Természetesen az a kérdés, hogy az új csillogó-villogó eszközök, melyek megkönnyítik életünket s ugyanakkor számos dologban, például idõmérlegünkben kiszolgáltatottá tesznek, megváltoztatják-e gondolkodásunkat, abba a tágabb kérdéskörbe illeszkedik, hogy vajon egyáltalán vannak-e alapvetõ változatai az emberi gondolkodásnak, vagy az katolikusan egynemû. Sok érv szól a mellett, hogy a gondolkodást a belsõ világ, a lélektan tekintetében egynemûnek tartsuk, elismerve a változatokat, de ezeket úgy kezelve, mint a közös emberi erõforrásokkal való gazdálkodás ökonomikus változatait. Erõforrásaink egyetemesek, miként az emberi faj is egységes, de ettõl még óriási eltérések vannak abban, hogy menyi idõt töltünk például különbözõ kultúrákban és a mi kultúránkban különbözõ korokban mondjuk ismétlõdõ mozgásokkal éber életünk során, szemben a nem repetitív, a helyzethez alkalmazkodó mozgásokkal.

A humboldti kérdéseket vetjük újra fel, de másként. Ezért is releváns a nyelvek évében a kommunikáció eszközökrõl is gondolkodni. Az egyik visszatérõ kérdés ugyanis az, hogy vajon a nyelv a humboldti eszmének megfelelõ belsõ, szinte intim valóság, vagy pedig a kommunikáció közege. Megmarad persze a klasszikus kérdés is a globalizáció vitája mögött (az ember határozza-e meg a kultúrát, vagy a kultúra s ezen belül a nyelv az embert), mégis elhangzik az új gond és gondolat is: vajon az új eszközök s a nekik megfeleltetett közlési módozatok megváltoztatják-e a gondolkodást.
 

Alapvetõ kérdések

Az Új Kommunikáció sokféle elemzésének áttekintése helyett néhány alapvetõ kérdést állítanék elõtérbe, melyek a konkrét kommunikációs lelkesedéseken túl is alapvetõ érdekességûek.

Külsõ és belsõ Minden emberképet lehet abból a szempontból is tekinteni, hogy az emberi gondolkodás újító erejét, a gondolatok forrását és a gondolati rend forrást hova helyezi el. Ma is velünk el kétféle emberkép e tekintetben.

Az egyik a klasszikus társadalomtudományi felfogás, amely a gondolkodás, a gondolatok és az Én keletkezését centripetálisan képzeli el. A gondolati rend forrása a „külsõ felfogás" szerint a tényleges kommunikáció. Az Én-tudat, világunk belsõ kartézánius színpada és a gondolatmenet rendezettsége is a nyelv használatából, a közlésbõl származik. A tényleges beszédbõl lesz magunk számára szóló belsõ beszéd, s ezzel önszabályozás és logika, mint Vigotszkij hagyománya hirdeti, a társas Én pedig mint az Én-fogalom magja az interakciókból ered, ahogyan G.H. Mead és követõi mondják, a Másik leképezésébõl. Vagyis a kommunikáció elsõdleges ebben a felfogásban a gyermeki gondolkodás kibontakozására nézve, de elsõdleges az emberi gondolkodásmódok történeti keletkezésében is: kommunikációs forradalmak hozták volna létre az egyáltalában vett emberi gondolkodást, s az írással annak egy különleges formáját, a platoni típusú gondolkodást, az ember felé helyezett gondolatok világaival, mint errõl Nyíri Kristóf oly sok helyen adott filozófiatörténeti és mûvelõdésfilozófiai áttekintést (A hagyomány filozófiája. Bp.: T-Twins, 1992, Globális társadalom, helyi kultúra. In: Az információs társadalom, Bp.: MTA, 2000).

