5.3.2. Nyelvet teremtõ irodalom

Az irodalom a közösség számára valamilyen szempontból fontos szövegekbõl -- kultikus szövegekbõl, törvényszövegekbõl stb. -- nõtt ki, mely szövegek fontosságuk miatt már a szóbeliségben is emlékezetes formát kaptak, s erre a formára a nyelvhasználók úgy tekintettek, mint a nyelv ünneplõ ruhájára. Az õsi szinkretizmus szétbomlása után önállósuló irodalom örökölte ezt a hagyományt, s a nyelvi eszmény letéteményesévé vált.

Mint korábban már volt róla szó, az irodalom kezdettõl fogva fikcionális jellegû, de ezt a jelleget kezdetben nem vállalta nyíltan: ily módon sokáig az irodalom is a valóság nyelvi reprezentációjának egy módjaként jelenik meg.

Ez a szerep a nyelv alapvetõ szerepe: ebben a megközelítésben az irodalmi és nem irodalmi használat a célt tekintve nem különbözik egymástól. A nyelv a valóság másolatát adja, s ebbõl a viszonyból és aktusból teljesen szervesen nõ ki a tükrözéselmélet mimézisz-fogalma.⁽¹⁾ (Ong 1977, 284)

Az irodalom tárgya hosszú idõn át dominánsan az ember külsõ valósága: ugyanaz a közeg, amelyben a nyelv nem-irodalmi, mindennapos mûködése végbement. Ráadásul ezt a való élettel közös tárgyat többnyire a szóbeli nyelvhasználatban szokásos elbeszélõ módon adta elõ, így az író és a mindennapos nyelvhasználat nyelvi problémái többé-kevésbé azonosak voltak. Még akkor is így volt ez, amikor az írni-olvasni tudás általánosabbá válásával megjelent a koncipiális írásbeliség, amely sok, addig monolitként kezelt fogalmat széttagolt, s ebbõl adódóan az író jelhiánnyal találta magát szemben; ugyanezzel a jelhiánnyal a mindennapos nyelvhasználat is szembekerült, legfeljebb az írónál jóval kisebb mértékben.

Írónak, költõnek az olyan személyeket tekinti a hagyományos irodalomfelfogás, akik tehetséggel bírnak arra, hogy élményeiket szavakba sûrítsék, mégpedig úgy, hogy a szavakból összeállt szöveg másokban is az övéihez hasonló élményeket hívjon életre, s akiknek ez a nyelvi tehetsége kiemelkedõ megfigyelõkészséggel, érzékenységgel, az emberi érzésekre való nyitottsággal párosul. (Vö. Kádárné 1997, 12) (Ha csak az elsõ képesség adott, üres mûvek születnek, ha csak a második, akkor formátlanok. -- Vö. Mátrai 1973, 60) A második képességbõl adódóan az író olyan tudattartalmakat is nyelvi formába akar önteni, amilyeneket a mindennapi, nem irodalmi nyelvhasználatban általában nem szoktak. Míg ez utóbbinak az alapvetõ formája a közlés, a kommunikáció, s az (ön)kifejezés és a kommunikációs szituáción kívüli dolgok nyelvi reprezentációja⁽²⁾ csak marginális szerephez jut, az irodalmi célú nyelvhasználatban a közlés mellett a kifejezés és a -- Popper értelmezése szerinti -- leírás is fontos helyet foglal el. A verbalizálandó tudattartalom és a nyelvi eszköztár nyújtotta lehetõségek közötti feszültség legerõteljesebben az érzelmek, emóciók kifejezése tekintetében érzékelhetõ. A természetébõl adódóan intellektuális jellegû nyelv nem tudja közvetlenül és maradéktalanul kifejezni az érzelmeket, hanem csak úgy, hogy a kifejezendõ érzelmeket átalakítja a közlésbe beleértett asszociációk játékává.⁽³⁾ (Barthes-tól idézi Zolnai 1957, 122--123) Például egy táj hangulata vagy egy ember lelkiállapota nem közvetlenül száll át az olvasóra, hanem többnyire úgy, hogy anyagi tényállások leírásához van kapcsolva, de a cél ekkor nem a tartalom racionális átadása, hanem élménykeltés az olvasóban. (Baranyai--Lénárt 1959, 7)

