Hálózat és tudásegész
Elõadás, elhangzott a Networking in the Humanities c. konferencián (Elvetham Hall, Hampshire, Egyesült Királyság, 1994. ápr. 13-16). Magyar fordítása megjelent A század szellemi körképe c. kötetben (Pécs: Jelenkor Kiadó, 1995).
Az írásom címében szereplõ "hálózat" szó a számítógépeknek elektronikus adatátviteli vonalakkal összekapcsolt, immár világot-átfogó - és sokunk számára közvetlen életkörnyezetünkhöz tartozó - rendszerére vonatkozik. A "tudásegész" kifejezés pedig annak eszményére utal, hogy az egyén a társadalom mindenkori ismeretösszességének ne csupán valamely esetleges részletét mondhassa magáénak, hanem - valamiképpen - mindenre kiterjedõ tanultsággal és tájékozottsággal bírjon, a világot teljes és egységes képben lássa. Az egyéni tudás esetlegessége éreztén adódó elbizonytalanodás, elidegenültség a mögöttünk álló évszázad meghatározó élménye; a számítógépek korának beköszöntét kísérõ alapvetõ érzés pedig éppen az információs elidegenültség meghaladásának reménye volt.
Ám paradox vonása az elektronikusan közvetített kommunikációnak, hogy világról alkotott tudásunkat nemcsak egységesíti, de szét is forgácsolja. Már a távíróra alapozott napilap is egyfelõl az egész földet behálózó tájékoztatást nyújtott, másfelõl azonban egymással összefüggésben nem álló híradások mozaikjává lett. A rádió egyidejséget teremt, miközben a hírek beérkezése sorrendjének véletlenszerségével s a hangzó beszéd illanékonyságával a hallgató számára megnehezíti, hogy rendezett képet alkosson magának arról, amit hallott. A mholdas televízió által nyújtott, látszólag mindent felölelõ változékonyságú verbális és vizuális információsugárzás egymástól teljesen elkülönülõ nézetek és üzenetek tarka vegyülékét eredményezi.
A számítógép képernyõjén megjelenõ szövegek persze - szándékaink szerint, s tetemes mértékben megvalósulásukban is - folyamatos és egységes egésszé állnak össze. A "számítógép képernyõjét" említettem, gondolva itt a hálózatba ágyazott munkaállomáson túl az elszigetelt, noha lehetõleg CD-ROM meghajtóval ellátott szövegszerkesztõre is. Mindkettõ óriási mennyiségû információhoz - adatokhoz, szövegekhez, képekhez, egyre inkább hangokhoz is - enged hozzáférni. Szótárak, lexikonok és kézikönyvek anyagának idõbeli, térbeli és pénzügyi korlátok folytán eddigelé elképzelhetetlen kiterjedésû, s a hagyományos nyomtatott szövegben gyakorlatilag elérhetetlen mélységû tanulmányozását teszik lehetõvé. A tudós számára a szakirodalom oly teljességét kínálják, melyet csak nagyon kevés könyvtár nyújthatna. S nemcsak az elkülönült résztudományok közötti utak újramegnyitását ígérik, hanem "a humán és a természettudományokat egymástól ... elválasztó" úgymond "tradicionális határvonalak" megszûnését is,(1) a tudásnak a klasszikus egyetemi szellemben történõ újra-integrálását, sõt, Ted Nelson szavaival, az "egyesített írásbeli univerzum" létrehozását és "az alternatív nézõpontok kölcsönös egybevethetõségét".(2) Menekülést kínálnak - hogy nevezetes megfogalmazásokat idézzek - "az egyes ember által lakott kognitív világ szánalmasan kicsiny csücskébõl"(3), "ki-ki információs környezetének viszonylag véletlenszerû szegletébõl"(4).
Ám mind az elszigetelt, mind a hálózatba állított számítógép, utóbbi sokszorosan nagyobb mértékben mint az elõbbi, olyan tulajdonságokkal is bír, amelyek a tudás labirintusaiban való eligazodás nehézségét inkább fölerõsíteni, mintsem enyhíteni látszanak.(5) A számítógépekben tárolt tudás fizikailag soha nincsen jelen, kivéve a képernyõnkön éppen látható elenyészõ szeleteit. Nem lehetséges a tudásnak - mint a könyvben, vagy mint a könyvtárban - úgymond utánanéznünk; a tudás csupán lehívható. A lehívás keresésen alapszik - szövegek bizonyos mennyisége fölött ez még az elszigetelt szövegszerkesztõ esetében is így áll, akkor is, ha csak egyetlen használója van s ha minden dokumentumot ama egyetlen használó gépelt vagy másolt bele. A célzott hierarchikus keresés föltételezi, hogy az információ - a lemezen idebenn, vagy a hálózatban odakünn - már megfelelõen strukturált és rendezett legyen. Olyan föltételezés ez, mely rohamosan veszít valószerûségébõl, amint újabb keletû kutatási területek felé közeledünk. Ehhez képest az a mostanában annyira divatos nézet, amely minden lehívható információt puszta nyersanyagnak tekint, melybõl a használó szabadon állíthatja elõ a maga preferált hypertext struktúráját, a tudás széttöredezett állapotának elfogadását, nem pedig meghaladását jelenti. Végül az automatikus keresés - kulcsszavakkal vagy kulcsszavak kombinációjával - közismerten haszontalan módszer, kivált a szellemtudományokban, ahol a jelentés szinte kizárólag a szövegkörnyezettõl függ. Itt mindenképpen helytálló a megfigyelés, mely szerint a szöveg-adatbankokban történõ keresés nemcsak föltárja, de el is fedi az összefüggéseket. És még akkor is, ha a keresés sikeres - abban az értelemben, hogy találtunk valamit, amirõl halványan úgy gondoltuk, hogy föllelhetõ, vagy éppenséggel valamilyen elõre nem sejtett új kapcsolatot fedeztünk föl - nincsen kielégítõ eszközünk annak meghatározására, hogy a megtalált információ hogyan és hol illik valamilyen átfogó keretbe, illetve, hogy egyáltalán van-e ilyen keret. Ha könyvben olvasunk vagy szemelgetünk, ha a könyvtár polcai mentén sétálunk, vagy akár a katalóguscédulákat forgatjuk, valamiféle olyan helyzetérzékelésre teszünk szert, amely elektronikus közegben nem adódik. Ahhoz, hogy tudásunk bármiféle értelemben egészleges legyen, valamiképpen tudnunk kell, hogy mit tudunk, valamiféle áttekintéssel, memorizált vázlattal kell bírnunk tudásunkat illetõen. Fölidézzük az oldal képét a könyvben, vagy a kötet helyét a könyvtárban; emlékezetképekkel bírunk bizonyos fontos bekezdésekrõl. Amikor a szövegeket képernyõn olvassuk vagy futjuk át, ilyen áttekintésre aligha tehetünk szert. Mosolyoghatunk azon, hogy az elsõ nyomdászok roppant erõfeszítéssel próbálták utánozni a kéziratos kódexet, mind a betûk formáját, mind az oldalak elrendezését tekintve - mosolyoghatunk ezen, ám akkor is igencsak figyelemreméltónak találom, hogy az igazán sikeres elektronikus lexikonok ma számottevõ mértékben a nyomtatott kézikönyvet,(6) a kéziratos oldalt, vagy akár a fizikailag létezõ könyvtárat próbálják szimulálni. Ugy látszik, hogy az elektronikusan közvetített kommunikáció tudásegyesítõ potenciáljának bizonyos vonatkozásokban a nyomtatott könyv tudásegyesítõ képességén kell alapulnia. Ám az is igaznak látszik, hogy ez a képesség most már jó ideje a kimerülés jeleit mutatja. Azt mondhatjuk, hogy eme kimerülésnek következményeképpen, és különösen a számítógép eljövetele által fölmerülõ kérdések kapcsán, a tudás mibenléte megint egyszer jeles témává lett. S a téma jellegzetesen filozófiai: benne ténybeli nehézségek és fogalmi paradoxonok keverednek.