A belsõ kiindulású, centrifugális felfogás viszont minden forrásának az emberi belsõ erõk kibontakozását tartja. Mentális platonizmust hirdet. Ennek határozott formája ma a Leibnizig visszamenõ Gondolat Nyelve koncepciója, amely a külsõ, a valóságos természetes nyelv mögött egy annak érvényesülését biztosító belsõ logikai kalkulust képzeli el Jerry fodor felfogásában. Az Én keletkezését illetõen egy intim, belsõ selfbõl indul ki, ami a testvázlatra támaszkodik. Ebben a belsõ Énben ami a gyermek kibontakozását illeti, elsõdleges a reprezentáció, a gondolatok világa megelõzi a közlést s az emberi gondolkodásmódok keletkezésében is a reprezentációs forradalmak adják a kiindulópontot, a gondolat változása eredményezi a közölhetõ változása révén a közlés változását.

Igazából a mai elektronikus kommunikációs változások a kétféle arculatot szemünk elõtt választják szét használók és alkotók szerint. A használókat tekintve az e-közlés a centripetális gondolkodás sikerét mutatja: beletanulunk az új közlésekbe s ettõl változik gondolkodásunk. A kommunikáció irányítja, s változása meg is változtatja az emberi gondolkodást. Az új kommunikációs felületek hatására leszünk például, mint oly sokat hangsúlyozzák, kevésbé lineárisak, követünk képibb logikát s ismerjük fel annak törvényeit (Nyíri J.K: The picture theory of reason, http://www.uniworld.hu/nyiri/krb2000/tlk.htm).

Ugyanakkor az E-közlés kereteinek megteremtõit illetõen nem ez a helyzet. A teremtõknél a hangsúly az új reprezentációk megalkotásán van, s nem a közlésen. Ez igaz mind a technika apró részleteiben, mind az alapvetõ új rendszerek (felhasználói felületek) kialakításában. Éppen a gondolkodási módokból való kiindulás teszi majd lehetõvé a használók számára a kommunikációs megújulást. Ez az aszimmetria tehát nemcsak a szociológusok és kulturkritikusok zajos megfogalmazásaiban létezik (az új közegek rejtett tartalmakat hordoznak s életmódok rabjává tesznek), hanem a megismerési építkezés csendesebb szintjén is. S ezzel a címben felvetett kérdésre is kettõs a válaszunk: a kommunikáció legtöbbünknél alakítja a gondolkodást, de a gyors technológiai változás még világosabbá teszi a másik folyamat meglétét is: leképezési rendszereinket is át tudjuk alakítani.

Kezdeményezés és passzivitás Mindez közvetlenül érinti azt a kérdést, vajon mennyire vagyunk aktívak az új közlési közegek világában? Nehéz ebben dönteni. Egyik oldalon mint használók a fejlesztõkhöz képest passzívak vagyunk: készen kapjuk a kereteket. De hisz ez a helyzet a természetes nyelvvel is ! Vagyis nem is olyan új ez a megoszlás. Ugyanakkor számos dologban kezdeményezünk: maga a hálózati keresés is például igazi aktív, kezdeményezõ folyamat szembeállítva a hagyományos könyvtári kiszolgálásra várással szemben, sõt ugyanazon a közegen, a képernyõ világán belül maradva is, egész skálája van a kezdeményezõ és a passzív folyamatoknak.

A kutatók, hogy a saját kisebbségemet vegyem példának, az elektronikus levelek világában, mely sokszor passzívnak tûnik, mert képes bekapcsolódni gyermeki kötõdési köreinkbe, a hagyományos levelezéshez képest jóval könnyebb, lényegében mind anyagilag mind emberileg ingyenes kapcsolati lehetõségeket találnak meg. Az elektronikus levelezés azután új tudományos közösségek kialakulását teszi lehetõvé, melyekben például a nyelv fontos új virtuális helyképzõ tényezõ. Ez a virtuális lovaglás azonban valóban felveti a fantázia uralta architektúra veszélyét, annak veszélyét, hogy sosem növünk fel, hogy elektronikus Don Quijoték világa jön létre.

Az elvont világ és a való ember: Don Quijote a mai világban Pozitív jelmondat szintjén sokszor megfogalmazódik az új közlési eszközök kapcsán, hogy a szabadságot ígérõ virtualitást állítják elõtérbe. A virtuális világ újabb dimenziójú belsõ és külsõ utakat teremt, ennyiben a szabadság ígérete: olyan „helyekre" és könyvtárakba jutunk el, ahova másképpen nemcsak módunk nincsen, hanem idõnk sem lenne.