Az író tehát folyamatosan küzd a nyelvvel annak érdekében, hogy tudattartalmát a lehetõ legpontosabban, legadekvátabban, ugyanakkor mások számára felfogható módon öntse nyelvi formába. Fontos dolog látnunk azt, hogy itt lényegében két egymással ellentétes törekvésrõl van szó. A tudattartalom mindig egyedi, megismételhetetlen, a nyelvi formába öntés viszont minden esetben a közlõ és befogadó közös tapasztalatára vonatkoztatott referenciát jelent. Ha az író kizárólag az elsõ törekvés jegyében cselekszik, akkor tudattartalmát egy ad abszurdum vitt “privát nyelven” fogalmazza meg, amelyet rajta kívül senki nem ért meg, ha viszont a második törekvésre összpontosít, akkor tudattartalmának minden egyedi, megismételhetetlen jegye elvész. Az irodalmi gyakorlat mindig e két pólus között keresi az optimumot, kihasználva azt, hogy “... a nyelv simulékony, lágy és oly hajlékony valami, hogy szót fogad, bármerre téríted is a beszéd fonalát...” (Cicero 1987, 219), ám eközben folyamatosan még simulékonyabbá, még lágyabbá téve a nyelvet, ha másképpen nem megy, hát erõszak árán is. Az író tehát a másokénál gazdagabb és finomabban artikulált tudattartalmának a nyelvi megragadása, megformálása érdekében folyamatosan bõvíti a nyelv eszköztárát, ezáltal csökkentve a kifejezendõ tartalom és a rendelkezésre álló eszköztár közötti feszültséget: úgy is mondhatjuk, hogy ez a nyelvteremtés az irodalom egyik lényegi funkciója.⁽⁴⁾ (Guiraud 1969, 78)

A nyelvi eszköztár bõvítésének legalapvetõbb formája a szavak számának a növelése. Ez többféle módon történhet. A leginkább kézenfekvõ módszernek az új jelek létrehozása tûnik, e módszer mennyiségi súlya azonban a tényleges irodalmi gyakorlatban roppant kicsi. Másik, ennél produktívabb módszer a szókölcsönzés más nyelvekbõl -- e módszer alkalmazásának tekintetében az egyes nyelvek igen nagy eltéréseket mutatnak. Míg például a magyar nyelv -- különösen az irodalmi nyelv -- berzenkedik a szókölcsönzésektõl, az angol nagyon könnyen fogad be új szavakat. Szerb Antal egyenesen az angol nyelv “befogadó természetével” magyarázza az angol irodalom meredek felívelését, mindenekelõtt a shakespeare-i életmû értékeit. “Szavak és kifejezések dolgában az angol máig sem ismer behozatali vámot” -- írja. (Szerb 1973, 282)

Mindenekelõtt azt kell leszögeznünk, hogy a köznyelvi, a tudományos és a költõi metafora egy tõrõl sarjad -- mindhármat a jelhiány, az inopia hívja életre. Véleményünk szerint nincs igaza Fónagy Ivánnak, amikor úgy gondolja, hogy a költõ -- ellentétben a fogalomalkotáshoz vezetõ út kezdeti szakaszán a metaforák mankóját igénybe vevõ tudóssal -- valójában ismeri a kifejezendõ gondolattartalmat fedõ szót, nem is felejtette el, csak színleli, hogy nem találta meg.⁽⁵⁾ Ezt annak érdekében teszi, hogy ily módon a “színlelten” elfelejtett, létezõ valódi szó helyett az adott jelentéstartalomra egy igazi metaforát alkothasson.⁽⁶⁾

Nem vitatható, hogy ilyen eset is van. Valószínûleg ebbe a kategóriába sorolható például John Donne következõ metaforája:

Nyilvánvalóan azért van így, mert a költõ bizony többnyire nem csupán színleli, hogy nincs birtokában az általa kifejezni kívánt jelentéstartalmat közvetíteni képes szónak, hanem tényleg nem ismer ilyen szót, általában azért, mert nem is létezik ilyen szó. Õ ugyanis a valóságélményének olyan árnyalatairól vagy érzéseinek olyan részleteirõl kíván a versében kommunikálni, amilyenekrõl az átlagos nyelvhasználó soha, s ezért a szóban forgó “jeltárgyakhoz” nem is rendelõdött hozzá konvencionális nyelvi jel. Ráadásul a költõ az átlagembernél sokkal szenzibilisebb, valóságélménye és lelki mûködése gazdagabb, sokszínûbb, s erre a nagy terjedelmû, szétáradó, nyelvileg artikulálatlan tudattartalomra próbálja meg “kivetni a szavak hálóját”. Tehát a költõ nem színlel, hanem valóságos inopiával szembesül, ugyanúgy, mint a tudós, amikor egy korábban még nyelvi formába nem foglalt tapasztalatot kíván nyelvileg megragadni. Mindketten a metaforához kénytelenek folyamodni.

