5.4.3. Az oralitás újjászületése az irodalomban

A 16--18. század közötti idõszak az írásbeliség diadalútja volt Nyugat-Európában. Az írni-olvasni tudók száma jelentõsen gyarapodott, miként a nyomtatott szövegek mennyisége és az írás tekintélye is. A felvilágosodás racionális szemléletén alapuló klasszicizmus esztétikája mindenekelõtt tanultságot -- a szabályok betartását -- kívánta meg az alkotótól, az érzelmeknek, a fantáziának kevés tér jutott. Az inga túlságosan kilengett a fogalmiság irányában: ez ellentétben állt az emberi tudat kettõs természetével, amelynek az érzékszervi alapú tartalmak is fontos részét képezik. (Fónagy Iván szögezi le, hogy a fogalmi gondolkodás érzéki tapasztaláson alapul, teljesen függetlenül az angol és preszokratikus filozófiai tanoktól; errõl a köznapi metaforák tanúskodnak bármiféle spekulációnál meggyõzõbben. -- Fónagy 1998, 141) Bekövetkezett az írásbeliség, a könyvkultúra elleni reakció, amelynek Rousseau mellett kétségtelenül a legjelentõsebb alakja Herder. (Vö. Nyíri 1998) Ez a reakció, mondhatni, szükségszerû volt, mert, miként Mátrai László írja, a kultúrtörténet a közvetlen és közvetett szemléletmód arányainak, dominanciájának az állandó változásaiból áll. A kultúra hordozói, az emberek, “nem folytathatják kulturális útjukat egyik tipikus irányban sem a végtelenségig; nem szakadhatnak el önmaguktól a világ kedvéért, és nem szakadhatnak el a világtól önmaguk miatt”. (Mátrai 1973, 148) Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a felvilágosodás által képviselt egyoldalú fogalmisággal való szembefordulás a maga eszmeiségét éppenséggel e fogalmiság gondolkodási arzenáljának a felhasználásával tudta megfogalmazni.

Abban, hogy ez a reakció éppen ekkor következett be, minden bizonnyal közrejátszott az olvasás teljes elnémulása is. Ugyanis amíg létezett az önmagunknak való hangos olvasás szokása, az oralitás egyik formája -- a mediális -- folyamatosan kísérõje volt az írott szövegeknek. Az olvasás elnémulása viszont a nyelv primer és természetes aspektusának tekintett oralitás teljes kiszorulását eredményezte volna. Ezt kompenzálandó jelenik meg az irodalomban a koncipiális oralitás. Az egyoldalú fogalmiság elleni reakció a romantika jegyében teljesedik ki, de -- mint már korábban többször utaltunk rá -- valójában a szentimentalizmus jegyében fogant. Ez a reakció helyre akarta állítani az emberi életben a jelenség és a lényeg, a szemléletesség és elvontság, az érzelem és értelem megbillentnek érzett egyensúlyát. A szentimentalizmussal az irodalom elsõ ízben fordul az ember belsõ történéseinek az ábrázolása felé, ezek közül kitüntetett szerephez juttatva a szerelmet mint irodalmi tárgyat, amely a racionális-logikai dimenzióban egyáltalán nem ragadható meg adekvát módon. (Mint már volt szó róla, lényegében ez a szemléletmód terebélyesedik ki a romantikában, amelyben a dolgok nem-logikai, nem-racionális -- hanem vállaltan érzelmi, szenvedélyekbõl fakadó -- megközelítése túlnõ a szerelem és általában a belsõ történések világának a határain, s az ember külsõ világának az értelmezésében is meghatározó szemléletmóddá válik.)

Az irodalom tárgyának és a tárgy ábrázolásmódjának a változása az irodalom nyelvében az oralitás nyelvéhez való visszafordulásként manifesztálódik. (Kérdéses, hogy a romantika oralitáskultusza kiváltó oka vagy következménye ennek a nyelvi változásnak.) Ezt a nyelvi változást jól jelzi a levél- és naplóregények elszaporodása -- a levél és a napló (az “önmagunknak írt levél”) a mediális írásbeliség szövegformái közül koncipiálisan a leginkább szóbeliek. A szóbeliség nyelvéhez való visszafordulás programszerûen is megjelenik -- Wordsworth és Coleridge 1798-ban megjelent “Lírai balladák” címû kötetének elõszavában azt olvashatjuk, hogy költeményeik zöme kísérlet arra, hogy a középosztály és az alsóbb osztályok társalgási nyelve mennyiben alkalmas a költészet céljaira.(1) Félreteszik a klasszicizmusnak a koncipiális írásbeliségtõl áthatott nyelvét, amely fõként a kisebb tehetségeknél “mûvi nyelvvé”, “modorosságok tárházává lett”. (Szegedy-Maszák, 1982, 45)

