6.1.2. A szóbeliség folyamatossága

Havelock fenti állításából számunkra felettébb kétségesnek tûnik, hogy Platón csakugyan Homérosz “helyébe lépett-e”. Az antik írásbeliség kutatói ugyanis szinte kivétel nélkül azon a véleményen vannak, hogy az írás csupán járulékos, kiegészítõ eleme volt az ókori életnek. (Vö. 3.1.1.)

A szóbeliség azonban az írásbeliség térhódításának a korában sem “tûnt el”. A társadalmi élet nagy tekintélyû területeinek nem kis részérõl (tudományok, törvények) kiszorította ugyan az írás, de azért itt is maradt számára tér: az oktatásban, a hitéletben (prédikációk!), a politikában (parlamentek!) stb. Ráadásul kizárólagosan a szóbeliség terrénuma maradt a mindennapi élet, amelynek a presztízse ugyan nem volt nagy, a mennyiségi súlya viszont annál inkább. Az írásbeliség évszázadainak során is csak kivételképpen akadhatott olyan ember, akinek a nyelvhasználatában az írás-olvasás mennyiségileg meghaladta volna a szóbeli formát.

A korábbi fejezetekben folyamatosan törekedtünk rá, hogy hangsúlyozzuk a szóbeli és az írásbeli nyelvhasználat interferenciáját. S bár ez többnyire az írásnak a szóbeliségre való hatását jelentette, az ellenkezõ irányú hatásnak is számos példájára mutattunk rá (pl. az irodalomban).