólag hozzátenni újakat, mivel az egyes fogalmak igazodnak a meglévőkhöz, az egész konceptuális séma összefüggő egészet alkot.

De ami ennél súlyosabb következményekkel jár: nem tartható fenn a neurathinál szolidabb koherentizmus sem, mivel nemcsak a primitív gondolkodásban és a klasszikus fizikában konstruálnak különböző valóságokat, hanem akár egyazon kultúrkör különböző történelmi periódusaiban is:

Például: a modern fizika sok állítása tökéletesen lefordítható a klasszikus fizika állításaira, de más állítások egyáltalán nem, vagy csak részlegesen. Ez történik akkor, ha a szóban forgó állítás olyan fogalmakat tartalmaz (mint például a "hullámfüggvény" vagy a "kvantálás"), amelyek egyszerűen nem fordulnak elő a klasszikus fizikában. A lényeg az, hogy ezek a fogalmak nem építhetők be utólag, mivel egy más nyelvformát előfeltételeznek.[36]

Ezzel végképp semmivé lesz az a korábban emlegetett "empirikus-történeti tény", hogy a "mi kultúrkörünkhöz tartozó tudósok" egy "mind átfogóbb, közös tudományrendszert építenek ki", hogy a tudomány történetileg folyamatosan fejlődik. Teljesen egyértelművé válik ez Carnap értelmező megjegyzéséből:

Nemcsak arról van szó, hogy korábban elfogadott állításokat el kellene vetni, hanem arról is, hogy bizonyos állításoknak – tekintet nélkül arra, hogy igaznak vagy hamisnak tekintjük őket – egyáltalán nincs megfelelőjük az új nyelvben.[37]

Minthogy ezeket a mi nyelvünkben értelmetlen állításokat egy másik közösség "helyes" megfigyelési állításoknak fogadja el, a koherencia nem állítható helyre a Neurath által javasolt módon: csak a saját közösségünk vetheti el ezeket az állításokat, de ennek természetesen semmi hatása nincs a másik közösségre (adott esetben saját történeti múltunkra) nézvést. Azt kell mondanunk, hogy az efféle állításokkal kapcsolatban az igazság nem játszik szerepet, akár korrespondenciaként, akár koherenciaként fogjuk föl. Ezért a jelentés verifikacionista felfogása értelmében ezek a másik nyelvben értelmes állítások a mi nyelvünkben értelmetlenek lesznek. Ez az oka, hogy a Carnap által elképzelt helyzetben a történeti változás nem abban állna, hogy az adott empirikus adatok értelmezésében bizonyos módosításokra kerülne sor, s így a korábbi elmélet állításainak igazságértéke módosulna. Az történne, hogy mivel teljesen más fogalmakkal írnánk le a világot, mások lennének az empirikus adatok, s így számos korábbi állítás egyszerűen értelmetlennek bizonyulna, tartalma kifejezhetetlen lenne az új nyelvben. Ez viszont azt jelenti, hogy a tudomány fejlődése nem kizárólag az empirikus anyag felhasználásában, tapasztalati tudásunk pontosításában és a tudás kibővítésében vagy finomításában áll. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy különböző kultúrák, sőt, a mi kultúrkörünk különböző korszakai fogalmilag különböző, egymásra visszavezethetetlen világokat konstruálnak. Ez a gondolat bizony nagyon távol áll mind az interszubjektív tudományos nyelv megteremtésére irányuló eredeti szándéktól, mind Popper optimizmusától, miszerint a kutatók mindig képesek lesznek egyetértésre jutni a bázis-állításokkal kapcsolatban. A fogalmi különbözőség következtében mások lennének az empirikus adatok, így nem az lenne a kérdés, hogy bizonyos állításokat minden tudós elfogad-e "bázis"-nak, hanem az, hogy milyen tapasztalati tényeket rögzítenek a végső állítások. Az egyetértést éppenséggel maga a nyelv tenné lehetetlenné.

