5.2.2.3. Az elbeszélés és a leírás elegyedése

A fentiekbõl talál kirajzolódott, hogy a leírás megragadása még leegyszerûsített, ún. “tiszta” formában sem egyszerû dolog. Nem véletlenül kezdi Bal ezzel a mondattal “A leírás mint narráció” címû tanulmányát: “A »leírás« kezdetektõl fogva nagy kihívás elé állította a narratológiát.” (Bal 1998, 135) Ha ehhez még hozzátesszük azt, hogy a leírás tiszta formában igen ritkán fordul elõ, a helyzet még bonyolultabbá válik. A gyakorta a leírás elsõ példájaként emlegetett részlet az Iliász 18. énekébõl, amely Akhilleusz pajzsának az elkészítésérõl számol be, tulajdonképpen elbeszélés. Az alábbiakban a szóban forgó szöveg egyik legfestõibb részét idézzük:

“És legelõször erõs pajzsot kalapált ki az üllõn,

dúsan díszítette, reá hármas karimát tett,

fényeset és ragyogót, s ráfûzte a szíjat ezüstbõl.

Ötrétû lett végül a pajzs, és jártas eszével

Héphaisztosz sok-sok gyönyörû képet kalapált rá.

Ráremekelte a földet, rá az eget meg a tengert

és a sosempihenõ napot is meg a szép teleholdat.

S minden csillagot is, mely az ég peremét koszorúzza,

Óríónt s a Fiastyúkot, meg a Hûaszokat mind,

vélük a Medvét is -- más néven híva Szekér ez --

mint forog egy helyben, míg Óríónt lesi egyre,

s egymaga nem fürdik csak meg soha Ókeanoszban.

Két szép várost is remekelt ki a pajzson az isten,

földi halandókét: egyben lakodalmakat ültek,

s házukból a menyasszonyokat fáklyák tüze mellett

végig a városon át, sok nászdalt zengve, vezették...”

(Devecseri Gábor fordítása) A fenti szövegrészlet egyértelmûen folyamatot beszél el, azt a cselekvéssort, amelyet Héphaisztosz végez, amikor a pajzsot készíti. Sõt, a pajzsra kalapált képek sem mind statikusak: az egyik városban lakodalmakat ülnek, s a menyasszonyokat fáklyák tüze mellett vezették végig a városon -- ami azt illeti, elég mozgalmas dolog egy merev vasra “remekelt” képen. A szöveg tele van igékkel, amelyek mind valóságos mozgást és változást fejeznek, szó sincs “tompult” metaforikus jelentésekrõl.

Akkor tehát elbeszéléssel van dolgunk? A szöveg struktúrája szerint egyértelmûen azzal, de ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy vajon Homérosznak mi lehetett az elsõdleges szándéka a szöveggel: vajon az-e, hogy elbeszélje, hogyan készítette el Héphaisztosz Akhilleusz pajzsát, vagy pedig inkább az, hogy leírja, milyen volt Akhilleusz új pajzsa, akkor inkább az utóbbit érezzük valószínûnek. S ugyanerre az eredményre jutunk, ha a szöveg befogadójának -- akár hallgatójának, akár olvasójának -- az oldaláról közelítjük meg a kérdést: meghallgatván/elolvasván a szöveget, vajon az rögzül-e jobban az emlékezetében, hogy miként dolgozott Héphaisztosz, vagy inkább az, hogy milyen is a pajzs? Tehát egy cselekvést bemutató, igéktõl hemzsegõ, koncipiálisan és strukturálisan elbeszélõ szöveggel állunk szemben, amely ugyanakkor funkcionálisan leíró jellegû, hiszen mindenekelõtt a pajzs milyenségét ragadja meg.

Bal fentebb már hivatkozott tanulmányának a címe ez: “A leírás mint narráció”. Homérosz szövegét olvasva viszont az az érzésünk támad, hogy ott ennek a fordítottjáról van szó -- “a narráció mint leírás”. Persze minden attól függ, hogy a szöveget genezise, koncipiálása és struktúrája felõl vagy pedig funkciója felõl közelítjük-e meg. Úgy gondoljuk azonban, hogy egy szövegre irányuló elemzés esetén biztonságosabb és szilárdabb talajon áll a koncipiális, mint a szubjektivitásnak viszonylag tágabb teret nyitó funkcionális szempont.

Bal az alábbi Dickens-szövegbõl indul ki:

“Kis idõ múltán azt mondta, hogy a csónak himbálózása a folyón nyugalomba ringatja õt is. Milyen zöldek most a partok, milyen fényesek a partmenti virágok, és a nádak milyen magasak. A hajó már a tengeren járt, de lágyan tovasiklott. És akkor elõtte volt a part.”

(Charles Dickens: Dombey és fia. Ford. Fodor József. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1960. 224. o.)

 Bal a szövegrõl azt mondja, hogy “az az érzésünk, hogy a szöveg leíró” (itt jelenik meg a fentebb említett szubjektivitás), ám “bizonyos idõbeli kiterjedtség is tartozik hozzá”. Mindebbõl azután arra a következtetésre jut, hogy a leíró szövegnek is lehetnek idõbeli dimenziói, tehát az elbeszélés és a leírás közötti különbséget csupán azzal lehet megragadni, hogy az elbeszélés tárgyai “a tettek és az események”, a leírásé pedig “a dolgok, a helyszínek és a szereplõk”. (Bal 1998, 137)

Ennyi distinkció azonban kevésnek tûnik, mivel így a két szövegforma határai könnyen elmosódhatnak elméletileg is. (Hogy gyakorlatilag elmosódnak, az rendjén van, a mûvész nem sémákhoz igazodva alkotja a szövegét, elméletileg azonban hasznos a világos, mondhatni iskolás elkülönítés.) Az összemosódás elkerülését segítheti, ha a besorolás két szempontját, a koncipiális és funkcionális szempontot elkülönítve a szöveget két dimenzióban -- s egy-egy dimenzión belül egyetlen szempontból -- vizsgáljuk: így egyértelmûbb eredményt kaphatunk, ami után persze nyugodtan szemügyre vehetjük a két dimenzió kapcsolatát, amely majd ilyen vagy olyan funkciót eredményez.

Elvi problémát látszik felvetni az is, hogy Bal a fenti szöveget leírónak tekinti, amely narrációként is funkcionál, tehát mintegy az ontológiailag másodlagos leírásból vezeti le az ontológiailag elsõdleges narrációt. Úgy tetszik inkább, hogy Dickens szövege csak leírásként funkcionál, koncipiálisan azonban narratív módon épül fel, ami az oralitás irodalmon belüli reneszánsza óta (errõl a 5.4. alatt lesz szó) igen gyakori dolog.

Bal eljárása mögött rejtõzhet persze egy olyasféle gondolat, mint Derrida archi-écriture fogalma mögött, tehát valamilyen narrációban létezõ “archi-deskripció” feltételezése. A kérdés alaposabb átgondolást igényelne, ez azonban már kívül esne a jelen dolgozat keretein.