A tudás témája persze csak egyike azoknak, amelyek a számítógépek és elektronikus hálózatok megjelenéséhez kapcsolódva mintegy filozófiai hangulatot árasztanak. Az én fogalma, vagy a racionalitásé, vagy a jelentésé, vagy a valóságé, hogy csak a legfeltûnõbbek némelyikét említsem, valamennyien ide tartoznak. De a tudás témája valami különleges közvetlenséget mutat - egyfajta naivitást, s kevesebb szentimentalitást, a szó schilleri értelmében. Ama érzés, hogy most, megint egyszer, vagy végre valahára, minden meglévõ tudást együvé lehet és kell helyeznünk, igencsak valóságos - és valóságos a kétségbeesés, amikor észleljük, hogy a mindent átfogó tudás eszméje egyre megfoghatatlanabb. Ehhez képest azok a fölényes elemzések, melyek szerint mondjuk a "szöveg"-re vagy a "szerzõ"-re vagy akár a "valóság"-ra vonatkozó fogalmaink ma a radikális átalakulás állapotában vannak, nohabár nyilván nem alaptalanok, mégis valamelyest affektáltnak hangzanak. Más szinten ugyanakkor a hálózat gyakorlatából elõálló filozófiai kérdésföltevéseinket egészében véve jellemzi, hogy túlontúl tudatosak, önmagukra figyelõk. Ám hogyan is lehetne ez másképp, amikor a vonatkozó témák elõképe legkésõbb Nietzsche óta félreérthetetlenül jelen van a filozófia történetében? Úgy látszik, hogy a filozófiai analízis itt elõlegezte a technológiai változásokat - nem csoda, ha a filozófusoknak mostanára, miközben elképedést színlelnek, arcizmuk sem rándul. S a filozófia persze annálfogva volt képes elõlegezni e témákat, mivel maguk a problémák, tudniillik bizonyos az elektronikus hálózatokkal összefüggõ alapvetõ problémák már a könyvnyomtatás késõi korszakában, általánosabban pedig a kommunikációs technológiák egész története folyamán jelen voltak.
Így az elsõdlegesen szóbeli kultúrák - gondoljunk az archaikus Görögországra s az úgymond "homéroszi enciklopédiára"(7) - már elõlegezik a szöveg vizuális áttekinthetetlenségének, képlékenységének, a koherencia hiányának s a szerzõség értelmezhetetlenségének problémáját. Az antikvitás és a korai középkor írásbelisége már küszködik a szöveghelyek keresésének nehézségével - a szóközök nélküli sorokon és oldalakon a szem nem futhat végig, a textus hangosan kibetûzendõ, mielõtt fölfogható volna.(8) A szóközök bevezetését az ír szerzetesek gyatra latin kiejtésének köszönhetjük, miközben az új technika idõvel éppen a hangtalan olvasást teszi lehetõvé, s ezzel a gondolkodás visszavonulását úgymond a lélek magányába, az egyéni eretnekséget, de persze a gyorsabb tájékozódást is, az intenzívebb stúdiumot, mely viszont a könyvállomány látványos növekedéséhez s vele az információ túlzott bõségéhez vezet. Igény támad enciklopedikus összefoglalásokra, s fölmerül az összefoglalás mikéntjének, az anyag rendszerezésének kérdése. Ezt a kérdést a középkor konvencionálisan - mondjuk a hét szabad mûvészet felosztását követve - , vagy alapvetõen mitológiai eszközökkel - mondjuk a teremtés hat napja vezérfonalának mentén - oldja meg. Utóbbi módszert vette át például Megenbergi Konrád, 1350-ben összeállított - igen sikeres - Buch der Natur-jában. Konrád így kezdi munkáját: "Got beschuof den menschen an dem sehsten tag nâch andern crêatûren und hât in beschaffen alsô, daz seins wesens stük und seins leibes gelider sint gesetzet nâch dem satz der ganzen werlt", az ember bizonyos elvek tekintetében osztozik más teremtményekkel, mivel ama elvek már szerepet játszottak a teremtés korábbi szakaszaiban is.(9)
Konrád leírásai az emberi test részeitõl a csillagok járásán át az ehetõ gyümölcsökig és a terhesség jeleiig terjednek. Tényleges tájékozottság vagy szakértelem ilyen leírások alapján aligha volt nyerhetõ. Csak a könyvnyomtatás teremti meg - a szövegazonosság biztosításával, a szövegromlás kiküszöbölésével, a matematikai képletek és magyarázó ábrák sokszorosíthatóságával - annak elvi lehetõségét, hogy egyáltalán létrejöjjön az ismeretek egységes fogalmi kerete, a tudás összefüggõ világa. Ez a világ a tizenhatodik és tizenhetedik században, egyetlen tovatûnõ történelmi pillanatig, valós eszmény.(10)Advancement of Learning címû munkájában Bacon áttekintést adhatott kora ismereteirõl, rámutatva a fehér foltokra, tanácsokkal és útmutatásokkal szolgálva azok megszüntetését illetõen. Ám a vizsgálódások sokfélesége, összetettsége rohamosan nõ. Alig száz évvel Bacon után Fontenelle a Francia Akadémia kutatási eredményeinek kiadását azzal vezeti be, hogy ama eredmények "egymástól elszakított és független részletek". Ugyan hozzáteszi, hogy egy napon még egységes egésszé állhatnak össze. "A különálló igazságok", írja, "mihelyt már elég sok van belõlük, oly hevesen kínálják fel a szellemnek kapcsolatukat és kölcsönös függõségüket, hogy úgy tetszik, ha majd erõvel elszakítanánk õket egymástól, igyekeznének természetüknél fogva újra egyesülni."(11) Újabb ötven év, és d'Alembert, az Enciklopédia elé írt elvi munkájában, elveti a tudományok egyértelmû szintézisének eszméjét. Az egyes területekrõl mintegy külön részletes térképek szólnak; s noha készíthetõk mondhatni áttekintõ térképek is, ám nem a kizárólagosság igényével: úgymond különbözõ vetületek lehetségesek, a döntés közöttük ízlés és föladat-adta célszerûség kérdése.(12)
Az Enciklopédia az elvontabb tudományok leírása mellett nagy figyelmet szentelt a különbözõ mesterségek ismertetésének. Eme körülmény is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a mû igen bõ terjedelmet - 11 külön kötetet - szánt illusztrációkra. Ez újszerû volt, noha a nyomdatechnika persze kezdettõl fogva alkalmas keretet szolgáltatott fa- és rézmetszetek sokszorosításához. A könyvnyomtatás korát megelõzõen képek és ábrák csupán korlátozott szerepet játszhattak. Az írásbeliség elõtti idõkben viszont a képek nyilvánvalóan nélkülözhetetlen funkciót töltöttek be a társadalmi tudás tárolásában és közvetítésében. Ám noha rajzok és piktogramok alkalmasak lehettek tényállások rögzítésére és képzetek lejegyzésére, a pontos szóbeli megfogalmazás megõrzését nem biztosíthatták. A fonetikus írás kialakulásával a képek háttérbe szorultak. Emlékezettechnikai eszközként azonban továbbra is használatosak voltak. A rómaiak, írásmódjuk eredendõ vizuális hiányosságait enyhítendõ, egyszerû képeket, ugynevezett emblémákat alkalmaztak:(13) meghatározott szöveghelyekre azáltal emlékeztek, hogy fölidézték a megfelelõ ponton a lapszélre helyezett sajátos rajzokat. A kora-középkori kéziratokban az olvasót illusztrációk segítették abban, hogy megtalálja a keresett szöveghelyet. Ilymódon a képeknek csupán segédszerep jutott; és még az is megszûnt a szóközözés kialakulásával, a szó mint látványegység megjelenésével. Mint Saenger rámutat, a szóközözés találmánya az írott latinnak egyfajta képies vonást kölcsönzött anélkül, hogy a fonetikus ábécé alapvetõ pedagógiai elõnyei veszendõbe mentek volna.(14) Képekre mint vizuális segédeszközökre immár nem volt szükség. Képek mint a tudás közvetítésének segédeszközei pedig nem játszhattak szerepet a könyvnyomtatás megjelenése elõtt. Mivel a másolási folyamatban óhatatlanul torzultak, az információ megõrzésére nem voltak alkalmasak. A könyvnyomtatás kialakulásával ez megváltozott. De még ekkor is a szövegek a képeknél sokkal könnyebben voltak kezelhetõk, mind a szerzõ, mind pedig, kiváltképpen, a nyomdász szemszögébõl. A képi ábrázolással történõ kísérletezést - jelesül a festészetet - a szakirodalom olykor párhuzamba hozza a természettudományos vizsgálódással;(15) ám a tudósok maguk, s kivált a nyomdászok, a szöveget a képekkel szemben szükségképpen elõnyben részesítették. Az illusztrációk, mindent egybevetve, alárendelt funkciót töltöttek be; a gondolkodás közegeként pedig képek szinte semmilyen szerepet nem játszottak. Akadt, aki ezt veszteségnek érezte. Bacon például így írt: "Arisztotelész helyesen mondta, »a szavak leképezik a gondolatokat, az írás pedig leképezi a szavakat«. Azonban nem szükségszerû, hogy a gondolatokat a szavak közvetítésével fejezzük ki. Mert bármi, ami elegendõ megkülönböztetéseket enged meg, éspedig az érzékek számára észlelhetõ módon, természetét tekintve alkalmas arra, hogy gondolatokat fejezzen ki."