A különbség a költõi és a tudományos metafora között nem a genezisben, hanem a további fejleményekben van. A tudományban az adott jelenség egyre sokrétûbb feltárása révén a kezdetben metaforával megragadott tapasztalat fogalommá pontosul, s a tudományos metaforát idõvel egy terminus váltja fel, vagy esetleg marad ugyan a metaforikus elnevezés, de ez egyre áttetszõbbé, sõt átlátszóvá válik: exmetafora lesz belõle. A költõi metafora esetében ez a jelentéspontosulás nem következik be, s nem mûködik az elsõdleges szóbeliségre jellemzõ ún. “közvetlen szemantikai megerõsítés” (l. 4.2.1.) sem: a metaforát alkotó szemantikai pólusok mindegyikének eredeti jelentése is folyamatosan jelen van, bizonyos szemantikai polifóniát alakítva ki.

A jó költészetnek azonban éppen a tapasztalat és a tudattartalom eredetisége és egyedisége az egyik fõ kritériuma. Ha úgy tetszik, az ilyen tudattartalomnak nincs egy tudományos felfedezés jelentõségéhez mérhetõ súlya a közösség számára, s ezért azután senki sem tér vissza a “témához”, hogy újra meg újra megkísérelje “feltérképezni”, miként ez egy tudományos fogalom esetében rendszerint megtörténik. Például azt a komplex érzetet, amelyet József Attila a patkánypuha metaforikus jelzõvel ragadott meg⁽⁷⁾, senki sem próbálta tudományos pontossággal feltárni: nem is tehette volna, mivel ezt a komplex érzetet csak József Attila ismerhette igazán -- vagy minden részletében talán õ maga sem. Az sem mellékes, hogy az európai kulturális konvenciók igazából tiltják az ilyen komplex érzet ismételt megírását, nem is beszélve az érzet megragadására fellelt/alkotott szó újbóli használatáról. Így a patkánypuha szó megmaradt egyszerinek, hapax legomenonnak, s ezért evokatív ereje a megírása óta eltelt bõ hatvan esztendõ alatt mit sem csökkent.

Itt szeretnénk hivatkozni Solomon Marcusnak “Az emberi nyelv két pólusa” címû tanulmányára, amelyben a tudományos és a költõi nyelvet összevetve arra a következtetésre jut, hogy a költõi nyelvben igazából nem beszélhetünk szinonímiáról. (Marcus 1977, 194) Nézete szerint a költõi nyelv “merevebb” a tudományos nyelvnél, mivel minden jelentõs költõi alkotás azt a benyomást kelti, hogy benne semmit sem lehet megváltoztatni, helyérõl elmozdítani, valamit elhagyni vagy valamit hozzátenni. (Marcus 1977, 195) Állításának alátámasztására azt a tapasztalati tényt is felhozza, hogy egy tudományos cikket megbízható minõségben le lehet fordítani bármely nyelvre, egy verset azonban nem, mivel egy költõi kifejezés nem adható vissza két különbözõ szóval. (Marcus 1977, 203) Ez a tartalom és a tartalmat megragadó nyelvi forma között fennálló széttéphetetlennek tûnõ megfelelés -- amelyet gondolkodásunk hajlamos inkább a kognitív metaforákat alkalmazó tudományos nyelvnek tulajdonítani -- viszont indirekt módon arra utal, hogy a költõi metafora nem csupán ugyanolyan kognitív, mint a tudományos metafora, hanem bizonyos értelemben még “kognitívabb” is nála. Ez mindenesetre a tudományos és a költõi metafora azonos genezise mellett szóló érv.