A szóbeliség nyelvéhez való visszafordulás mintegy “melléktermékként” a mai fogalmaink szerinti irodalmi esztétikum két meghatározó forrását hozta létre. Az egyik ezek közül a szójelentések komplexitása: miként már volt szó róla, az oralitásban a szójelentések komplexek, többrétegûek, helyenként parttalanul szétáradók, szemben az írásbeliséggel, amely a szójelentések elhatárolódását és pontos fogalmi körvonalazását igényli. Ez a jelentéskomplexitás az alapja az irodalmi szöveg fontos értékjegyeként számon tartott multivalenciának, többértékûségnek.

Érdemes itt felhívni rá a figyelmet, hogy ez a fejlemény ellentétes irányúnak látszik azzal, amit e dolgozatban a nyelv minden szintjén a fejlõdés alapvetõ trendjeként jelöltünk meg, nevezetesen a diszkretizációval. Bár ilyen aspektus is kiemelhetõ a jelenségbõl, azért ez semmiképpen sem a szemantikai diszkretizáció “visszacsinálása”. Az irodalmi használatban ugyanis a többrétegû, komplex szójelentések minden eleme, szegmense sajátos vibrációval egy idõben van jelen, s az egyes jelentésrétegek mindenkor más arányú kombinációja éppenséggel igen egyedi, azaz roppant finoman diszkretizált jelentés realizálására képes. A másik az elsõdleges szóbeliség szófogalma -- miszerint a szavak nem jelek (“words are not signs”) (Ong 1982, 75) --: ez az elmúlt kétszáz esztendõ irodalomszemléletének egyik alappillérévé válik. Az irodalmi mûben -- szemben a nem irodalmi nyelvhasználattal -- a nyelvi jel nem transzparens, hanem egyenrangú a jelentéssel, néha még fontosabb is lehet nála.

Az alábbiakban -- a teljes számbavétel igénye nélkül és csupán utalásszerûen -- megpróbálunk rámutatni a koncipiális szóbeliség írott irodalombeli megjelenésének néhány következményére. Ezek a következmények természetszerûleg nem csupán a szóbeliség nyelvével, hanem az ettõl elszakíthatatlan sajátos gondolkodásmóddal is szoros kapcsolatban vannak.

Ezek közül az egyik legfontosabb a képszerûség újjáéledése. A képszerûség az irodalmi oralitás írásbeliséget megelõzõ természetes változatában is jelen van, ám összehasonlíthatatlanul egyszerûbb formában. Az írás technikája e jellegzetesen szóbeli nyelvi produktum tekintetében is sokkal magasabb fokú komplexitást és kifinomultságot tesz lehetõvé. A képszerûség teszi lehetõvé az írott irodalmi szövegen belül az ember érzékszervi alapú tudattartalmaihoz való folyamatos visszacsatolást, biztosítva ezáltal a természeténél fogva absztrakt hajlamú írásban az érzékletes és elvont dimenzió kiegyensúlyozottságát, harmóniáját.

Nem kevésbé fontos következmény a közölt tudattartalom formalizáltságának és linearizáltságának a csökkenése. A közlendõ tudattartalom formalizálása és linearizálása a kommunikáció elõfeltétele -- s ez mindig a szóban forgó tudattartalom individualitásának a rovására történik; ha viszont a formalizálás és linearizálás a szükségesnél kisebb mértékû, az a közlemény megértését veszélyeztetheti. A szóbeliség és az írásbeliség kommunikációs helyzetének eltérésébõl adódóan az írásbeli kommunikáció mindig nagyobb mérvû formalizációt és linearizációt igényel. Az orálisan koncipiált szövegek leírása tehát kommunikációs zavar forrása lehet.

Ilyen zavar azonban általában nem lépett fel, s ennek elkerülését mindenekelõtt az egyre nagyobb teljesítõképességû nyelv és az irodalmi technikák folyamatos fejlõdése tette lehetõvé: az író stiláris, szerkesztési stb. lelemények révén szemantikai evidenciával tudta felruházni a szokásosan szükségesnél kevésbé formalizált és linearizált tudattartalmak verbalizációit is.