Ez a szabadság a pozitív oldal: megjelenik a vásárlástól kezdve az utazások szervezéséig sok mindenütt, s persze megjelenik a kutatás világában is. De már a multimédiát fogyasztó gyermekkel kapcsolatos félelmek is elõtérbe helyezik a másik oldalt: a realitáskontroll elvesztésének fenyegetését. Don Quijote problémája ez, hiszen a nemes lovag már a könyvnyomtatás korai korszakában attól szenved, hogy az akkori virtualitás áldozata. A probléma ismerõs saját serdülõkorunkból is, amikor a néhány évnyi könyvekhez menekülés után olyannyira szerettünk volna a valós helyrõl elmenekülni, igazi utazásokat tenni és igazi barátok és igazi lányok felé fordulni.

A gond nem új tehát, új azonban, hogy az átalakult világban a másodlagos információk, a virtualitások aránya megnõ, s számos életút van, ahol a virtualitás válik a realitássá. Az új közlési világ megváltoztatja életmódunkat s ezzel ha nem is indítékaink rendszerét, azok viszonylagos súlyát. Függõvé válunk készülékeinktõl, s ugyanakkor talán nemcsak a múlt iránti nosztalgia és a lemaradás megideologizálása miatt ki akar majd törni az ember új Don Quijoteségébõl a tárgyak, a természet, a teljes élmény felé. Ebben különleges érdekessége van az idõnek.

Érzelmi idõ: az idõgazdálkodás kérdése. Az új közlési rendszerek világának technológiai jelszava az állandó elérhetõség. Kézenfekvõ szociológiai téma, hogy hogyan vezet ez munka és magánélet összefolyásához, illetve új típusú interakciós elidegenedésekhez, ahol a rendszerben részvétel miatt állandóan nyitottnak kell lennünk, de legszívesebben mindent kikapcsolnánk. Akkor viszont magunk szemében is nem létezõvé válunk. A pszichológiai, a gondolkodásmódot érintõ kérdés egyszerû: nem kell-e a személyiség visszanyerése érdekben éppen magunknak újraszabályoznunk kommunikációs mintáinkat és újragondolnunk, mivel menyi idõt töltünk. Egyszerû példája ennek az, hogy mennyi energiánk megy el a frissülõ tudás elemek megszerzésére és birtokba vételére (keresésre, másolásra) és mennyi a használatára. Nincs megoldás, de van intellektuális feladat s van társadalmi gond, ami már a gondolkodás szervezõdésével is kapcsolatos.
 

Az architektúrák

Architektúrán a mi zsargonunkban a megismerés viszonylag állandó rendszereit értjük. Olyan kereteket, melyek szerint az észlelés megelõzi a nyelvi szemantika feldolgozását, az emlékezetnek több eltérõ szervezõdésû rendszere van s így tovább. A relativizmus humboldti kérdése ebbõl a szempontból úgy is megfogalmazható, hogy vajon a közlési keretek alakítják-e az architektúrát? A pszichológusok és az antropológusok régi kérdése s ma már tézise például, hogy az írás valóban megváltoztatta az emberi gondolkodás architektúráját (az egész kérdés áttekintésére lásd Nyíri Kristóf és Szécsi Gábor (szerk): Szóbeliség és írásbeliség. Bp. Áron, 1998). Melvin Donald (Origins of the modern mind. Cambridge: Harvard University Press, 1991) elemzésében a neuropszichológiai szervezõdés, a kommunikáció világa és az emlékezeti ökonómia egyaránt helyet kap az írásbeliség megjelenésének értelmezésében: az írással megjelennek a külsõ tudáshordozók és ezzel az objektívnak tekintett tudás eszméje is. Testen belüli és testen kívüli emlékezeti rendszerek közötti kölcsönhatásra építõ gondolkodásmód alakul ki, mely mindmáig sajátunk, amikor például az oktatásában is a külsõ és belsõ könyvtárak munkamegosztására építünk.

