6.1.3. A másodlagos szóbeliség létrejötte

Az írást a beszéd rögzítésének az igénye hívta életre évezredekkel korábban. Ez a rögzítés csak “kerülõ úton”, s ráadásul tökéletlenül sikerült: a nyelv szimbolikus hangjelrendszerére egy szimbolikus grafikus rendszernek a ráépítésével, amellyel ugyan az ember összehasonlíthatatlanul többet nyert, mint amennyit veszített, ám eredeti vágyát, a hangzó beszéd komplex -- mondhatni multimédiás -- megragadását nem tudta elérni.

Ez a vágy folyamatosan jelen volt az emberi gondolkodásban, s amikor akárcsak részleges megvalósítására is létrejöttek a technikai lehetõségek, élt is ezekkel a lehetõségekkel. Bloomfield igen korán -- három évtizeddel McLuhan elõtt! -- felismeri az ezekben az eszközökben rejlõ perspektívákat: “... az is bekövetkezhet, hogy a beszéd reprodukálásának mechanikus eszközei ki fogják szorítani az írás és nyomtatás jelenlegi szokását”. (Bloomfield 1933, 503; idézi Nyíri 1989, 17) A beszéd természetes formájában való megragadására irányuló törekvéseknek valószínûsíthetõen irányt szabtak azok az eredmények, amelyeket az írással és a hozzá kapcsolódó technológiákkal már sikerült elérni -- talán ennek a következménye az, hogy (az egyetlen telefon kivételével) az új eszközök az íráshoz hasonlóan nem interaktívak.

Melyek voltak ezek? A rögzítés, az ismételt elõhívhatóság, a továbbítás és a sokszorosítás -- ez utóbbi a nyomtatás révén. A leírt szöveg a hordozó anyag tulajdonságaitól függõen viszonylag hosszú ideig megmaradt, akárhányszor el lehetett olvasni, könnyû volt továbbítani (nagy mennyiségû szöveg is viszonylag kis súlyú hordozón elfért), s a nyomtatás révén elvileg korlátlan példányszámban lehetett sokszorosítani.

Talán célszerû, ha itt emlékeztetünk rá, hogy az élõbeszédet három összetevõre bonthatjuk: szegmentális nyelvi jelekre, szupraszegmentális nyelvi jelekre és extralingvális jelekre -- közülük az elsõ kettõ hangjel, az utolsó képi jel. Tehát a beszéd komplex rögzítése a hangrögzítéssel még nem tekinthetõ megoldottnak; miként Zolnai Béla írja, “csak mozgófénykép- és fonográffölvétel tudhatna minden irányban számot adni egy elhangzott mondat érzelmi tartalmáról”. (Zolnai 1957, 9) Ebbõl következõen vizsgálódásunkba a képrögzítést is be kell vonnunk, hangsúlyosan rámutatva arra, hogy a rögzített kép -- szemben a rögzített hanggal -- alapvetõen nem az írás, hanem a nyelv helyére lép.

A másodlagos szóbeliség kibontakozásához csaknem egy teljes évszázadra volt szükség: fejlõdése fokozatos volt, az egyes technikai eszközök létrejöttének és elterjedésének a függvényében. A lényegét pedig abban láthatjuk, hogy az emberi beszéd -- minden jellemzõ jegyét, vagy legalábbis azok többségét megõrizve -- átlépi önnön természetes létformájának a korlátait.