Flusser írja a következõket: “Írás közben a gondolatoknak sorokba kell igazodniuk, mivel leíratlanul és magukra hagyottan a gondolatok körbejárnak. E keringést, mely alatt minden gondolat visszatérhet az õt megelõzõhöz, »mitikus gondolkodásnak« nevezzük.” (Flusser 1997, 10)

Ha a leíratlan -- ám kimondott -- gondolatok is körbejárnak (ténylegesen ez csak részben van így), még inkább érvényes ez a kimondatlan gondolatokra. A koncipiális szóbeliség szabályai szerint felépített szöveget az írás médiumával eredményesen kommunikáló írott irodalom a sikeren felbuzdulva továbblép, s a külsõ beszéd után a belsõ beszéd, a mentális nyelv írásbeli megragadására is kísérletet tesz. A kísérlet sikeres lesz, s ez ismét a nyelvi eszköztár és az irodalmi technikák gazdagságának, továbbá az írói tehetségnek köszönhetõ.

Megjelenik tehát az irodalomban az emberi gondolkodás eredeti formájának tekintett “mitikus” -- Friedhart Klix (Klix 1985) terminusával “archaikus” -- gondolkodásmód, amely a kommunikáció linearitásával szemben leginkább egy szabálytalanul körkörös mozgással jellemezhetõ. Valószínûleg ez minden idõk irodalmának a legnagyobb mûvészi teljesítménye, mivel az irodalmat alkotó ember a nyelvi anyagot a (lineáris) természetétõl teljesen idegen feladatra szorította rá. E teljesítményt jellemzi igen szemléletesen Northrop Frye:

“Henry James kései regényeinek hosszú mondatai tartalmazó mondatok: valamennyi kvalifikáció és közbevetés egy alakzatba illeszkedik, s ahogy egyik tételt követi a másik, nem a gondolkodás lineáris folyamata bontakozik ki, hanem egy egyidejû értelem. Amit megmagyaráz, azt körbeforgatja, minden oldalról megmutatja, de az teljes egészében jelen van, úgyszólván a kezdetektõl.” (Frye 1998, 229--230) A koncipiális szóbeliségnek az írott irodalomban való megjelenése az irodalmi fejlõdés egyik legfontosabb forrásává vált: az emberi tudattartalom újabb és újabb területeire terjesztette ki az irodalmi ábrázolás hatókörét, s a formalizálás és linearizálás mértékének visszaszorításával e tudattartalmak mind adekvátabb mûbeli megjelenítését tette lehetõvé. Ennek során új egyensúlyt hozott létre a nyelv denotatív és konnotatív kódelemei között, amely ötvözi magában a szóbeliség dominánsan konnotatív és az írásbeliség alapvetõen denotatív jellegét.

Az e folyamatban kialakult verbalizációs technikák -- vagy legalábbis egy részük -- az irodalom nagy társadalmi súlyának köszönhetõen idõvel a nem irodalmi nyelvhasználatban is gyökeret vertek, általában is tágítva az emberi kommunikáció kereteit.

Egyes irodalmi irányzatokban a szóbeliség jegyei a szokásosnál is nagyobb mértékben fordulnak elõ -- ilyen például a beat irodalom. Michael Hayward érdekes tanulmányában Ong szóbeliség--írásbeliség dichotómiái (l. 1.3.) mentén haladva mutatja ki a beat írók mûveinek releváns szóbeli jellegét, például Jack Kerouac “Az úton” címû regényének utolsó bekezdését idézve a domináns mellérendelõ jelleget. (Hayward*) Külön kell szólnunk még az oralitás legmarkánsabb jegyérõl, az akusztikumról. Az akusztikum nem koncipiális, hanem mediális sajátosság -- újrateremtése az írott irodalomban legfeljebb virtuálisan lehetséges. Mivel az akusztikum legalább virtuális jelenléte nélkül azonban a szóbeliség koncipiális jegyei sem bontakozhatnak ki maradéktalanul, az elmúlt kétszáz esztendõ irodalmában az írott mûveknek a hangzó dimenzióval való összekapcsolása az irodalmi alkotási folyamat lényegéhez tartozó feladatnak számított.

JEGYZET
1 “The majority of the following poems are to be considered as experiments. They were written chiefly with a view to ascertain how far the language of conversation in the middle and lower classes of society is adapted to the purposes of poetic pleasure.”