Az olvasás muzealizálódása
 

„Tudnod kell…, hogy én nagyon rossz olvasó vagyok. Mohón, falánkul olvastam mindig. Alighogy belekezdtem egy könyvbe, továbblapoztam, itt is, ott is átfutottam néhány oldalt, hajszoltam, elhagytam az írót… Mit beszélnek ezek itt, a hetvenhetedik oldalon? Kettõt visszalapozok. Nem azt találom, amit vártam. Mik az elõzmények? Már lapozok, járkálok benne, elõre-hátra, keresem a neveket, tájakat. Az elejét utoljára olvasom el, a végét a közepén, a közepét háromszor esetleg. Ezzel a gyalázatos módszerrel mégis mindent megtudok, de csak a jó regényekbõl."

Ez a rossz olvasó, aki itt vallomást tesz, történetesen jó író: Ottlik Géza. Mégse higgyük, hogy amit mond, puszta understatement volna. Sõt, a helyzet - ha hihetünk barátjának, Nemes Nagy Ágnesnek - még rosszabb volt (vagy lett): „Cipi" „tündöklõ megjegyzéseivel meg valóban sokkal szélesebb gondolataival oly pompásan fedi el, hogy milyen végtelen keveset olvas. Hogy az utolsó költõ, akit észrevett, Ady volt, no meg három Kosztolányi-verset is olvasott még valamikor. Hogy újra meg újra elõássa Hunyady Sándort és Maughamot, mert fiatalon azoktól még látott valamit. Libabõrös leszek, ha csak meghallom ezt a lázas hitvallást - ötvenedszer - Somerset Maughamról. Nem is beszélve töksüketségérõl, ami a verseket illeti. Az már tragikus. Vas Pistát, engem, költõbarátait azzal hoz elõször keserû dühbe, aztán elvisz a kézlegyintésig. És, istenem, ha nem ért hozzá, hát nem ért hozzá. Van ilyen. De õ ítélkezik, de õ hisz a saját véleményében, ami isten tudja, min alapszik, ami egyáltalán nincs is, mert nem is lehet. Nem olvassa el, amirõl véleményt mond."

Ottlik 1943-as vallomása (Kelecsényi Lászlótól tudtam meg az idõpontot) mindenesetre megelõlegez egy másik tájékozódási módot, amelynek mai jellegzetes formája a televízió csatornáinak váltogatása, illetve az Internet hullámain való lovaglás. A televíziózás mint az ismeretszerzés és a kulturális minták elsajátításának legfõbb és legáltalánosabb eszköze felváltotta az olvasást. Anélkül, hogy megpróbálnék most kultúrkritikát gyakorolni a kattintgatás és a szörfölés felett, jó okkal sejthetõ, hogy mindkettõ visszahat az olvasásra, s az a dzsentroid nonchalance, amellyel Ottlik széttördelte az olvasmányt, „járkált" benne, ma tömegek anarchisztikus olvasásmódjává vált, miképpen a „végtelenül keveset olvasás" is. Az olvasáskutatók ismert problémája, hogy kérdõíveiken tisztázzák: amikor valaki azt válaszolja, hogy „olvasta" ezt vagy azt a híres könyvet, akkor ez nem azt jelenti-e, hogy látta a televízióban vagy a moziban.

Az új olvasási szokások egyik következménye, hogy ahogy valaha Baudelaire figyelembe vette olvasói lagymatag hipokrízisét és költõi sokkterápiának vetette alá az olvasót, úgy ma sok író veszi figyelembe a sietõs, nem-lineáris, hanem pontszerû illetve töredékes olvasásmódot, s megteremti annak irodalmi formáját, lehetõséget teremt az olvasói kattintgatásra és szörfölésre. Az, hogy az olvasás két évszázad után megszûnt az ismeretszerzés elsõdleges forrása lenni, meggyõzõdésem szerint egyik fõ okozója annak, hogy a jelenkori szépirodalom referencialitása (a rajta kívül lévõ valóságra való vonatkoztathatósága) összeszûkült illetve tetszõlegesen sokértelmûvé vált. Ottlik persze még távol áll ettõl: õ nem olyan olvasónak írt, mint amilyennek magát ábrázolta. Az igazság kedvéért azonban tegyük azt is hozzá, hogy az õ különös olvasásmódja egy tekintetben igencsak különbözik mai utódaitól: nem adja fel az olvasmánnyal szembeni koherencia-igényt, sõt éppen ennek alapján állítja, hogy a jó regényekrõl ezzel a lapozgatós módszerrel is mindent megtudhat. S ugyanebbõl táplálkozott az is - ami olyannyira felborzolta Nemes Nagy Ágnes kedélyét

-, hogy alig olvasott mûvekrõl ítélkezett: ahol olvasói igényeit a szúrópróbák nem igazolták, ott kész volt az elutasítás. Az ilyen hamari ítélkezõ egy homogén kultúra részének tekinti magát, amelyben titokzatos hívójelekbõl, szagáról ismeri meg az értékest és az értéktelent.

