Kondor Zsuzsanna

A tudományos kommunikáció átalakulása

A kommunikáció-technológia meghatározó szerepe ma már a tudomány vonatkozásában is egyre nyilvánvalóbbá válik. Számos kutatás fényesen bizonyítja, hogy az érintkezés módjának változása hosszú távon komoly következménnyel jár kognitív kapacitásunk, intellektuális látásmódunk, céljaink, sőt a társadalom szerveződésének tekintetében is; tapasztalataink pedig nyilvánvalóvá teszik, hogy a tudományos élet gyakorlata is megváltozott.

Az alábbiakban szeretném megmutatni, hogy a kommunikáció-technológia milyen befolyást gyakorolt kognitív készségeinkre, intellektuális beállítódásunkra egyfelől, illetve kimondottan a tudomány fejlődésére másfelől. Végül a számítógép közvetítette kommunikáció sajátos következményeire térnék ki röviden a tudományos gyakorlat tekintetében.

Az elsődleges szóbeliség korában, amikor még nem állt rendelkezésre az írás technikája, sajátos eljárások alakultak ki a megőrzendő információ tárolására. A közösség mindennapi életének szabályozása, a tagok identitásának fenntartása, ismeretek átadása javarészt a kommunikáció közösség-konstituáló erején múlott. Az élőszó által életben tartott ismeretek fennmaradását mintegy technikai fogásokkal igyekeztek megkönnyíteni, ami egyben a közlés módjának, a közölhető tartalomnak a korlátozását is jelentette – gondolhatunk a rím, a ritmus, a formulák használatára, az élethelyzetekhez kötött előadásmódra stb.

Az írás megjelenésével a rögzíteni kívánt tartalom számos kötöttségtől mentesült, ugyanakkor sajátos nehézségek is támadtak: az élő kontextus eligazító erejét körültekintő, pontos megfogalmazással kellett pótolni. Elvont fogalmak születtek, kialakult a lineáris rendben haladó érvelés művészete, a rímeket kiszorította a próza, a hősöket az általános alany használata. Addig, amíg a konkrét élethelyzetekre vonatkozó ismeretek átadása jelentős szellemi energiákat kötött le, az élethelyzetekhez szorosan kapcsolódott a gondolkodás. Amikor azonban a megőrzés már nem igényelt komoly mentális kapacitást – az írott szöveg pontosan megfelelt ennek a célnak –, lehetségessé és szükségessé vált az általános, a gyakorlattól elszakadt, elvont fogalmakkal való manipuláció is. A fogalmak és a gyakorlat szférájának harmonizálása megoldandó problémává vált. A megoldást az elvont fogalmakkal való lineáris rendbe tagolt manipuláció, a logika szabályainak megfelelő érvelés, adott esetben a történetileg is megalapozott kontextus jelentette.

Mindez a könyvnyomtatás feltalálása, elterjedése során radikalizálódott. A nyomtatás technikailag lehetővé tette a pontos sokszorosítást, nemcsak a szövegre való tekintettel, hanem az addig problematikusnak számító ábrák, térképek, rajzok esetében is.

A nyomtatás megjelenésével, a térképek elterjedése után gondolhatta először az ember, hogy a világ olyasvalami, ami – fölfedezésre váró homályos felszínek összességeként – a szeme előtt kiterítve fekszik. Az oralitás korában vándorok, utazók, zarándokok járták a világot, nem pedig fölfedezők.[1] A világ mint ami rajtunk kívül áll és fölfedezésre vár, az előttünk fekvő szöveg, amely a nyomtatás technikája által idővel eliminálta az egyedi jegyeket, mind a distanciáló, elemző gondolkodást erősítették, ami egyébként az újkori filozófiát jellemző tendenciával mutat szinkronitást.

A nyomtatás elterjedésével és logikájának interiorizálásával hozható összefüggésbe a szerzői mivolt, illetve a kreativitás mai fogalma. A kézírásos kultúra intézményeiben felfedezhetők az orálitás nyomai, amennyiben természetes gyakorlatnak számított, hogy az író korábbi szövegekből kölcsönözzön, válogasson, hagyományos elemeket, témákat és formulákat építsen saját szövegébe. Mivel a lezártság és véglegesség érzését a nyomtatás radikalizálta, az individuális munka elhatárolásának fontosságát, így az originalitás kérdését is a nyomtatás technikájának köszönhetjük.[2]

Mindenesetre a pontos sokszorosítás technikai lehetősége káprázatos fellendülést eredményezett a tudomány számos területén. E tény egyrészt rávilágít a gondolatok kommunikálhatóságának, disszeminációjának jelentőségére, másrészt pedig felveti a kérdést, hogy vajon elegendő magyarázattal szolgál-e a végbement változásokra a pontos sokszorosítás technikai lehetősége.