A harmincas évek vitáiban elég gyakran merült fel az a vád, hogy a relativisztikus nézetek képviselői nem is empiristák, s ez mindenképpen figyelmeztető a "poszt-empirista" jelző mai használói számára. Russell csípős megjegyzése szerint Carnap és Neurath koherentizmusának logikus konzekvenciája az, hogy "az empirikus igazságot a rendőrség határozza meg".[38] Véleménye szerint "nyilvánvaló, hogy ez a doktrína teljes lemondás az empirizmusról, melynek lényege, hogy csak a tapasztalatok határozhatják meg a nem-tautologikus állítások igazságát vagy hamisságát".[39] Russellnek teljesen igaza van abban, hogy nem lehet egykönnyen megmondani, miben is áll a tapasztalathoz fűződő kapcsolat, mit is értsünk az igazság Carnap által ebben az időszakban használt fogalmán. Mindenesetre a továbbiakban nem vált harcos relativistává, jóllehet azt sem fogadta el, hogy kizárólag a tapasztalatok meghatározhatnák állítások jelentését és igazságát. Sem az autoritás, sem a kontinuus történeti fejlődés nem biztosítja az egyetlen állításrendszer kijelöléséhez szükséges konszenzust, de a kiválasztás pragmatikus kritériuma jól működik. A harmincas évek második felétől Carnap a tudománylogika "centrális kérdésé"-t, a tudomány és a tapasztalás folyamata közötti kapcsolat problémáját az "igazság" helyett a "sikeresség" mércéjét használva próbálta megválaszolni. Amellett foglalt állást, hogy az, hogy milyen nyelvi formát fogadunk el, nem kognitív, hanem gyakorlati kérdés, azaz kizárólag

azok a célok fogják meghatározni, hogy mely tényezők lényegesek a döntés tekintetében, amelyekre a nyelvet szánjuk […]. A döntő tényezők közé tartozhat […] [e nyelv] hatásossága, eredményessége és egyszerűsége.[40]

A lehetséges nyelvek közül az idő választja ki a hasznosakat, s kiküszöböli a funkció nélkülieket.[41]

E szelekciós mechanizmus értelmében valóban nem kizárólag a tapasztalatok határozzák meg, hogy mely állításokat tekintünk igaznak, de ez nem jelenti azt, hogy a tapasztalatnak semmiféle szerepe ne lenne, hisz amennyiben nem teszi lehetővé a tapasztalatok egységes leírását vagy a biztonságos előrejelzést, nem lehet fönntartani egy állításrendszert. Carnap csupán arról mond le, hogy tisztán empirikus úton lehetne végleges és abszolút igazságokat találni, nem arról, hogy az állítások valamilyen kapcsolatot tartanak fönn a tapasztalati "adottal". Ettől még empirista, de kétségtelenül nem abban a dogmatikus értelemben, ahogyan azt a "poszt"-empiristák visszamenőleg konstruálták.

A fentiek fényében legalábbis nem magától értetődő, hogy paradigmatikus ellentét van a Bécsi Kör egyes tagjainak ismeret- és jelentéselméleti nézetei és az új tudományfilozófia számos képviselőjének álláspontja között. Ugyanakkor nagyon is érthető, hogy 1960-ban az International Encyclopedia of Unified Science szerkesztőjeként miért fogadott Carnap oly lelkesen egy "A tudományos forradalmak szerkezete" címet viselő kéziratot, miért írta a szerzőnek: "Sok egyéb dolog mellett tetszett annak hangsúlyozása, hogy a tudományos forradalmakban új fogalmi kereteket javasolnak…"[42] A szerzőhöz írott második levelében pedig a darwini szelekció mozzanatának bevezetését üdvözli, azt a gondolatot, hogy "az elméletek fejlődése nem a kifogástalan, igaz elmélet felé tart, ez inkább egy eszköz tökéletesítésének folyamata".[43]