6.1.4.1. A rádió

A rádió annyiban múlja felül az írást, hogy a nyelv szegmentális elemei mellett a szupraszegmentális elemek közvetítésére is képes, méghozzá elvileg tökéletesen, ugyanakkor az extralingvális kommunikációs eszközöket ugyanúgy nem tudja hordozni, mint az írás. Valójában a rádió nem is az írás hangbéli megfelelõje -- ez a fonográf --, hanem a “kiterjesztett írásé”, a nyomtatásé. A különbség egyfelõl annyi -- a rádió javára --, hogy míg a nyomtatásban a szöveg alkotójának individualitása csak a koncipiális dimenzióban marad fenn, a rádió esetében ez a mediális dimenzió tekintetében is minden részletében megõrzõdik: a hangja alapján is azonosítani tudjuk a beszélõt, akárcsak a kézírásból, valójában még annál is jobban. (Az embereknek nemcsak egyéni ujjlenyomatuk, hanem egyéni “hanglenyomatuk” is van.)

McLuhan ezenkívül még azt is a rádió -- és az akusztikus beszédrögzítés -- javára könyveli el az írással szemben, hogy az írás kizárólagosan lineáris, miközben a hangzó beszéd több tekintetben is hasonlóságot mutat az emberi gondolkodással, s ezért a gondolatok számára az írásnál sokkal kényelmesebb formát kínál. John Miller vitatkozik ezzel, rámutatva arra, hogy a hangzó beszéd ugyanolyan lineáris, mint az írás, sõt még lineárisabb is annál, mivel egy idõben csak egyetlen hangot tudunk kiejteni, s ezáltal egy szóbeli megnyilatkozás valójában egy hosszú hanglánc.(1) (Miller 1971, 113)

Kettejük nézeteltérését nyilvánvalóan az okozza, hogy nem tesznek különbséget a mediális és koncipiális linearitás között. Koncipiálisan a beszéd csakugyan kevésbé lineáris az írásnál, mivel a közvetlen beszédkommunikáció az erõteljes linearizációt egyéb eszközökkel helyettesíteni tudja. Másfelõl Miller érveinek megfelelõen mediálisan a beszéd a linearizáltabb, mivel írásban adott esetben akár egy egész bekezdést lehetséges ugyanabban a pillanatban a látómezõben tartani, míg a “hallómezõben” tényleg minden pillanatban csak egyetlen hangot hallhatunk. A fentiekbõl adódóan azonban a rádióban elhangzó szöveget koncipiálisan is linearizálni kell -- ha a szupraszegmentális elemeknek köszönhetõen nem is annyira, mint az írást --, mivel a kommunikációs helyzet itt ugyanaz, mint egy nyomtatott könyv olvasásának az esetében.

 A szakirodalom rámutat, hogy a szóbeliségnek az ongi dichotómiákban megnevezett tulajdonságai -- aggregatív, emocionális, empatikus, homeosztatikus stb. -- a rádió segítségével több milliós közösségekre is kiterjeszthetõk. Ennek kapcsán elõszeretettel idézik a diktátorokat -- mindenekelõtt Hitlert és Fidel Castrót -- mint ennek a megvalósítóit. (Vö. McLuhan 1964, 260) Valamennyien láttuk filmeken a hitleri gyûlések színtereként szolgáló beerõsítõzött stadionokat, amelyeknek falait a rádióközvetítés az országhatárokig, illetve azokon túlra tolta. Hasonló léptékû gyûléseket Fidel Castro is tartott a havannai Forradalom terén, viszont semmi effélére nem került sor például Moszkvában vagy Pekingben. Nagygyûlések persze ezekben a városokban is akadtak szép számmal, de ezek fõszereplõje nem a szóbeliség volt, hanem a 17. századi barokk ünnepségeket (vö. Kibédi Varga 1996, 415) idézõ multimediális hatásmechanizmus, még a televízió elõtti idõkben is. Az ok nyilvánvaló: sem a szovjet, sem a kínai pártvezetõk között nem akadt olyan karizmatikus és hatásos szónok, mint amilyen Hitler volt, s mint amilyen Fidel Castro még ma is.

Mint oly sok más technikai újdonság, a rádió is szórakoztató eszközként indult, amíg rá nem érzett a benne rejlõ lehetõségekre a hírközlés, a politika és sok minden más, s ezáltal a társadalmak életének jó fél évszázadon át meghatározó szereplõjévé vált. Az írás pozícióit azonban nem veszélyeztette, a nyelv pedig még gazdagodott is a rádiós használat révén.

Miért? Mindenekelõtt azért, mert a rádióban elhangzott szavak ugyanúgy elenyésztek, mint az élõszóban mondottak, s a társadalmi gyakorlat a fontos dolgokat a rádió létezésétõl függõen írásba foglalta. A rádiónak fõ erénye a gyorsaság volt, nem az információ hatékony közlése: egy napilap teljes anyagának a felolvasása órákat vett volna igénybe, aminek az el- vagy pláne átolvasásával a gyakorlott újságolvasó félóra vagy egy óra alatt végzett. (Átolvasni csak némán lehet!) Így azután a rádió fénykorában nem esett vissza a napilapok, könyvek példányszáma, hanem éppenséggel soha nem látott magaslatokra hágott.

A nyelv pedig azáltal gazdagodott a rádiós használatban, hogy a rádiózásban állandó parancsoló szükségszerûség volt a különbözõ érzékszervekkel megtapasztalt dolgoknak a hangzó nyelvvel való leképezése. A nap mint nap folyó küzdelem a nyelvi kifejezhetõségért -- amelynek méretei sokszorosan felülmúlták az íróknak az elõzõ fejezetben vázolt hasonló küzdelmét -- sajátos verbalizációs technikák egész arzenálját alakította ki, amelyek a körülményekbõl adódóan igen könnyen válhattak és váltak közkinccsé. A rádiós nyelv a mediális szóbeliség, valamint a koncipiális szóbeliség és a koncipiális írásbeliség igen sajátos és kiegyensúlyozott ötvözete, amelyet azután a televízió megjelenését követõen beállt szerepmódosulás -- mindenekelõtt az ún. “háttérrádiózás” kialakulása -- szinte teljes mértékben visszabillentett a koncipiális szóbeliségbe.

A közelmúltban egy riporter abszurdumként számolt be róla, hogy szépségversenyt kellett rádión közvetítenie. A televízió korában ez talán tényleg képtelenség. Viszont Amerikában évtizedeken át ténylegesen közvetítettek szépségversenyeket rádión, mivel még nem volt televízió; akár az is lehetséges, hogy a hallgatóknak élvezetesebb élményben volt részük, mint a nézõknek. Hogy ez nem lehetetlen, azt bizonyítják a Szepesi György által közvetített hajdani futballmérkõzések, amikor is a kitûnõ riporter nem azt a mérkõzést közvetítette, amely a pályán folyt, hanem azt, amilyet õ szeretett volna látni. A nyelv segítségével létrehozta egy bonyolult látvány és eseménysor kombinációjának a virtuális képét. A megjelenõ televízió azután “leleplezte” Szepesit, de egy ideig paradox módon a publikum az õ híradását hallgatta, miközben a lehalkított tévékészüléken a valóságos mérkõzést nézte, valószínûleg azért, mert Szepesi mozgalmas és képszerû nyelvhasználatának hatására színes és lendületes mérkõzést látott a képernyõrõl áradó tömény unalom helyett.

JEGYZET

1 “Speech is just as linear as script -- more so in fact. Only one sound, after all, can be issued at a time, with the result that an oral utterance can only pay itself out in the form of a long string.”