(16) Ez az a kérdés, melybe ma Richard Lanham ütközik, amikor a számítógép képernyõjén megjelenõ alakzatokra utalva így fogalmaz: a tudományos érvelésnek a képeket olymódon kell használnia, "hogy a problémákat gondolatilag tagolja, megjelenítse, konceptualizálja, nem pedig pusztán illusztráljon olyan megoldásokat, melyekhez más módon jutottunk el".(17) Ám már a könyvnyomtatás késõi szakaszában a szöveg és a képek jobb integrációjának programja elképzelhetõ célként jelent meg mondjuk Otto Neurath számára. "Gyakran igen nehéz", írta, "szavakban elmondani, ami a szemnek nyomban világos. Szükségtelen szavakban elmondanunk azt, amit világossá tehetünk képek által."(18) Neurath a "tipografikus képi nevelés nemzetközi rendszerén" dolgozott ("International System Of TYpographic Picture Education", rövidítve: isotype), kölcsönösen összefüggõ képek rendszerén, melyet ugyan szónyelvekkel együtt kívánt használni, ám önálló vizuális logika alapján épitett föl. Az isotype kétdimenziós;(19) különleges konvenciókat, formákat és színeket alkalmaz. Neurath kiemelte, hogy képnyelvének kidolgozása nagyobb célt szolgálna, a közös, egyesített tudás nemzetközi enciklopédiájának megalkotását,(20) és ebben az összefüggésben külön is utalt a francia Enciklopédiára, amely "nagy anyagot adott és sok képet, de közöttük csak laza kapcsolat volt".(21)
Nyilvánvaló, hogy a mesterségek bármiféle leírásának kiváltképpen erõsen kell illusztrációkra támaszkodnia, hiszen a tudás, melyet itt közvetíteni kell, nem elvont összefüggésekrõl szóló elméleti tudás, hanem megannyi tevõleges eljárás, készségekre és ügyességekre épülõ gyakorlat. Az illusztrációknak azt kell megmutatniuk, hogy a dolgokkal hogyan bánjunk. Adott esetben nagyon körülményes szavakkal leírni mondjuk azt, hogy valamely eszközt miképpen kell kezelni; a kép azonban könnyûszerrel megmagyarázza. A gyakorlati tudás közvetítésében az illusztrációk elengedhetetlenek; ám ritkán elegendõek. A készségek elsajátítása betanítást és gyakorlást föltételez, utánzást valamiféle mester-inas viszonylatban. És úgy tûnik, hogy a készségek és ügyességek nemcsak a mesterségekben, de a természettudományban is szerepet játszanak. Mint John Ziman írja: "Tény, hogy a tudományos vizsgálódás ... gyakorlati mûvészet. Nem könyvekbõl tanuljuk, hanem utánzás és tapasztalat által. ... A fiatal tudós nem formális logikát tanul, hanem utánzás és tapasztalás által számos konvenciót sajátít el, melyek határozott társadalmi viszonyokat testesítenek meg."(22) Sõt, a huszadik századi filozófia fõ felfedezésének alighanem az tekinthetõ, hogy végsõ soron minden tudás gyakorlati tudáson alapszik. Nem kétséges, hogy Wittgenstein és Heidegger közös üzenete éppen ebben áll.(23) Mármost készségre tehetünk szert a gyakorlat számos területén; de nem összegezhetünk különbözõ gyakorlatokat egyetlen egésszé. Az egységes gyakorlati tudás gondolata értelmetlen. Ted Nelson úgy hiszi, hogy a könyvek valamiféle "egységes irodalmat" testesítenek vagy testesítettek meg, mivel "közös nevezõjük van a papírvilágban". "Azáltal, hogy a könyvek kompatibilisak egymással", irja Nelson, "egyazon fölszereléssel olvashatók és közös irodalommá olvadnak össze".(24) Ám a különbözõ könyveket természetesen nem olvashatjuk egyazon fölszereléssel. Minden könyv föltételezi valamely sajátos begyakorlás, meghatározott gyakorlat meglétét. A tizennyolcadik századra ez a körülmény már érzékelhetõvé vált; a probléma világos megfogalmazását azonban akadályozta a könyvek világának látszólagos egyöntetûsége - az a látszat, melynek Nelson még ma is áldozatául esik. Ám a nyomtatott anyagok tömegének roppant növekedésével, a tudás fokozódó komplexitásával, s nem függetlenül a távíróra alapozott napilap befolyásától, a tizenkilencedik század végére az írott szövegek egységes világának mítosza haloványulni kezdett. Az elsõ jelentõs figura, aki átlátott ama mítoszon, Nietzsche volt.
Tudomásul venni, hogy a szövegek világa immár nem áttekinthetõ, annyit tesz, mint elveszíteni ama világ egységességébe és koherenciájába vetett bizalom alapjait. Annyit tesz, mint föladni a hitet, miszerint egyetlen helyes nézõpont van; annyit tesz, mint elfogadni annak lehetõségét, hogy egyazon tárggyal kapcsolatban egyszerre több nézõpontot is érvényesítsünk, s hogy szövegekrõl és szövegkörnyezetrõl beszéljünk, ne pedig a szövegen túli, változatlan, önmagukkal azonos jelöletekrõl. Végsõ soron annyit tesz, mint feladni a határozott jelentések és objektív igazságok eszméjét, sõt éppenséggel a világ egységének és adottságának eszméjét magát.(25) Ez Nietzsche álláspontja - ha ugyan használhatjuk az "álláspont" szót olyan filozófus esetében, aki olyannyira elszántan törekedett arra, hogy ne legyen álláspontja. Nietzsche nemcsak a könyvmûveltséget veti el - "mi modernek", mondja, megannyi "kétlábon járó enciklopédia" vagyunk(26) - hanem egészen tudatosan elkerüli az objektive Schriftsprache, az "objektív írott nyelv"(27) varázsát; olyan filozófiát hirdet, mely jellegzetes módon a grammatikában és a nyelvben fedezi föl a metafizikának, az "ész elõítéletének" forrását, az elõítéletnek, amely úgymond arra késztet minket, hogy "egységet, azonosságot, állandóságot, szubsztanciát" föltételezzünk; s a "régi fogalmi fikció" ellen érvel, "mely »tiszta, ... idõtlen, megismerõ szubjektumot« tételezett".(28) Nietzsche rövid aforizmákban fogalmazta meg filozófiáját - erre gyönge látása kényszerítette, a fennhangon gondolkodás kénytelensége, miközben a mûfaj egyszersmind lehetõvé tette számára, hogy elkerülje eszméinek rendszeres formába merevítését, olvasói számára pedig azt, hogy ki-ki megalkossa a maga Nietzsche-szövegváltozatát. Több ilyen változat is megtalálható Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember címû regényében, ahol a különbözõ változatokat különbözõ szereplõk hirdetik. Maga a Tulajdonságok nélküli ember cím is fölfogható az én metafizikai egysége Nietzsche általi - és persze Ernst Mach és Sigmund Freud általi - visszautasítására tett utalásként. A tulajdonságok nélküli ember, mint Musil írja, ember nélküli tulajdonságokból áll.(29) Musil elõtt nyitva állt a filozófusi pálya - Machról szóló disszertációjával filozófiai doktorátust szerzett - ám végül úgy találta, hogy képtelen volna eszméit az értekezés mûfajában megfogalmazni; hogy az elbeszélés és párbeszéd közvetett eszközeit kell alkalmaznia, kihasználva a vitássá-viszonylagossá tétel és a tagadás-visszavonás minden lehetõségét. Meghalt anélkül, hogy regényét befejezte volna. A rengeteg hátrahagyott fejezet-vázlat hemzseg a kölcsönös utalásoktól; a szöveg bonyolult hálózatot képez. A Musil-hagyaték a közelmúltban kiadásra került - CD-ROM-on, megfelelõ software-rel kiegészítve, mely a felhasználó számára lehetõvé teszi, hogy teljes bonyolultságában ismerkedjék meg olyan szöveggel, amelynek hordozására a nyomtatás közege, a jelek szerint, immár elégtennek bizonyult. Musil egyébként világosan érzékelte, hogy korának meghatározó kommunikációs technológiája egyre alkalmatlanabbá válik a szellemi szervezés megkerülhetetlen föladatainak ellátására. Spenglernek A Nyugat alkonya címû könyvérõl 1921-ben írt bírálatában úgy fogalmaz, miszerint "a társadalomtest volumene" oly roppanttá vált, hogy "vezetõképessége, képessége a hatások vezetésére, ennek már nem felel meg". Mint írja: "Jelenleg semmilyen kezdeményezés nem képes a társadalomtestet hosszabb távolságra áthatni, s utóbbi totalitásának visszahatásait fogadni."(30) 1925-ben Musil nagy érdeklõdéssel recenzálta a könyvet, melynek tárgyául egyfajta új kommunikációs technológia szolgált: Balázs Béla Der sichtbare Mensch, "A látható ember" címû filmesztétikai munkáját.
