Tamás Dénes:

Nem telt el hetven év azóta, hogy Heidegger, a sokat idézett székfoglaló beszédében, a német egyetem önmegnyilatkozásáról szónokolt⁽¹⁾. Homályos fogalom az önmegnyilatkozás⁽²⁾, talán érdemes is kihasználni fogalmi erejét olyan problémák esetében amelynek tárgya a medialitás, a közvetítés, a származtatás kérdése. Az önmegnyilatkozás problematikussága azonban nem alacsonyítja le magának a megnyilatkozónak a valóságosságát, sõt azáltal, hogy kivonja a közvetítés kétes feladata alól az abszolút létezést tulajdonítja számára. Hogy mit jelent Heidegger számára ez az abszolút létezés azt most háttérben hagynám. Egy nép küldetéses sorsát, amely a szellem fintoraként számtalanszor lövészárkokon, gázkamrákon keresztül vezetett, a globalizálódó világban nehéz az identitását keresõ egyetem feltételeként elgondolni. Mindenesetre az világos: a német egyetem valóságossága elégséges ahhoz, hogy a filozófiai fakultás valóságosságáról beszélhessünk; ez lenne tulajdonképpeni tétje Heidegger diskurzusának is.

Ha nem is tudunk ráhagyatkozni, mindenesetre könnyedén érzékelhetjük Heidegger szövegében azt a következtetési sémát, amely hátterét képezi az egyetem és ezen túlmutatóan a filozófiai munka megújulásának. Kérdés az, hogy mire fogunk hagyatkozni; és itt még az is kérdés, kell-e valamire hagyatkoznunk, akkor amikor a német egyetem helyett azt a különleges médiumot vesszük figyelem alá amit a www.phil-inst.hu webcím rejthet. A MTA Filozófiai Kutatóintézetének Akadémiai-Filozófiai Nyitott Egyeteme - ez a megnevezése annak a fórumnak amelyhez a webcím vezet, megnevezés, amelyben csupán a nyitott szó utal arra, hogy nem a szokványos, a filozófiai oktatásban talán túlságosan természetesnek vett intézményes háttérre történik az utalás. Mindenesetre a megnevezés azzal kacérkodik, hogy egymás mellé állítja a filozófiát és az intézményt, azokat a fogalmakat, amelyek mind deskriptív mind valóságos hátterét képezik tulajdonképpeni munkánknak, amely fogalmakat ha tudatosan, ha tudattalanul, de pont e munka által folyamatosan újraképezzünk.

Ezzel pedig már el is jutottam annak a hatalmas kérdéskörnek a határmezsgyéjére, amely elõadásom tulajdonképpeni tárgyát képezi. Arról a kérdéskörrõl van szó, amely a filozófiát az intézményhez és ennek egy újabb változatában az Internethez köti, de mindenekelõtt arról a problémáról, amely a közvetítés kérdését a filozófia autentikus kifejezõdésének témájaként artikulálja. Ezt a gondolatkört próbáltam megcélozni azáltal, hogy a filozófia médiumairól gondolkodtam, amely probléma már Platóntól kezdve a filozófia belsõ ügyeként jelentkezett. A médium szó okkult jelentésétõl nem akarok feltétlenül elhatárolódni. Ugyanis csak ez a szó tudja a maga expresszivitásába felmutatni, hogy itt nem csupán arról van szó amiben, hanem arról is, ami által megszólalhat, kifejezõdhet, adott esetben a filozófiai gondolat. "Az információ nem egyéb, mint az esemény és a médium közötti paradox zavar." - állítja egyik szövegében Baudrillard. Hogyha az információ szót filozófiai gondolatra cseréljük fel, utat nyithatunk egy olyan perspektíva irányába, amely a filozófiatörténet eseményeit azoknak az adás-zavaroknak a függvényében látatja, amelyek végigkísérték. Az elfedett zavar - a pszichológia nyelvén szólva - frusztráltsághoz vezethet. A különféle médiumok ellen tiltakozó kijelentésekben sokszor ezt a frusztráltságot ismerhetjük fel, amelyet felszámolni nem a pro és kontra érvek szaporításával, hanem csupán a zavar okát képezõ dimenzióba való belehelyezkedéssel érhetjük el. A belehelyezkedést azonban csupán a legtávolabbi perspektívák felnyitásával lehet kieszközölni, ahhoz, hogy ne csupán tézisekre szorítkozzunk, hanem a kérdésesség eredeti szorításában kövessük a problémát.

