5

5.3.5. Irodalmat teremtõ nyelv

Az irodalmi modernizmus minden irányzata lényegében ugyanazon a harctéren, ugyanazért a célért vívja a harcát, mint minden költõ és író Homérosztól kezdve, sõt valószínûleg õt megelõzõen is: az írói mondandó jobb, teljesebb, adekvátabb nyelvi megformálásáért. Az ellenfél a nyelv, az irodalmi mû anyaga, hordozója, tehát egyszersmind “fegyvertárs” is. Pontosabban: elõször a nyelvi eszköztárnak a kifejezendõ tudattartalomhoz viszonyított szegénysége, majd pedig a nyelv szavaiba eltávolíthatatlanul belerögzült ideák, amelyek megakadályozzák az írót abban, hogy saját ideáit injektálja a szavakba.

A nyelvi szegénység elleni küzdelemnek hosszú évezredek során kialakult a stratégiája: a nyelv -- nyitott rendszer lévén -- “befogadta” a gazdagítást. A “rögzült ideákkal” viszont nehezebb volt a helyzet: ezeknek az eltüntetéséhez éppenséggel szegényíteni, csupaszítani kellett volna a nyelvet. Szerves részüktõl -- jelentésüktõl -- kellett volna megfosztani a szavakat, ez viszont nemcsak reménytelennek, hanem elvileg is lehetetlennek látszott. A konkrét költészet két válfaja ugyanúgy folytathatatlan zsákutcának bizonyult, mint az, amit Joyce tett a “Finnegans Wake”-ben, nevezetesen hogy új nyelvet konstruált magának, amely ugyan a régire épült, de azért sikerült ily módon a szemantikai iszaplerakódás nagy részét eltávolítania.

Ha pedig a rögzült ideák eltávolíthatatlanok, akkor együtt kell élni velük. Ha az írói tudattartalom nem kódolható bele többé a nyelv szavaiba, akkor bölcsen le kell hát mondani ennek a tudattartalomnak a nyelvi megformálásáról. Hagyni kell, hogy a feje tetejére álljon a világ, hogy a farok csóválja a kutyát -- azaz szabad utat kell nyitni a rögzült ideáknak és az õket hordozó szavaknak, hogy kibontakozzanak, és õk írják az irodalmat. Lényegében ez következett be a posztmodern irodalomban.

Nem térhetünk itt ki annak a megválaszolása elõl, hogy miért is mondanak le az írók olyan könnyen a tudattartalmuk nyelvi megformálásáról, miért engedik el a nyelv gyeplõjét, amelyet évezredeken át energikusan próbáltak rángatni? Errõl nem csak a nyelv, a szavakba rögzült ideák tehetnek, hanem a megformálandó tudattartalomnak a relativizálódása, szétesése is. Ez a folyamat már a századforduló táján kezdõdik. Nietzsche írja: “Mi jellemez minden irodalmi dekadenciát? Az, hogy az élet már nem lakik többé az egészben. A szó szuverén lesz, és kiugrik a mondatból, a mondat uralkodó lesz, és elhomályosítja az oldal értelmét, az oldal az egész rovására kezd élni -- és az egész nem egész már.” (Idézi Lukács é. n., 302) Ernst Bloch ugyanerrõl a következõket mondja: “... a fontos költõk nem tudnak többé közvetlenül elhelyezkedni a tárgyban, hanem csak úgy, hogy széttörik. Az uralkodó világ nem tár eléjük már ábrázolható látszatot, amelyben a mese elkalandozhatnék, hanem csak ürességet, tetszõleg keverhetõ töredékekkel benne.” (Idézi Lukács é. n., 300) Gottfried Benn még ennél is sarkítottabban fogalmaz: “... magának a tartalomnak a fogalma is kérdésessé lett. Tartalmak -- mit kezdjünk velük, ez mind kilúgozott, elvértelenedett, valami staffázs -- a szív kényelmességei, az érzés megmerevedései, hazugság példájává lett szubsztanciák kis fészkei -- élethazugságok, formátlanságok...” (Idézi Lukács é. n., 299) Ha nincs fontos kifejezendõ tartalom, akkor értelmét veszti az a küzdelem, amelyet az irodalom jó három évezrede folytatott a nyelv hatókörének a szélesítése érdekében.