Musillal lenyûgözõ párhuzamot alkot honfitársa és fiatalabb kortársa, Ludwig Wittgenstein.(31) Noha Wittgenstein kényszeresen sokat írt, problematikus viszonya volt az írott nyelvhez, különösen az írott nyelvhez annak teljesen kifejlett formájában: a nyomtatott könyvhöz. Már Népiskolai szótára elõszavában panaszkodott a nyomtatás torzító hatásaira; s ódzkodása attól, hogy publikálja írásait, ismert, sõt hírhedett. S gondolhatunk itt még gyönge helyesírására; arra, hogy anakronisztikus elõszeretettel vette, ha hangosan felolvastak neki; az általános megfigyelésre, hogy kedvenc olvasmányait valójában kívülrõl tudta; az aforizmára és dialógusra, mint írásának föltûnõ stilisztikai elemeire; és arra, hogy képtelennek bizonyult valamiféle modern értelemben vett értekezést megírni. "Szándékom kezdettõl az volt", mondja a Filozófiai vizsgálódások elõszavában, "hogy mindezt egyszer könyvben foglaljam össze", azzal a céllal, hogy "abban a gondolatok egyik tárgyról a másikra természetes és folyamatos rendben haladjanak." Ám rá kellett jönnie, folytatja, hogy soha sem lesz képes eredményeit "ilyen egésszé összeforrasztani", hogy "filozófiai megjegyzéseknél jobbat" soha sem fog tudni írni, s hogy "ez persze magával a vizsgálódás természetével függött össze. Mert ez arra kényszerít bennünket, hogy egy széles gondolati vidéket minden irányban, keresztül-kasul bejárjunk. ... Ugyanazon vagy csaknem ugyanazon pontokat érintettem mindig más irányból, és mindig új képeket vázoltam fel."(32) Wittgenstein fogalmazási módszere, mint ismeretes, igencsak különös volt. Megjegyzéseit elõször kis zsebnoteszekbe írta le. Ezt követõen nagy jegyzetfüzetekbe másolta azokat, miközben válogatott és változtatott. Ezeket a kéziratokat azután megint szerkesztette, egyes megjegyzéseket kihagyott, de zömüket, idõrõl idõre, gépbe diktálta. S most következett az ollóval való gondolkodás, szinte a filmvágásra emlékeztetõen - a mozilátogatás egyébként Wittgenstein kedvenc idõtöltése volt. Szétvagdosta a gépiratokat, elrendezte és újrarendezte a csíkokat, némelyik elrendezést késõbb újra gépbe diktálván. Ha ekkoriban már van szövegszerkesztõ: Wittgenstein jó hasznát vehette volna. Helyénvaló módon ma már létezik Wittgenstein publikált írásainak elektronikus kiadása, a hozzátartozó software-rel; hatalmas publikálatlan hagyatékának elektronikus kiadása pedig elõkészületben van.(33)
***
A század közepére tehát, évtizedekkel a személyi számítógépek és az elektronikus hálózatok megjelenése elõtt, filozófiailag képviselhetõvé vált a vélemény, miszerint a tudás világa túlontúl terjedelmes ahhoz, hogy átfogó módon megragadható legyen, s hogy valamiféle egyetlen valóság föltételezése következésképpen értelmetlen. Thomas Kuhn 1962-ben megjelentetett igen befolyásos könyve, A tudományos forradalmak szerkezete, látszólag az egymást követõ tudományos paradigmák összemérhetetlenségével foglalkozott, ám azt az egyszerre diakrón és szinkrón tételt sugallta, miszerint az eltérõ tudományos elméleteket mint egymástól különbözõ tárgyi világok konstrukcióit, nem pedig mint egyugyanazon világ egymással versengõ magyarázatait kell értelmeznünk. Öt évvel korábban Gaëtan Picon, az általa összeállított és csakhamar számos más nyelvre is lefordított népszerû gyûjtemény bevezetõ esszéjében az irányvesztés érzésérõl beszél, melyenek forrása egyfelõl a szükségszerûség törvényének megszûnése "az atommag világá[ban]", másfelõl azonban a fokozódó szakosodás. Mint írja: "Azelõtt a különbözõ kutatások, ugyanazon világ felületén haladva, körülvéve ugyanazzal a megvilágítással, soha nem vesztették el egymást szem elõl. ... A közelmúltban még a szellem egy óriási találkozás, vagy éppen egy óriási egymásbaillesztõdés lehetõ módjait figyelte." Ma azonban, folytatja Picon, "[a]z egyetemes tudás birodalma összeomlik. ... A világ felrobbant egymásra visszavezethetetlen világokra"(34). Midõn Nelson Goodman 1978-ban megjelentette Ways of Worldmaking címû kötetét, valóságos "mozgalomról" szólhatott, mely "az egyetlen igazságtól és a rögzített és készen talált világtól" az igazságok "sokfélesége" és "a világok sokasága" felé halad, s Ernst Cassirer húszas és harmincas évekbeli munkásságára utalhatott, mint ama mozgalom korábbi szakaszára.
A kuhni paradigmafogalmat a tudományos szakterületek mai burjánzó sokasodásának szemszögébõl értékelte újra Diana Crane, 1972-ben publikált Láthatatlan kollégiumok: A tudás terjedése a tudományos közösségekben címû könyvében. Mint írta: "Valamely gondolatot, melyet az egyik tudományágban elvetnek, a másikban elfogadhatnak. ... Növekedõ és hanyatló tudományterületek százainak megléte, területeké, melyeket bizonyos mértékig összekötnek az egyszerre több szakágban is hasznosnak bizonyult fogalmak, s melyek között nincsenek éles határvonalak, lehetõvé teszi mind a gondolatok gyors terjedését, mind pedig - különbözõ kutatási témákra alkalmazva - kölcsönösen összeegyeztethetetlen gondolatok együttélését."(35) A "láthatatlan kollégiumok" kifejezés Crane könyvében - a kifejezés maga egyébként a Boyle--Hartlib-levelezésben látszik elõször elõfordulni - tudományos elitek olyan informális csoportjaira utal, amelyek fõszerepet játszanak az információnak mind tudományágon belüli, mind tudományágak közötti közvetítésében. Crane vizsgálatai azt mutatták, hogy valamely kutatási terület résztvevõi "nem annyira közvetlen, mint inkább közvetett kapcsolatban állnak egymással", tudniillik az elithez tartozó "igen befolyásos résztvevõk" révén.(36) Ezeket a nagy presztizzsel bíró személyeket, külön-külön, "tudósok alcsoportjai veszik körül, akik tõlük kapják információikat. Elõbbiek viszont intenzív kommunikációban állnak egymással." (37) Mint Crane más kutatót idézve írja: "a középpontban álló tudósok" révén "kerül az információ a hálózat minden más tudósához".(38) Az utalás itt, természetesen, társadalmi hálózatokra, nem pedig elektronikus hálózatokra vonatkozik - Crane-t jelen nézõpontunkból éppen az teszi olyannyira érdekessé, hogy az általa elfogadott képletek a hálózat mai gyakorlatának háttere elõtt nyomban kérdéseinek újrafogalmazására sarkallnak. Meg kell kérdeznünk: vajon ma is úgy áll-e a helyzet, hogy a tudományos elit tagjai középponti szerepet játszanak az információ áramoltatásában? És vajon ma is fönnáll-e az - hogy Crane egy másik témáját firtassuk - miszerint a földrajzi távolság befolyással van az "informális kommunikációs elrendezõdésekre"?(39) Midõn Crane könyvét írta, számítógépes információ-lehívási rendszerek már mûködtek. Crane szkepszissel tekintett ezekre;(40) nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy semmiféle elektronikus keresési eljárás nem helyettesítheti a tudományos elitek szûrõ-szerepét - s itt, óhatatlanul, ismét meg kell kérdeznünk, hogy a mai hálózati lehetõségek fényében ez a szkepszis még mindig jogos-e. Crane idejében viszonylag új gyakorlatnak számított lektorálatlan dolgozatok szétküldése, s aligha meglepõ, hogy õ ezt a gyakorlatot igencsak helytelenítette. Így az e-mail - "elektronikus posta" - és anonymous ftp - az e-posta résztvevõi által egymás adattáraiból lehívható, transzferálható, dokumentumok - korában idõszerû lehetne elgondolkodnunk, megintcsak, Crane eme véleményén: "A számítástechnika specialistája, aki mindenekelõtt az információ átvitelének megkönnyítésén munkálkodik, meglepve tapasztalhatja, hogy a tudós nem egészen osztozik a sebességre fordított figyelmében. Valamely lektorált és folyóiratban kinyomtatott tudományos dolgozatnak csak másodlagos funkciója, hogy információt közöljön. Elsõdleges funkciója az, hogy a tudóstársak által fölmért és elfogadhatónak ítélt tudás kifejezése legyen."(41)
