5.3.3. Retorika és irodalom

A retorika és az irodalom közötti szoros kapcsolat abban a kézenfekvõ tényben gyökerezik, hogy mindkettõnek alapvetõ célja a nyelv eszközével való intenzív, a köznapi nyelvhasználatban szokásos mértéket meghaladó hatáskeltés. Emiatt azután bizonyos mértékben minden irodalmi szöveg retorikusnak, s minden szónoklat irodalmi mûnek tekinthetõ.

E kapcsolat folyamatosan jelen volt az irodalmi tudatban. Kibédi Varga Áron La Mesnardière-t és Escarpit-t idézi errõl. La Mesnardière írja a 17. században, hogy “a jól beszélés mûvészete, amit retorikának hívnak, elengedhetetlenül szükséges mind a költõ, mind a szónok számára”⁽¹⁾. Escarpit arra utal, hogy a mai irodalomfogalmunk korábban két különálló fogalomban lakozott, a költészetben és az ékesszólásban, mi több, ezek voltak az irodalom kizárólagos létezési formái.⁽²⁾ (Kibédi Varga 1970, 9; 11) Ong -- részben ellentétben az elõzõ véleményekkel -- úgy látja, hogy “a retorika által uralt régi világ alapvetõen intoleráns volt a költészettel szemben, hacsak az nem a retorika egy válfajaként jelent meg”, s az egykori elbeszélõ költészet inkább “megverselt beszédnek” vagy “metrikus szónoklatnak” tekinthetõ, s ezáltal lényegesen különbözik a valós élethelyzetektõl. Ong a romantikus mozgalomban látja a retorikus kor -- mint a Nyugat nagy kulturális korszaka -- “végének a kezdetét”.⁽³⁾ (Ong 1977, 296--297)

Az elõzõ alfejezetben azt fejtegettük, hogy az író folyamatosan a nyelv szószegénységével, inopiájával küzd, mivel a rendelkezésére álló nyelvi eszköztár szegényes a már artikulált kifejezendõ tudattartalomhoz képest. A retorikusság az irodalomban éppenséggel ennek az ellentéte: itt a nyelvi eszköztár túlburjánzik, nem lelhetõ fel a nyelvi anyag mögött tudattartalom, vagy az nem adekvát kiterjedésben és mélységben az alkalmazott nyelvi eszköztárral.

Az antik és a középkori irodalom retorikus jellege mindenekelõtt abból adódik, hogy ezeket a mûveket szóbeli elõadás céljára hozták létre. Ez megkívánt egy viszonylag magas fokú redundanciát, hogy a hallgatóság nehézség nélkül megértse a szöveget. Ám ez a redundancia nem lehetett akármilyen: kellemet kellett nyújtania, ezt pedig csak a nyelvezet tartalommal meg nem terhelt feldíszítésével lehetett elérni. Szóban vagy hangosan olvasva ezek a szövegek nem tûntek retorikusnak, a fogalmi tartalom felé orientálódó néma olvasással olvasva azonban igen: Zumthor éppenséggel teátrálisnak nevezi a középkori költészetet. (Zumthor 1984, 48)

Nem zárható ki, hogy a retorikusság a nyelvi inopiával birkózó, a nyelvi kifejezhetõség korlátait folyamatosan feszegetõ író számára egyfajta megpihenés, valamiféle luxus volt. Ilyenkor nem küszködött a nyelvvel, hanem azt mondta/írta, amit a nyelv meglevõ eszköztárából kikerekedett, s tán maga sem vette észre, hogy a szavak mögött már nincs vagy alig van tartalom. S a romantika elõtti retorikus irodalom érdekes módon ezen a ponton érintkezik a modern irodalommal, amely már nem teremt nyelvet, hanem éppenséggel õt magát teremti a nyelv. A modern irodalommal, amelyben “a tartalmak [...] nem referenciális-grammatikai alapon formálódnak meg, hanem retorikus-metaforikus módon. Az elrejtett tehát nem megtaláltatik, hanem hermeneutikai-dialogikus módon megteremtetik”. (Bókay*) (L. bõvebben a 5.3.5. alatt!)

A retorikus irodalom fölött minden bizonnyal az olvasás általános elnémulása kongatta meg a lélekharangot. A némán olvasó ember már csak homályosan -- belsõ hallásával -- érzékelte a retorikus tirádák akusztikus esztétikumát, figyelme a szöveg tartalmi rétegei felé irányult. Zavarta a retorikus szöveg néma olvasásban funkciótlan redundanciája is. A “l’art de bien parler” az õ számára már nem a dekorált nyelvezetet, hanem a gondolatsûrûséget és a gondolatok elegáns -- mindenekelõtt tömör -- kifejezését jelentette. A retorikusság mint az irodalmi szöveg szervezésének alapvetõ eszköze már bõ kétszáz esztendeje a múlté, egyes vonásai azonban beépültek az irodalmi tudatba, s a stíluskorszakok, irányzatok és irodalmi divatok változásaitól függetlenül annak részei is maradtak.

² “La concept de littérature est récent, mais il a toujours existé un concept double: celui de poésie et celui d’éloquence. Pendant très longtemps la poésie et l’éloquence sont les deux seules formes de littérature existantes.” (Littérature et Société. Bruxelles, 1964, p. 69)

³ “The old rhetorically dominated world was basically intolerant of poetry except as a variant of rhetoric.[...] Even narrative poetry was made up largely of versified speeches, metrical orations airing issues hardly detachable from real-life situations.” [...] “The Romantic Age Movement marked the beginning of the end of rhetoric as a major academic and cultural force in the West.”