Figyelemreméltó, hogy a fentebbi idézetek egyikében a marxista Bloch arról beszél, hogy a világ már nem tár a költõ elé “ábrázolható látszatot”. A mimetizáló irodalomszemlélet úgy tartotta, hogy az irodalmi mû a létezõ valóságot tükrözi, ábrázolja. A romantika korszakától szokásos számítani a valóság utánzásának, a mimézisznek a visszaszorulását. Az általános felfogás szerint a mûvész ettõl kezdve nem a valóságot utánozva hozza létre a mûvészetét, hanem egyszerûen megteremti azt “ex nihilo”, a semmibõl. Ekkor jön létre a “teremtõ mûvész”, s vele a kreativitás fogalma.⁽¹⁾ (Ong 1977, 286) Ennek természetesen nyelvi következményei is vannak, mivel a mindennapok valóságától -- a nyelvi mûködés alapvetõ színterétõl -- távolabb esõ romantikus tartalmak nyelvi reprezentációja nehezebb volt, s az írónak a kifejezendõ tartalom mellett esetenként a kifejezéshez szükséges nyelvi eszközöket is meg kellett teremtenie.

Ugyanakkor nem biztos, hogy a romantikát ilyen határozott vízválasztónak kell tekintenünk. Egyfelõl azért nem, mert a szentimentalizmus sok mindent megelõlegezett belõle. A szentimentalizmus új tárgyával, az ember belsõ történéseinek az elbeszélésével már jócskán elszakad a valóság utánzásától, mivel csak igen nehezen meghatározható dolog az, hogy a belsõ történések mennyiben a valóságos, és mennyiben a teremtett világ részei, ugyanis ezeknek nincs közösségi evidenciájuk. Továbbá: már a szentimentalizmusban megjelenik az a romantikára jellemzõ látásmód, amely a dolgokat nem kizárólag racionális szempontból szemléli.

Másfelõl a romantika teremtett világa csak fokozatok tekintetében tér el a megelõzõ irodalom tükrözött valóságától. A romantikus teremtõ író ugyanúgy a valóságelemeknek a tudatában meglevõ lenyomataiból építi fel a mûvét, ahogyan a korábbi korszakok mimetizáló írója tette, legfeljebb õ szabadabb e tudatlenyomatoknak az összefûzésében, kombinálásában. Mindehhez még hozzátehetjük azt, hogy ténylegesen a mimetizáló író sem közvetlenül a valóságot ábrázolta, hanem -- romantikus kollégájához hasonlóan -- a tudatában felhalmozódott valóságlenyomatokból gazdálkodott, legfeljebb kevésbé szuverén módon. Végsõ soron tehát az a helyzet, hogy az irodalom tartalma -- Bloch szavaival -- mindig is a valóság látszata volt csupán. S a 20. század elejére ez a látszat tûnik el.

Az irodalom megváltozását tehát alapvetõen két felismerés idézi elõ: a kifejezendõ tartalom eltûnése és annak a belátása, hogy a nyelv nem engedelmes eszköze többé az írói szándéknak. Joyce ábrázolásmódjáról írva ezt a helyzetet jellemzi igen plasztikusan Bloch -- az irodalomtól mindenekelõtt társadalomábrázolást elváró marxistaként persze rosszallóan: “Egy éntelen száj van itt a folyékony ösztön közepén, sõt alatta, issza, gügyögi, kipakolja. A nyelv mindenben követi a széthullást, nem kész és már kialakult vagy pláne szabványozott, hanem nyitott és kuszált. Ami különben az elfáradás óráiban, beszédszünetekben vagy álmatag, esetleg kapkodó emberekrõl beszél, elszólja magát, szójátszik: itt egészen nekiszabadul. A szavak munkanélküliek lettek, az értelem szolgálatából el lettek bocsátva, a nyelv olykor szétvagdalt féreg, aztán hirtelen összeáll, mint a mozgó trükkfilm, máskor zsinórpadlás módjára nyúlik bele a cselekménybe.” (Kiemelés tõlem -- B. V.) (Idézi Lukács é. n., 292) Abban igaza van Blochnak, hogy a szavak “az értelem szolgálatából el lettek bocsátva”, abban viszont téved, hogy “munkanélküliek lettek” -- csupán az õket az értelem szolgálatára kényszerítõ “alkalmazotti viszonyuk” szûnt meg, a szavak bizony éppenséggel önállósultak.