A kulturális törekvések, értékek és hitek azonban ma nem homogenizálhatók és a heterogeneitást a könyvnél jobban közvetítik azok az eszközök, amelyek be-, át- vagy kikapcsolásával egy sík felületen lehet pontról pontra szökellni. Ilyen a sokcsatornájú televízió, a videomagnó, a komputer (amikor nem mûvelt írógépként használják, hanem például a világhálón barangolnak - „egerésznek" - a segítségével), a magnó, a CD-lemez, a fax. Mindennapi tevékenységgé ezek használata vált és közismert, hogy a kulturális tájékozódás fõ forrása ma képi, auditív, illetve audiovizuális természetû. Ahol ezekkel az eszközökkel szövegeket olvasnak, ott az olvasás kevésbé önálló tevékenység, mint inkább alkalmazott mûvelet.

Az autonóm olvasói tevékenység és a heteronóm olvasási mûvelet kiegészítheti egymást. A lexikon-olvasás, az újságolvasás egy jelentõs része, használati utasítások olvasása, törvényhelyek tanulmányozása és sok ezer más olvasás mindig is operacionális jellegû volt. Ha sokat forgatunk egy régi Encyclopædia Britannicát, Larousse-t vagy a Pallas lexikonát, akkor fölsejlik a tudás épülete, a tudásról való rendszerezett, tagolt, folyamatos és hierarchizált felfogás: a pozitivista utópia. De a mindennapi használatban erre nemigen van szükségünk: egymással összefüggésben nem álló és ezért pontszerû információkért fordulunk a lexikonhoz. A kettõ azonban mégis kiegészíti egymást; a tudás épületérõl való térbeli háttér-ismeretnek bizalomerõsítõ szerepe lehet a síkbeli, elszigetelt információ-pontokkal kapcsolatban.

Az olvasás mint tevékenység és az olvasás mint mûvelet mindazonáltal ellentétbe is kerülhet egymással, s - ha nem tévedek - ma éppen ez a helyzet. Az operacionális olvasás nemcsak mindennapi esemény, hanem a világhálóval egyre nagyobb szerepet kap a mindennapi tájékozódásban, szórakozásban és kikapcsolódásban is. Az autonóm olvasás viszonylag visszaszorul - jó esetben a mindennapiból az ünnepi tevékenységbe.

Ezt nevezem az olvasás muzealizálódásának. Jól tudom, hogy magának a múzeumnak ma az az egyik legfõbb törekvése, hogy elfelejtkezzünk benne a múzeumról. Azt akarják, hogy a múzeum élménye mindennapi legyen, s maga a múzeum valamifajta kulturális piactér, mûvelõdési bevásárlóközpont. Hiszen egyrészt a „mall"-ok sem kizárólag a javak gyors és egy helyen való beszerzését szolgálják, hanem a találkozást, a nézelõdést, a kószálást, a szabadidõtöltést, az agora tapasztalatát, másrészt a modern múzeumban elhatalmasodtak a multifunkcionális üzletek, s ma már a vásárlás jellegzetes formája a múzeumi shopping. De a múzeum mindennapivá tétele mégis nyilvánvaló korlátokba ütközik; nem járunk mindennap múzeumba (miközben valaha mindennap olvastunk). A múzeumi séta megõriz valamit kivételes és ünnepélyes jellegébõl, s e tekintetben inkább hasonlít a színházi estéhez vagy a hangversenyhez, mint a mozihoz vagy a televízióhoz. A mindennapi múzeumjárás is nem mindennapi alkalmakhoz kötõdik, az utazáshoz, a kultúrturizmushoz.

A múzeumban egyedi tárgyakkal találkozunk, amelyek ugyanakkor valami általánosat is képviselnek, például egy korszakot, stílust, helyi törekvést, iskolát, mûfajt, stb. Minden múzeum elrendezi valamiképp a tárgyait és az elhelyezéssel utal arra az általánosra, amit az egyes mûvek képviselnek. Ám ezek mégsem oldódnak fel az általánosságban (legalábbis mióta a gipszmásolatok múzeumának leáldozott), hanem megõrzik önállóságukat. Avantgardista mozgalmak balhite volt, hogy a múzeum hideg, halottas, a kultúra temetõje. Ugyanakkor az igaz, s ezt jól érzékelték haladás- és jövõ-mámorukban az avantgardisták, hogy a múzeum annyiban valami múltbelire irányul, hogy hierarchizált kulturális szûrõk és ellenõrzõpontok egész sorát állítja fel, amelyeken kiszûr vagy átenged tárgyakat - csökkentve ezzel a kalandos szabadságot és nyitottságot, növelve a felelõsség, a komolyság és a tartam érzését.