Vegyük sorra ezeket a pontokat. S noha egyelõre még továbbra is a természettudományokra összpontosítok, nyilvánvaló, hogy már itt érintek társadalomtudományi nézõpontból releváns kérdéseket is. Hiszen az, hogy a természettudós hogyan kommunikál, magától értetõdõen témája a társadalomtudománynak, s kivált a filozófiának. Benyomásaim pedig abban foglalhatók össze, hogy bár a természettudományos kommunikáció az elektronikus hálózat hatására fölgyorsult, alapvetõ képletei ezáltal nem változtak. A fizikai jelenlét és a személyes kapcsolat még mindig számít - az elektronikus hálózat fölerõsíti az együttmûködést azok között, akik egyébként is együtt dolgoznának. Vlagyimir Gribov és Nyíri Júlia találó megfogalmazásában: A képernyõ a tábla helyébe lép.(42) A tudományos elit tagjai változatlanul egymás információira hagyatkoznak s egymás preprintjeit olvassák, csak persze a preprintek immár nem szükségképpen öltenek nyomtatott formát. A lektorálatlan publikációknak az irányítatlan elektronikus vitakörök óceánjába vagy akár anonymous ftp tárakba ömlõ tömege nem érdekli az elitet, és nem segít azokon, akik nem tartoznak hozzá. S ez éppenséggel nem meglepõ, hiszen nem a mérlegeletlen információnak, hanem a releváns tudásnak hiánya, s gyakran persze a tehetségnek és ép ítélõképességnek hiánya hátráltatja a többség munkáját, s a személyes kapcsolatok hiánya tehet magas színvonalú munkát hatástalanná. Ténylegesen az elektronikus hálózat inkább fokozza, nem pedig csökkenti az elit s a tömegek közötti hasadást a tudományban. Mint Babai László írja: "Az e-posta sokkal nagyobb mértékben képes a szélsõséges versengés atmoszférájának létrehozására, mint bármilyen más, korábbi közeg."(43) Valamely fontos kutatási eredmény e-postázása "példátlan információs elõnyt jelenthet egy jól kiválasztott, méretes, és következésképpen rendkívül erõteljes elit csoport számára. A címzettek csoportja ... teljességgel abba a helyzetbe kerülhet, hogy rohamos elõrelépéseket tegyen, mielõtt a többiek egyáltalán észbekaphatnának. Noha az ilyen elit csoportok a tudományos kutatás hierarchiájának leglényegéhez tartoznak ..., puszta szellemi erejük, párosítva az információs elõnnyel, kívülrõl szinte áthatolhatatlan erõdnek mutatja ezeket."(44) Az e-posta, ezek szerint, elmélyíti a különbséget az elit és a köznép között. A tudománynak ez talán jót tesz. Az elitek számára viszont azzal a veszéllyel járhat, hogy gondolkodási stílusuk olyan irányban változik meg, amely - hosszabb távon - degenerációhoz vezet, éspedig két okból is. Elõször, mivel az e-posta sebessége akadályozza az elmélyült reflexiót. "Akik a csöndes munkát szeretik", írja Babai, "húzzák ki a dugaszt!"(45) Másodszor, mivel - mint Babai fogalmaz - "a gondolkodás ma meglévõ sokfélesége" alkalmasint "nem marad fönn olyan korszakban, midõn a szellemi divatokat a legerõsebbek diktálják".(46) Tegyük hozzá: az egyes tudományterületeken belüli sokféleség hiánya csökkentené annak valószínségét, hogy más területeken párhuzamos vagy rokon megközelítések adódjanak, s ezzel óhatatlanul elmélyítené az eltérõ területek közötti kommunikáció nehézségeit.
Az elektronikus publikáció elõnyei mellett senki sem érvelt olyan átfogóan, mint Hernád István. "A tudományos kommunikáció egész folyamata", írta Hernád 1990-ben, "jelenleg olyan forradalmon megy át, melyet csak a könyvnyomtatás föltalálása által kiváltotthoz hasonlíthatunk. ... Az elektronikus hálózatoknak a tudományos publikáció területén adódó lehetséges szerepe ... messze túlmegy azon, hogy elektronikus folyóiratok elektronikus keresést megengedõ archívumait szolgáltassa." Hernád számára az e-posta hálózatai úgy jelennek meg, mint hordozói "a tudományos vizsgálódás ama hatalmas prepublikációs fázisának, melynek során ötleteinket és eredményeinket informális síkon megbeszéljük kollégáinkkal (jelenleg személyesen, telefonon, vagy a megszokott levélben), formálisabban elõadjuk szemináriumokon, konferenciákon és szimpoziumokon, s még szélesebb körben terjesztjük preprintek formájában... Immár lehetségessé vált mindezt figyelemreméltóan új módon tenni, olyan módon, mely nemcsak összehasonlíthatatlanul alaposabb és rendszeresebb - mértékében globális, idõben szinte azonnali - terjesztést enged meg, de egyszersmind ... pédátlanul interaktív is." Ebben az új közegben, melyet Hernád "tudományos égre-írásnak" (scholarly skywriting) nevez, a tudományos vizsgálódás megszabadulna attól, ami a nyomtatott közegben történõ publikálás legnagyobb hátrányának látszik, nevezetesen a következõ körülménytõl: "a konvencionális publikáció lassú átfutási idejének folytán úgy áll a helyzet, hogy mire a szakirodalom reagál a témára, amely foglalkoztatott bennünket midõn az adott írást publikáltuk, addigra mi magunk talán már nem is érdeklõdünk iránta aktívan". Ugyanakkor, mint Hernád hangsúlyozza, releváns válaszok aligha várhatók a hálózathasználók rétegezetlen tömegeitõl. Hernád egyfajta "vertikális", kollegiális-szakértõi minõségellenõrzés bevezetését javasolja. E-posta csoportok "piramis-szerû hierarchiájára" gondol, aholis "a csoportok szintje a szakértelem fokától függene, akár egy-egy részdiszciplínában, akár a teljes diszciplínában, akár valamely interdiszciplináris területen".(47) A piramis-hasonlat az áttekinthetõség és egységesíthetõség lehetõségét sugallja; ám Hernádnak a tudósok bonyolult hierarchiáját fölidézõ látomását utópikusnak tartom. A tudományt versengés és monopóliumok jellemzik; a tudomány sem nem egészen demokratikus, sem nem egészen feudális. A csoportok hierarchiája "sem nem szükséges, sem nem kívánatos", amiképp Andrew Odlyzko fogalmaz "Tragikus veszteség avagy vigye az ördög? A hagyományos tudós folyóiratok küszöbön álló kimúlása" címû e-posta-esszéjében,(48) mely amúgy nagyonis Hernád hatása alatt áll. Az az elektronikus tudományos közlési rendszer, melyet Odlyzko helyénvalónak tartana, "szinte teljesen irányítatlan és ellenõrizetlen" volna. Erre a rendszerre valamiféle "szerkesztési és lektorálási" struktúra épülne, mely azonban, Odlyzko elképzelése szerint, inkább spontán evolúció, nem pedig tervezett döntések nyomán jönne létre. Melyek volnának azok a mechanizmusok, amelyek ilyen körülmények között a tágabb tudományterületeken belüli koherenciát biztosítanák? Odlyzko két vonatkozó mechanizmusra utal. Az egyik: "az eddiginél sokkal együttmûködõbb kutatási módok" terjedése; a másik: "információ-gyûjtõ software-ek" kifejlesztése, melyek "intelligens keresési stratégiák alkalmazását teszik majd lehetõvé".