A kérdéskör kifejtésének útjába elsõsorban magának a filozófiának egy bizonyos felfogása tornyosul. Ide tartozik a filozófia racionalista felfogását, amely az egész filozófiai tevékenykedést az ész képeként és tetteként értelmezi és egy olyan tablót vázol fel, ahol a filozófia a tudománnyal és a mûvészettel, esetleg a teológiával vitázva harcol a gondolható, a kifejezhetõ kisajátításáért. A vita üresjáratai mára egy terméketlen képet rajzolnak a tudomány és a filozófia megvalósulásairól. Míg a tudomány - az önáltatás egyik módján - az igazságnak egy olyan definícióját teszi mûködési feltételévé, amely a jövõben megvalósuló beteljesülés felõl legitimálja aktivitását, addig a filozófia egy olyan észnek a fantomját hajszolja, amely fokozatosan kicsúszik a markából az irracionalitások tengerébe. Azt gondolom, ezt a vitát ma már befejezettnek tekinthetjük, legalábbis feltámasztása egy olyan rossz ismétlésnek tekinthetõ, amely eltekint a tudomány gyakorlatának valós helyzetétõl. Ezek a viták a tudásnak egy dekontextualizált felfogására építenek, miáltal nem a kifejezõdés, hanem a tudás racionalizálhatósága és módszeressége felõl magyarázzák a filozófiai gondolkodás jellegzetességeit, illetve a tudományhoz és a mûvészethez való viszonyát. Ebben a persektívában a görög filozófia, vagy mondható, maga a filozófia születése a mítosz és a logosz megkülönböztetésének kérdésére egyszerûsödik, ezáltal kiiktatódnak azok a mozzanatok, amelyek már a preszokratikus gondolkodók töredékeiben ezt a megkülönböztetést végigkísérték.

A filozófiai tudás, noha a valóságra való vonatkozás tényszerûségét célozza meg, nem érthetõ meg pusztán a valóság visszatükrözõdéseként. Sokáig nem is tudásként határozódott meg, hanem a csodálkozásból eredõ keresésként, illetve a tudás szereteteként, amely egy gyakorlati attitûdöt is magába foglalt, anélkül, hogy fel tudta volna ölelni a bölcs szó jelentéskörét. A filozófia, amely csak a - mára már szimptomatikusan pejoratívan értelmezett - filozofálásban létezik, már a kezdetekben reflektál tulajdonképpeni közegének természetére, anélkül, hogy egységes rálátást épített volna ki.

A reflektálás kérdései Hérakleitosz és Parmenidész töredékeiben elsõsorban a tudás megszerzésének a módjára irányulnak, amely processzus a logos általánosságával szemben megtartja a beavatás jellegzetességeit. Ez a keveseknek szánt tudás akkor kerül elõször veszélybe, amikor a szofisták feltûnésével párhuzamosan elterjed a tudás átszármaztatásának egy új médiuma: a fonetikus írás. Hogyha megnézzük Platón VII. levelét, észrevehetjük, hogy a tudás elitizmusáról vallott nézetnek Platón politikai ambícióival való összevetése valójában az írás kérdésében kulminál. Talán, ha az általánosságnak egy magasabb szintjén teszem fel a kérdést világossá válhat a problematikusság alapossága.

A VII. levél mellett a Phaidrosz címû dialógus az, ahol témává válik az írás szerepe a tudás megszerzésének és megõrzésének a folyamatában. A dialógus, amely az igazság, a dialektika, a helyes és a helytelen morális problémáinak taglalásával foglalkozik, tulajdonképpen a beszéd és az írás szerepének szövevényes problematizálására fut ki. Ez a problematizálás, noha nem függetleníthetõ a korabeli Görögországban az írásképesség általánossá válásának következtében végbemenõ médiaforradalomtól, gyökereit egy sokkal általánosabb aggodalomból eredezteti. Ez az aggodalom abban a kérdésességben keresendõ, amely érzékeli a filozófiai gondolat konstruált jellegét. Ugyanis, ha nem tudjuk megjelölni azt a pontot, ahol a filozófiai gondolat egybeesik tulajdonképpeni tárgyával, akkor arra utalódunk, hogy a közvetítés feladatát a filozófia életeként mutassuk fel. Számos próbálkozás született arra, hogy kimentse a filozófiát a közvetítés kényszerpályájáról, de - és ez egyik központi állításom - ez a kimentés nem jelentkezhetett másképp csak a médiumok vitájaként.