E tekintetben igen fontos kiemelni valamely probléma, kérdés megfogalmazásának, megformulázásának – artikulációjának – jelentőségét, hiszen ez meghatározza az adott probléma további sorsát: tudniillik orientál, felvázolja a megoldás lehetséges horizontját. Az artikuláció fontosságára utal Polányi Mihály, amikor a kontextus gazdagsága és az elvont fogalmiság egzaktsága mentén megragadható dilemmát emeli ki a beszéd hallgatólagos eleme kapcsán: vagyis az eleven tapasztalatot teljes és egyben egzakt módon verbalizált formában nem lehet visszaadni, bizonyos értelemben választanunk kell, hogy valamely jelenség rekonstrukciója során az írásbeliség kultúrájában kifejlődött gondolkodásmód elemi követelményeinek, vagy a kontextus gazdagságának engedünk.

A képnyomtatás jelentőségéről szólva Ivins az artikulációs lehetőségek döntő fontosságára hívta fel figyelmünket, amikor a rendelkezésre álló eszközök és a gondolkodás horizontjának összefüggéséről a következőket írta: a 18–19. század gondolkodó embereinek

[Ne]m álltak rendelkezésükre azok az eszközök, melyeknek segítségével [a] mindig is irracionális partikularitásokról elmélkedhettek volna, és általánosságban kellett gondolkodniuk. Így történt aztán, hogy általánosságaikat igaznak vélték, és ha megfigyeléseik nem támasztották alá ezeket az általánosságokat, a megfigyelések voltak a hamisak. Igen jelentős mértékben még mindig abban a helyzetben voltak, amelyben a görögök a maguk módján gondoltak végig néhány alapvető filozófiai kérdést. Tehát miként a régi görögök kialakították a platóni ideák és arisztotelészi lényegek elméletét, a tizennyolcadik század kialakította a Tudomány Igazságának és a Természet Törvényének elméletét. Ez nagyrészt azért történt így, mert a megfigyelt partikularitásokat nem lehetett olyan módon megfogalmazni, hogy a kijelentés igazolható legyen.[3]

Az írásbeliség elvont, kalkuláló, racionális szemléletének megfelelően megszületett az a magasztos tudományeszmény, amelyet fogalmi és módszertani szigoráért az objektív és örök érvényű igaz ismeret jutalma illet. Ennek megfelelően alakult a tudós eszménye is, aki nem ártja magát a mindennapok kicsinyes ügyleteibe, a gyakorlati élethez csak annyiban kapcsolódik, amennyiben szakterülete feltétlen megkívánja tőle, s önfeláldozóan munkálkodik a tudomány elefántcsonttornyában.

Ha összevetjük a tudomány eme képével a 20. század második felében már-már jellemzőnek mondható rekonstrukciókat, jelentős és lényegi változásokat tapasztalhatunk. Elenyészik a feltartóztathatatlanul előremutató fejlődés és az örök, objektív igazság eszméje – paradigmaváltásról, tudományos forradalomról, sejtésekről, valószínűségről olvashatunk. A tudós már úgy jelenik meg, mint aki a mindennapok részeseként képes lépést tartani a változással,[4] az adott kultúra meghatározó tényezőként jelenik meg a tekintetben, hogy egyáltalán mit fogadunk el tudományos igazságnak.[5]

A Descartes által vázolt szisztematikus és deduktív rend szerint haladó vizsgálódás eszménye mellett megjelent az indukció jelentőségének és a heurisztikus felismerés fontosságának gondolata,[6] az asszociáció pedig mint a tudományos felfedezés fontos eleme jelenik meg például Koestler egyik könyvében.[7] S végül, de nem utolsósorban említem azon vizsgálódásokat, amelyek a tudomány fejlődését a tudósok közötti kommunikációval látják szoros összefüggésben.[8] S mindez – Walter J. Ong terminusával – a másodlagos oralitás korában, illetve a számítógép közvetítette kommunikáció megjelenésének idején történik, amikor is az írásbeliség elvont-racionális szemlélete az elsődleges oralitás némely elemével keveredve újfajta problémákkal szembesül. Az internet, a multimediális eszközök használata sok tekintetben erősíti a kommunikáció szóbeliségre emlékeztető jegyeit, s itt nemcsak a kommunikáció sebességére, az e-mailek kevésbé formális stílusára gondolok, hanem a kifejezés és az érintkezés formáira is.

Már-már közhelyszámba megy az internet praktikus oldalaként kiemelni gyorsaságát, olcsóságát és azt a hatékonyságát, amellyel képes kiegészíteni a könyvtári szolgáltatásokat. Mint általában, a praktikus előnyök a jelen esetben is gyors karriert biztosítottak és biztosítanak az új technológia számára. Szem előtt tartva a kommunikációtechnológia gondolkodásunkra, intellektuális készségeinkre gyakorolt hatását, intellektuális szokásaink tekintetében változás előtt állunk.