Guiraud idézi Henri Michaux egy rövid versét:

Dans la nuit

Je me suis uni à la nuit

A la nuit sans limites

A la nuit.

Itt a nuit (“éj”) szó -- mondja Guiraud -- nem az éjszakát írja le a számunkra, még csak nem is azt a benyomást közli velünk, amelyet az éjszaka kelt a költõben; a fenti vers tárgya a “nuit” szó, lassan kikristályosodó mély asszociációival egyetemben. Ez a szó jel ugyan, de tárgy is egyben, s funkciójától megfosztva, minden jelölõ szándéktól mentesen, teljes ártatlanságában és põreségében jelenik meg. Ez a szó “infra-jel”, amely megszabadult a metaforákban, expresszivitásban megjelenõ “ultra-jelentés” hiperbolikus jegyeitõl. A költészet itt megszûnik a nyelvhasználat (“parole”) kitüntetett, tekintélyes formája lenni, hogy a nyelvegész (“langue”) naiv kísérletezõ megtapasztalásává lényegüljön át.⁽²⁾ (Guiraud 1969, 230)

Michaux nuit-je tehát nem jelöli az éjszakát, hanem mint szó lényegében jel és jeltárgy is egyben. De ott vannak benne azok az asszociatív töltések, amelyeket jel mivoltában szívott magába, s most ezekkel pompázik a versben, tehát még érezhetõ benne a klasszikus jelölõ szerep távoli visszfénye.

A posztmodern irodalmi mû viszont már teljesen areferens jellegû, ugyanis kétségbe vonható a valóságra vonatkoztatás jelekkel való véghezvihetõsége -- írja Kulcsár Szabó Ernõre hivatkozva Szabó Zoltán. (Szabó 1998, 48) Az ilyen mûvekben a szavak már távoli visszfényként sem õrzik a múltjukat, ám autonómiájukat is elveszítik, ismét jellé válnak, csakhogy jeltárgyukkal immár nem alárendelt viszonyban vannak, hanem fölérendeltben: éppenséggel õk teremtik meg a jeltárgyat. Kibédi Varga Áronra és Kemény Gáborra hivatkozva írja ugyancsak Szabó Zoltán: “A posztmodern költészet stílusa nem az ismert valóságelemekhez és valóságösszefüggésekhez képest funkcionál [...] nem ábrázolja vagy kifejezi, hanem létrehozza a tárgyát, a költõ kimondja a szót és a dolog létrejön. A jelentéshordozó nyelv helyét egy jelentésteremtõ nyelv foglalja el.” (Szabó 1998, 48)

Természetesen nem zárható ki, hogy a szó által teremtett jelentésben ama “rögzült ideák” is benne vannak, azonban az is bizonyos, hogy az írónak valamilyen mértékben sikerül elkanyarodnia ezektõl az ideáktól, s ezáltal éri el mûve egyediségét, individualitását -- mindazonáltal azonban ez az elkanyarodás csupán szerény mértékû: a rögzült jelentés legfeljebb csak “gellert kap”.

