5.4. Az irodalom mint az oralitás õrzõje az írásbeliségben

5.4.1. Az irodalom természetes oralitása

Az irodalom létrejötte az emberiség szóbeli korszakához kötõdik, ennélfogva kialakulásakor mind mediálisan, mind koncipiálisan orális. Ezt a jellegét hosszú idõn át megõrzi az írás feltalálását követõen is, mivel az irodalmi szövegek szóbeli elõadás céljára készültek -- az írás e szövegek életében csak marginálisan, köztes állapotként jelent meg, többnyire csupán a megõrzést, az emlékezet tehermentesítését szolgálta. Az író hangosan alkotta meg a mûvét, s a befogadás is hangosan történt: leggyakrabban úgy, hogy valaki felolvasta, ám -- mint már többször említettük -- a középkor végéig, sõt még tovább is, az emberek maguknak is hangosan olvastak.

Ez volt az irodalom természetes oralitásának a korszaka. Az európai irodalomban mintegy kétezer esztendõsre tehetõ hosszú idõszak értelemszerûen nem tekinthetõ homogénnak. A legkorábbi irodalmi szövegek az akusztikus szervezettség szembeszökõ jegyeit hordozták magukon: mai szóval verses formájúak voltak. Ez az akusztikus szervezettség mnemonikus célokat szolgált -- így könnyebb volt megjegyezni a szövegeket. A markáns akusztikus szervezettség elhalványulása, azaz a próza létrejötte egyértelmûen az írásbeliség viszonylag szélesebb körben való elterjedéséhez kapcsolódott, mivel az írott szöveg már nem igényelte a memóriát támogató akusztikus szervezettséget. A próza megjelenése a Kr. e. 6. századra tehetõ: elõször az írott törvényekben találkozhatunk vele, majd a filozófiában és a történetírásban is. Szélesebb körû kibontakozására azonban csak egy évszázaddal késõbb, a peloponnészoszi háborúk idején került sor, amikorra az írásbeliség mélyebb gyökereket vert az athéni társadalomban. Az ekkor élt Hérodotoszt tekinthetjük az európai próza megalapítójának. (Innis 1950, 80--81) Az írásbeliség és a prózai szövegforma összefüggését jól példázza az európai epika története is. Míg a 19. század folyamán a kiterjedtebb írásbeliséggel rendelkezõ Nyugat-Európában az epikus mûvek már csaknem kizárólag prózában íródnak, addig Kelet-Európában -- ahol az írni-olvasni tudás viszonylag szûk körre korlátozódik -- virágkorát éli a verses epika.

Azonban a megszületõ prózából sem tûnik el teljesen az akusztikus szervezettség. Arisztotelész azt mondja, hogy “a prózai szöveg formája nem lehet metrikus, de ritmustalan sem”: a metrikus próza ugyanis “mesterkéltnek tûnik”, “a ritmustalan szöveg pedig határtalan”, s “ami határtalan, az unalmas és megismerhetetlen”. (Rétorika 1408b) A prózai szöveg bizonyos akusztikus szervezettsége része marad az irodalmi hagyománynak a késõbbiekben is; Ingarden az irodalmi szövegek kapcsán “szabályos” és “szabad” ritmusokról beszél -- az elõbbieken a vers, az utóbbiakon a próza ritmusát értve. (Ingarden 1977, 55)

A szóbeliség irodalmának legfontosabb s szinte egyetlen tárgya az ember külsõ valósága, uralkodó kifejezésmódja az idõbeli linearitásban szervezõdõ narráció. Ez nem változik akkor sem, amikor a mûveket már leírják; miként az sem, hogy a szó jelentése és hangalakja szorosan összeforr -- a nyelvi jel nem transzparens.