Összegzés

Az irodalom mind mennyiségileg, mind minõségileg az írásbeliség kitüntetett létformája. Mennyiségileg azért, mert az elmúlt évszázadok során irodalmi szöveg volt azoknak a nyomtatott szövegeknek zöme, amelyekkel az emberek találkoztak. Minõségileg pedig azért, mert a közgondolkodás az irodalmat mind a mai napig az írásbeliség (és a nyelv!) csúcsteljesítményének tekinti.

A szóbeli és az írásbeli irodalom két tekintetben különbözik jelentõsen egymástól. Az egyik különbség az, hogy míg a szóbeli irodalom langue-jellegû, és mint ilyen a közösség szigorú cenzúrája alatt áll, addig az írott irodalom parole-jelenség, s így tér nyílik benne az egyéni preferenciák érvényesítésére mind tartalmi, mind formai területen. A másik különbség az írásbeli és a szóbeli szöveggenezis különbségébõl adódik: az írott szöveg komplexebb jelentéstartalmak megragadására képes.

Az irodalom a közlésnek egy sajátos, kockázatmentes formája, mivel a közlemény meg nem értése a gyakorlatban nem jár negatív következményekkel. Ez a “kvázikommunikációs” helyzet tág teret nyújt a nyelvvel való írói kísérletezésnek, s ennek révén a nyelvi kifejezhetõség határai folyamatosan tágulnak. A kialakuló új verbalizációs technikák gazdagítják a nem irodalmi nyelvhasználatot is.

A nyelvi kifejezhetõség határainak a tágulása a nyelvvel való írói küzdelem eredményeként jön létre: ez a küzdelem mindenekelõtt a nyelvi szegénység, az inopia ellen irányul. E törekvésében az író leginkább eredményes fegyvere a metafora. A 19--20. század fordulóján az irodalmi alkotás gátjaként a végleg el nem tûnõ inopia mellett megjelenik a szavak szemantikai szennyezettsége, az ún. “rögzült ideák”.

A “rögzült ideákkal” szemben folytatott írói küzdelem lényegében sikertelen. A modern irodalom nyelve elveszíti referenciális jellegét, a nyelv az irodalmi mûalkotás kizárólagos szereplõjévé válik, s tulajdonképpen a “rögzült ideák” írják a mûvet. Míg a korábbi irodalmi korszakokat a “nyelvet teremtõ irodalom” címkével, a langue-ot tápláló parole világaként lehetett jellemezni, a posztmodern irodalmi korszak inkább az “irodalmat teremtõ nyelv” korszaka, amelyben a langue mintegy rátelepül a parole-ra.. Az irodalmi és nem irodalmi nyelvhasználat határozottan elkülönül egymástól.

Az irodalmi szöveg eredetileg mind mediálisan, mind koncipiálisan orális: az írásba foglalt mûvek is szóbeli elõadás céljára készülnek. A könyvnyomtatás feltalálása és az írás ebbõl következõ demotizációja eredményeként az irodalmi szöveg meghatározó jegyévé válik a koncipiális írásbeliség, az olvasás elnémulása pedig a mediális szóbeliséget is kirekeszti az irodalomból. A 18--19. század fordulóján ennek reakciójaként bekövetkezik egy tudatos szóbeliség felé való fordulás.

Ennek a folyamatnak a nyitánya a szentimentalizmushoz, kibontakozása pedig a romantikához köthetõ. A folyamat egyik fontos eredménye, hogy a koncipiális szóbeliség számos jegye -- mint például a szójelentések komplexitása -- irodalmi értékjeggyé vált. A szóbeliség eszményeihez való visszafordulás nem abszolút: az elmúlt két évszázad irodalma képesnek mutatkozott a szóbeli és írásbeli szövegalkotási eljárások gyümölcsözõ módon történõ szintetizálására.

Az írott irodalom sajátos technikát alakított ki a nyelvi akusztikum virtuális írásbeli megjelenítésére is. Ez a virtuális akusztikum az írásbeliséghez egyébként egyoldalúan kötõdõ posztmodern irodalmi szövegektõl sem teljesen idegen, ami az irodalmi és nem irodalmi nyelvhasználat közötti interferencia újjászületését eredményezheti.