5.2.2.4. A beszéd megjelenítése az irodalmi szövegben

Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a szereplõk beszédének a megjelenítése elvileg nem külön szövegforma, hanem a narráció része. A beszéd is cselekedet, tehát a beszéd elbeszélése minden tekintetben narrációnak tekinthetõ.

A beszéd elbeszélésének alapvetõ formája a függõ beszéd (oratio obliqua), amikor a történetben elhangzó szövegek szintaktikailag belerendezõdnek a narratív szövegbe: “A fõnököm azt mondta, hogy legyek egy kicsit szorgalmasabb.” A valóságban persze nem pontosan ezt mondta, hanem azt, hogy “Legyen egy kicsit szorgalmasabb!” vagy pedig azt, hogy “Légy egy kicsit szorgalmasabb!” Tehát a narrációban megjelenõ beszéd megváltozik az “eredetijéhez” képest, ha nem is olyan mértékben, mint az egyéb narratív tárgyak -- hiszen például a valóságos és az elbeszélt pofonok azért távolabb esnek egymástól, mint a fõnöki intelemnek a valóságos és narrációbeli formája.

A beszéd narrációbeli megjelenítésének igen sajátos formája az egyenes beszéd (oratio recta), közkeletûbb szóval dialógus, párbeszéd. Ennek az alkalmazása már külön tudatos eljárást igényel a narrátortól, hiszen a narráció tárgyai közül a beszédet elkülönítetten kell kezelnie, s a beszéd narrálása során változtatnia kell az elbeszélõ nézõponton. Ez a megkülönböztetett eljárás azonban meghozza a maga gyümölcsét, ugyanis általa a narratív tárgyak egyike -- a beszéd -- egyedülálló módon “konverziós veszteség nélkül” kerül a narratív szövegbe, ezáltal más módon el nem érhetõ életszerûséggel töltve meg azt. Más narratív tárgyak esetében ez az élethûség elképzelhetetlen. Ebben a körülményben leli a magyarázatát a párbeszéd különleges szerepe, amelynek alapján -- teljesen indokoltan -- a narráció és a deskripció mellett harmadik szövegformának tekintik, pedig valójában csupán “dialogizált narráció”.

Cicero is az élethûségre utal, amikor A barátságról címû munkájában a következõket írja:

“Erre azután Scaevola, ha már szóba került elõtte ez a dolog, elõadta nekünk azt a beszélgetést a barátságról, amit Laelius folytatott vele és másik vejével, C. Fanniusszal, Marcus fiával, néhány nappal Africanus halála után. Fejtegetésének fõ gondolatait emlékezetembe véstem, s ezeket adom elõ ebben a könyvben úgy, ahogy jónak láttam: ugyanis mintegy õket magukat léptetem fel beszélgetve, hogy ne kelljen folyton közbeszúrni, hogy mondtam, meg mondta; s hogy úgy hasson az egész, mintha õk maguk mint jelenlevõ személyek beszélgetnének.”(1) (Cicero 1987, 381) (Idézi Marcone 1996, 5) Az élethûségben keresendõ annak az oka is, hogy az olvasók -- fõleg a kevésbé gyakorlottak -- körében miért olyan népszerû a párbeszéd: sokan úgy választanak olvasmányt, hogy belelapoznak a könyvbe, s megnézik, van-e benne elegendõ párbeszéd. Az elbeszélõ és leíró szövegrészekbõl ugyanis a tényleges vagy képzelt valóság elemeinek nyelvi reprezentációját a tudatban reprodukálni kell (ez egyébként a leíró szövegek esetében a nehezebb). A párbeszédek olvasásakor ilyen teendõ nincs, itt az olvasó a “való életet” kapja. Kibédi Varga egyébként úgy találja, hogy a “konvencionális elvárásoknak” leginkább az felel meg, ha egy regényben a három szövegtípus, a narratív, a dialogizált és a deskriptív nagyjából egyensúlyban van. (Kibédi Varga 1996, 420)

A gyakorlatban természetesen a párbeszédek nem egyformán életszerûek. Cicero fentebb idézett mûvében a megnyilatkozók tíz-tizenöt soros tirádákat mondanak -- egészen valószínûtlen, hogy a megidézett párbeszéd csakugyan így hangzott volna el. A dialogizált narráció technikája nem garantálja, hanem csupán lehetõvé teszi az életszerûséget: hogy az életszerûség ténylegesen létrejön-e, az író megfigyelõkészségétõl, írói technikájától, nyelvi leleményétõl, s nem utolsó sorban a kor irodalmi és nyelvi eszményétõl függ.

A beszéd narrációbeli megjelenítésének harmadik formája a szabad függõ beszéd (“style indirect libre”), más néven átélt beszéd (“erlebte Rede”). Ez a forma a függõ beszédhez hasonlít, azzal a különbséggel, hogy nem épül bele a narratív mondatokba szintaktikailag, s elmarad a kijelentést jelölõ ige is. (“A fõnököm intelme, légy egy kicsit szorgalmasabb, egyszer sem jutott az eszembe egész nyáron.”) Az antik retorika ezt a formát nem ismeri, ezért nincs latin neve sem -- a magyar szaknyelv hol a franciából, hol a németbõl készült tükörfordítást használja terminusként (a németbõl készültet gyakrabban).

Az átélt beszéd a múlt század második felétõl vált az irodalmi eszköztár számon tartott elemévé, s az emberi tudattartalom formailag is adekvátabb tükrözésének az igénye tette azzá. Az átélt beszéd tulajdonképpen hiányosan linearizált narráció, s mint ilyen minden bizonnyal mindig is elõfordult a kevésbé mûvelt emberek nyelvhasználatában -- miként ma is elõfordul --, mivel azonban megértése nehézséget okoz, a mûvelt emberek nyelvhasználatából (s annál inkább a fokozott linearizációt igénylõ írásbeli nyelvhasználatból) számûzték. A belsõ beszédrõl azonban úgy tudjuk, hogy szintaktikailag nem teljesen elaborált, így az átélt beszéd alkalmazása az irodalmi szövegekben az emberi tudattartalomhoz való közelebb férkõzés illúzióját nyújthatja.

JEGYZET

1 Itaque tum Scaevola cum in eam ipsam mentionem incidisset, exposuit nobis sermonem Laeli de amicitia habitum ab illo secum et cum altero genero, C. Fannio M. f. [Marci filio], paucis diebus post mortem Africani. Eius disputationis sententias memoriae mandavi, quas hoc libro exposui arbitratu meo; quasi enim ipsos induxi loquentes, ne “inquam” et “inquit” saepius interponeretur, atque ut tamquam a praesentibus coram haberi sermo videretur. (Laelius de Amicitia, I. 3.)