A nyomtatott könyv hátterében egy képzeletbeli vagy valóságos könyvtár áll, ahogy a múzeumi mûtárgy mögött a múzeum. Az a rendszer, amelybe így az egyedi könyv vagy az egyedi mûtárgy belép, bizonyos hagyományos garanciák rendszere. Ez persze sokszorosan esetleges, ahogy minden könyvtár állománya és minden múzeum tárgyi anyaga a gyûjtés történeti okaiból esetleges, és minden mégoly egyetemes katalógus-rendszer, elrendezési elv magán viseli keletkezésének múló történelmi evidenciáit. Mégis, olyan tagolt és hierarchizált rendszer ez, amelyhez minden múzeumlátogató és minden olvasó kialakíthatja a maga elfogadó vagy kritikai viszonyát. Ez a viszony a múlttal köt össze bennünket, történelmi érzékünket hívja elõ, felidézi, amit a Gondolatok a könyvtárban olyan lelkesülten és emelkedetten sorol: „amit ezredek / Ész napvilága mellett dolgozának (…,) / A bölcsek és a költõk mûveit, / S mit a tapasztalás arany / Bányáiból kifejtett az idõ".

A nyomtatott könyv és a könyvtár tagolt viszonyával szemben a web-oldal szövegének viszonya a világhálóhoz tagolatlan, kulturális szûrõi és garanciái nincsenek (s ezzel persze cenzúrája sem), szemlélete szerint nemcsak minden ember, hanem minden szöveg is egyenlõnek született. A világháló tartalmai pontszerûen izoláltak, nem szervezõdnek semmilyen egységes szuperstruktúrába. Az internet építménye - ahogy egy amerikai kutató, Douglas Greenberg általam az interneten olvasott tanulmánya mondja - lapos. Horizontális végtelenségéhez csak minimálisan járul vertikális idõtényezõ, kiterjesztett jelenidejének kommunikációjában csekély szerepe van a múlt dimenziójának.

Az ezekbõl következõ kulturális dilemmáknak és lehetõségeknek az elmúlt évtizedben hatalmas irodalma támadt. Az úgynevezett új vagy másodlagos szóbeliség, az olvasáskultúrát felváltó televíziós-informatikai kultúra alkalmazott olvasásmódjáról van szó. Az elõbb említett megkülönböztetés szerint az olvasás mint mûvelet és nem az olvasás mint tevékenység körébe tartozik, s legföljebb még a heteronóm olvasásmûvelet autonómmá válását, azt az interaktív olvasási tevékenységet serkenti, amelynek gyermekirodalmi példája - egy kattintással eldöntheted, hogy a királyfi felébressze-e Csipkerózsikát vagy nem - kétségkívül jó paródiája a túlzó olvasóközpontú olvasáselméleteknek, amelyekben a megsemmisült szerzõ és a megalázott olvasmány helyett minden lényegi döntést az olvasó hoz meg.

Az olvasás mint tevékenység muzealizálódását nem tartom apokaliptikus kulturális fejleménynek. Hasonló a komolyzene fogalmának kialakulásával és elkülönülésével már régen bekövetkezett. Természetesen az olvasás világában sem új keletû a „magas" és az „alacsony" olvasmány megkülönböztetése, de a kettõ között - lásd például a detektívregény elõkelõ családfáját és ismételt visszatérését a magas kultúrába - megmaradt az átjárhatóság. Mindez összefügg az irodalom fogalmának XVIII. századi kialakulásával. Azzal a döntéssel, hogy a regényt prózai eposzként elfogadták a költészet mûfajának, kialakult az irodalom konglomerátuma, amelyben a szórakozásnak, az információnak és az esztétikai hatásnak egyforma súlya van. A nyomtatott könyvön alapuló kommunikáció elektronikus kommunikációvá való átalakulása nyomán ma ez az egyensúly megbomlott, a szórakozást és az információt elsõsorban audiovizuális eszközök közvetítik. Az egyszerre szórakoztató, informáló, tömegeknek magatartásmintákat, életvezetési tanácsokat kínáló nagy prózai eposzok helyét a televízió sorozatai töltik be. A ma sokat gúnyolt szokás, hogy e sorozatok gyakran idegen keresztneveit kapják az újszülöttek, korántsem új, csak nagyanyáink és szépanyáink a neveket még regényekbõl kölcsönözték: lásd a Tímeák divatját Jókai után, majd reneszánszát a Jókai-film után.

A szépirodalmi olvasás szórakoztató és tájékoztató potenciáljának relatív csökkenése nem jelenti azt, hogy az olvasásnak ne volna továbbra is „öröme", ne járna élvezettel. Ebbe azonban kétségkívül közrejátszik az olvasás öncélúvá válása és annak az öntudatnak a kialakulása, hogy a nyomtatott könyvekben található szépirodalmi mûvek rendszeres olvasása par excellence magas kulturális tevékenységgé vált. Hogy az komoly dolog és - akár a múzeumlátogatás vagy a komolyzenei hangverseny - némi munkával is jár; nem a teljes önfeledtség, a kikapcsolódás alkalma.