Mármost lehetnek tudósok, akik számára a szorosan együttmûködõ kutatási módok távlata inkább fenyegetés, mint ígéret. Az intelligens keresési programok ígérete pedig inkább illúziókon, mint tényleges teljesítményeken alapszik - illúziókon, melyekre már utaltam, s melyekre rövidesen visszatérek. Ám elõbb hadd fordítsam figyelmemet a természettudományokról a bölcsészettudományokra. S hadd kezdjem itt annak leszögezésével, ami magától értetõdõ: a bölcsészettudományok hatalmasan profitálnak abból, hogy a szövegekhez, képekhez és hangokhoz könnyen hozzáférnek, s azokat könnyen kezelhetik. De hadd hívjam föl arra is a figyelmet, hogy számos az elektronikus publikálással és az elektronikus hálózattal összefüggõ fejlemény egyáltalán nem válik javára annak, amit szokásosan a bölcsész vagy társadalomtudós voltaképpeni vállakozásának tartanánk.(49) A leglényegesebb fonákságok némelyikét kiválóan mutatta be Oleg Grabar, egy 1992 októberében tartott konferencián. Aligha lehet nem egyetérteni ama véleményével, miszerint a bölcsészeti kutatás "egyedül dolgozó egyének magányos vállalkozása", s hogy "a bölcsésztudós világa a csöndes könyvtár". S Grabarnak persze igaza van, amikor így ír: "Nyilván nem haszontalan tudnunk, hogy valamely szó elõfordul-e Platón-nál, vagy hogy Dickens idéz-e a Bibliából, ám nem lehetséges (vagy nem helyes?) ugyanazon föllelési módszereket egész platóni dialógusok vagy egy teljes tizenkilencedik századi regény elolvasására alkalmazni. Viszont éppen az utóbbi az, ami valóban fontos, míg az elõbbi puszta könnyebbség."(50) Ellenben nem hiszem, hogy Grabarnak igaza van ama legfõképpen hangsúlyozott megállapításával, miszerint "a bölcsésztudományokban az információ véges, s többnyire ismert", s bár figyelemreméltónak, ám mégis félrevezetõnek tartom ama kapcsolt megfigyeléseit, miszerint a tudós és a mûvelt ember között a különbség abban áll, hogy az elõbbi képes "módosítani a jellegét vagy minõségét annak, amit tudunk; befolyásolni annak fölfogását", s hogy a bölcsésztudomány feladata "az információ értékelése és ama értékelés kifejezése". Hadd emlékeztessek arra, amit korábban bizonyítani próbáltam, nevezetesen, hogy a bölcsészet terén a tizenkilencedik század végére az információnak mind értékelése, mind kifejezése problematikussá lett, hogy a tudás fogalma maga vitatottá vált, s hogy a lineáris fogalmazásmódot elégtelennek kezdték érezni sok évvel azelõtt, mintsem valamely alternatív fogalmazásmód technológiai lehetõségei megjelentek volna. Vagyis mikõzben osztom John Haeger szkepszisét, melynek az imént idézett konferencián adott hangot, tudniillik hogy "vajon a számítógép-segítette technikák és számítógépesített források ténylegesen emelni fognak-e a bölcsészeti kutatások színvonalán", alá szeretném húzni, hogy némely bölcsészeti ágakban a konvencionális technikák válságállapothoz vezettek. Emlékeztetek korábbi példáimra: A Musil-kutatás évtizedekre zsákutcába jutott, melybõl a Musil-hagyaték elektronikus kiadása által megnyitott lehetõségek vezették ki; a Wittgenstein-kutatás pedig hosszú idõ óta tehetetlen állapotban van, melybõl remélhetõleg a Nachlaß számítógépes feldolgozása és közzététele fogja megváltani. Azonban itt ismét egészen alapvetõ annak hangsúlyozása, hogy ezek az új technikák alighanem csak akkor lesznek termékenyek, ha a konvencionális technikákkal ötvözve kerülnek alkalmazásra. Így például semmiféle elektronikus kereséssel nem fogunk nyomára bukkanni azoknak a helyeknek, ahol Musil Nietzsche-utalásai parafrázisokban fogalmazódtak - ezekre a helyekre csak az a Musil-olvasó ébred rá, aki egyszersmind Nietzsche munkáinak alapos és értelmes ismerõje.(51) És Hintikka joggal látja annak "világos veszélyét, hogy a Wittgenstein-kutatás, vagy annak egy része, a számítógépekre történõ fokozott ráhagyatkozás következtében filozófiailag jelentéktelen irányokba mozdul el".(52) Tökéletesen egyetértek David Stern-nel, midõn így ír: "Wittgenstein összes munkáinak elektronikus kiadása rendkívül érdekes kutatási segédeszköz lesz, de nem fogja pótolni az összes munkák nyomtatott kiadását."(53) Ugyanezen szempont általánosabb megfogalmazása így hangozhatna: Az elektronikus könyvtárak rendkívül értékes kutatási segédeszközök lesznek, de nem fogják pótolni a fizikailag létezõ könyvtárakat. S egy utolsó, kapcsolódó megfigyelés: a bolondgomba módjára szaporodó szakosodott elektronikus faliújságok és vitakörök nemcsak pótolni nem fogják a tudományos véleménycserét, de a bölcsészet terén semmiféle közvetlen tudományos hasznuk sincs - noha témaként persze nyilvánvalóan idevágóak. A kommunikáció képletei-mintái mindig is tárgyát képezték a bölcsészettudománynak; az elektronikus kommunikáció új mintái új tárgyat képeznek, s önmagukban is új információt alkotnak.
Írásom végéhez közeledve, hadd vessek még röviden pillantást eme új tárgyra a társadalmi és politikai kommunikáció felõl. Ami szétforgácsolódásnak látszik egyik nézõpontból, az decentralizációnak a másikból. Bármi legyen is az elektronikus hálózatokban terjedõ tudás természete, az a tudás, ideális esetben, bárhonnan hozzáférhetõ. A tudomány szociológiája és politikája szempontjából ez lényeges tényezõ; és egészen döntõ a demokratikus politikának mint olyannak nézõpontjából.(54) Noha nem értek mindenben egyet Bolter ékesszóló érveivel, miszerint a természet- és társadalomtudományokban a tudás teljes fragmentálódása elkerülhetetlen, sõt elkerülhetetlen a kulturális kánon úgymond hypertextualizációja, kétségkívül megvilágítónak érzem azt a gondolatot, hogy "csakúgy, amint kultúránk a nyomtatott könyvtõl a számítógép felé mozdul el, úgy leledzik ma végsõ stádiumában a hierarchikus társadalmi rendtõl a »hálózat-kultúrának« nevezhetõ állapot felé történõ átmenet. ... A hierarchia vége mindazonáltal nem a társadalomszerkezet vége. ... az egyének változatlanul csoportokat alkotnak."(55) Ez a megfogalmazás egyik kedvenc helyemre emlékeztet a Posztmodern állapotból, ahol Lyotard, a maga utánozhatatlanul hanyag modorában, így ír: "A nagy elbeszélések széttöredezése ... ahhoz az állapothoz vezet, amelyet bizonyos szerzõk a szociális kötelék fölbomlásaként elemeznek s a társadalmi együttesek széteséseként egyéni atomok tömegévé... Semmi ilyesmi nem történik; ezt a nézõpontot szerintem az elveszett »organikus« társadalom paradicsomi megjelenítése kísérti. ... [ma] minden én a viszonylatok olyan szövedékében létezik, amely összetettebb és mobilisabb, mint korábban valaha. ... minden személy mindig specifikus kommunikációs áramkörök ... »csomópontjaiban« helyezkedik el."(56)
Ama politikai információ persze, melyet az elektronikus hírújságok használói a decentralizált hálózatból lehívnak, semmilyen értelemben nem átfogó. Ám ezt nem érzékelik hátrányként, mivel a keresett információ eleve körülírt és konkrét, a napi gyakorlat felõl könnyûszerrel értelmezhetõ. Ehhez képest az a tudás, melyre a természettudósok és bölcsészkutatók törekszenek, összetett, tág és elvont. Hogy ilyen tudás egyesítése-egységesítése a nyomtatott könyv közegében nem lehetséges, immár világos. És azt igyekeztem megmutatni, hogy másrészt az elektronikus közeg maga nagymértékben fokozhatja a tudás szétforgácsoltságát. Bolter éppenséggel úgy látja, hogy a tudás valamely jelentésteli egységének eszméje immár egyáltalán elvetendõ. "A számítógép", írja, "a kultúránkban ma lehetséges egyetlen egységet szolgáltatja: egységet az operacionalitás szintjén. A hypertextuális publikáció képes arra, hogy befogadja a szellemi világban ma beszélt kölcsönösen érthetetlen nyelvek mindegyikét, és a technika eme egységesítésének vígaszul kell szolgálnia a célok elvesztett egységéért."(57) És valóban, az átfogó, egységes tudás fogalmát illuzórikusnak kell tartanunk, amint fölismerjük, hogy a tudásnak bármely ága, óhatatlanul, különös gyakorlatba beágyazott, s hogy ennélfogva, ahogyan Gordon Baker írja Wittgensteint értelmezve, a különbözõ nyelvjátékok egységes áttekinthetõ megjelenítése nem elképzelhetõ,(58) vagy, hogy ugyanezt másképp mondjam, hogy az átfogó és egységes tudás nem volna szubjektíve képviselhetõ - semmilyen elme nem szolgálhatna gyújtópontjául,(59) egyetlen személy sem testesíthetné meg a szükséges készségek-ügyességek összességét. Az általam itt elõadni próbált érvelés mindazonáltal az elektronikusan közvetített kommunikációban rejlõ olyan lehetõségekre is rámutatott, amelyek a szétforgácsolódás iránya ellen hatnak. Hadd ismételjem meg, befejezésképpen, a két fõ mozzanatot. Elõször: "nyelv és kép kölcsönös egymást-támogatása"(60), s méginkább az interaktív multimédia,(61) számottevõ mértékben közvetítheti az elméleti tudás gyakorlati dimenzióját. A "fogalmi kapcsolatok vizuális közelségét" adja, ahogyan a Feeney--Ross-jelentés fogalmazott(62) - sõt, még egyfajta tapintási közelségét is. Ama összetett információ, amely a lineáris szöveg formájába öntve immár megragadhatatlan lehet valamely átfogó képletben, adott esetben könnyûszerrel befogadható egyetlen pillantással vagy egyetlen harmóniában, ha a képek vagy hangok közege által hordozott. Másodszor: Nyomtatott szövegeket, elektronikus változataikkal kiegészítve, alaposabban és átfogóbban tanulmányozhatunk, mint amikor csupán papíron hozzáferhetõk. Midõn a hypertext, a multimédia és a hálózat hozzáadódik a nyomtatott könyvhöz, megnõ annak lehetõsége, hogy a tudásról egyfajta áttekintést szerezzünk, hogy megõrizzük viszonylagos egységét. Az új, viszonylagos tudásegész alapját a huszonegyedik század könyvtára képezi: hatalmas, valóságos könyvtár, mérföldeken át hálózó szabadpolcos rendszerrel, melynek állománya persze csak helyben olvasható - helyben, valamint az egész világon. Mert ennek a hatalmas állománynak minden betûje elektronikusan is hozzáférhetõ lesz, bárhonnan - és bárki számára, akit a valóságos könyveknek(63) és a valóságos könyvtárnak képe és sugallata átfogó és összefüggõ tájékozódásra képesít és sarkall.(64)
