6.1.4.4. “Hûvös” és “forró” médiumok

A fentiekben mi abból a szempontból vizsgáltuk a médiumokat, hogy milyen hatással vannak az írás, illetve a nyelv pozíciójára. Ennek során megállapítottuk, hogy a rádió ugyan pozíciókat vett el az írástól, a nyelvre magára viszont összességében fejlesztõ hatással volt; ezzel szemben a hangosfilm, majd pedig különösen a televízió nemcsak az írástól, hanem a nyelvtõl is a használat óriási területeit hódította el.

Bár dolgozatunk tárgyával nincs közvetlen kapcsolatban, célszerû legalább röviden kitérnünk a médiumoknak arra a felosztására is, amelyet McLuhan alkotott meg mintegy négy évtizeddel ezelõtt.

McLuhan két kategóriát állít fel:
 

“Hûvös”	“Forró”
élõbeszéd	rádió, fonográf
kézirat	nyomtatás
televízió	mozi

Szerinte a “hûvös” médium -- mint az élõbeszéd, a kézirat vagy a televízió -- több aktivitást kíván meg a címzettõl, mint a “forró” médium. Ha a médium magas fokon meghatározza az információt, a címzett részvétele a befogadásban csekély. Ha viszont a médium csekély intenzitású, a részvétel magas fokú lesz.⁽¹⁾ (McLuhan 1964, 278) A redundáns, szituációhoz kötõdõ élõbeszéd, illetve az egyéni betûformákkal teli kézirat a befogadó alkotó figyelmét igényli, míg a megszerkesztett rádió- és fonográfszöveg készen szállít mindent. A nyomtatást azért sorolja a “forró” médiumok közé, mert “képélessége” nagyobb, mint a kéziraté, tehát “készen van”, nem kell silabizálni. (McLuhan 1962, 140)

Ha a fentieket el is fogadjuk, igencsak meglepõ a számunkra a film és a televízió külön kategóriába sorolása. Az elkülönítést McLuhan a film és a televízió (korabeli) képminõség-különbségére alapozza: miközben a (színes) film ekkor több milliónyi képinformációt tartalmazott másodpercenként, a (fekete-fehér) televíziós kép fekete és fehér pontok Seurat vagy Rouault festményeire emlékeztetõ absztrakt egyvelegét nyújtotta, amelybõl a nézõnek kellett felépítenie a képet. (McLuhan 1964, 273) A televízió distanciát biztosító “hûvös” médiumnak minõsítése azonban már ekkor ellenkezést váltott ki; McLuhan már a fentebb idézett munkájában is vitára kényszerül Tad Szulccal, aki Castro televíziós “one-man show”-ira hivatkozva nagyon is “forrónak” találja a tévét. McLuhan egy Edith Efrontól kölcsönzött metaforával -- ma már komikusnak tûnõen -- “félénk óriásnak” (“The Timid Giant”) nevezi a televíziót. (McLuhan 1964, 268)

Az már akkor sem lehetett igaz, de a roham léptû technikai fejlõdésnek köszönhetõen a tévékép gyorsan közelített a mozikép valósághûségéhez: a hetvenes évek elején sokak szerint az amerikai katonáknak az elterjedõ színes készülékeken a háborús tudósításokban látható piros vére jelentõs hatással volt a vietnami háború befejezésére. Az ilyen sokkolásra képes médium pedig már McLuhan felosztása szerint is egyértelmûen “forrónak” minõsíthetõ.

¹ “A cool medium, whether the spoken word or the manuscript or TV, leaves much more for the listener or user to do than a hot medium. If the medium is of high definition, participation is low. If the medium is of low intensity, the participation is high.”