A metafora -- és különleges esete, a szinesztézia -- használata számára különösen akkor nyílik tág tér, amikor a 18. század második felétõl kezdve az irodalmi ábrázolásban egyre jelentõsebb szerepet kap az ember belsõ világa -- mint már volt szó róla, e tekintetben az uzuális nyelv eszköztára különösen hiányosnak bizonyult. Ez a hiány sokkal inkább oldható fel metaforával, mint új szóalakok létrehozásával, hiszen az írónak/költõnek olyasmit kell nyelvi formába öntenie, amirõl olvasójának nem lehet érzékszervi tapasztalata. A metafora -- lévén “híd a tudat és a természet között” (Frye*) -- kétpólusú jellege miatt különösen alkalmas erre a célra.

A 19. század derekától az irodalom fontos tárgyává válnak az ember érzékszervi alapú tudattartalmai: az impresszionista költészetben színek, illatok, ízek kavalkádjával találjuk magunkat szemben. A különbözõ érzékelési területekhez tartozó szavak összekapcsolása a jellétrehozás igen produktív módjává vált, különösen azért, mert a szinesztéziás szópárt alkotó szavak szemantikai metszéspontja igen egyedi, más módon megragadhatatlan tudattartalom-elemek nyelvi reprezentációjára nyújt módot.

Jellemzõ módon a szinesztézia a 18. század végéig csak elvétve bukkan fel. Bár már Püthagorasz és Arisztotelész is említi, az antik irodalomban alig-alig fordul elõ (a Világirodalmi lexikon szócikke Vergilius “ater odor” [“fekete szag”] kifejezését hozza példának), Heinrich Lausberg “Handbuch der literarischen Rhetorik” címû monumentális munkája sem foglalkozik vele, nyilvánvalóan azért, mert az antik irodalmban csupán marginális szerepe volt. Locke az “Értekezés az emberi értelemrõl” címû munkájában kitér a különálló érzékszervi területek összekapcsolódásának a lehetõségére, amikor elbeszéli egy vak ember történetét, aki a vörös színt a trombita hangjával azonosítja, de a szinesztézia lehetséges nyelvi-irodalmi szerepével nem foglalkozik.

A dolog lényege az, hogy az irodalmi kifejezés igénye az emberi tudat újabb és újabb területeit hódította meg a nyelvi kifejezés számára. Az irodalomból azután ezeknek a verbalizációs eljárásoknak az a része, amely a nem irodalmi nyelvhasználatban is alkalmazhatónak bizonyult, átment a mindennapi nyelvbe.

¹ “Mimetic ideas of art are based on acceptance of copying as primary human enterprise.”

² Karl Popper ezt “leírásnak” nevezi, amely az õ szóhasználatában magába foglalja a narrációt is -- olyan nyelvhasználatról van itt szó, amelyben a szövegalkotó mintegy kívül marad a szövegén: címzettjét nem szólítja meg, s az elmondottakat nem is kommentálja. Popper szerint a “leíró költészet” (melybe Homérosz és Shakespeare egyaránt beletartozik) magasabb rendû, s a költészet visszatérését a kifejezõ és kommunikatív szintre “degeneratív visszaesésnek” tartja. (Popper 1998, 106--107)

³ “Le langage, intellectuel dans sa racine, ne peut traduire l’émotion qu’en la transposant par le jeu d’associations implicites.”

⁴ “... cette création du langage [...] est, en fait, une de fonctions essentielles de la littérature...”

⁵ Bár kimondatlanul, ezt a véleményt osztja Szerdahelyi István is, amikor a metaforát “helyettesítéses szerkezetként” tárgyalja: “... egy szó vagy egy szószerkezet helyére -- a jelentésbeli azonosítás gesztusával -- egy másik szót vagy szószerkezetet állítunk”. Az inopiát orvosló metaforákról hangsúlyozottan a köznyelvi metaforák kapcsán ejt szót. (Szerdahelyi 1995, 277--9)

⁶ Fónagy a József Attila “Thomas Mann üdvözlése” címû versében foglalt jelentéseket kölcsönözve állítja szembe egymással a valódi és igazi szót.

⁷ A “Lebukott” címû költeményben.

⁸ “... le romantisme et le symbolisme sont essentielment métaphoriques alors que le surréalisme procède d’une vision métonimique de la fameuse »rencontre d’un parapluie et d’une machine à coudre sur un table d’opération«.”