JEGYZETEK
1. Seymour Papert, Észrengés: A gyermeki gondolkodás titkos útjai, Budapest: SZÁMALK, 1988, 9.o.
2. Theodor Holm Nelson, "Opening Hypertext: A Memoir", a Myron C. Tuman által szerkesztett Literacy Online: The Promise (and Peril) of Reading and Writing with Computers c. kötetben, Pittsburgh és London: University of Pittsburgh Press, 1992, 44.skk.o.
3. Vartan Gregorian megnyitó beszédébõl a Technology, Scholarship, and the Humanities: The Implications of Electronic Information konferencián, Irvine, Cal., 1992. szept. 30. - okt. 2.
4. Klaus Haefner, Die neue Bildungskrise: Lernen im Computerzeitalter, Reinbek bei Hamburg: Rowohlt, 1985, 32.o.
5. A probléma ragyogó összefoglalását adja Horváth Iván, "Bábeli könyvtár" c. esszéjében, ld. Horváth Iván, A vers, Budapest: Gondolat Kiadó, 1991, 188-195.o.
6. Joseph T. Jaynes, "Limited Freedom: Linear Reflections on Nonlinear Texts", az Edward Barrett által szerkesztett The Society of Text: Hypertext, Hypermedia, and the Social Construction of Information c. kötetben, Cambr., Mass.: MIT, 1989.
7. Vö. Eric Havelock, Preface to Plato, 1963.
8. A témához alapvetõ: Paul Saenger, "Silent Reading: Its Impact on Late Medieval Script and Society", Viator 13 (1982).
9. Konrad von Megenberg, Das Buch der Natur, szerk. F. Pfeiffer, Stuttgart: Karl Aue, 1861, 3.o.
10. Ekkor megy át, mint Vámos Tibor fogalmaz a Magyar Tudomány 1993. októberi számában, a "bizonytalanság világképegysége ... a bizonyosság világképegységébe. Itt most a gondolkodás azon jellegzetessége kap hangsúlyt, hogy mindenképpen világképegységet igyekezett teremteni." Vámos Tibor tanulmányára jelen írásban számos ponton támaszkodom.
11. Bernard le Bovier de Fontenelle, "A matematika és a természettan hasznosságáról", a Beszélgetések a világok sokaságáról c. Fontenelle-kötetben, Budapest: Magyar Helikon, 1979, 201.o.
12. D'Alembert, Discours préliminaire de l'Encyclopédie (1751), Paris: 1893, 66-69.o.
13. Saenger, jelzett munka, 372.o.
15. Emlékeztetek Herbert Read és Ernst Gombrich ismert utalásaira. Legújabban ld.: Pamela McCorduck, "How We Knew, How We Know, How We Will Know", a Myron C. Tuman által szerkesztett Literacy Online: The Promise (and Peril) of Reading and Writing with Computers c. kötetben, Pittsburgh and London: University of Pittsburgh Press, 1992.
16. Francis Bacon, The Advancement of Learning, Oxford: Clarendon Press, 1974. 131.o.
17. Richard A. Lanham, "The Implications of Electronic Information for the Sociology of Knowledge", Technology, Scholarship, and the Humanities: The Implications of Electronic Information, Irvine, California, 1992. szept. 30 - Okt. 2.
18. Otto Neurath, International Picture Language (1936). Újranyomtatva: Department of Typography & Graphic Communication, University of Reading, 1980, 26.o.
19. "Az írott vagy beszélt nyelv csupán »egykiterjedésû« - egyik hang idõben a másik után következik, a szójelek a papíron egymás után következnek, mint például a távirati jelek a hosszú, keskeny papírszalagon. Ugyanez igaz könyvek esetében is - egyik szó az alatta lévõ sorban lév másik fölött nincs hatással az értelemre. De vannak »kétkiterjedésû« nyelvek is" (uo. 60.o.).
22. John Ziman, Public Knowledge: An Essay concerning the Social Dimension of Science, Cambridge: Cambridge University Press, 1968, 7.skk.o.
23. Vö. "Hagyomány és gyakorlati tudás" és "Heidegger és Wittgenstein" c. tanulmányaimmal (elõbbi a Medvetánc 1985/4-1986/1-es, utóbbi a Valóság 1990/3-as számában).
25. Az igazságba vetett hit elenyészésébõl a világ adottságába vetett hit megrendülése nem következik logikusan; de a filozófia szokásos lépésének látszik. "Die Relativität der Wahrheit zieht die Relativität der Weltexistenz nach sich", mondta Husserl, az igazság viszonylagossága a világ létezésének viszonylagosságához vezet (Edmund Husserl, Logische Untersuchungen, I.köt., Halle: Max Niemeyer, 1900, 121.o.).
26. Friedrich Nietzsche, Sämtliche Werke: Kritische Studienausgabe, dtv - de Gruyter, 1980, 1.köt., 273.sk.o., vö. Nietzsche, A történelem hasznáról és káráról, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1989, 49.o.
27. Kritische Studienausgabe, 7.köt., 48.o. - Nietzschérõl mint a szóbeliség-írásbeliség feszültség filozófusáról a meghatározó munka: Rudolf Fietz, Medienphilosophie: Musik, Sprache und Schrift bei Friedrich Nietzsche, Würzburg: Verlag Königshausen & Neumann, 1992.
28. Nietzsche, Kritische Studienausgabe, 6.köt, 77.sk.o. (Götzen-Dämmerung), és 5.köt., 365.o. (Zur Genealogie der Moral).
29. Robert Musil, Der Mann ohne Eigenschaften (1930-32), Gesammelte Werke, Reinbek bei Hamburg: Rowohlt, 1978, 1.köt. 148.o. - "Ma részekre osztva élünk", írja késõbb Musil, "és részeinkben más emberekkel összefonódva; amit álmodunk, az az álmodással függ össze, s azzal, amit mások álmodnak; amit teszünk, önmagával függ össze, méginkább azonban azzal, amit más emberek tesznek; és amirõl meg vagyunk gyõzõdve, az olyan meggyõzõdésekkel függ össze, amelyeknek csak legkisebb része a mienk" (uo. 3.köt. 875.o.).
30. Id. kiad., 8.köt. 1057.sk.o.
31. A részletekre vonatkozóan hadd utaljak itt "Musil és Wittgenstein" c. írásomra, mely a Magyar Filozófiai Szemle 1976/4-es számában jelent meg (újranyomtatva A Monarchia szellemi életérõl: Filozófiatörténeti tanulmányok c. kötetemben, Budapest: Gondolat, 1980).
32. Az elõszó egyik korábbi, 1938. augusztusában keltezett változatában ezt a "gondolati vidéket" ("Gedankengebiet") éppenséggel úgy jellemzi, hogy abban a gondolatok a viszonylatoknak bonyolult hálóját képezik ("die Gedanken ... in einem verwickelten Netz von Beziehungen zueinander stehen").