Valójában ebben az esetben csupán egy perspektívaváltásról van szó, perspektívaváltásról amelynek következményei azonban még beláthatatlanok. Létezik egy alapbeállítottság, amely úgy tekint a filozófiára mint a lélek, az ész, tehát az emberben létezõ szellemi princípium egy önálló tevékenységére. Azonban hogyha megnézzük ezt a tevékenységet, észrevehetjük, hogy leírását egy olyan metaforika munkálja meg, amely a kifejezõdés különféle lehetõségeibõl merítkezik. Platón filozófiájában a visszaemlékezõ lélek tölti be a filozofálás tulajdonképpeni szerepét. Nem kell különösebb elmeél ahhoz, hogy észrevegyük, az emlékezés kérdése csupán az oralitásról az írásbeliségre való elmozdulás következtében válhatott az ember szellemi aktivitását leíró próbálkozás központi problémájává. Ez az elmozdulás az, ami legelõször megtöri az emlékezés organikus folyamatát, miáltal lehetõvé teszi a természetére vonatkozó reflexiót. Amikor Platón megpróbálja leírni az emlékezet munkáját, amellett, hogy egy egységes, a beszéd prioritására építõ állásfoglalást próbál kimunkálni, egyszerre használja mindkét médiumot a kifejezés eszközéül. A beszéd elevensége és az írás maradandósága egyszerre szolgál alapjául annak a képnek, amely a tudás igazi természetét próbálja leírni. Az igazi beszéd - hogy Platónt idézzem - öntudattal íródik be a tanuló lelkébe⁽³⁾. A lélekbe íródó beszéd képe azonban nem érthetõ meg az alapjául szolgáló médiaforradalom elõfeltételezése nélkül. Szélsõségesen fogalmazza: magát a filozófiát is érthetjük egy állásfoglalásként a médiumok közötti párharcban.

Úgy látszik, újra fel kell tenni a médium természetére vonatkozó kérdést. A sokáig természetesnek vett befogadó-befogadott séma, mint a fentiekbõl is kiválhatott, nem elégséges leírására, legalábbis a viszony megfordulni látszik abban a perspektívában, amely a befogadó törvényszerûségeihez igazítja a befogadott szubsztancialitását. A XX. század olyan gondolkodóinak az írásában, mint Marshall McLuhan, Walter Ong, Eric Havelock, épül ki a gondolkodás médiafüggõségének az elmélete, illetve a gondolkodástörténet az oralitás, az írásbeliség és újabban a multimedialitás általi meghatározottságok szemszögébõl való korszakolása. Ennek a rálátásnak a rövidrezárása fejezõdik ki McLuhan talányos megfogalmazásában, miszerint: a médium maga az üzenet.

Ez a megfogalmazás egy újabb helyre taszítja az eddig elmondottakat, ugyanis többet mond az üzenet médium általi meghatározottságánál. A talányos szót használtam leírására, de elgondolhatatlannak is nevezhetném, legalábbis ha gondolkodáson, Arisztotelészt követve, a megkülönböztetés képességét értjük. Ebben az esetben a tradicionális metafizikai gondolkodás egy lakunájáról van szó, ugyanis ez a beállítottság az, ami tulajdonképpen arra kényszerít, hogy a befogadó-befogadott kettõségében kérdezzünk rá a medialitás problémájára, egy olyan viszonyra, amely mint látszik kibicsaklik a leírás kétpólusú rendszerében. Mindenesetre a vizsgálódás mentén elképzelhetõ a filozófia egy hagyományos képének a lebontása, ugyanis mûködését, ebbõl a perspektívából kiindulva már nem lehet egy képességre, jelen esetben a visszaemlékezés képességére visszavezetni, anélkül, hogy ne kérdeznénk rá: mi az, ami helyt, s ezzel valóságosságot add ennek a képességnek? De a képességnek magának is. Ez a kérdezés azonban nem annyira magányos mint ahogyan gondolhatnánk. Itt megint Platónra utalnék, pontosabban a Timaiosz címû dialógus a hely, a khóra kérdését taglaló részére. Különösen élvezetes dolog a platonizmussal szembe magát Platónt mgszólaltatni. Persze, az elõadás jellegének megfelelõen, csak sematikusan, jelzésekre szorítkozva.