A jelentésteremtõ nyelv természetesen nem elõzmények nélkül való: egyik elsõ megjelenését például a szinesztéziás szópárokban is felfedezhetjük. A szópárok létrehozása ugyanis nemcsak úgy történhet, hogy egy létezõ tudattartalom-elemet ily módon verbalizálunk (pl. “tompa zöld”), hanem úgy is, hogy a szópárt anélkül hozzuk létre, hogy egy ilyen tudattartalom-elem elõzetesen létezett volna. Fejlett fantáziájú személyek bármilyen bizarr szópárhoz a másodperc törtrésze alatt képesek tudattartalmat generálni (pl. “ecetízû évtized”). Ugyanez a jelentésteremtõ lehetõség a metafora más válfajaiban is benne rejlik. Az ilyen mûvek gyümölcsözõ megközelítése természetesen -- összhangban a genezisükkel -- csak a szöveg felõl történhet. Ezért van azután, mint de Manra hivatkozva írja Bókay, hogy a posztmodern irodalomelmélet “visszatérés a filológiához”. (Bókay*) E szövegek olvasata, értelmezése egyébként ugyanolyan mértékben -- és ugyanolyan okból -- térhet el egymástól, mint a mimetikus mûveké, hiszen mindkét esetben döntõ mértékben a befogadó személyiségétõl, tapasztalataitól, a szövegbefogadás konkrét körülményeitõl stb. függ az, hogy a szöveg szavaihoz milyen jelentéseket generál. A különbség abban van, hogy a mimetikus irodalom esetében ez a jelentés elvileg a valóságra vonatkoztatott -- tehát rendelkezik bizonyos közösségi evidenciával, s ebbõl adódóan objektív vagy legalábbis annak tûnik: “kváziobjektív” --, a jelentésteremtõ szöveg esetében viszont a generált jelentés a valóságtól hangsúlyozottan független, mintegy a jelentés maga egyben a jeltárgy is. Az ilyen genezisû szövegeket természetszerûen olvasni is másképpen kell, mint azokat, amelyek valamilyen tudattartalom nyelvi megformálásának az igényével jöttek létre. Az olvasás során nem az írói szándékot kell keresni, hogy azután a fellelt szándék vezérfonalát követve a nyelvi anyag alapján reprodukáljuk saját tudatunkban azt a (vélelmezett) tudattartalmat, amelyet az író a szövegbe kódolt. Inkább hagyni kell a szöveget mûködni, hogy az szabadon hozhasson létre a tudatunkban egyszeri és megismételhetetlen jelentéseket: az olvasással mintegy újra kell írnunk a szöveget. (Barthes a klasszikus szöveget olvasható szövegnek, a modern szöveget írható szövegnek nevezi. -- Barthes 1997, 45) Ha nem így teszünk, ha a jelentéseket eleve adottnak feltételezzük, s megteremtésük helyett feltárni kívánjuk õket, nagyot tévedünk, és zavarodottság lesz az osztályrészünk. Úgy járunk, mint a mimetikusan létrehozott irodalomnak az az egyszerû olvasója, aki a regényhõsöket valóságosaknak gondolja. Mindkét esetben arról van szó ugyanis, hogy egy elvontabb dimenzió tartalmát tévesen egy “egy emelettel lejjebb levõ”, konkrétabb dimenzió szabályszerûségeinek a rendszerében próbáljuk értelmezni. (A dimenziókat -- nagyon sematikusan -- a konkréttól az elvont felé haladva valahogy így rendezhetnénk hierarchiába: tényleges valóság ® a jelentéshordozó irodalmi szöveg tartalma ® a jelentésteremtõ irodalmi szöveg tartalma.)

Nem kisebb tévedés persze az sem, ha egy hagyományos, jelentéshordozó szöveghez úgy közeledünk, mintha az jelentésteremtõ szöveg volna. Ebbe a tévedésbe a mai irodalomkritika, sõt az irodalomtörténet-írás is gyakran beleesik, amikor a jelentésteremtõ jelleget mindenfajta irodalmi szöveg kizárólagos sajátosságának látja.

A szavak ilyen jelentésteremtõ használatához elengedhetetlen a valóságtól való eltávolodás, mindenekelõtt azért, hogy a szavak és a valóság közötti kötelékek lazuljanak, hogy a szavak valamelyest absztrahálódjanak, vagyis -- miként McLuhan mondja -- csupán “dolgok” legyenek a “térben”. Ez pedig leginkább az írással, annak is fõként a nyomtatott változatával érhetõ el. E körülményben lelhetjük meg annak a közismert ténynek a magyarázatát, hogy a posztmodern irodalmi szöveg hangsúlyosan az íráshoz kötõdik.