33. Ld. David G. Stern, "Toward a Complete Edition of the Wittgenstein Papers: Prospects and Problems", az R. Casati és G. White által szerkesztett Philosophy and the Cognitive Sciences c. kötetben, Austrian Ludwig Wittgenstein Society, 1993.
34. Gaëtan Picon, Korunk szellemi körképe, Washington D.C.: Occidental Press, 1961, 14-16.o.
35. Diana Crane, Invisible Colleges: Diffusion of Knowledge in Scientific Communities, Chicago: University of Chicago Press, 1972, 39.o.
40. Mint írja: "Az automatikus szövegelemzõ eljárások erdeményei csalódást okoznak... A probléma láthatólag abban rejlik, hogy tudományos dokumentumokban a kifejezések sokféle módon alkalmazhatók. Az egyes tudósok számára ezen alkalmazások nagyrésze érdektelennek bizonyul. ... Úgy vélhetnénk, ... hogy összetettebb eljárások, amelyek a dokumentum tartalmát teljesebben tükrözõ többszavas fogalmakat alkalmaznak, jobb eredményekhez vezetnek, ám ez a vélekedés nem bizonyul helytállónak" (uo. 126.sk.o.).
43. Babai László, "E-mail and the Unexpected Power of Interaction", University of Chicago Technical Report CS 90-15, 1990. ápr. 24., 11.o.
45. Föltûnõ, hogy az e-postán keresztüli kommunikáció visszahozza a szóbeliség bizonyos elemeit. Részletesebben írtam errõl "Hagyomány és társadalmi kommunikáció" c. tanulmányomban, Replika 1993/11-12. A kérdésre vonatkozóan legújabban ld. Jacques Leslie, "Mail Bonding: E-mail is creating a new oral culture", Wired, 1994. március.
47. Stevan Harnad, "Scholarly Skywriting and the Prepublication Continuum of Scientific Inquiry", Psychological Science 1 (1990). Hernád egy másik vonatkozó tanulmánya immár magyarul is olvasható: "A Gutenberg utáni galaxis", Replika 1993/11-12.
48. Andrew M. Odlyzko, "Tragic loss or good riddance? The impending demise of traditional scholarly journals". Elõzetes e-posta változat, 1993. dec. 30.
49. Drámai összefoglalását adja az elektronikus információforrásokra való fokozódó ráhagyatkozás folytán a történettudományra leselkedõ veszélyeknek Seamus Ross, "Introduction: Historians, Machine-Readable Information, and the Past's Future", a Ross és Edward Higgs által szerkesztett Electronic Information Resources and Historians: European Perspectives c. kötetben, St. Katharinen: Scripta Mercaturae Verlag, 1993.
50. Oleg Grabar, The Intellectual Implications of Electronic Information, Technology, Scholarship, and the Humanities: The Implications of Electronic Information, Irvine, California, 1992. szept. 30 - okt. 2.
51. Ezt a megfigyelést Csáky Móricnak köszönhetem.
52. Jaakko Hintikka, "An Impatient Man and His Papers", Synthese 87 (1991), 197.o.
53. David G. Stern, i.m. 504.o.
54. Más szinten persze azt a kérdést kell feltennünk, hogy vajon a privátszféra fokozódó beszûkülése, mely a hálózathasználat óhatatlan folyománya, teljességgel javára válik-e a demokratikus vitának. Olyan helyzetben, midõn a gondolatok, ha egyszer megfogalmazódtak, visszavonhatatlanul a nyilvánosság szférájában léteznek, a következmény az lehet, hogy bizonyos gondolatok nem fogalmazódnak meg. Az elektronikus hálózat pszichológiája ilyen értelemben ellentétes a hangtalan olvasás pszichológiájával.
55. Jay David Bolter, Writing Space: The Computer, Hypertext, and the History of Writing, Hillsdale, N.J.: Lawrence Erlbaum Associates, 1991, 232.o.
56. Jean-François Lyotard, La condition postmoderne: Rapport sur le savoir, Paris: Minuit, 1979, 31.sk.o.
58. Gordon Baker, "Philosophical Investigations Section 122: Neglected Aspects", a Robert L. Arrington és Hans-Johann Glock által szerkesztett Wittgenstein's Philosophical Investigations: Text and Context c. kötetben, London: Routledge, 1991.
59. Mérõ László úgy fogalmaz, hogy a szaktudományok szükségképpen további részekre bomlanak, amint alapjaik már nem szervezhetõk "néhány ezer sémába". Ezen, írja Mérõ, "a könyvek nem segítenek: a könyvek tartalmazhatják a tényeket, az adatokat, de a gondolkodási sémáknak a fejünkben is együtt kell lenniük, hogy gondolkodni tudjunk". Ebben a megközelítésben az eltérõ gondolkodásmódok összemérhetetlensége úgymond komplexitáskorlátaikból adódik (Mérõ, Észjárások: A racionális gondolkodás korlátai és a mesterséges intelligencia, Budapest: Akadémiai Kiadó - Optimum Kiadó, 1989, 150.o.és 186.sk.o.
60. Ld. Yokota és mások, "Language-Picture Question-Answering through Common Semantic Representation and Its Application to the World of Weather Report", a Leonhard Bolc által szerkesztett Natural Language Communication with Pictorial Information Systems c. kötetben, Berlin: Springer, 1984, 204. és 206.o: "amint a szavak megmagyarázzák, hogy hogyan kell valamely képet értelmeznünk, a kép gyakran informatívabbá válik, mint akármilyen nyelvi kifejezés. - Következésképpen nyelv és kép kölcsönös egymást-támogatása a leginkább kívánatos az emberi kommunikáció számára, s ez az eset áll az ember és számítógép közötti kommunikációra is. ... a nyelvi adatok határozzák meg a vonatkozó terület tárgyalási univerzumát, s ezzel a képi adatok értelmezését."
61. "A szövegesség [textuality] megszûnhet az információszolgáltatás uralkodó mechanizmusa lenni, amint elektronikus mechanizmusokat használunk. Immár fényképek és rekonstrukciós képek, video, audio és adatszemléltetés társulhatnak a szöveghez, fölépítendõ az érvek multimediális bemutatását" (Seamus Ross, "The Grammar and Syntax of Person-to-Machine Communication: Preliminary Thoughts on Options and Requirements", az I.H. Kropa által szerkesztett The Art of Communication [Proceedings of the VIIIth International Conference of the Association for History and Computing, Graz, 1993] c. kötetben, megjelenik 1994-ben).
62. Mary Feeney és Seamus Ross, Information Technology in Humanities Scholarship: British Achievements, Prospects, and Barriers, London: The British Library, Research and Development Department / The British Academy, 1993, 20.o.
63. Idevág az üzenet, melyet L. Gregory Bloomquist (GBLOOMQ @ACADVM1.UOTTAWA.CA) táplált a SHARP-L vitakörbe ("Study of the History of Authorship, Reading, and Publishing", SHARP-L@IUBVM. BITNET): "számomra a jelenlegi CD, szemben a könyvvel, funkcionálisan annyiban jelent problémát, hogy mi, akik a könyvek kultúrájában nõttünk fel (ebben a vitakörben gondolom MINDNYÁJAN), mi tudjuk, hogy hogyan kell az adott hypertext kapcsolatokon túl lévõ információkat kereseni, de olyan személy, aki ... NEM a könyvek kultúrájában nõtt fel, ... NEM szükségképpen fogja tudni, hogy egyáltalán van még mit keresni!"
64. Jelen írás befejezése után került kezembe Robin C. Alston "Books and Electronics" c. lenyûgözõ esszéje a Warren Chernaik, Caroline Davis és Marilyn Deegan által szerkesztett The Politics of Electronic Text c. kötetben (Oxford: Office for Humanities Communication, 1993). "Anélkül, hogy megvizsgálnánk a számítógépekkel kapcsolatos jelenlegi megszállottságunk alapjait s rákérdeznénk a számos feladatot egyszerre elvégezhetõnek mutató ... új meg új software-ek értelmére", írja Alston, "elhatároztuk, hogy könyvtárainkat új modell szerint szervezzük át. Ez a modell elõfeltételezi, hogy ama információ, mellyel a könyvtárak hagyományosan szolgáltak, valahogyan tartalmasabb elektronikus formában - tárolható, lehívható, s a föld bármely részére továbbítható. ... [Ezzel szemben] a kutatókönyvtár marad az egyetlen tényleges modell, amely lehetõvé teszi igen sokféle anyag együttes tanulmányozását. ... Éppen abban a pillanatban, amikor a tudomány kezdte elfogadni a tudás egységének elvét és az interdiszciplináris kutatás értékét, a tudás fragmentálásán munkálkodunk" (82.o.).