A khóra kérdése - amit még térnek, helynek is szoktak fordítani - a dialógusnak azon a pontján tevõdik fel, ahol a létezõk rendjének a totalitása kerül a vizsgálódás elõterébe. Platón egy hiátust érzékel a láthatatlan, változatlan, a keletkezéstõl mentes dolgok és az érzékelhetõ, változó, folytonosan mozgásban levõ dolgok rendjének metafizikai totalitásában. Ez a hiátus a valóságosság és a közvetítés problémájával kapcsolatos, ugyanis a két szféra közti átmenet kérdése addig megválaszolatlan marad, amíg létezést csupán a változatlan, ideatikus dolgok világának tulajdonítunk. A probléma egybeesik a medialitás kérdésével. A válasz pedig - Platón megfogalmazására támaszkodva - mintegy álomba, "az okoskodás bizonyos fattyúhajtása segítségével"⁽⁴⁾ érkezik meg. Álmokat szõve mondjuk magunknak: "...minden létezõnek szükségképpen valamilyen helyen kell lennie...", "...valami másban kell létrejönnie, hogy valahogyan mégis belekapaszkodjon a létezésbe..."⁽⁵⁾. Derridát hagyom kérdezni: "Túl a logosz és a mítosz megakasztott vagy késõn érkezett oppozícióján, hogyan gondoljuk el annak szükségszerûségét, ami helyt adván ennek az oppozíciónak, mint annyi másnak, némelykor mintha nem követné annak törvényét, amit elhelyez? Miféle hely ez?"⁽⁶⁾.

Ez a "hely" túl van az érzékelhetetlen-érzékelhetõ, változatlan-változó, kép-képmás oppozíción, mintegy lehetõvé téve ezeket a különbségeket, visszahúzódik a kutató tekintet elõl. A khóra hellyel való azonosítása egy állomban történik meg. Ebben az álomban állítjuk csak, hogy minden, ami van, van valahol, valamilyen helyen van.⁽⁷⁾ Ez az állombeli állapot miatt - folytatja Platón - nem tudjuk felébreszteni magunkat, hogy az igazat mondhassuk az igazán létezõ természet esetében. Hogy igazat mondhassunk - folytatom én - a filozófiáról, annak egyetlen valóságosságáról.

Az álomból nincs felébredés. Ha felébredhetnénk, akkor talán tudnánk, mi az az üzenet, ami filozófiaként nevezõdött meg számunkra, ami számtalanszor kölcsönadta nevét a kifejezõdések , az adó nélküli közvetítések egymásutániságának. Ettõl függetlenül megtehetjük a különbséget a filozófia és különféle kifejezõdései között. Üzenet és médium között. De amikor magáról a filozófiáról próbálunk beszélni, azon kapjuk magunkat, hogy újabb és újabb álmot szövünk az írásról és a beszédrõl, a tudományról és az egyetemrõl, legújabban pedig az internetrõl. Nincs idõ arra, hogy kitérjek a filozófia történetének ezekre az újabb állomásaira, ahol a tudományosság, majd az egyetemes kommunikálhatóság válik a filozófia kifejezõdésének meghatározottságává. Azt hihetnénk ezek a helyek egyszerû tér-metaforákká csupaszíthatók le, amelyeken keresztül vissza lehet bontani a filozófiai gondolatok szövetét. A kéz amely széthúzza a szállakat azonban nem az igazi helyre bukkan, hanem a semmit markolja.

Mintha egy olyan világban élnénk, ahol a papírnak nincs másik oldala.

1. Martin Heidegger, "A német egyetem önmegnyilatkozása", ld. Heidegger, Az idõ fogalma, Kossuth, 1992.

2. Fordították még önhangsúlyozásnak is a német Selbstbehauptung kifejezést.

3. Platón, Phaidrosz 76a, Platón Összes Mûvei, Európa, 1984, 800. o.

4. Platón, Timaiosz 52a, Platón Összes Mûvei, Európa, 1984, 355. o.

5. Uo.

6. Jacques Derrida, Khóra, ld. Esszé a névrõl, Jelenkor, 1993, 114. o.

7. Ezek a gondolatok Jhon Sallis "A platóni chóra" címû írásának köszönhetõek, ld. Az európai tradíció az amerikai filozófiában, Athenaeum, II. kötet, 2. füzet, 1994.