A mai kérdés ennek alapján, hogy a hálózati információhordozók hordozta sokat hangsúlyozott demokratikus, de szortírozatlan tudás is új architektúrához vezet-e? Van néhány mozzanat, amely arra mutat, hogy valóban új architektúrális elrendezések is létrejönnek, illetve kezdettõl meglévõket jobban tudunk elemezni. Felsorolom csak õket, hogy világos legyen, mivel fog küzdeni a lélektan egy része a következõ évtizedben.

Tudás és készség viszonya. Újra kell gondolnunk, milyen is az emberi mûveltségben az explicit tudások szerepe? Mekkora tudást kell közvetlenül a használóhoz pakolnunk, mint önjáró lexikonhoz? A készségek súlya megnövekszik a keresett tartalmakhoz képest akkor, amikor már nemcsak „szent könyvek" a tudás tárházai: fölös tudásokat nem kell megtanulnunk. Ekkor azonban ha a készséget emeljük piedesztálra, min mûködjenek maguk a készségek? Egyszerre lélektani és pedagógiai kérdések ezek, melyek a progressszív és konzervatív tantervek évszázados vitájának adnak új lendületet azzal, hogy az új kommunikáció egyben kulcs a tudástárakhoz, mások szerint viszont elfordít a kánonoktól.

A kép újra témává válik s megteremtõdik bölcsész respektusa. Ezzel a pszichológus régi kérdése, kiegészítõ, nem létezõ, vagy alapvetõ-e a képi tudás az új technológia miatt még megkerülhetetlenebbé válik (l. Nyíri fentebb).

Tanítási eljárások. Az egész életen át tartó tanulás nemcsak munkaerõpolitikai és szociális kérdés. (A tágabb vonatkozások egy részére l. az említett Az információs társadalom c. kötetet.) Az ember az állatvilágban egyedülálló tanító lény. Ennek hagyományos szervezõ kerete a vertikális, nemzedékek közötti információátadás túlsúlya, egy viszonylag stabil környezetben. Együtt jár ezzel, hogy a készségformálás s a mi könyves kultúránkban az explicit tudások átadása meghatározott korai életszakaszokra összpontosul még a várható életkor megnövekedésé mellett is. A gyorsabban változó környezet, a növekvõ életkor és az új kommunikációs minták révén nemcsak az élethosszig tanulás jelenik meg, hanem a tanítás oldalirányú, horizontális is, nemcsak gyermekeink rossz szokásaiban, hanem az egyetemisták információs integrációjában is megjelenik, s vele együtt az ellenirányú vertikális tanítás is felbukkan (gyerekeinktõl s diákjainktól már nemcsak slágereket tanulunk). Ezzel a tanulás és tanítás újra több feszültséget és örömet is jelent. Valójában a társadalom nincsen felkészülve erre, bizonyos örök továbbképzõs és sokoldalú szuperviziós foglalkozási csoportjai viszont igen. Sokat tanulhatunk tõlük.

Elbeszélõ és elméleti gondolkodásmódok, történetek és kategorizációk örök kettõségérõl beszélnek a mai progresszív pszichológiák Jerome Bruner nyomán (The culture of education Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1996), amihez hozzátehetnénk persze a társalgási üzemmódot. Az új kommunikációval foglalkozók fontos feladata, hogy kapcsolatot keressenek ezzel az antropológiai felfogással, melynek lényege az antropomorf elbeszélõ és a személytelenítõ, osztályozó gondolkodásmódok kontextusfüggõ változása. A másodlagos szóbeliség elméletei (vö. Nyíri munkái) és a kommunikációs technológia visszaszemélyesítése a kapcsolati hálózatok építése során arra utal, hogy miközben az új közlési módok örök emberi és embertudományi kérdéseket vetnek fel, ezt nem egyszerûen új módón teszik. Közös emberi lehetõségeinket használva építenek a kognitív ökológia révén nagyon eltérõ belsõ világot. A tudomány feladata annak világos elemzése, hogy milyen egyetemes mozzanatokról van itt szó. Ennek felismeréséhez kell a tudományos nyelvek közti nagyobb átbeszélés és közlési tolerancia, pontosan az, amire maguk az új eszközök rendeltetve vannak.