A fenti gondolatmenet természetesen az irodalom megváltozásának nem az egyetlen lehetséges leírása. Adorno például egy helyütt nem a valóság látszatának az eltûnésére utal, hanem inkább úgy látja, hogy “a tárgyi ábrázolás konvencióitól elszakadó költõi alany elismeri önnön tehetetlenségét, a dologi világ túlerejét”, s ennek a kapitulációnak az eredményeként jön létre egy második nyelv, amely az elsõ nyelv maradványainak többszörös desztillálásával kialakult, szétesett, asszociatív dolognyelv, amely nemcsak a regényíró monológját, hanem akár “az elsõ nyelvtõl elidegenedett tömegek” beszédét is eluralhatja. Viszont néhány oldallal ezt megelõzõen õ is “a tapasztalat identitásának” és az “önmagában folytonos és artikulált életnek” a széthullásáról ír, amelyek pedig egyes-egyedül képesek az elbeszélõi magatartás igazolására. (Adorno 1998, 63; 67)

Wittgenstein a Logikai-filozófiai értekezésben számos olyan szentenciát fogalmaz meg, amelyek a posztmodern irodalmi-nyelvi rendszerváltozást indokolják. Egy helyütt ezt írja: “Ami tükrözõdik a nyelvben, azt a nyelv nem ábrázolhatja. Ami maga fejezõdik ki a nyelvben, azt mi nem fejezhetjük ki a nyelv által.” (Wittgenstein 1989, 34) Erre rímelnek Heidegger szavai: “A nyelv beszél. A mondottakban a nyelv szól hozzánk.”⁽³⁾ (Heidegger 2000, 106--107) Másutt Wittgenstein ezt mondja: “A nyelv álruhába öltözteti a gondolatot. Mégpedig úgy, hogy az ember nem következtethet az öltözet külsõ formájából a felöltöztetett gondolat formájára, mert az öltözet külsõ formája egyáltalán nem abból a célból készült, hogy a test formájának megismerését lehetõvé tegye.” (Wittgenstein 1989, 26) Wittgenstein metaforája a posztmodern irodalom fényében igaznak és találónak látszik, legfeljebb csak az ingerel vitára, hogy szerinte a nyelv nem a gondolat kifejezésének a céljára készült. A tapasztalat és a logika azt sugallja, hogy igenis arra készült, s csupáncsak arról van szó, hogy az idõk folyamán a parole-ból szublimálódott langue olyan mértékben eluralkodott a parole fölött, hogy merev, vastag szövetébõl immár nem lehet tényleges parole-t létrehozni, az egyéni gondolat idomait pontosan követõ “ruhát” varrni.

Az irodalom posztmodern korszakával visszavonhatatlanul véget érni látszik az irodalom nyelvteremtõ szakasza. Már nem az irodalom teremti, fejleszti, újítja, pallérozza a nyelvet, már nem a parole táplálja a langue-ot. A langue már nem csupán a -- korábban folyamatosan tágítható -- korlátait határozza meg a parole-nak, hanem részletekbe menõen minden elemét. Parole a maga eredeti mivoltában szinte nem is létezik többé, csupán a langue rövid pórázon tartott konkretizációiról beszélhetünk. Az irodalom nyelve egyfajta metanyelvvé válik.

Az irodalmi nyelvteremtés végeszakadásának ellentmondani látszik az a tény, hogy a posztmodern szerzõk aktív szóalkotók. Szabó Zoltán idézi Esterházy Pétertõl a pitinke, Temesi Ferenctõl pedig az összepálinkázódtak szót. (Szabó 1998, 55) Ladányi Mária egész tanulmányt szentel a posztmodern szóleleményeknek. (Ladányi 1998) Itt tucatjával sorakoztatja fel az efféle szóalkotásokat: kellemeskedjem, elmohósít, szaglintok (Tandori Dezsõ); mosolyintva, kondenzkedik, mentõautókál, fácánrikkanatok (Döbrentei Kornél); nyalintgatva (Csukás István); számigálják (Kányádi Sándor) stb.

