5.3.4. Menekülés a nyelvbõl a nyelv anyagába: a konkrét költészet

A 19. század derekától vagy inkább hetvenes éveitõl kezdve az írónak a nyelvvel való küzdelmében változás áll be, mondhatni “új front” nyílik. Az önnön tudattartalma gazdagságának és a rendelkezésre álló nyelvi eszköztár szegénységének Szküllái és Kharübdiszei között hánykódó írónak az kezdett feltûnni, hogy nemcsak a hiányzó szavak okoznak neki gondot, hanem a meglévõk is. Ugyanis a szavak úgy feltöltõdtek jelentésekkel, “rögzült ideákkal”, hogy már nem “lágyak” és “simulékonyak”, mint Cicero idején, hanem autonómak és öntörvényûek: nem engedelmeskednek az írói szándéknak.

Az író megpróbált menekülni ebbõl a csapdából. Egyik eszköze a szavak metaforikus használata volt, mert így mintegy “kirázhatta” belõlük a rögzült ideákat, megtisztíthatta õket a “szemantikai szennyezõdéstõl”. Ám ez a módszer soha nem járhatott teljes sikerrel, a metaforikus értelemben használt szavak legmélyén fenyegetõen továbbra is ott szunnyadtak a rögzült ideák, azzal fenyegetve, hogy bármikor szétrobbanthatják az író szándéka szerinti új szójelentést.

Biztos sikert csak a szavak jelentésével való teljes leszámolás ígérhetett. Ezt próbálta megvalósítani a konkrét költészet (más néven absztrakt költészet), amely a szavakat konkrét -- akusztikus vagy vizuális -- mivoltukban, mintegy “jelentésmentesen” használta (a jelentés ugyanis nem konkrét). (Szerdahelyi 1995, 306--308)

A vizuális költészet egy fajtája, a képvers az ókor óta ismeretes, s mind a mai napig létezõ forma. A képvers többnyire a többé-kevésbé konvencionális jelentésû szavakból szabályos szintaxissal felépített szöveget ikonikus jellé rendez el -- legismertebb példája Apollinaire “Megsebzett galamb”-ja. A képvers nem lázadás a szimbolikus jelekbõl álló nyelv ellen, hanem csupán egy -- nem túl sikeres -- kísérlet a nyelvet hordozó írásnak az ikonikusság irányában való kiterjesztésére. Próbálkozás az õsidõktõl létezõ emberi álomnak a megvalósítására, nevezetesen, hogy a nyelv ne csupán reprezentálja, hanem meg is jelenítse a valóságot.

A konkrét vizuális költészet viszont lázadás a javából. Szintaktikailag össze nem fûzött szavakból, sõt szótöredékekbõl épít fel valamilyen absztrakt alakzatot, amelyben analóg jelleg nem fedezhetõ fel. Ha a hagyományos kódok -- a szimbolikus nyelvi kód, illetve az ikonikus jel -- dimenzióiban fogjuk vallatóra, semmilyen jelentést nem tudunk feltárni. Az interpretáláshoz az adott konkrét vizuális költészeti alkotás saját kódját kell megtalálnunk.

A konkrét akusztikus költészet ezzel szemben a jelentésüktõl megfosztott szavak -- illetve az ezeket alkotó beszédhangok -- zenei szándékú csoportosításával kíván hatást elérni. Mintája az õskori, énekkel, zenével, tánccal együttesen jelentkezõ szinkretikus költészet. Az ilyesfajta költészetet alapvetõen zeneként kell és lehet appercipiálnunk, annak viszont meglehetõsen szegényesnek mutatkozik.

Bár mind a mai napig születnek konkrét költészeti alkotások, mind az akusztikus, mind a vizuális válfajban, azt kell mondanunk, hogy ez az irány az irodalom zsákutcáját jelenti. Nem azért, mintha alkotóik tehetségtelenek volnának, hanem elméleti okból.

Az ábécé “raszterén” megcsiszolódott európai nyelvekben csak korlátozott hanghatások hozhatók létre: az írásbeliséggel a nyelv elveszítette akusztikuma jó részét, formalizálódott. Nemcsak a hangmagasság szerinti regiszter szûkült össze, hanem az egyes hangok is mindinkább formalizálódtak. A kiejtésben is egyre közelebb kerülünk a mesterséges, fiktív, ugyanakkor szemérmetlenül funkcionális és formalizált fonémákhoz. Az európai nyelvek drasztikusan redukált akusztikuma nem teszi lehetõvé az ilyen típusú mûalkotás létrehozásához szükséges minimális variabilitást sem. Sokkal nagyobb mozgásteret biztosíthat az akusztikus költõ számára az olyan nyelv, amelynek hangzását még a folytonos jelek uralják, amelyben a hangjelek diszkretizációja még nem elõrehaladott. (L. bõvebben 1.4.3.1.!)

Egyébként a jelentéstõl való teljes elszakadás még az ilyen “primitív” nyelvekben sem lehetséges, mivel -- miként Péter Mihály írja --, semmilyen nyelv nem engedheti meg magának a zene referenciális parttalanságának a fényûzését. Még a nyelv folytonosjel-dimenziója -- az intonáció -- is referenciális, minthogy mindenkor a verbális kontextushoz és a beszédhelyzet egyéb tényezõihez tapad. (Péter 1991, 139)

Ugyanez áll az írásra is. Az ökonomikus betûírás nagyfokú formalizálás és redukció eredménye. A betûk száma igen szûk, formájuk szigorúan szabályozott még kézírásban is, a nyomtatás pedig még fokozottabb önkorlátozásra szorít e téren. Az alfabetikus írás betûi típusszerûek -- sémákból, panelekbõl pedig még a legtehetségesebb mûvész sem tud maradandó mûalkotást létrehozni.

Nem betûíró nyelvek -- mint például a kínai -- sokkal nagyobb teret nyújtanak a vizuális kompozícióknak, mindenekelõtt a jelek nagy száma és egyenkénti bonyolultsága miatt. Ez a hatalmas variabilitás ugyanis tényleges lehetõséget nyújt az egyediségre. (Nem csupán a személyi kultusz miatt olvasható a pekingi Tiltott Város bejárata fölött Mao Ce-tung egy verssora -- önnön kézírásával.) Az európai vizuális költõ azonban egyhúrú hangszeren játszik a szimfonikus zenekart vezénylõ kínai kollégájához képest.

A fentebb elmondottak természetesen nem zárják ki, hogy nagyon nagy mûvész különösen áldott pillanatban egyhúrú hangszerbõl is remeklést csiholjon ki -- a mûvészetben elõfordulnak csodák. De ott is csak ritkán.