5.4.2. Az irodalmi írásbeliség kibontakozása

A könyvnyomtatás feltalálását követõen az írásbeliség terjedése felgyorsul. Az irodalom mediálisan egyre inkább írásbelivé válik, még akkor is, ha a hangos olvasásnak egyelõre jelentõs pozíciói vannak. Az önmagának hangosan olvasó ember szövegbefogadása ugyanis jelentõsen különbözik attól, ahogy a hallgató fogadja be a szöveget. Míg ez utóbbi kizárólag a hangra kénytelen hagyatkozni, az elõbbinek két csatorna áll a rendelkezésére: hallja is, látja is a szöveget, mondhatni multimediális élményben van része. Könnyen belátható, hogy ily módon komplexebb szövegek befogadása lehetséges, mint puszta hallás útján. (Az írott szöveg leginkább gazdaságos befogadási módja természetesen a néma olvasás, amikor az artikuláció nem von el energiát, s a maga fizikai korlátaival nem is korlátozza az olvasás sebességét.)

Az írás demotizációja tág teret nyitott a koncipiális írásbeliség kibontakozásának az irodalomban is. Szinte kizárólagossá válik a koncipiális írásbeliségre jellemzõ elvontság, a cselekmény dominánsan logikai motivációja, s erõteljesen háttérbe szorul a logikai dimenzióban nem értelmezhetõ emberi megnyilvánulások (szenvedélyek, érzelmek) ábrázolása. A verbális fikció kifejezésmódja eltávolodik a szóbeli nyelvhasználattól, s mintegy ennek következményeként az ábrázolt tartalmak tekintetében is változás következik be.

Jelentõs szerephez jut a szóbelileg fogant irodalmi mûvekben csupán elvétve felbukkanó leírás, amely jellegzetesen a koncipiális írásbeliség szövegformája. Sorokon át hömpölygõ hosszú mondatok festik le a szereplõk környezetének néha a legapróbb részleteit is. Egyértelmûségre, pontosságra való törekvésükben e mondatok sokszor körülményesek, szinte körmönfontak, ez azonban soha nem jelent homályt: nincsenek elvarratlan szálak, A mondatokban sajátosan elegyedik a koncipiális írásbeliségre jellemzõ, gyakorta a pedantéria határait súrolóan pontos szóhasználat és a retorikus díszítettség. Ennek a retorikusságnak azonban semmi köze sincs a szóbeliséghez, hiányzik belõlük mindenfajta latens akusztikum. Ez egyben azt is eredményezi, hogy a nyelvi jel az irodalmi szövegekben is egyre inkább áttetszõvé, transzparenssé válik: a szó csak fogalmilag jelenik meg, a maga anyagi valóságában nem.

S ez nemcsak a leírásokból hiányzik, hanem a dialógusokból is. A párbeszédek szereplõi többnyire terjengõs okfejtésekkel traktálják egymást, amelyek még csak nem is emlékeztetnek a szóbeliség nyelvére. A “Don Quijote” tizedik fejezetében egy kaland után Sancho a következõ szavakkal ösztökéli urát menekvésre:

-- Azt gondolom, uram, nagyon jó lenne, ha valami templomba menekülnénk, mert ahogy kegyelmed azzal az emberrel, akivel az imént viaskodott, elbánt, csakugyan nem lehetetlen, hogy hírt adnak róla a Santa Hermandadnak, majd aztán szépen lefülelnek bennünket, és akkor, szavamra mondom, hogy kínos verejtékcsöppet izzadunk, míg a tömlöcbõl kiszabadulunk. Cervantes: Don Quijote, 1. rész, 10. fejezet, 92. o. (Bp., Európa, 1955., Gyõry Vilmos fordítását átdolgozta Szász Béla)

Többszörösen összetett, beékelésekkel tarkított 48 szavas mondat, természetesen kifogástalan architektúrával -- mindez ráadásul egy írástudatlan paraszt szájából. Ilyen mondat a valóságban nem hangzik el, ilyen mondatot még felolvasni sem könnyû -- ilyen mondatot csak írásban építhet fel egy gyakorlott író, aki mintegy tobzódik az írásbeliség által nyújtott sajátos szövegalkotási lehetõségek minél teljesebb kihasználásában.

Az irodalom és a szóbeliség közötti szakadás szélsõséges és egyedülálló példája a bizánci tudós költészet. Ez az atticizáló nyelven íródott költészet nélkülözött minden tényleges fonetikus alapot, s csupán a látási fikcióra épült. Ebbõl adódóan a szépirodalomnak az a fogalma, amely az antikvitásra vagy a mi korunkra érvényes, nem érvényes a bizánci tudós irodalomra nézve. (Hadzisz 1971, 18; 1974, 23)