5.3. Az irodalom nyelv- és írásszemlélete

5.3.1. Része-e a nyelv és az írás az irodalmi mûnek?

Az irodalmi mû csak nyelvben létezhet -- nyelv nélkül egyszerûen nem képzelhetõ el irodalom. Az írói alkotómunka mindenekelõtt a nyelvvel végzett munka.(1) (Viollet 1994, 664) Az irodalom lényegében nyelvmûvészet, mivel más mûvészetektõl eltérõen az írott nyelv nem csupán eszköze, hanem produktuma is az irodalomnak.(2) (Viollet 1994, 661) Az irodalmi szöveg a nyelvnek a meglévõ lehetõségeit legintenzívebben és leggazdagabban kihasználó létezési módja, s ugyanolyan aktív viszonyban van a természetes nyelvvel, mint amennyire e nyelv lehetõségei meghatározzák a mûvészi szövegalkotás lehetõségeit. (Szitár*) Úgy tûnik tehát, hogy a nyelv és az irodalom semmiképpen sem választható el egymástól. (Pei 1966, 255)

Az irodalmi mûalkotás tehát nyelvben realizálódik: a legutóbbi évszázadok gyakorlatában ez többnyire azt jelentette, hogy írásban. Amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy része-e a nyelv az irodalmi mûnek, tulajdonképpen három kérdés merül fel egyszerre. Elõször az, hogy része-e az írás a mûnek? Majd az, hogy része-e a nyelv hangzásrétege az irodalmi alkotásnak? Legvégül, de nem utolsósorban pedig az, hogy része-e a mûnek az össztársadalmi langue által kínált eszköztárból az alkotó egyéni döntésével kiválogatott (a médiumtól: tehát a hangzástól és írásjelektõl elvonatkoztatott) nyelvi elemek egyéni konglomerátuma?

Ami az írást illeti, a válasz többnyire negatív. Az irodalmi konvenció az írásnak általában alárendelt és másodlagos szerepet tulajdonít, amire a posztstrukturalista kritikusok ugyan panaszkodni szoktak, de tagadhatatlan, hogy “e konvenció az irodalmi tapasztalat tényeiben gyökerezik”. (Frye*) Ingarden úgy látja, hogy “míg a mondatok az irodalmi mû valódi alkotórészei”, a “típusszerû írásjelek” viszont nem -- ezek csupán “regulatív szignálok” az olvasó számára, “amelyek arról informálják, hogy az adott esetben melyik szóhangzásokat kell konkretizálnia a valóságos kiejtésben [...] vagy csupán imaginatív rekonstrukcióban (amikor magunkban olvasunk)”. (Ingarden 1977, 375).

A fenti véleményekkel ellentétben a betûknek azért esetenként jutott némi kifejezõ szerep a hagyományos irodalomfelfogásban is: Arany János például gót betûkkel szedette a Buda halála énekeinek a címét. (Zolnai 1926, 18) Az írás térbeli elhelyezése viszont nem csupán esetenként, hanem általában is jelentõséggel bírhat, különösen a költészetben. A verssorok és versszakok tördelése meghatározza a vers hangulatát. Ha például a Toldi nyolcsoros versszakait széttördeljük két négysorosra, Gyöngyösi és Gvadányi epikájának a hangulatát kapjuk anélkül, hogy egyetlen szót is megváltoztatnánk a szövegben. Ugyanígy sajátos optikája van a szapphói vagy alkaioszi strófának, vagy éppen a disztichonnak. (Zolnai 1926, 26--27)

A fentiekben természetesen a mediális írásról volt szó: ebben a megközelítésben az írás a “jelölõ jelölõje”, tehát tulajdonképpen kétszeres alárendeltje a transzcendentális jelöltnek. Ez -- miként Derrida helyesen látja -- egyszerre jelent logocentrizmust és fonocentrizmust. (Vö. Orbán 1994, 137) Ám mit lehet tenni, ha, mint fentebb idéztük Frye-tól, mindez az irodalmi tapasztalat tényeiben gyökerezik.

A nyelv hangzásrétegét viszont általában az irodalmi mû szerves részének szokás tekinteni. Minden élõ nyelvnek, dialektusnak, sõt minden egyes ember nyelvének saját dallambeli jellegzetességei vannak, s a szerzõ élõ nyelvének dallambeli sajátosságai rendszerint a mûveiben is érezhetõk. (Ingarden 1977, 58--59) Bármennyire is nyilvánvalónak látszik a hangzó nyelv és az irodalmi mû egysége, Ingardennek vitatkoznia kell a pszichologista irodalomfelfogás képviselõivel, akik az irodalmi mûvet elszakítják a nyelvtõl, s a mentális élet egy aktusának tekintik(3).

