6.1.4. A másodlagos szóbeliség technikai kellékei

Ezek a kellékek nem a szükséglet által generált sorrendben jöttek létre, hanem sokkal inkább véletlenszerûen, a mûszaki fejlõdés állapota által behatároltan. Ha arra gondolunk, hogy a görög polisz határait alapvetõen az határozta meg, meddig hallatszott el a hírnök hangja, akkor elsõként a hangerõsítésre és a kivetítõre lett volna szükség, amelyek megnövelik az emberi beszéd hatókörét, anélkül hogy az idõbõl és a térbõl kiszakítanák. Ezzel szemben még a múlt századbeli Amerikában is a “poliszbeli technika” mûködött, amikor az elnökjelöltek a szabad ég alatt 12--15 ezer fõs hallgatóság elõtt többórás szóbeli vitában mérték össze nézeteik erejét. (Ong 1998d, 266) Elég nehéz elképzelni, miként tudtak ilyen hosszan kiabálni, de a bizarr példa is mutatja, hogy a szükségleteknek vajmi kevés szerepük volt az egyes találmányok létrejöttében.

Fényképezés, mozgókép, telefon, fonográf, gramofon, hangerõsítés, rádió, hangosfilm, magnetofon, televízió, videolejátszó, videokamera, kivetítõ -- nagyjából ez az a technikai kelléktár, amelyen a másodlagos szóbeliség alapul. Figyelemreméltó, hogy a legújabbak kivételével mindegyik eszköz folytonos (analóg) jelrögzítésen, illetve -átvitelen alapul, szemben a diszkrét jelsornak tekinthetõ írással.

A “másodlagos szóbeliség” terminus azt sugallja, mintha itt csupán a szóbeliség és az írásbeliség arányának a szóbeliség javára történõ megváltozásáról lenne szó. A fentebb körvonalazott technikai eszköztár egyes elemei ezen kívül a nyelvi és a nem nyelvi, pontosabban a szimbolikus és az ikonikus jelekkel történõ közlés arányait is jelentõsen módosítják -- az ikonikus jelek javára. Ez azután nem csupán a kétszeresen szimbolikus kódolású írás, hanem az egyszeres szimbolikus kódolású nyelv számára is pozícióveszteséget eredményez. A kettõs változás mindenesetre egy irányba mutat: az elvonttól a konkrét, a diszkréttõl a folytonos, a digitálistól az analóg, az analitikustól a szintetikus felé. Ez az irány éppenséggel ellentétes azzal a trenddel, amelyet a korábbi fejezetekben a nyelv és az írás változásaira leginkább jellemzõnek tartottunk -- s amelybõl kivételt csupán az oralitás számos jegyének az írott irodalmon belüli reinkorporációja képezett a 18--19. század fordulóján.

A fenti kellékek közül a telefon, fonográf, gramofon, hangerõsítés, rádió és magnetofon kizárólag a hanghoz, a fényképezés és a mozgókép kizárólag a vizualitáshoz kötõdik. A hangosfilm, a televízió, a videolejátszó, a videokamera pedig egyaránt szolgálja az auditív és a vizuális tér tágítását. A kivetítõ elvben csupán a vizualitáshoz kötõdik, a gyakorlatban azonban szinte kizárólag hangerõsítéssel párosítva használják, így lényegében audiovizuális eszköznek tekinthetõ.

A fenti eszközök közül a telefon a nem publikálási célú íráshasználat legfontosabbikát, a levélírást váltja fel. A fonográf (“hang-író” -- az újítások etalonja öntudatlanul is az írás) a hang megragadásának az elsõ eszköze; párja a gramofon (“írás-hangosító). A magnetofon -- amellett, hogy a gramofon funkciójával is rendelkezett -- lényegében a fonográf demotizációjának tekinthetõ, hasonlóképpen, mint az írógép a nyomtatásénak. Ezek az eszközök kevéssé befolyásolták az írás pozícióit, mivel nem túl finom rögzítéstechnikájuk ellenére is inkább zenei felvételek készítésére használták õket -- nyilván nem véletlenül, hiszen ekkor az ember akusztikus világának a csúcspontja nem a hangzásilag elszürkült beszéd, hanem a zene és az ének volt. A fonográf--gramofon--magnetofon triásznak kétségtelenül a zene profanizálásának a területén volt igen jelentõs szerepe. Ezt a szerepet még hangsúlyosabbá tette a hangerõsítés és a rádió, amelyekrõl a késõbbiekben részletesebben szólunk.

McLuhan idézi Joyce-ot, aki a fényképezést “automatikus írásnak” nevezte, s úgy látta, hogy a fénykép legalábbis a vetélytársa a szónak, vagy még inkább bitorlója mindannak, ami eddig az írott vagy a hangzó szóé volt.⁽¹⁾ (McLuhan 1964, 173) A találmány jelentõségét méltán hasonlítja McLuhan a könyvnyomtatáséhoz, hiszen az ember legfontosabb érzékszervének a dimenziójában vált lehetségessé általa a külsõ valóság egyszerû, pontos és megismételhetõ megragadása. (McLuhan 1964, 171) Képet készíteni már korábban is tudott az ember, ezeknek a hatása azonban szûk körre korlátozódott, mivel a képkészítés kivételesen tehetséges emberek hosszú idõn át tartó munkáját igényelte.

A fényképnek önmagának a nyelvre-írásbeliségre gyakorolt hatása csupán annyi volt, hogy helyettesíteni tudta a leíró szövegformát, amely ezután csak az irodalomban, a “kvázikommunikációban” maradt meg, a tényleges kommunikációból lényegében kiszorult. Távlati hatása azonban ennél jóval szélesebb körû, lévén hogy a film és a televízió is a fénykép továbbfejlesztésének tekinthetõ. A (néma) mozgókép -- mivel nemcsak a dolgok állapotát, hanem folyamatát is képes volt megragadni és megjeleníteni -- már az elbeszélõ szövegformát is helyettesíteni tudja, azonban az beszédnek középponti szerepet tulajdonító emberi gondolkodás a valósághoz képest ezt is csonkának érezte, ezért írás- és nyelvhelyettesítõ szerepe nem bontakozhatott ki. A némafilmet mindenesetre még ma is az autonóm vizuális mûvészet egyik legnagyobb teljesítményeként tartják számon.

A videolejátszó a filmvetítõ, a videokamera pedig a filmfelvevõ populáris változata. Jól figyelemmel kísérhetõ az a folyamat, hogy a hang- és képlejátszás, majd késõbb a -felvétel eszközei, amelyek kezdetben csak közösségi színtéren léteznek és mûködnek, idõvel a privát életbe is behatolnak.

A másodlagos szóbeliség alapvetõ technikai kellékei közül a rádió, a hangosfilm és a televízió az, amely meghatározó erõvel hatott a kommunikációs folyamatokra, s ezáltal az írás és a nyelv használatára is. Róluk az alábbiakban részletesebben is szólunk.

¹ “His verdict on the »automatic writing« that is photography was the abnihilization of the etym. He saw the photo as at least a rival, and perhaps a usurper, of the word, whether written or spoken.”