Ha elfogadjuk a tudományos felfedezések vonatkozásában a váratlan felismerések jelentőségét, a különböző tevékenységformák, élethelyzetek és elméletek egymásra gyakorolt hatásának termékenyítő erejét, a multimédia és a világháló egyaránt komoly erőforrást jelenthet.[9] Aktív tudományos munkát végző kutatók, szakemberek arról számolnak be, hogy a multimédia igen hatékony szerepet tölthet be az oktatásban, mivel a szemléletességnek, az apró részleteknek olyan reprodukciójára képes, ami írásos vagy elbeszélt változatban elképzelhetetlen. – Gondoljunk az élő tapasztalat verbális interpretációjával kapcsolatban a Polányi Mihály által kiemelt nehézségekre. Ha hihetünk Ivinsnak, jelentősen megváltozik szemléletünk azáltal, hogy az artikuláció módja és lehetősége már-már pontosan rekonstruálhatóvá teszi az eleven tapasztalatot.

Az interneten könnyen elérhető bőséges anyag, a tallózás széles horizontja jelentősen megnöveli azt a teret, ahol különféle ismeretek véletlen találkozása folytán történhetnek felismerések. Az internetet tudományos célra intenzíven használók gyakran említik a rövid, világos és tömör megfogalmazás fontosságát. Ez az igény megköveteli a gondolatok alapos tisztázását, világos és tömör artikulációt – s itt már nem csupán verbalizált közlésre van mód.

A különböző kommunikációs intézmények minden korban különböző szerveződési formákat implikáltak, s ez megfigyelhető a társadalom egészének, illetve a tudomány szerveződésének vonatkozásában egyaránt. Az Akadémián vagy a Lükeionban közös elmélkedések, beszélgetések során formálódtak a gondolatok. Az írás használatának elterjedésével egyre inkább meghatározóvá vált az individuális munka során születő érvelő írásmű.[10] Manapság pedig, ha fontolóra vesszük a szakmai kapcsolattartás módozatait, azt tapasztaljuk, hogy az jelentős részben számítógépes hálózatokon keresztül történik. Az e-mail használata, a különféle szakmai vitakörök működése olyan gyakorlatot alakítanak ki, amely egyre inkább együttgondolkodásra hangolja a kutatókat.

Az új multimediális eszközök lehetőséget teremtenek arra, hogy a korábban elkülönült tevékenységformák újra együttesen megtapasztalhatók legyenek. Elméleti, fizikai, kézműves tevékenységek közelebb kerülhetnek egymáshoz, hiszen a verbalitás világába zárt „fegyelmezett gondolkodás” módot és lehetőséget talált arra, hogy e bezártságból kiszabaduljon. Ez igazán termékenyítően hathat a tudományra – amint erre a 20. század első fele meghatározó történészegyéniségének, Hajnal Istvánnak felismerése következtetni enged, hogy ti. „minden európai tudomány fejlődésének alapja a szinte kézművesszerű értelmiségi munka, közvetlen kapcsolatban a szakszerű fizikai munkával; ez a leszármazás egészen kézzelfogható a természettudományok kialakulásánál”.[11]

Az új kommunikációs technológiák és a hozzájuk kapcsolódó napi feladatok a tudományos közlések terjedelmének csökkenéséhez vezetnek. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben jelentősen megnőtt a nem könyvszerű tudományos közlemények száma. Fontolóra véve az úttörő etnológus, Bronislaw Malinowski azon feltételezését, amely szerint a könyv a meggyőzés, ráhangolás eszközeként jelentős befolyást gyakorolhat az olvasóra, felmerül a kérdés, hogy vajon mi történik akkor, amikor a könyvvel szemben a rapid és rövid véleménycserék dominálják a tudományos kommunikációt. A tanulmány vagy az e-mail üzenet nem élhet a meggyőzés és a ráhangolás olyan eszközével, mint a könyv. Az egyéni gondolatok kevésbé kiérlelten, rövid formában, viszonylag korán nyernek megfogalmazást, ami rányomja bélyegét sorsukra. Ellenérveket, módosításokat talán egyszerűbb velük szemben megfogalmazni és azokat könnyebben be is fogadják, mint a könyvben publikált változatok. Ez pedig erősítheti a közös gondolkodás gyakorlatát, az intézményes keretek tekintetében pedig az oktatás és a kutatás közeledését,[12] miképp az antik görög hagyomány is a mester és diákja közötti dialógusok mentén szerveződő tudományos tevékenységet példázza.

Mindez – az együttgondolkodás és a napi gyakorlathoz, a közvetlen gyakorlati feladatokhoz való közeledés – a tudomány mai szerveződésében is tapasztalható. A tudományos munka egyre inkább feladatorientált, amit elsősorban nem a tudományos érdeklődés, hanem a politikai, gazdasági és társadalmi igények határoznak meg, s az ezen igényeket közvetítő megrendelők finanszíroznak. E feladatorientáltság a diszciplináris bezárkózás helyett – miképp a multimédia hosszabb távú hatása is – a transz- és interdiszciplináris kutatások létrejöttét segíti elő.

(Eredeti megjelenés: Világosság, 2001, 7–9, 67–76. o.)