Ezzel kapcsolatban megkerülhetetlen az irodalmi fordítások kérdése. A fordítással a mû nyelvi rétege teljes mértékben megváltozik, a fordított irodalmi mûvet a gyakorlatban mégis azonosnak tekintjük az eredetijével. Elméletileg szokás persze egy fordítást új mûnek tekinteni, ám ez az elmélet bizonytalan lábakon áll, ugyanis egy német és egy magyar olvasó jól el tudnak beszélgetni angolul García Márquez Száz év magány címû, spanyolul írt regényérõl, miközben egyikük németül, a másikuk magyarul olvasta a mûvet. Reflexióik, kommentárjaik ugyan bizonyára nem lesznek annyira pontosak, mintha spanyolul beszélgetnének a spanyolul olvasott mûrõl, ám egészen valószínû, hogy nem lesz olyan benyomásuk, mintha nem ugyanazt a mûvet olvasták volna. Az ilyesféle tapasztalatok minden elméleti evidencia ellenére arra intenek, hogy az irodalmi mû és a mûvet “hordozó” nyelv közötti kapcsolat kérdését ne tekintsük lezártnak. Az alkotó egyéni döntésével kiválogatott (a médiumtól: tehát a hangzástól és írásjelektõl elvonatkoztatott) nyelvi elemek egyéni konglomerátuma biztosabban lehet része a mûnek, hiszen eltekintünk a hangzásbeli vagy írásbeli konkretizációktól (amelyektõl persze a gyakorlatban soha nem tekinthetünk el). A hangsúly itt a konglomerátum egyéni, megismételhetetlen jellegén van. Ám a parole-jellegû irodalmi mû a szabványos langue-ból konstruált sajátos, individuális konfiguráció, s az ilyen konfigurációk elvileg megismételhetõk. (Vö Horányi*) Ha pedig megismételhetõk, akkor vagy az irodalmi mû mint olyan is megismételhetõ, vagy pedig a nyelv még ennyire elvont szinten sem része az irodalmi mûnek. Borges Pierre Ménard, a Don Quijote szerzõje címû elbeszélésében eljátszik egy ilyen megismétlés lehetõségével. Az elbeszélés francia hõse a huszadik század elején -- komoly nyelvi tanulmányokat követõen -- újra megírja a búsképû lovag történetét, s mûvének szövege szóról szóra azonos lesz Cervantes regényének a szövegével:

“Revelációt jelent például összevetni Ménard Don Quijotéját a Cervantesével. Az utóbbi azt írta például (Don Quijote, elsõ rész, kilencedik fejezet):

»... az igazság, melynek anyja a történelem, az idõ versenytársa, a cselekedetek letéteményese, a múlt tanúja, a jelen intõ példája, a jövendõ hírnöke.«

Tizenhetedik századi megfogalmazásban, Cervantes, a laikus lángelme megfogalmazásában ez a felsorolás pusztán csak a történelem retorikus magasztalása. Ménard viszont ezt írja:

»... az igazság, melynek anyja a történelem, az idõ versenytársa, a cselekedetek letéteményese, a múlt tanúja, a jelen intõ példája, a jövendõ hírnöke.«

A történelem az igazság anyja; az eszme meghökkentõ. Ménard, William James kortársa, nem mint a valóság megismerését, hanem mint forrását határozza meg a történelmet. Számára nem az a történelmi igazság, ami megtörtént, hanem az, amirõl azt tartjuk, hogy megtörtént. A záró kitételek -- a jelen intõ példája, a jövendõ hírnöke -- szemérmetlenül pragmatikusak.

Éles ellentét van a két stílus között is. Ménard archaizáló -- végsõ soron idegenszerû -- stílusa némiképpen mesterkélt. Nem így elõdjéé, aki fesztelenül használja kora spanyol köznyelvét.”

Borges, J. L.: A titkos csoda. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986. 80--81. o. Boglár Lajos fordítása

 Borges arra a következtetésre jut, hogy Ménard szövege mérhetetlenül gazdagabb Cervantesénél, mivel a huszadik századi szerzõ szavai mögött ott van az idõközben eltelt háromszáz esztendõ súlyos történelmi tapasztalata is. (Vö. Cs. Gyímesi, 1992, 109) Érezzük, hogy Borges játéka komoly játék: egy adott szöveg olvasatai igen különbözõk lehetnek. Cervantes és Ménard szövege egyfajta homonim viszonyban van egymással, valahogy úgy, mint az ég fõnév és az ég ige: formailag megegyeznek, de teljesen mást jelentenek. Ám ha két azonos szöveg lényegében két különbözõ mûvet hordozhat, akkor a nyelvi szintnek -- ha része is az irodalmi mûnek -- vajmi kevés szerep juthat csak benne.

A fentiekkel csupán érzékeltetni kívántuk az irodalom és a nyelv -- illetve a nyelvet hordozó írás -- kapcsolatának különleges bonyolultságát. Témánk szempontjából azonban nem az a fontos, hogy a nyelv milyen súlyú szerephez jut az irodalmi mûalkotáson belül, hanem sokkal inkább az, hogy az irodalmi használat milyen hatással van magára a nyelvre, illetve a nyelv az irodalomra. Az alábbiakban ezt próbáljuk meg vázlatosan áttekinteni.

JEGYZETEK

1 “Dichterische Arbeit, literarisches Schaffen, das ist in erster Linie Arbeit an der Sprache. Erst die Sprache macht es möglich, Gedanken auszudrücken, d.h. ihnen Form zu geben.”

2 “Literatur ist Sprachkunst, d.h. daß, im Unterschied zu anderen Künsten, geschriebene Sprache zugleich Medium und Produkt der Literatur ist.”

3 “L’oeuvre est essentielment une acte de la vie mentale, elle est une impulsion de tout notre passé vers un avenir incertain...” = Pierre Audiatraire: La Biographie de l’oeuvre littéraire. Esquisse d’une méthod critique. Paris, 1925. p. 40. (Idézi Ingarden 1977, 407)