Ezek azonban jellegzetesen retorikus szóalkotások. Nem azért jöttek létre, hogy egy már létezõ, sõt artikulált, de nyelvi formával még nem rendelkezõ tudattartalom-elemnek nyelvi formát adjanak, hanem azért, hogy egy eddig nem létezõ, valóságbeli referencia nélküli új tudattartalom-elemet generáljanak: mûködésük anatómiája hasonlatos a korábbiakban említett bizarr ecetízû évtized szinesztéziáéhoz.

A fentiekbõl nyilvánvaló, hogy a nyelv által teremtett irodalom és a nem irodalmi kommunikációban használt mindennapi nyelv között elvileg nem lehetséges semmiféle interferencia, s ilyesmivel gyakorlatilag is ritkán találkozunk. A posztmodern író szívesen merít ugyan a beszélt nyelvbõl, ám annak is inkább azokból az elemeibõl, amelyek a felszínen ugyan parole-jellegûnek látszanak, ám valójában már ott is félig langue-gá merevedtek, s amikor azután ezeket az elemeket beemeli a mûvének a szövegébe, parole-arculatuknak a maradékát is elveszítik. Fordított irányú mozgás lényegében nincs: a nem irodalmi kommunikáció referenciális nyelven folyik, s ezért igazából nem is tudna mihez kezdeni a posztmodern irodalom areferens nyelvével.

Ily módon az irodalom megszûnt a nyelvi eszmény hordozója lenni. Nemcsak a konzervatív felfogású, retorikus alapvetésû nyelvi eszményt nem hordozza immár, hanem a “formát keresni minden gondolatnak” vágyától ûzött, a nyelvi kifejezhetõség határait folyamatosan tágító, a szövegtõl gondolatgazdagságot és markáns evokatív erõt megkövetelõ nyelvi eszményt sem.

Az irodalom ilyen megváltozásának igen nagy horderejû következményei lehetnek, s ezek végiggondolást érdemelnének. Kérdésessé, pontosabban értelmetlenné válhat az oktatásban az anyanyelv és az irodalom oktatásának a hagyományos összekapcsolása, amely az irodalmi szövegeket követendõ nyelvi és stilisztikai példatárnak is tekinti -- a posztmodern szövegek ugyanis erre a célra már genezisüknél fogva alkalmatlanok.

A “nyelvet teremtõ irodalom” és az “irodalmat teremtõ nyelv” oppozíciója mögött nem nehéz felismerni Chomsky, illetve Whorf nyelvszemléletét. Chomsky elméletével a “nyelvet teremtõ irodalom”, Whorf elméletével az “irodalmat teremtõ nyelv” jelensége írható le érvényesen. A tétel azonban meg is fordítható: a “nyelvet teremtõ irodalom” Chomsky megközelítését, az “irodalmat teremtõ nyelv” viszont Whorfét látszik alátámasztani. Az irodalom ilyetén színeváltozásai a nyelv kettõs természetének a bizonyítékaiként is felfoghatók.

JEGYZETEK

¹“With the onset of the Romantic Age, doctrines of »creativity« tend to crowd out mimetic theory. To produce art, the artist does not imitate nature but simply »creates«, producing his work ex nihilo.”

²“Le mot nuit n’est plus ici pour nous décrire le spectacle de la nuit, pour nous communiquer une impression ressentie par le poète; il est le mot »nuit«, avec sa charge d’associations profondes lentement cristallisées... [...] Signe, mais signe-objet, défonctionnalisé, vierge de toute intention signifiante et qui se profère dans son innocence et sa nudité. C’est un infra-signe, libéré de toutes marques hyperboliques de l’ultra-signification que sont [...] la métaphore, l’expressivité. La poésie cesse d’être un exercice prestigieux de la parole pour devenir un expérience naïve de la langue.”

³“Die Sprache spricht. Das Sprechen spricht uns im Gesprochenen.” -- Ez utóbbi mondatot talán célszerûbb lenne valahogy így magyarítani: “A beszéd beszél hozzánk az elbeszéltben.”